S most te figyelj, alföldi diák, aki testre erős vagy,
S nem kínoz sem kórság, s nem bánt szörnyü betegség,
S egyet kell csak lépned, s kint vagy a tágterü rónán,
Melyet nagy, csodaszép búrájával beborítgat
Mindig az égszínkék ég, melynek a más neve égbolt,
És akinek szeme hozzászokva a nagyszerü térhez,
Nagy távolsághoz, s tud gyakran messzire nézni,
És ki nem élsz hegyoromnyi magas, nagy házfalak által
Körbekerítve, becsukva-bezárván elreteszelve,
Nem tudod így, egy üres, nagy térség mennyire számít,
S mennyire rettentő fontos sok pesti gyereknek,
Halld szavam, elmondom, mi a grund, ez a tágterü síkság,
Házak nélküli ingatlan, melly áll Budapesten.

Pesti gyereknek az Alföld ez, s ez néki a róna,
Birtoka, széles, tágterü síkja, a nagyszerü térség.
Ez minden számára, mi fontos, mert a szabadság
Ez, s vele eggyütt vég nélkül lévő univerzum.
Kis föld, eggy oldalról szegvén deszkapalánkkal,
Mely lötyögős, szálkás deszkákból van szegecselve,
És düledezni szokott olykor, más oldalain meg
Égignyúló nagy házaknak nagy fala áll ott,
Ez hát ott a határ, erről, s arról, meg amarról.
Most már négyemeletnyi nagy épület áll ama grundon,
Pál uccának széles, nagy grundjára lerakva,
Nagy, szomorú ház áll, melyben sok férfi meg asszony
Tengeti napját, nem tudván tán semmit amarról,
Hogy néhány kis pesti diák, csóró valamennyi,
úgy érezte, e kis föld néki a szép fiatalság.

Egy irdatlan, üres grund ez, nincs épület ottan,
Illő is, hogy üres telken ház semmi se álljon.
Hosszu palánkja a Pál ucczát elzárta a grundtól.
Jobbról-balról két nagy ház volt néki határa,
s hátul, leghátul volt az, mely tette a grundot
Roppant széppé, s lett ettől izgalmas a tág tér.
Itt kezdődik még egy széles s hosszu telekrész,
Illendő, hogy tudd, hisz' nem titok ez, se valótlan.
Ezt a hatalmas, más nagy telket bérli amottan
gőzfűrészt használó cég, az dolgozik ottan,
Így a telek farakással volt itt-ott telerakva.
Furcsa, titokkal telt, félelmes, csöpp, kicsi ház az.
Nyáron a vadszőlő véges-végig befutotta,
S zöld lomb közt pöfögött ki a keskeny, karcsu vasoszlop,
Rendje szerint: nem késett semmit, nem sietett az,
Órásmester sem tud olyan tárgyat remekelni,
Mely ily pontossággal, jól megtartva, amit kell,
Köp ki fehér gőzt, vastorkán sípolva, pöfögve.
Hitték volna sokan, kik hallják füllel e hangot,
Messzire állva amonnan, vélték volna magukban,
Hogy gőzmozdony kínlódik, szenved valahol bent,
Nagy farakások közt, várván, hogy már hova futhat.

Otrombán nagy fáskocsik állták körbe a kunyhót.
És kis idő telt el rendjén, akkor kocsi gördült
Annak a háznak a széléhez, s ereszének alatta
Megtorpant, s hallatszott aztán nagy recsegés, és
Nagy ropogás mellé, keveredtek a hangok azonmód.
Kis házacskánk oldalt nyúlt tetejének alatta
Apró ablak nyílt, tátotta ki ottan a száját,
S ebböl a szájból vályú volt hosszan kieresztve,
deszkából remekelt, öblös, tág, hosszu csatorna.
És amikor kocsi állt meg az ablacskának alatta,
Egyszercsak kezdett lepotyogni a hosszu csatornán,
Öblös tákolmányon az aprócskára hasított,
S jól szétfűrészelt faanyag, s csorgott a szekérbe,
Oly szaporán, mint nyál csordul, csöppen le a szájból
Némelykor, vagy mint csordul víz hosszu mederben.
És mikor aprófával megtelt egy kocsi ottan,
Rikkantott a kocsis, s egyszer szólt akkor a hangja.
Rögvest abbamaradt a kicsiny kémény pöfögése,
Egyszeriben támadt nagy csönd mélyén ama háznak,
És a kocsis rászólt a lovakra, s a jó lovak akkor
Indultak, s húzták a kocsit, megrakva teherrel.
Aztán más kocsi állt az ereszhez, mert a hasában
Nem volt semmi, az éhes volt, korgott neki gyomra,
mert üresen tátongott, s ebben a szent minutában
Ismét jött ki a gőz, puffogta az éjszinü kémény,
Vasból volt az a kémény, s hullt ismét a hasáb ott,
Aprócskára hasított sok pici kocka azonnal.
És így ment ez teljesedésbe az évek alatt ott,
Elmúlt sok tavasz és nyár, ősz és téli zimankó.
Így aztán sose tűnt el a nagy farakás ama térről,
És sose szűnt meg a gőzfűrész harsány sivítása.

Néhány kis csenevész fát látsz még erre meg arra,
Epret hajt ott rajta az ág, hát néki eperfa
Elnevezése, a kis ház áll eme fácska mögötte,
S eggyik eperfa tövén áll egy dibdáb, kicsi kunyhó,
Rozzant tákolmány, hívnád tán csak kalyibának.
Benne lakott egy tót, aki éjszaka el nem aludván
Fára vigyázott, őrizvén ott mind a hasábfát,
Hogy ne kerüljön tolvajkézre se rönkfa, se apró,
vagy hogy senki se gyújtsa fel azt, lobbantva a lángot.

Hát kellett ennél gyönyörűbb hely sok mulatásra?
Nékünk, városi kisfiuként, és ez bizonyos volt,
Nem kellett, nem volt rá szükség, és nem akartuk.
Ennél szebbet nem tudtunk képzelni, sem ennél
Méltóbbat, mely illett volna komancshoz, apacshoz,
Rézszinü harcoshoz, musztángos nagyszerü sarjhoz.
Nagy, széles sík volt a telek, Pál ucczai földrész,
És gyönyörű volt az, mert ez volt ő, ami nékünk
Prérit játszott olykor, jenkiknek sivatagját.
Hátulsó rész volt a telep, hol sok fahasábot
Vágtak, tároltak, volt ez téres helye minden
más helynek: mert várossá vált olykor a térség,
máskor azonban lett erdő, máskor pedig abból
Sziklás hegylánc nőtt, völggyel s csúccsal teli tájék,
Egyszóval mindennap vált azzá, amit éppen
Róla kimondtak szép szóval, s aznap kinevezték.
Róla kimondtak szép szóval, s aznap kinevezték.
És valahogy hiba volna, ha hinnétek, hogy a fáknak
Nagy telepét nem védték ott, s így védtelen állott!
Egy-egy nagyra rakott farakás roppant tetejében
vár volt, másban erőd volt, így épült fel az ottan.
Hogy mely pontot kell nagy-erőssé tenni azonnal,
Azt Boka mondta ki fennhangon, s intett a kezével.
Ám az erődöt azonban kettő rakta csak akkor,
Csónakos és Nemecsek rakták egymásra a fákat.
Négy-öt ponton volt az erőd, és minden erődnek
Megvolt egy kapitánya, vezérként bírva a tornyot.
Volt kapitány, volt főhadnagy, s hadnagy se hiányzott.
Ez volt hadseregük, sok harcos nagyszerü népe.

Egyetlen baka volt csak, fájdalom erre kitérnünk,
Egyetlen talpas volt ott, rang nélküli harcos.
Ott, az egész grund tág mezején minden kapitány, és
Minden főhadnagy s hadnagy csak lökte parancsát
Pusztán egy kis közkatonának, több nem akadt ott,
Ezt gyakoroltatták, s ítélték szörnyü haraggal
Várfogságra, ha vétett bármit, hogyha kihágott.
Tán azt mondani sem kell, sem szóval kifejezni,
Hogy kit tartottak meg a tisztek közkatonának,
Kis Nemecsek volt az, szőkéshaju, csöpp sihederke.
Ott kapitány, ott főhadnagy s ott még az a hadnagy
csak szalutált tessék-lássék, ha a tágterü grundon
Összefutott tiszttársával, s nagy léha, vidám mód,
Hadnagy, főhadnagy, s így tisztelgett kapitány ott,
Még ha találkoztak százszor, vagy látva szemükkel
Szembekerülnek tiszttárssal, déltől az időig,
Míg nyugtára sietvén elszunnyad nagy Apolló.
Úgy kutyafuttában sapkához emelve kezükkel
Tisztelték egymást, lezseren, hetykén szalutáltak,
S annyit mondtak csak, szavakat nem túlszaporázva:
"Szervusz!", mondták ők, s elegendő volt az a szervusz.
Csak Nemecseknek kellett mindig tenni a dolgát,
Mert a szegénynek némán állván s úgy szalutálva
Állni vigyázzban, vagy haptákban volt kötelesség.
És aki ott sétált, kiabált, így szótra a szókat:
"Hát te hogy állasz, két lábad csámpázva te hordod!"
"Össze a sarkot, távolság köztük lehetetlen!"
"Mellet düllessz most, és húzd hasadat be azonnal!"
"Párhuzamos combbal s lábszárral jöjjön a hapták!"

És Nemecsek boldog volt ott, mosoly ült a szivébe,
És mindenki parancsát nyomban tette meg ő ott.
Oly fiuk is vannak, kiknek nevet akkor a lelke,
Hogyha parancsot kapnak, s kell cselekedni azonnal.
Ám legtöbb fiu mégiscsak szeret adni parancsot.
Emberi természet lévén mind férfi, s az asszony,
Minden lény, aki emberforma, a szép utasítást
Kedveli, mert természete ez minden homidának.
És így volt természetes az, hogy a tágterü grundon
Tisztként szolgált minden hős, éppen Nemecsek volt
Egyként csak baka ott, szőkéshaju, csöpp sihederke.

Dél múlt két órával, s hozzá tégy te azon túl
harminc percet, s mégsem láthatsz senkit a grundon.
Lópokróc van a földre terítve a csöpp kalibánál,
Hortyog a tót azon, és édes méz néki az álma.
Nappal szunnyad a tót, mert akkor tud csak aludni,
Mert éjjel járkálni szokott ő erre meg arra,
Roppant sok farakás közt, vagy trónolni erődnek
Nagy csúcsán, s bámulni kerek, két szemmel a Holdat,
S gőzfűrész zúg most, a kicsiny, feketécske vasoszlop
Hószín gőzfelhőcskét köpköd, s ontja ki torkán,
És potyog ott be az aprófácska a nagy szekerekbe.

Fél három múlt néhány perccel, s ott csikorogva
Nyílt a kisajtó Pál ucczának deszkapalánkján,
És Nemecsek lépett be azon, szőkés sihederke.
Nagy kenyeret húzott ki zsebéből, s körbetekintett,
és miután nem látott senkit lenni a grundon,
Majszolgatta a héját csendben a péksüteménynek.
Ám azelőtt ő jó gonddal reteszelte az ajtót,
Újra bezárván azt, mert törvény sok van a grundon,
Legfőbb törvény egy, szigorú az, tán a leginkább
Megtartandó elv, hogy zárd be azonnal az ajtót,
Hogyha belépsz, ne habozz, s reteszeld be a zárat azonmód.
Mert aki ezt nem tette meg, annak a kényszerü jussa
Várfogság lett nyomban, azonmód várba vetették.
Nagy fegyelem volt ott, katonás, szigorú hadi törvény,
Megtartották olykor a törvényt, néha kevésbé.
Ott egy kőre leült Nemecsek, s ott várta a többit,
S rágta fogával a péksütemény ropogós felerészét.
Roppant érdekes ígérettel volt tele aznap
Grundnak tágterü síkja, nagyon nagy meglepetéssel.
Nagy dolgok fognak történni ma, súgta a szél is,
És ne tagadjuk, mert nem tiltja a csalfa szemérem,
Hogy büszkén dagadott Nemecseknek keble a ténytől,
Ott, ama szent minutában roppant büszke fiú volt,
Mert hogy tagja a grundnak, a híres, nagy csapat eggyik
Tagja lehet, Pál ucczai ő, a neves fiubanda
Harcosa, kiknek híre bizony felszökken az égig.

Rágta tehát kenyerét, s majszolta a nagyszerü héjjat,
Jó ideig, majd indult ő, hova sok farakás volt
Renddel rakva, unottan lépett, s arra bokázott.
Mászkált ott a kis utcákban, léptét szaporázta,
S egyszer szembekerült egy nagy, feketés kutya akkor,
Tótnak volt ebe az, feketéllett annak a szőre.
"Hektór!" szólt neki akkor, s rikkantotta a szót ő,
Nem volt ellenséges a hang, de az éjszinü Hektór
Kedvet nem mutatott, csöpp kedvet sem, hogy a szókat,
Szép köszönést viszonozván tettel a szóra feleljen.
Farkát megcsóválta kicsinyt, lobogott az a zászló,
Ám az ebeknél annyit tesz csóválni a farkat,
Mint amikor két férfi az utcán összeszaladván,
Billent csak kalapot, sietős üdvözletet adván.
Elszaladott az az eb, s ugatott, vakkantva dühöngött.
Szőke, kicsiny Nemecsek szaladott, üldözve rohant ott.
Hektór nagy farakás mellett állott meg, ugatta
Nagy hevesen, dörgött dübörögve a nagyszerü hangja.
Egy farakás volt az, sok nagy farakás közepette,
És lett így az erődítmény: fel sok fiu rakta.

Fenn, a rakás tetején védőfal volt a hasábból,
S vékony pálcácskán lobogott egy csöpp, kicsi zászló,
két szinü volt: piros egy fele, és fűszín ama másik.
Ugrált körbe az eb, s nem szűnt meg az ő csaholása,
És az erőd falait még egyszer-kétszer körbeszaladta.

"Hát mi lehet, történni mi fog, s megy teljesedésbe?"
Ezt kérdezte a szőke fiúcska az éjszinü ebtől,
mert a barátság jó póráza az ebre, fiúra
Rátekeredve feszült s tartotta az egybe a kettőt.
Vagy tán, mert baka kettő volt csak a harci seregben:
Egy Nemecsek, s Hektór kutya volt ott csak baka másik.
Felnézett az erődre, fejét felszegte figyelve.
Nem látott fenn senkit, azonban tudta a lelke,
Ölfák közt motoz és pakolászik fenn valamely hős,
Bár nem látta sem arcát, sem testét, sem sem alakját.
Hát nekiindult, és felhágott ő a falakra,
Fogva középen a fát, lépvén talpával a végre.
Épp feleúton járt, amikor hang ért a füléhez,
tiszta, világos hang, fahasáb tömbjének a hangja,
mely koccan, ha lerakják azt, vagy hogyha leejtik.
És dobogott neki szíve azonnal, döngte a ritmust,
És kelt édes vágy, hogy térjen a földre azonnal.

Ám amikor letekintett, és meglátta a Hektórt,
Bátorság gyúlt néki szivében, s fellobogott az.
"Félni ne félj, Nemecsek, bátorság töltse be melled!"
Mondta magának, s óvatosan folytatva a mászást,
Rakta előre kezét, s lábát is húzta utána.
Minden foknál bátoritotta magát, feleselvén,
S önmaga ismételte a szót, s maga adta a választ.
Egyre csak ismételte a szót, s azt mondta magában:
" Félni ne félj, Nemecsek, bátorság töltse be melled!"
"Félni ne félj, Nemecsek, bátorság töltse be melled!"
És felhágva a nagy farakás roppant tetejére,
Még egy utolsót szólt, száján szökkent ki a szózat:
"Félni ne félj, Nemecsek, bátorság töltse be melled!",
S lábat lendítvén az erőd mellvédje felett ő
Lépett volna be ott, ám félsz töltötte be szívét,
Mert megijedt szörnyen, s nem mozdult combja, se térde,
Mellyel lépni kivánt, s állt ott levegőben a lába.
"Jézus Urunk, Megváltónk, egy-fia égi Atyánknak!"
Nagy hangon kiabált, formálván fennen a szót ő.
És fejvesztve a sok fokon ismét szállt le a földre,
Lépvén lábbal előre, s tartván kézzel a testét.
És amikor két jó talpával a földet elérte,
Mellében nagy hanggal vert, dobogott neki szíve.

Fölnézett az erődre, fejét, arcát felemelte.
Ott, hol a zászló volt, jobb lábát téve a falra
Áts Feri állt az erőd tetején, s mellette a zászló,
Fönn állott ama rettenetes hős, Áts Feri ottan,
Ellensége nekik, vezetője a nagyszerü hadnak,
Mely a Füvészkert zöldes térén tartja lakását.
Bő, vörös ing lobogott testén, mert szél sziszegett ott,
Ő lemosolygott nagy gúnnyal, fennen levigyorgott.
Halk hangon, csöndes mód szólt le a csöpp sihedernek.
"Félni ne félj, Nemecsek. Bátorság töltse be szíved."
Ám Nemecsek már félt akkor, sőt futva szaladt ő.
Éjfeketés kutya is nyomban szaladott a nyomába,
S együtt erre meg arra kanyargott eb, meg a gyermek,
Ott, farakások közt, az irányuk nékik a grund volt.
És sziszegő szél szárnyán
szállt röppenve kiáltás,
Áts Feri nagy gúnnyal, büszkén reptette utánuk:
"Félni ne félj, Nemecsek. Bátorság töltse be szíved!"

Ám, mire ott, a telekről nézett vissza tetőre,
Áts Ferinek vörös ingét nem láthatta seholsem.
Ám az a zászló sem volt fenn az erőd magasában.
Fogta a zászlót, megkapván hurcolta magával,
Apró, vérpiros és zöld zászlót vitte el onnét,
Melyet varrt Csele nőtestvére, megöltve kezével.
Nem volt ott, farakások közt eltűnt az alakja.
Tán ama uccán ment ki, amely húzódik amarra,
hol gőzfűrész áll, s Máriáról nyerte nevét el,
(Szent Szűz Mária nevén hívják még most is az uccát),
Vagy tán elrejtőzve lapul valahol, s a barátja,
Két roppant Pásztor-testvér is, meglehet, ott van.
És hogy eszébe jutott, két Pásztor is ott lehet éppen,
Végigment a hideg Nemecsek hátán s a gerincén.
Ő már tudta, mi az: Pásztorral szembekerülni.
Áts Ferit ő most látta közelről, szembekerülvén.
Roppantul megijedt, ám tetszett néki az ifjú,
Őszintén megvallva a szót, kedvelte azonnal.
Szép volt, vállas volt, és hozzá barna fiú volt,
s illett rá az a bő, lobogó, nagy vérvörös ing is.
Ettől nagy harcosnak tűnt ő, szép daliának,
Megjelenése szerint harcosnak tudtad azonnal.
Mint Garibáldi Giuseppe, a talján, vagy követője
Volna, a vérvörös ingben volt valamely garibáldis.
Mert a füvészkertnek minden sok tagja különben
Vérpiros ingben volt, leutánozván a vezérük,
Rettenetes, hős Áts Ferihez hasonulni akartak.

Négyet koppantottak a grundnak deszkapalánkján
Szép rendben, s megkoccant tőle az ajtó.
Jó Nemecsek föllélegzett, szusz szállt ki belőle.
Mert az a négy koppantás jel volt, sőt, nem akármi,
Csak Pál ucczai ifjú jelzett négy kopogással.
Így szaladott rögvest, kinyitotta azonnal az ajtót,
Húzván jó zárát, reteszét kézzel kivetette.
És Boka jött a Cselével, s jött még ott a Geréb is.
Várt akkor Nemecsek türelemmel, a szíve azonban
Vert hevesen, hadd mondja az újdonságot azonnal,
Félelmes hírt osztani vágyott, ám a fejében
Tudta nagyon, hogy a közkatonának a fő kötelesség,
hogy kedvére tegyen főhadnagynak s kapitánynak.

Hát haptákot vágott ő, feszesen szalutálva.
"Szervusz!", mondták ők, akik akkor jöttek a grundra.
"Mondd, mi az újság, újdonság, ami tán megesett itt?"
Kapkodván szuszogott Nemecsek, levegőt szaporázott,
S kedve a lelkét és szívét hajszolta, hogy akkor
Egy szusszal, szót szólván ott, rögtön kilehellje,
Mindazt, mely megesett, megtörtént, kezdve a szókat.
"Borzasztó és rettenetes, nagy, szörnyü cselekmény!"
Így szökkent hát ott a kiáltás messze a légbe.
Válaszul így szólt néki az eggyik társa azonnal:
"Hát mi esett meg, mondd hát tüstént ezt a cselekményt!"
Elhangzott ez a kérdés, és nem késik a válasz:
"Rettenetes, borzasztó tett, nagy, szörnyü-ijesztő,
Hinni se fogjátok, mert hogy mi esett, hihetetlen!"
Elhangzott ez a szó, és jött rá rögtön a válasz.
"Ámde mi volt az, mely megesett, s ment teljesedésbe?"
Elhangzott ez a kérdés, és nem késik a válasz:
"Áts Feri volt, hát Áts Feri járt itt, mert idejött ő!"
Most a legények, a másik három kezdte a sorját.
Hirtelen elkomolyodtak mind, cseppet se nevettek.
"Ez nem igaz, minden szód aljas, csalfa hazugság!"
Ezt mondotta Geréb, szájával szólta a szókat.
És Nemecsek tenyerét mellére helyezve felelte:
"Isteneink tanusítják mindazt, hogy bizonyosság!"
Válaszul erre felelt fennen Boka néki, kimondván:
"Esküt tenni ne tégy, ne hivatkozz isteneinkre!"
S hogy nyomatékot akarjon még ott adni szavának,
Hát nagy-erős, zengő hangját kieresztve kiáltott:
"Párhuzamos combbal s lábszárral jöjjön a hapták!"
Sarkot a másik sarkhoz csattantott Nemecsek hát.
Most akkor Boka lépett hozzá s állt meg előtte.
"Részletesen mondd el, mit láttál!", szólta a szókat.

Válaszul erre a kis Nemecsek szólt, s mondta szavával:
Én, amidőn odamentem az utcák hosszu sorára,
Akkor az ebkutya zengett nagy-harsány ugatással.
Mentem utána, a lábam lépését szaporázva,
és valamely recsegést hallottam a nagy citadellán,
Mely építmény felmered ottan, pont a középen.
Fölmásztam, s fönn állott Áts Feri, rőtvörös ingben.
"Fönn állott? A citadellánkon megvetve a talpát?"
Elhangzott ez a kérdés, és jött rögtön a válasz.
"Fönn, citadellánk legtetején állt, fenn, a toronyban."
Így szólt kis Nemecsek, szőkéshaju, csöpp sihederke,
És esküdni kivánt ismét, nem ügyelve magára.
Már mellén tartotta kezét, s Boka erre a kézre
Jó szigorún pillantott, hát elkapta azonnal.
És még hozzátette, szavát folytatva szavával:
"És elvitte a zászlót is, hurcolva magával."
Szép Csele fölszisszent, sziszegő szó jött ki a száján.
"Azt hurcolta el ő, zászlónkat vitte magával?"
Válaszul erre felelt Nemecsek, szőkés sihederke.
"Azt hurcolta el ő, nem mást, elvitte magával."

Hát szaladott oda négy fiu rögtön, szedte a lábát.
Leghátul Nemecsek, ki szerény és visszafogott hős,
Egyrészt csak baka ő, meg hát az sem lehetetlen,
Hogy — mert nincs embernek semmi szilárd tudomása —
Áts Feri ott bújkál valahol, rejtőzve az uccák
Zegzugain, farakások közt, hisz képes e cselre.
Ott az erőd fala volt, megtorpant mind ez a négy hős.
Zászlójuk nem lengett fenn, ez volt a valóság.
Még nyele sem volt ott, eltűnt nyél és lobogó is.
Mindnyájan nagyon izgultak, kebelükben a szívük
Hányta magát, dobogott hevesen, nem bírva magával,
Csak Boka volt, akinek nem forrott forrva a vére,
Hűvösnek maradott, a hidegvér nem melegült át,
Mert tartotta magát Boka ismét visszafogottan.

Vállával fordult Boka akkor, s szólt a Cseléhez:
"Mondd meg a nővérednek, hogy holnapra csináljon
Új zászlót, lobogót, és öltse, vasalja azonnal!"
Válaszul így szólt ott Csele, és így szólta a szókat:
"Meglehet az: bár már kifogyott ő sok szövetéből,
Zöldnek híján van, fűszín kelméje hiányzik,
Nincs mohazöld posztó, lombszín rongyot se tud adni.
Vérpiros, az még van: de a zöldszinü, hát, kifogyott mind."
És Boka tette a dolgát higgadt mód, ahogy illik.
"Hószinü vászon tán csak akad? ", kérdezte szavával.
"Abból van neki sok", Csele ezt mondotta ki tüstént.
"Hát akkor varrjon nékünk egy rőtszinü zászlót,
S mellé szőjön még egy széles, hószinü sávot.
Ettől fogva fehér lesz színünk, és piros is még."
Megnyugodottak mind ebben, lelkükre legottan
Nagy nyugalom települt le azonnal, az izgalom elszállt.
Rárikkant a Geréb Nemecsekre, a hangja kiáltott:
"Közkatonának szól a szavam, hát, közbaka, serkenj!"
Válaszul így szólt kis Nemecsek, szőkés sihederke:
"Itt vagyok én, várván itt, és most várok, azonnal!"
Adta a másik a választ, nagy hangját kieresztve:
"Holnaptól legyen így törvénykönyvünk igazítva,
Hogy nem vérpiros és zöld-színt használ csapatunk, mert
Vérpiros és szép, hószinü színt használ valahányunk."
Válaszul erre felelt neki rögtön a másik, azonnal.
"Így lesz, Óberlájtnánt úr, ha parancsodat adtad! "
És a Geréb kegyesen szólt így, hetykén odavetve
Kurta szavát a feszes, haptákos közkatonának,
Szőkés fürtü süvölvénynek, csöpp, szőke gyereknek:
"Rajta, pihenj, mereven-feszes állás nem kötelez hát."

Erre a szőkés, kis siheder nyugtatta a lábát,
És lepihent, hisz nem kötelezte merev-feszes állás.
És a fiúk felmásztak a várba, a nagy farakásra,
Hogy lássák szemeikkel a tényt, mert tény, ami ott volt,
Hogy lobogójuk hosszu nyelét roppant csavarással
Törte le Áts Feri két markával, szörnyü erővel.
Szöggel volt az a nyél odaverve, s a csöpnyi darabja,
Kis maradéka a zászlónyélnek búslakodott ott,
Megtartotta a vaskos szög, mely fogta a zászlót.
Nagy, harsány kiabálások harsantak a grundról:
"Hóha, hahó!", és "Hóha, hahó!", süvitett, hiszen ez volt
Jelszavuk, ezt harsogták mind, csatasorba ha álltak.
Úgy tűnt, hát megjöttek már többen, valahára,
És nem tudván, hol van a többi, kutatva keresték.
Éles rikkantás harsant fel sok kicsi szájból:
"Hóha, hahó" és "Hóha, hahó", harsogta a torkuk.
És Csele intett ujjával, szólott Nemecseknek:
"Közbaka!", ezt mondotta a szép Csele, szólva a szót ő.
"Itt vagyok én!" Nemecsek pedig akkor mondta a választ.
"Rajta, feleljen az összes társnak!", szólta a másik.
"Úgy lesz, jó hadnagy nagyuram!", szólt erre a másik.
Tölcsért formált két tenyerével, a szája a tölcsér
Eggyik végét érintette, a másik irányba
Szökkent ott ki a vékony, kis hangocska azonnal,
Gyermekhang még, nem felnőtthang mély rianása.
"Hóha, hahó!", és "Hóha, hahó!", süvitett a kiáltás.
Hát leereszkedtek mind, talppal léptek a földre,
Léptük irányozták, s indulván mentek a síkra.
Sík közepén a csoportba verődött többiek álltak:
Csónakos és Weisz, Kende, a Kolnay és valahány még.
Hát amikor meglátták, hogy Boka ottan időzik,
mind haptákba meredtek, mert ő volt kapitányuk.
"Szervusztok!", Boka üdvözlésül mondta a szót ki.
Kolnay hős a csomóból lábát vetve kilépett.
"Tisztelet önti a lelkemet el, s most halld a jelentést,
Hogy bejövén ide, nyitva találtuk a kiskapu zárját.
Törvény van pedig arra, szabályzat mondja ki azt, hogy
Jól reteszelni kapunkat mindnek hű kötelesség,
Hogyha bejött ide, tolja helyére azonnal a zárat.
Kísérőire nézett hát Boka, nagy-szigorúan.
Mind Nemecsekre tekintett ott sok többi azonnal.
És Nemecsek keze mellén volt, hogy szörnyü szavakkal
Hívja az isteneket, s esküt szóljon neki szája,
Hogy nem az ő bűnéből volt záratlan az ajtó,
Ám megszólalt ott kapitányuk, s szólta a szókat:
"Ajtónk jó küszöbén melyikünk lépett be utószor?"

Nagy csönd úr ott, nem szólt szót senki ezekre.
Senki se jött be utolsónak, mind mást megelőztek.
Hallgattak mind egy minutát, hangot ki nem adtak.
És ekkor Nemecseknek az arca ragyogva mosolygott.
Száját szóra nyitotta, felelt ő, mondta azonnal:
"Ó, kapitány, nagyuram, legutolsóként te siettél!"
"Én voltam hát", mondta Bokánk, "aki jött be utószor?"
Hát helyeselt akkor Nemecsek, s így adta a választ:
"Úgy van, jó kapitány, nagyuram, voltál legutolsónk!"
Töprengett kissé Boka akkor, törte fejét ő.
Nagy-komolyan szólalt azután, s szót szólva kimondta:
"Hát az igazság ez, nincs ebben semmi valótlan.
Ajtónk nagy reteszét nem toltam helyre azonnal,
Elfeledém ajtónk zárát rögvest reteszelni.
S íme, kimondom a szót, s így menjen teljesedésbe:
Főhadnagy, nagyuram, fogj éjszín könyvet a kézbe,
S ródd rögvest nevemet bele most, csöppet se habozzál!"
S fordult ő a Gerébhez vállal, rájatekintve.

És a Geréb feketés könyvecskét ott kihalászott,
Mert a zsebében volt az a kis notesz, és beleírta,
Nagy betüvel belerótta kezével, hogy "Boka János".
És hogy tudja is azt, miről is van szó, odaírta,
Mellérótta a szót, "ajtó", melléje jegyezte.
Nagy tetszést aratott, a fiúknak tetszik a szó mind.
Mert az igazságosság szép, s Boka mindig erényes,
Jó fiu volt, bár volt csak még pusztán sihederke.
Felnőttnek tűnt most: hallatlan, nagyszerü jellem,
Római hős lett ő, melyről hallhatsz latinórán
Sok szépet: mert minden erényes, római férfi,
Jellemes, és büntetni se restell mást, de magát sem,
Így büntette magát meg jó Boka nagy-gyönyörűen.
Ám nem volt Boka sem híján aprócska hibáknak.
Mert feliratta magát, ám fordult Kolnay hőshöz,
Mert az hozta a hírt, hogy az ajtót nyitva találta.
"És te ne jártasd mindig a szád, ne fecsegj te locsogva.
Főhadnagy, hát írd te legottan a Kolnayt is fel,
Mert árulkodik ő, jó társról rossz szavakat szól!"
Rettenetes noteszát hát újólag kikaparta
Főhadnagy nagyurunk, s beleírta a Kolnay hőst is.
És Nemecsek pedig akkor táncot lejteni kezdett
Leghátul, csárdás-táncot járt ottan a lába,
Nagy csendben, nagy örömmel lépte azonnal a lépést
Erre meg arra, hiszen boldogság járta be lelkét,
Hogy nem az ő neve lesz most majd beleírva a könyvbe.
Mert az tudnivaló, hogy a könyvben semmi egyéb volt,
Csak Nemecsek neve, másik egyéb név nem szerepelt ott.
Mindig, minden kis dologért mindenki csak őrá
Gondolt, őt írták ottan be a könyvbe, parancsra.
És törvényszékük, mely minden szombaton ült le,
Mindig csak rá rótta ki verdiktjét, elitélőn.
Nincs mit tenni, ez így volt, és így ment, no, hiába.
Mert ő volt egyedül csak talpas, közbaka ottan.
És ekkor belefogtak a hosszú s nagy csevegésbe,
Meghányták, mi esett meg, s rögvest megkritizálták.
Néhány perc múltán már tudták mindezek ottan,
Hogy mi a nagyszerü újság, mely nemrég megesett ott,
Áts Feri, hős kapitány, vörösingesnek ki parancsol
Nem volt rest idejönni a grundnak pont közepébe,
Mert nagy mersz töltötte be bátorsággal a szívét,
És bemerészkedvén felhágott ő a középső,
Nagy citadella falán, s elvitte magával a zászlót.
Szörnyülködtek mind, háborgott mindnek a lelke.
Körbevegyülték hát, s Nemecsek hős állt a középen,
Új és új részlettel toldva meg azt, ami történt,
Nagy hírt, mely megesett, s izgatja az egyszerü népet.
"És mondott valamit néked?", kérdezte az egyik.
"Hogyne!" felelt Nemecsek, büszkén szólt erre a szóra.
"Mit mondott, mit szólt?", kérdezték erre a választ.
"Rám kiabált nagy-erős hangján", jött erre a szózat.
"Mit kiabált, mit szólt?", hangzott fel rögtön a kérdés.
"Azt, hogy nem félsz-é, Nemecsek, kérdezte kiáltva."
Itt nyelt egyet a kis szőkés sihederke, hiszen mert
Tudta nagyon s érezte, hogy ez nem volt az igazság
Teljesen, és így nyelnie kellett egy kicsikét ott.
Mert, amit elmondott, cáfolja a jó s az igaz szót.
Mert úgy hangzott így, mint hogyha a szíve azonnal
Nagy-bátran vert volna, olyan lett volna, hogy ettől
Bámult volna az Áts Feri is, kérdezve-kibökve,
Hogy "Nem félsz, Nemecsek, nem rettensz itt remegően?"
Megkérdezték hát néhányan, kérdve a kérdést:
"Nem féltél, ó, mondd, nem rettent csöppet a szíved?"
"Nem rettent!", szólt ő, s folytatta szavával a választ.
"Álltam erődnek alatta, megálltam, nem mocorogtam.
Aztán ő leereszkedvén, oldalt elinalva
Eltűnt, mert nem láttam már, eltűnt valamerre.
Elszaladott, elvitte a két gyors lába azonnal."

Közbekiáltott erre Geréb, harsogta a hangja:
"Az nem igazság, ez nem igaz szó, csalfa hazugság!
Áts Feri még sohasem szaladott meg senki fiától!"
És Boka ránézett a Gerébre, figyelte szemével.
"Ejnye, de véded!" — mondta szavával szólva a szókat.
Kissé halkabb hangon szólta a szót a Geréb hős:
"Hát csak azért, mert az hihetetlen volna talán, hogy
Áts Feri megrémült, megijedt volt hős Nemecsektől."
Erre nevettek mind, kacagott ott mindnek a szíve.
Mert igazán, nem volt sok esélye valóban a tettnek.
Megzavarodva toporgott ott akkor Nemecsek hős,
Körben a sok fiu állt, s Nemecsek vonogatta a vállát.
Akkor meg Boka szökkent hát körnek közepébe.
"Hát itt tennünk kell, fiaim, valamit, s cselekednünk.
Mára az elnökválasztást úgyis kijelöltük.
Elnök lesz valamely közülünk, választani fogjuk,
S teljhatalommal bír majd ő, s ami tőle parancsban
Lesz kijelölve, azonnal, rögtön teljesedésbe
Kell, hogy menjen, s vakfegyelemmel megteszitek majd.
Meglehet az, hogy háboru lesz hamarost a dologból,
És akkor szükség lesz majd egy nagyszerü hősre,
Arra, ki bölcsen előre tekint, és néz a jövőbe,
És elrendezi minden dolgunk, mint a valódi
Háboruban szokták azt tenni, a vad csata közben.
Álljon elő hát rögvest, közbaka, lépjen előre!
Párhuzamos lábszárral s combbal jöjjön a hapták!
Vágjon kis darabokra papírt, szabdalja fel azt, hogy
Annyi legyen, mint mink, nem több, kevesebb sem,
Hogy ráírja az összes hős azt, hogy ki legyen majd
Elnöke: ezt felrója, akarva, a csöpp papirosra!
És papirunk beledobjuk majd egy pörge kalapba,
És aki majd legtöbb szavazattal végzi a próbát,
Az lesz majd elnök, vezető, az lesz prezident itt.

"Éljen!", harsogták mind akkor, felkiabálva,
Csónakos akkor a két ujját szájába bevéve
Oly harsány füttyel sivitott, mint hogyha nem ember
Volna, hanem vasból készült gép, jól kikovácsolt
Monstrum: cséplőgépnek híjják azt a parasztok.
És papiroslapokat szaggattak hát a kezükkel,
Mert a noteszkönyvük nincs híján szép papirosnak,
És plajbászát fogta a Weisz, húzván a zsebéből.
Hátul azon veszekedtek ketten, hogy ki kalapját
Érje a tisztesség, hogy megfelelő legyen erre.
Kolnay és Barabás, akinek mindig szive szűkölt,
Mert hogy utálták egymást szívből nagy-fene módon,
S mint a kutyák acsarogtak, gyűlölködve csaholtak,
Majdhogynem birkózni akartak, ölremenően.
Mondta a Kolnay, hogy nem jó a kalap, Barabásé,
Mert zsíros, faggyús, s feketéllik az állati kosztól.
Kende viszont azt mondta, a Kolnayé csöpögősebb,
Több zsír, faggyu van abban, redvásabb az övénél.
Zsírpróbát tartottak rögvest, megcselekedték.
Kis késsel kaparászták szallagját a kalapnak,
Keskeny bőrszíját, mely bévül körbesimúl ott,
És csókol tarkót, nyakszirtet, homlokot is még.

Eggyik a másik szallagját kaparászta veszettül.
Ám már akkor késő is volt ezt cselekedni.
Mert közcélra csinos kalapot, feketét Csele nyújtott,
Kis kalapot, mit birtoklott ő teljes egészen.
Mert hát így van ez, és megy mindig teljesedésbe,
Hogy kalapok dolgában lesz Csele mindig a bajnok.
Ott Nemecsek nagy meglepetést szerzett a fiúknak,
Jó nagy meglepetést, mert meg nem kezdte az osztást,
S cetlit, kis papirost nem tett ő kézzel a kézbe,
Csak szoritotta koszos kis manccsal a cédula összes
Lapját, mert jól látta, a társak rájafigyelnek
Most kissé, s ez a közfigyelem nagy-ritka ajándék,
Szempillantást tart, nem többet, s nem kevesebbet,
Hát lépett lábával előre, az alkalom űzte.
Haptákot vágott ki tehát, mellét kifeszitve,
Sarkot zárt a sarokhoz, a két tenyerét meg a combhoz
Tette, s megremegő hangon szót szólva kimondta:

"Kérlek, jó kapitány, tán az nem járja egészen
mégse, hogy én egyedül legyek itten közbaka, más nem...
Már amióta, mi társak, mind itt egybevegyültünk,
És társultunk, s tettünk itten nagyszerü esküt,
Tiszt lett minden hős, lépett mind rangban előre,
közbaka egy maradott csak, s én vagyok az, ki parancsot
Kap csak, jó szigorút, mindenki csak őt utasítja.
És mindent teszek én, egyedül kell tenni a dolgom...
Itt nagyon érzékennyé vált az a szőke fiúcska,
Apró, kis, finom arcán folytak a könnyek azonnal,
Csordult sok dagadék könnycsepp, csordultak az arcán.
És Csele nagy-nemesen szólott, szót szólva kimondta:
"Ezt el kell most zárni mitőlünk, menjen azonnal.
Sír, zokog és hüppög, s könny ömlik mind a szeméből."
Egy hang megszólalt hátul, szót szólva kimondta:
"Bőg ő mint a tehén vagy borjú, s adja a múgást."
Mind kacagott ezen ott, nevetett mind ott az az összes.
És végképp keserű lett ettől kis Nemecsek hős.
Fájt a szegény, kis szíve, a könnycsepp foly le az arcán.
Felzokogott, és sírás közben szólta a szókat:

"Nézzétek meg az éjszín könyvet, az éjszinü könyvben,
abban is én vagyok, én vagyok abba csupán beleírva,
Mindig az én nevem, egy név, nincs más név beleróva,
Én vagyok itt a kutyátok, mert ebszámba soroltok."
Nagy nyugalommal szólt Boka akkor, mondva a szókat:
"Hogyha a bőgést nem hagyod abba azonnal, azontúl
Már mi hagyunk itt, és nem jössz vélünk sehová sem.
Pockokkal nem játszunk mink, örömünk neki nem jár."
Lám, ez a szó, a pocok rögvest megtette hatását.
Mert megijedt Nemecsek, szőkéshaju, csöpp sihederke
Roppant mód, s lassanként így befejezte a sírást.
Vállát érintette tenyérrel hős kapitánya.
"Hogyha magad már jól viseled, s tész úgy, ahogy illik,
És ha kitünteted önmagadat, mívelsz haditettet,
Májusban tán rangban előlépsz, tiszt leszel akkor.
Mostan azonban közbaka-sorban megmaradol te."

Felzúgott a tömeg, mert ezt ők mind helyeselték,
Hisz ha a kis Nemecsek, szőkéshaju, csöpp sihederke
Tisztté lép ma elő, értéktelen akkor a játék.
Nincs kinek adni parancsot, s nincs, ki ugorna parancsra.
Felharsant a Geréb, éles hangját kieresztve:

"Közbaka, ezt a grafitplajbászt tüstént hegyesítse!"
És a kezébe helyezték Weisz feketés ceruzáját,
Mert a golyók közt, mélyen a zsebben a hegy letörött volt.
És az a közbaka állt haptákba, a két szeme könnyben
Úszott még, és könny folyt végig közben az arcán,
És fegyelemmel vette kezébe a csöpp ceruzácskát,
S kezdte hegyezni, hegyezni, szipegve-szipogva
Egy kicsikét, mert nagy sírások után ez a módi,
S minden búját, melytől kis szíve oly keserű volt,
Ő befaragta a Hardtmuth kettes kis ceruzába.

"Főhadnagy, jól meghegyezett, kész, kész van a plajbász!"
S vissza is adva, nagyon nagy sóhaj szállt a szivéből.
S ezzel a sóhajtással mármost ő kis időre,
Hogy majd rangban előlép, jól elnyomta a vágyat.
Szétosztották akkor rendben a cédula-fecnit.
Mindük félrevonult, mindegyik ment külön akkor,
mert ez az ügy volt roppant nagy, s volt fontos emellett.
Aztán jó Nemecsek, ki a közbaka ott a fiúk közt,
Vette magához az összes cetlit, s dobta kalapba,
Szép Csele pörge kalapját töltve a sok papirossal.
És hordozta a kis kalapot, mely volt a Cseléé,
Körbe a sok társ közt, tartván kézzel karimáját,
Akkor lökte könyökkel Kolnay hőst Barabás hős,
Oldalról könyökölt oldalt, és súgta susogva:
"Zsíros ez is, zsírtól fényes, lám, csillog a zsírtól."
Kolnay meg belekémlelt rögvest ott a kalapba.
És érezték mindketten, már szégyen a szégyen,
Röstellkedni se kell többet, nincs semmi okuk rá.
Mert ha a szép Csele is hord zsírtól rút kalapocskát,
Vége a létnek, s mind a világ nem más, csakis árnyék.

Egyben volt hát cédula mind, mert egy se hiányzott,
És Boka harsány hangon zengte az isteni döntést,
S adta kezéből mind, ami cetlit már kikiáltott
Rögvest ott a Gerébnek, mert állt ő Boka mellett
Oldalvást, és kapta kezével a cetlit, a voksot.
Nem több, s nem kevesebb papiros gyűlt össze, csak ennyi,
Tíz és még négy volt ott mind papirosnak a száma.
S fennen zengte a hangja, felolvasván az eredményt
Sorban, hogy Boka János, s ismét, hogy Boka János,
És még egy Boka János jött, ez volt az eredmény.
Aztán azt olvasta, Geréb, s mellé a Dezsőt is.
Egymást nézték ott a fiúk, mind összetekintve.
Tudták, hogy volt ez Boka cetlije, nem lehetett más.
Udvariasságból szavazott a Gerébre, ez illő.
Aztán jött csupa János, meg Boka János azonnal.
Aztán azt olvasta, Geréb, s mellé a Dezsőt is,
Mert jött cédula ismét, ezzel a nagyszerü névvel.
És végül még egy név jött, a Dezső, a Geréb-fi
Ez volt írva, Geréb, s mellé még ott a Dezső is,
Így tíz és még egy szavazat lett ott a Bokáé,
És három szavazat lett osztályrésze Gerébnek.
Megzavarodva mosolygott akkor mindre Geréb hős.
Most történt meg először, hogy sok társ szeme látta,
Hogy Boka és ő, ketten fogtak perlekedésbe,
S nyilván verseny ez itt, a vetélytárs ott az a másik.
Ujjongott neki lelke, a három voks simogatta.
Ám Boka szíve vicsorgott, mert belemart a szivébe
Két szavazat, s az a két lap fájt a szivének.
Hányta-vetette magában, hogy ki szavazta a kettőt,
Kiknek nem tetszhet sem alakja, se nagyszerü lénye,
Addig tette csupán, míg eggyet pislog az ember,
És nyugtatta szivét aztán, s elmúlt a haragja,
S nagy nyugalom szállt rá akkor, simogatta a lelkét.

Azzal az elnökük intett, hogy hallgassanak ők mind,
"Így hát én vagyok elnökötök, választva a posztra."
Ismét éljen harsant ott, mert mind kiabáltak,
Csónakos ismét sípolt egy füttyöt kieresztve.
S bár Nemecsek szeme könnyel volt tele még, de azonnal
Éljent rikkantott, órjás, lelkes, nagy örömmel.
Mert kedvelte Bokát nagyon ő, tartotta szivében.
Mert hogy szólni akart, s kívánt ő szólni beszédet.
S szólt: "Köszönöm néktek, fiaim, s lássunk neki mostan
Rögvest minden munkánkhoz, mit kell cselekednünk.
Azt hiszem én, mind tudjátok tisztán, hogy a népség,
Mely vérszín-vörös inget hord, mert hogy vörösinges,
Elvenné grundunk, s mellé vinné farakásunk.
Tegnap is elvették a fiúktól már a golyókat
Pásztor-testvérek, s ma az ismert Áts Feri itten
Bujkált, s vitte a zászlónkat, lobogónkat orozta.
És vagy előbb vagy utóbb ők jönnek majd ide, hogy mink
Fussunk el, mert elkergetnek a nagyszerü síkról.
Márpedig ezt a helyet meg fogjuk védni erősen!

Csónakos akkor bömbölt eggyet, közbekiáltott.
"Éljen a grund, éljen, legyen élő, megmaradásig!"
S égberepültek a kis kalapok, szálltak fel az égbe.
Mind teli torkkal, nagy lélekkel zengte a szókat:
"Éljen a grund, éljen, legyen élő, megmaradásig!"
Széjjelnéztek a szép, nagy telken, a dús farakáson,
Mely mézédes fényben fürdött, hisz beragyogta
Napsugarával Apolló, elhagyván a Zenitnek
Májusi csúcsát, hajtva szekérrel a megnyugovásra.
És látszott, s a fiúk szeme ezt hirdette örömmel,
Hogy szívüknek kedves e kis föld, s nem riadoznak
Küzdeni érte, ha ezt kívánja a sors vagy a szükség.

Egy neme volt ez az érzésnek, mi a honfiu lelkét
Fűti, szülőföldjére ha gondol, a szép anyaföldre.
Úgy harsogták, úgy kiabálták ők nagy-erősen,
"Éljen a grund, éljen, legyen élő, megmaradásig!",
mintha a rettenetes, harsány szó azt kiabálná,
"Éljen a hon, legyen élő mindig nagyszerü földünk!"
És ragyogott sok szép szem, s megtelt mindnek a szíve.
És Boka még folytatta a szót, s szót szólva kimondta:
"Még mielőtt ide fognak jönni, előtte magunk is
Fűvészkertbe megyünk, hozzájuk tér az utunk majd!"
Máskor ilyen roppant mersszel szőtt tervet az ifjak
Tán nem merték volna szeretni, s megfutamodnak.
Ám most ebben az órában, mely mindnek a szívét
Lelkesedéssel járta be, s egyhangon kiabálták,
Egy szív, egy száj, egy lélek harsogta a szókat:
"Menjünk hát oda, menjünk hát, percig se maradjunk!"
És miután mind azt harsogta, hogy elmegy azonnal,
Már Nemecsek sem volt rest, s nagy hangon kiabálta,
"Menjünk hát oda, menjünk hát, percig se maradjunk!"
Ő, a szegény, úgyis hátul kullog, ha vonulnak,
S fogva a főtisztek köpenyét, cipekedve vonulgat.

És jött egy hang még, bortól recsegő kiabálás,
Sok farakás mellől harsant ez az isteni szózat.
Nem mondott mást ez se, csupán fennen riadozta:
"Mánnyunk há', nosza, mánnyunk mink, csöppet se maraggyunk!"
És odanéztek mind, odanézett mind, aki ott állt.
Hát tót volt ott, nem más, északi, nagyszerü szláv sarj.
Ott állt, és a pipája pöfögte a füstöt az égre
Szájának sarkos szélén, s vigyorogva pipázott.
Lábánál Hektór ült ott, Nemecsek baka-társa.
Felkacagott a fiúk sokasága, nevettek a srácok.
És az a tót imitálta azonnal a sok fiusarjat,
Dobta kalapját felfele, és harsogta erősen:
"Mánnyunk há', nosza, mánnyunk mink, csöppet se maraggyunk!"
S ezzel végeszakadt mindennek, mely kötelesség,
Mit hivatal s hivatás diktál, ment teljesedésbe.
Jött hát akkor a labda s ütő (más néven a méta).
És valamely hős sarj nagy gőgösen azt kiabálta:
"Közbaka, rajta, siessen, s hozza nekünk a levattát,
S labdát is mellé, raktárunk rejti e holmit!"
És Nemecsek szaladott fürgén raktárba azon mód.
Egy farakásnak alatta találta a tágterü raktárt.
Hát belebújt, kikotort ott labdát, s még a levattát.

Sok farakás mellett állott az az északi, szláv sarj,
Nagyszerü tót, meg a Kolnay is, mellette a Kende.
Kende a széles, tót kalapot tartotta kezében,
Kolnay zsírpróbát tett ott, benn, ott, a kalapban.
Nem volt kétséges, nem ment az már vitaszámba,
Hogy zsírt legfőképp az a tót tart ott a kalapban,
Rücskös, redvás nagy darabot, faggyús kulimászot.

Akkor hát Boka lépett hosszat, s ment a Gerébhez.
S szólt neki: "Három voksot kaptál, nem kevesebbet,
Rád is voksolt három hős három szavazattal."
És büszkén, fennen szólt akkor néki Geréb hős:
"Így van ez, ez történt és így ment teljesedésbe",
És nagy-erős, szúrós szemmel nézett a szemébe.

Próbálkozzunk meg ezúttal egy idegenből fordított, rövid szöveg elemzésével (analizálásával), értelmezésével és minősítésével. Egy szöveg elemzésének és értelmezésekor ugyanis megvannak az egyetemesen célravezető elvei és módszerei, függetlenül attól, hogy melyik nyelven is írták eredetileg. Annak ellenére, hogy a nyelvek között természetesen akadnak formai különbségek, nyilvánvaló, hogy valamennyi beszélt nyelv ugyanaz, hiszen a világ, a külső és a belső valóság valamennyi jelensége átfordítható az egyik nyelvről a másikra.

Az pedig, hogy az ember összevethet egy adott nyelvű szöveget egy másik nyelvű változatával, ha lehet, még izgalmasabbá teszi ezt a szellemi kalandot, sőt, akár ötleteket is adhat saját, későbbi szövegeink még bravúrosabbá tételéhez. Kedvelem az analógiákat, metaforákat, példákat és enthümémákat, így megint egy ilyen trópushoz folyamodom. Az, hogy kiválóan tudok túrós tésztát készíteni (tejföllel és pirított szalonnával) természetesen önmagában igen dicséretes dolog. Ha emellett azonban jártasságot szerzek a túrós galuska, eme jellegzetes alföldi étel elkészítésében (magyarán a túrós tésztát kissé átkódolom), az csak növeli a teljesítményemet. Ha pedig mindezeket némi juhtúróval és hagymával kombinálom, akkor eljutottam a bryndzové halušky s cibuľkou a slaninou (vagyis hagymás-szalonnás sztrapacska) nevezetű mesterműhöz.

Na most ezek után késhegyig menő vitákat folytathatok kulinárisan szintén poliglott barátaimmal arról, hogy vajon melyik konyha a kifinomultabb és melyik konyha kevésbé az: azt azonban leszögezhetjük, hogy a nemzeti konyhákban való nem csekély jártasságunk a valójában teljesen meddő vita színvonalát csak emelni fogja, sőt, esetleg gasztrohistóriai változásokat is eredményezhet.

A szöveg, amibe belevágunk, azon túl, hogy eredetileg nem is magyar, még meglehetősen rövid is: négy rövid sor. Az azonban, hogy valami rövid vagy hosszú, semmit nem von le az adott mű értékéből. Sőt, bizonyos esetben a rövidség csak növeli az illető mű értékét. A rövid műfajok bizonyos tekintetben több odafigyelést igényelnek, mint a hosszúak. Egy négyszáz oldalas regény még csak-csak elvisel egy rossz mondatot vagy fölösleges bekezdést. Egy epigramma esetében egyetlen szótag, egy haiku esetében egyetlen rossz hang tönkreteheti az egész alkotást.

A rövid szöveg egyébként is sokkal intenzívebb, a létrehozása sokkal nagyobb gyakorlottságot és koncentrációt követel. Hadd éljek egy másik hasonlattal! Ha az olvasónak kötelezően választania kellene aközött, hogy most azonnal ugrik egy hátraszaltót (ami csak néhány tizedmásodpercnyi időt vesz igénybe), vagy legyalogol tíz kilométert (ami a legkényelmesebb sétatempóval nagyjából két óra), az olvasók tetemes része némi józan töprengés után nyilván az utóbbit választaná. Persze, akadhat akrobata az olvasók között (az irodalmi szövegek olvasói között a hobbiszakácsokon túl szép számmal akadnak gyakorló cirkuszművészek is), aki a salto mortale mellett törne lándzsát, hiszen az összehasonlíthatatlanul kevesebb időt rabol el a további olvasástól, mint a távgyaloglás. Nem feledkezzünk meg azonban arról a nyilvánvaló tényről, hogy ez a reneszánsz akrobata korábban feltételezhetően jó néhány órát, sőt, talán napot vagy hetet is eltöltött azzal, hogy elsajátítsa ezt a néhány tizedmásodperces tornászbravúrt.

Úgyhogy, miután felsoroltuk a mentségeinket, hogy miért is választottunk egy eredetileg nem-magyar szöveget, és miért is választottunk ennyire nyúlfarknyi kis munkát, rátérhetünk a filológiára!

Én utálom hórihorgas, döngőléptü tisztjeim,

Akkor is, ha bodros álluk, akkor is, ha szőrtelen.

Közlegény kell, tömzsi nékem, hogyha csámpás, akkor is,

Csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen!

Ezt a költeményt (görögül iamboszt) egy Arkhilokhosz nevű ember írta úgy kétezer-hétszáz évvel ezelőtt – tehát most akár mentegetőzhetnék amiatt is, hogy miért nem valami aktuálisabb problémával foglalkozom inkább. Látni fogjuk azonban, hogy a probléma, amit a költemény felvet, ugyancsak aktuális és égető. Az ógörög szöveget egy Horváth István Károly nevű, sajnálatosan fiatalon elhunyt klasszika-filológus fordította. Az antológiákban a mű címmel szerepel (A nagyképű hadvezérekhez).

Horváthnak fellelhető egy másik, korábbi fordítása is.

Én utálom a hórihorgas, döngőléptü tiszteket,

visszanyírt szakálluk is, meg gőggel hordott üstökük.

Más legény kell, tömzsi, nékem, hogyha csámpás, akkor is,

csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen.

A korábbi változat első sorában a tiszteket alak áll a tisztjeim helyett, vagyis ez a változat jóval általánosabb, hiszen a személyesség, a birtoklás motívuma hiányzik. A határozott névelő betoldása pedig egyenesen hiba, hiszen a művet épp a műfaj alapkövetelményétől, a jambustól fosztja meg, nem véletlen hát, hogy a második változatban nem ez a fordítás érvényesül.

A második sor igazán érdekes, mert ott alapvető, értelmi különbségek fedezhetőek fel. A korábbi változat tisztjei rövid (visszanyírt) szakállú, hosszú hajú, gőgös alakok. A későbbi változatból hiányzik a gőg (gőggel hordott) explicit kifejezése. A korábbi visszanyírt, rövid szakáll helyett azonban megjelenik a lelki szemeink előtt egy hosszú szakállú tiszt, és egy simára borotvált vagy szakállt még nem növesztett elöljáró. Az utolsó két sor pedig egyetlen motívumban tér csak el: a más legény helyett a (tisztekkel való kontrasztot jobban kifejező, és militánsabb) közlegény szakszó áll.

üstök (főnév) 1. Sűrű hajcsomó elöl a fejen a homlok közepe fölött. Kopaszra nyírt fejen egy helyen meghagyott hajköteg. 2. Szőrcsomó némely állat, például a ló fejének tetején. Sörény a ló fülei között. 3. Átvitt értelemben: az üstökösök után húzódó sugárfarok.

A szövegeknek mindig van egy olyan magától értetődő értelmezése, amit a gyakorlatlan vagy felületes olvasó hajlamos kapásból elfogadni. József Attila biztos szerette a mamáját, különben nem írt volna egy olyan verset, hogy Mama. A Tiszát nagyon szereti Petőfi, mert hogy van egy olyan verse, hogy Tisza. Az Európa Kiadónak volt egy száma, a Mocskos idők. Ezt a számot egy Menyhárt Jenő nevű ember írta egy lányról, akit biztos nagyon utált, mert többször hangsúlyozza a szövegben, hogy „Nem szeretlek, nem szeretlek”. Az ilyen alap-értelmezések elég gyakoriak, és könnyen fellelhetőek az interneten. Arkhilokhoszt illetőleg most ideidézek egyet a kedvenc honlapomról:

A szöveg első szavai már a személyes érzelemnyilvánítást hangozzák. – „Én utálom…döngőléptü tisztjeim,”. Az egyéni ítélet a harcosok értékét az epikus irodalom hagyományaitól eltérő módon állapítja meg. A mű az eposzoktól eltérően a közlegények tiszteknél kiválóbb voltát hangsúlyozza. – „Közlegény kell, … szíve is helyén legyen!”. A vers szerkesztésére is az ellentétek a jellemzőek.

Ellentétekkel ábrázolja a tisztet és közkatonát „hórihorgas – tömzsi; dörgőléptű (sic!) – csámpás, az ápolt külsőt a bátorsággal állítja szembe. A vers csattanója a sorok mögött rejtőzik, feltételezhető, hogy amennyiben a közlegény és tiszt külső tulajdonságai szemben állnak egymással, akkor belső értékeikben is különböznek (bátor közlegény – gyáva tiszt).

Az elemzés ugyancsak felületes. Az efféle seggfej tisztek – fasza bakák-szembeállítás legalább annyira primitív, annyira leegyszerűsítő, mint a közepes képességű kisdiák *hüje tanárok-világképe, vagy ennek pendantja, a megkeseredett pedagógus bezzeg bennünk még volt tisztelet vs. neveletlen csirkefogók szembeállítása. Meg kell jegyeznünk, hogy az efféle vulgármarxista proligőg (amiben egy kicsit benne van a rabszolga siránkozása is) az ókoriaktól teljesen idegen volt, és elemzésünk végére – reményeink szerint – arra is  szolgáltatunk bizonyítékokat, hogy a pároszi Arkhilokhosztól, aki apai ágról arisztokrata volt ugyan, anyai ágon azonban rabszolgafajzat, szintén idegen lehetett.

Én utálom hórihorgas, döngőléptü tisztjeim,

Akkor is, ha bodros álluk, akkor is, ha szőrtelen.

Az első két sor szereplői a tisztek, és az egyes szám első személyű állítmányban (utálom) meghatározható én, vagyis Arkhilokhosz. A tisztekről sokkal többet elárul a mondat, mint a beszélőről: egészen pontosan azt, hogy döngőléptűek, és hogy az álluk vagy bodros, vagy csupasz (szőrtelen), tehát lehetnek akár ifjak, akár idősek.

Hiszen egy tisztet, valljuk be, számtalan dolog miatt lehet utálni. Lehet kegyetlen, szadista, bosszúlló. Lehet ostoba vagy kicsinyes. Lehet szőrszálhasogató. Lehet bunkó. Lehet alkoholista. Az én tisztjeim, őrmestereim és tizedeseim közül mindegyikre akadt példa, sőt, olyan hivatásos is akadt, aki valamennyi tulajdonságot egyesítette magában. 

Ha azonban beindítjuk a belső mozit – ez minden elemzés egyik legjobb módszere –, és magunk elé képzeljük a cselekményt a beszélő szemszögéből (point of view), akkor, azt hiszem, könnyedén meg tudjuk válaszolni azt a kérdést, hogy a tiszteknek miért ezt a két vonását emeli ki a költő.

Ha a jelző (döngőléptű) és az állra vonatkozó jelzők (bodros-szőrtelen) sorrendjét figyeljük meg, akkor egy alulról fölfelé mozgó kamerán keresztül látjuk a tiszteket: először a lábukat láttatja a szöveg – amely lábak éppen mozgásban vannak, hiszen döngve lépkednek –, majd az állukra fókuszál képzeletbeli kameránk.

Vajon miért pont ez a sorrend?

A profi hadseregek – és egy archaikus kori hoplita zsoldossereg nem ment a szomszédba némi profizmusért – nyilván nem sokat változtak az évezredek során. Feltehetőleg brutálisan kemény fegyelem jellemezte őket, szigorúan betartott alá- és fölérendeltségi viszony, és nyilván semmit, de semmit nem számított az, hogy kinek milyen a származása. Ha már valaki berukkolt, akkor édesmindegy volt, hogy milyen a pedigréje, vagy hogy mennyire művelt is az illető. Sőt, és ez is személyes tapasztalat, a professzionális hadseregben az olyan hókuszpókusz, mint műveltség, inkább egyfajta hendikepnek tekintendő, és jobban teszi a baka, ha az efféle civil izéket a lehetőségekhez képest minél inkább eltitkolja.

A fegyelmen és hierarchián túl az állandó éberség az, amit minél inkább fenn kell tartani – a két dolog persze kéz a kézben jár. Az éberség fenntartása leginkább a tisztek, de inkább a tiszthelyettesek és altisztek feladata, és az ilyesmiben aztán még a legtompább agyú tiszthelyettes is bámulatos fantáziáról képes tanúbizonyságot tenni. Belefér ebbe sok mindent: a legváratlanabb pillanatban érkező utasítások (annál jobb, ha minél értelmetlenebb), olykor a fizikai bántalmazás is, de a legcélravezetőbb a rendszeres, váltakozó intenzitású megalázás – olykor egy-egy ritka dicsérettel vegyítve.

Először meg voltam győződve arról, hogy ebben a két sorban egy harmadfélezer éves megalázásnak vagyunk a szemtanúi. Itt áll ez a félnemesi származású, letagadhatatlanul művelt pároszi gyerek, feszes vigyázzban. Ekkor odalép hozzá egy tiszt. A beszélő pillantása először a lábára rebben (kipécéztek, felém tart), aztán ismét felkapja a fejét a közlegény, és mereven előre nézve, sőt, az állát fölfelé vetve mered maga elé. Katonaként én is számtalanszor átestem azon a szituáción, amikor két tenyeremet a nadrág varrására szorítva haptákban álltam, miközben valami aluledukált bunkó odalépett elém, szinte test-a-testhez, és az arcát a pofámba tolta. Ha az elöljáró hórihorgas, akkor én ebben a helyzetben óhatatlanul az állát vagyok kénytelen bámulni.

Az így-úgy borotvált, ápolt arcszőrzet ezen felül a katonaságnál mindig a magasabb rangúak kiváltsága. A legénység eleve nem is engedheti meg magának ezt a luxust. Ideje sem nagyon volna arra, hogy a szakállát ápolgassa. Az antikvitás történetében hosszú szakállú, hosszú hajú hadserege csak a spártaiaknak volt: a lakedaimón hadsereg azonban különös kivétel, hiszen ez tisztán arisztokratákból álló, speciális haderő volt. Azt se felejtsük el, hogy az igazán profi hadseregekben pedig a tiszteknek, sőt, a hadseregparancsnoknak sem igazán illő szakállal mutatkoznia: sem Nagy Sándor, sem Caesar nem eresztett sem szakállt, sem bajuszt.

Közlegény kell, tömzsi nékem, hogyha csámpás, akkor is,

Miután a megfegyelmezés megtörtént, és a tiszt hátat fordított, magára hagyva a közlegényt, a kamera megmozdul. Először a testet mutatja (tömzsi), majd a lábat (csámpás). Tehát az eddig fölfelé, a magas tiszt álla felé irányuló kamera most lefelé fordul.

Nem nehéz megmagyarázni, hogy miért. A nyilvánosan megalázott katona szégyenében lehajtja a fejét, és a saját testét és karikalábát bámulja.

És itt vehetjük észre, hogy a versből hiányzik mindenfajta népi öntudat, és mindenféle közlegény-szolidaritás. Nem többes számú az állítmány. És nincs okom semmiféle öntudatra. Hiszen eleve alacsony vagyok: az előbb még egy ilyen-olyan állat bámultam. Most pedig lenézek magam elé, és látom a pocakomat (a tömzsi egyben pocakos is), és a csámpás, befelé álló lábamat.

Magyarán ez a költemény – legalábbis az én értelmezésem szerint – éppen hogy a tisztek megalázó, de ennek ellenére teljesen jogosnak érzett eljárását írja le. Arkhilokhosz közmondásosan gúnyos stílusa persze nevetségessé teszi a tisztet is – de legalább annyira nevetségessé teszi saját magát, a csámpás és tömzsi entellektüelt.

Az utolsó sor pedig a maga módján megkoronázza a költeményt:

Csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen!

Most őszintén: az a katona, akivel ez történt az imént, az meg tudja vetni a lábát? Lehet, hogy a harctéren igen. De most éppen, néhány torokszorító másodpercre, és ha csak lelkileg is, bizony ugyancsak meghátrált (és jól is tette, teszem hozzá: próbálj csak meg feleselni egy kiképzőőrmesterrel!). És igen, legyen a szíve a helyén a katonának, nem úgy, mint az iménti néhány percben nekem, akit egy pomádés szakállú macskajancsi alázott porig.

Azt se felejtsük el, hogy az utolsó mondat igéi (tudja, legyen) felszólító módban vannak, vagyis olyan cselekményt fejtenek ki, aminek meg kell történnie – de egyáltalán nem biztos, hogy eddig megtörténtek volna. A csak szóban pedig van valami elnézést kérő, mentegetőző, egyben lemondó felhang (csak meg tudja vetni lábát... de hát nem tudja a lúzer).

Ahhoz azonban, hogy a szöveg valamennyi jelentésrétegét felfejtsük, nyilván nem elegendő, hogy csak a magyar fordítást vegyük át. Különösen amiatt, hogy Horváth István Károly fordítása műfordítás. Vagyis nem pusztán az információt adja át a lehető legpontosabb módon (törekedve arra, hogy csak és azt az információt adja át, ami az eredeti, görög szövegben benne van, semmit ne vegyen el belőle és semmit ne adjon hozzá), hanem nyilván törekszik arra is, hogy megpróbálja átadni az eredeti, görög szöveg ritmikáját, az időmértékes ritmust is. Ugyanis a magyar, akárcsak a görög vagy a latin, képes az időmértékes verselésre.

Ez a sajátossága pedig bizonyos tekintetben problematikussá teszi a munkát.

Ha a fordítónak csak a tartalmi teljességre kellene törekednie, jóval könnyebb helyzetben volna, ha olyan nyelvre kellene transzferálnia a verset, amelyben nincs időmérték – mindjárt egy gonddal kevesebb. Mivel azonban a magyarban az időmérték lehetséges, a fordító, ha lehet, még szorosabb gúzsba kötve táncol.

Helyénvaló hát, ha keresünk egy olyan nyelvet, amelyben képtelenség időmértékes verset írni, és megnézünk néhány ottani fordítást. Az ilyen a nyelvek ugyanis óhatatlanul az információra fogják helyezni a hangsúlyt, a ritmus nem lesz kényszerítő erő.

Kifejezett szerencsénk van, ami azt illeti: az angol nyelv például nem alkalmas az időmértékes verselésre.

Ha némi keresgélés után aztán találunk néhány fordítást, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy még így is több, különböző szövegértelmezést kapunk. Csekély kutatás után én mindjárt négy szövegvariánst találtam, pedig csak az internetet használtam.

Hasonlítsuk össze ezeket az értelmezéseket, és próbáljunk meg eljutni a szöveg magjáig!

William Harris nagyszerű Arkihlokhosz-tanulmánykötetében (Archilochus: First Poet after Homer, Middlebury College, 2002) a következő fordítást adja:

„I don't like a tall general nor one in braids, or proud with his curls or part shaved under the chin, but for me should be short and around his knees bowlegged to behold, standing firm on his feet, full of heart.” 

Nem szeretem a magas tábornokot, sem valakit befonott hajjal, vagy a (göndör) fürtjeire büszkét , vagy a részben kiborotvált állút, de lám, nekem legyen [valaki] a térde körül karikalábú, a lábán határozottan álló, teljes szívű.

Guy Hedreen fordítása (The Image of the Artist in Archaic and Classical Greece – Art, Poetry, and Subjectivity. Cambridge University Press, 2016) kissé eltérő:

„I have no liking for a general who is tall, walks with a swaggering gait, takes pride in his curls, and is partly saven. Let mine be one who is short, has a bent look about the shins, stands firmly on his feet, and is full of courage.”

Nem kedvelem a tábornokot, aki magas, és hencegő járással sétál, büszke a (göndör) hajfürtjeire, és csak részben borotvált. Legyen az enyém valaki, aki alacsony, van egy hajlása a lábszárában, határozottan áll a lábán, és telve van bátorsággal.

Olvassuk el azt a fordítást, amivel Anastasia Bakogiani és Valerie Hope örvendeztetnek meg benünket az általuk szerkesztett tanulmánykötetben (War as Spectacle – Ancient and Modern Perspectives on the Display of Armed Conflict. Bloomsbury Academic, 2015):

„I have no fondness for a general who is tall and takes long strides, proud of his curls and partly shaven. No, as far as I'm concerned let him be short and bandy-legged to look at round the shins, but standing firm on his feet, full of heart.”

„Nincs kedvem egy tábornokhoz, aki magas és hosszan lépdel [hosszú lépést tart], büszke a [göndör] hajfürtjeire és részben borotvált. Nem, ami engem illet, hadd legyen alacsony és kapcsos lábú a lábszára körül [a lábára nézve], de a lábán határozottan álló, és teljes szívű.”

John T. Hamilton is tesz egy próbát (Security – Politics, Humanity, and the Philology of Care, Princeton University Press, 2013):

„I do not love the tall general or the one who struts, or the one who exults in his curly locks or is cleanly shaven, rather for me let him be someone short, even bow-legged, walking secure on his feet, full of heart.”

„Nem szeretem a magas tábornokot vagy azt [a másikat], aki felvág (peckesen jár) a göndör hajfürtjeivel, vagy tisztára van borotválva, inkább nekem legyen valaki alacsony, bár karikalábú, a lábán biztosan járó, teljes szívű.”

Bármelyik kísérletet nézzük is meg a négy közül, azt kell észrevennünk, hogy Horváth István Károly fordítása sokkal inkább átköltés, mintsem az eredeti pontos adaptációja.

A legfontosabb különbség az, hogy egyik angol fordításban sem szerepel sem legény, pláne közlegény. Arkhilokhosz azt írta (a négy angol variáció ebben egyetért), hogy a magas és kikent-kifent, szakállas tábornok helyett jobb egy alacsony tábornok. Szó sincs tehát semmiféle közlegény-tiszt-szembeállításról! Vagyis Horváth István Károly a maga verziójában színpadra állított egy olyan szereplőt, aki az eredeti költeményben nem is szerepel. A közlegény (vagy más legény) felléptetéssel annyira ráerősített az elnyomó-elnyomott, arisztokrata vs. népi származású pozitív hős ellentétre, hogy Erdős Konrád Arkhilokhosz-tanulmányában (A hazátlan Arkhilokhosz) ehhez a jamboszhoz még ezt is hozzáfűzi:

 „Hozzánk, magyarokhoz közel állnak e sorok. Petőfi majd az ő módjára áll szemben a tisztekkel és öleli keblére a közkatonákat. Ismerte-e a magyar költő Arkhilokhosz sorait, tudatosan vagy inkább tudat alatt érzett és írt az ő módján?”.

Horváth fordításának kifejezett hibája az, hogy kihagyja a befont hajú vagy copfos jelzőket (bár az első szövegvariáns üstök szavával még próbálkozik), és csak a szakállviselést hagyja meg. Így a négy információból (aminek nagyon is komoly jelentősége van, ezt mindjárt látni fogjuk) csak hármat hagy meg, így elveszít egy gondolatritmus-egységet.

Meg kell jegyeznünk emellett azt is, hogy az angol fordítások mind azt írják, tábornok, tehát hadseregparancsnok, nem pedig simán tiszt, ami jelenthet ennél alacsonyabb rangú személyt is. Az angol fordítások egyetlen tábornokról (general) beszélnek, akinek hol ilyen a szakálla, hol olyan. A magyar fordítás több elöljárót (tisztjeim) emleget, ami az egyedi esetet általánossá teszi – holott tudjuk, hogy a „Nem szeretem az angoltanárt!” mondat korántsem ugyanaz, mint a „Gyűlölöm a tanárokat!”.

Térjünk hát rá az angol és a magyar fordítás eltérő igehasználatára! Míg a magyar fordítás az indulattal teli Én utálom állítmánnyal indít, az angol változatok az ennél jóval szelídebb Nem szeretem..., Nem kedvelem..., Nincs kedvem... szavakkal indítanak. Feltételezhetnénk, hogy Horváth kénytelen volt ismét feláldozni a jelentésbeli pontosságot a ritmikai pontosság oltárán. Ez azonban nem így van. Az „Én utálom hórihorgas, döngőléptű tisztjeim” helyett minden további nélkül állhatott volna a magyar fordításban a „Nem szeretem hórihorgas, döngőléptű tisztjeim” is. Éppen csak egy apró, prozódiai hiba csúszna be az első két szóba. Az időmértékes verselés azonban ennyit megenged, különösen a sorok elején. Ráadásul ebben az esetben mind a két vers, a görög és a magyar is a „Nem...” tagadószóval indítana – márpedig az, hogy az ókori versek esetében a kezdő szónak milyen jelentősége van, köztudomású. Devecseri például inkább ejtett prozódiai hibát saját zseniális eposz-fordításában, csak hogy az eredetivel egyező harag (μῆνιν) szóval kezdhesse saját Íliászát.

Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét…

 Az igazat megvallva van egy tippem, ami azért menti Horváth István Károly eljárását. Nem vagyok igazán jártas a görög nyelvben, ám ahhoz, hogy a szöveg legelső jelentésééig eljussunk, végre (a magyar és az angol változatok után) szemügyre kell vennünk a költeményt magát úgy, ahogy Arkhilokhoz megírta azt. Ez segít abban is, hogy a kiejtést és a verszenét is halljuk – többször említettem, hogy a kötött szövegek helyes értelmezéséhez a ritmika és a hangzás különösen hozzátartozik.

οὐ φιλέω μέγαν στρατηγὸν οὐδὲ διαπεπλιγμένον

οὐδὲ βοστρύχοισι γαῦρον οὐδ᾽ ὑπεξυρημένον,

ἀλλά μοι σμικρός τις εἴη καὶ περὶ κνήμας ἰδεῖν

ῥοικός, ἀσφαλέως βεβηκὼς ποσσί, καρδίης πλέως. (Arch. Fragm. 114.)

Az eredeti, görög változat jóval gazdagabb mind a magyar, mind az angol szövegvariánsoknál. A két első sor valósággal lüktet, az οὐ - οὐδὲ - οὐδὲ - οὐδ᾽ („Nem - sem - sem - sem”) szavak négy egyenlő részre osztják a két sort. Ez a két sor (vagy négy félsor) valósággal masírozik. Ráadásul mind a négy rész hangsúlyos u...-hanggal kezdődik. Lehetséges volna, hogy egy menetelő hoplita liheg (uh..., uhh...)? Esetleg afféle menetelődalt kell huhognia, amit olyan előszeretettel énekeltetnek mainapság is az unatkozó tisztek?

Megjegyzem, a menetelés motívumát csak még jobban felerősítik a klasszikus antik költészetben oly ritkán alkalmazott belső és végrímek is (τηγὸν - μένον - γαῦρον - ημένον), ez pedig menti Horváth István Károly elsőre önkényesnek tűnő „döngőléptű” választását. A klasszikus antik költészet nem használ rímeket: azonban az Íliász bizonyítottan legősibb része  alkalmazzák ezt az eszközt:

S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,

istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,

míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk:

kik voltak danaók fejedelmei és vezetői?

Én sokaságukat el nem mondom, nem nevezem meg,

nem tudnám, ha akár tíz nyelvem volna, ha tíz szám,

hangom nemszakadó és rézből volna a szívem;

hogyha a Múzsák, pajzstartó Zeusz lányai, bennem

föl nem idézik, hogy hány hős jött Ílion ellen;

hát a hajó-vezetőket mondom s mind a hajókat. (Íliász II. 484-493)

De mivel magyarázhatjuk Horváth István Károly gyűlölöm igéjét?

Talán azzal, hogy nagyon szubtilis, nagyon rejtett, nagyon áttételes formában igenis szerepel ebben a műben a gyűlölni szó. Odüsszeusz, Ithaka királya, aki hosszú élete során nem egyszer kényszerült arra, hogy eltitkolja a valódi kilétét, és megalázó helyzetekbe kerüljön (akárcsak feltehetőleg Arkhilokhoz is), éppenséggel nem volt éppen egy égimeszelő. Erről az Íliász harmadik éneke tisztán és világosan tudósít:

„Másodszor meg az agg, Odüszeuszt meglátva, ekép szólt:

„Mondd nekem azt is meg, jó lányom, hogy ki e férfi:

fejjel ugyan kisebb, mint Átreidész Agamemnón,

termetesebb mégis, ha a vállát nézzük, a mellét.” (Íliász III. 191-194)

Odüsszeusz neve feltehetőleg a gyűlölni szóból ered (ὀδύσσομαι). Az ithakai király pedig hazatérte során a vendégbarátságot kissé sajátságosan értelmező emberevő óriásnak, Polüphémosznak úgy mutatkozik be, mint útisz (οὔτις), azaz senkise. A háromszor ismételt οὐδὲ kötőszó egy értő fülű hallgatóban talán megképezheti ithakai király alacsony, ám gyűlölködő, összeférhetetlen alakját. (Az Odüsszeusz - Agamemnón párhuzamot Hedreen is megemlíti, ld. im. 80, noha nem tér ki az én hangzásbeli párhuzamomra.)

Arkhilokhosztól minden bizonnyal idegen volt bármiféle osztály-szemlélet. Ez a feltehetően alacsony és karikalábú, kényszerből zsoldossá lett fiatalember, the first poet after Homer, (ahogy Harris professzor nevezte egy költőien kétértelmű mondattal) tőrőlmetszett lírikus volt. Amellett pedig professzionális katona, márpedig az osztályszemlélet a profiktól is idegen. Ha gúnyol egy tábornokot, akkor őt gúnyolja, és nem a hivatását – mint ahogy az öngúny esetében is csak saját maga a célpont, és nem a közlegénység teljes egésze.

És ez az a humorérzékkel és öniróniával vegyes, személyes objektivitás az, amit reménytelen szorgalommal várunk el valamennyi szakembertől.

Több ízben hajtottunk fejet az úgynevezett Nagy Magyar Anya előtt. Szőrmentén érintettük Nemecsek Ernő anyukáját, a kis szőke asszonyt. Utaltunk Édes Szülémre (by Móra), kicsit mélyebben belementünk Toldi Lőrincnébe. Viviszekciónk másik tárgya volt József Attila mamája, P. Borbála, alias Mama.
Kezdőknek való ujjgyakorlat volt ez ahhoz képest, amibe most fogunk!
Egy valódi, szegecselt acélborítású nehézbombázót veszünk most célba remegő kezekkel. Ödön, Richárd és Jenő anyja ő, Baradlay Kazimir felesége (a második fejezettől özvegye), Marie.

A jellemrajz elkészítése előtt régi szokásunkhoz híven ideidéznénk egy szaktekintélyt, alátámasztandó, miért is esett épp rá a választásunk. Most speciel az Irodalmi Alakok Lexikona lesz ez a spiritus rector. Mit is ír hát e jeles munka Baradlaynéról?

Baradlayné – a „kőszívű embernek”, Baradlay Kazimirnak felesége, majd özvegye Jókai A kőszívű ember fiai c. regényében. Férje a halálos ágyán szigorúan meghagyta neki, hogy fiait műve folytatására, az udvarhű, reakciós rendi Magyarország eszméjének szolgálatára nevelje tovább. ~, aki két évtizedet töltött el zsarnoki férje betegápolójaként, eltökélte, hogy ennek az utasításnak éppúgy ellenszegül, mint annak, hogy ura jobbkezéhez, Rideghváry Bencéhez menjen feleségül. Hazahívta legidősebb fiát, Ödönt, aki Szentpétervárott szolgált diplomatajelöltként, hogy a reformszellemű erők élére álljon a megyében, s hozzásegítette, hogy feleségül vehesse szerelmét, Lánghy Arankát. A negyvennyolcas forradalmak őszén kiment a forrongó Bécsbe, és kofának öltözve áthatolt az ostromzáron, hogy hazahozza másik két fiát; Jenőt kimentette Plankenhorst Alfonsine hálójából, Richárdot pedig rávette, hogy huszárcsapatával hazatérjen a magyar szabadságharc szolgálatába. Világos után a megtorlások két idősebbik fiát fenyegették, akik a másfél év eseményeiben vezető szerepet vittek, de a sors különös fordulatai folytán mindkettő megmenekült, ám az anya elvesztette a legkisebbet, Jenőt, aki önként halt meg bátyja, Ödön helyett. – ~ a Hőslelkű Magyar Anya. Így, nagybetűvel, és irónia nélkül. Minden szava, minden tette emelkedett lelkéről, gyermekei iránti határtalan, de okos szeretetéről és a haza iránti odaadásáról tanuskodik. Büszke önérzet és meleg szív lakik benne együtt a rendületlen céltudatossággal, bátor, okos és leleményes, ha kell. Ideál, amely bizton, két lábán áll a földön.

Baradlayné figuráját eredetileg Jókai még inkább a középpontba szánta. 1868-ban a Fővárosi Lapok arról tudósított, hogy "Jókai ismét nagy regényen dolgozik, melynek címe: Anya örökké." Csak később lett belőle a Kőszívű ember fiai.
Mintha írás közben a szerző fókuszt váltott volna. Az Anya helyett előtérbe került az Apa, és a Fiúk. Jókai kicsit mintha elfordult a kedves Mamától.

A nő, Baradlay Marie jellemének megértéséhez muszáj újraolvasni a legalább a végrendeletet, hiszen a kirobbanó konfliktus okai itt lelhetőek fel. Szívem szerint mindenkinek azt javasolnám, olvassa el az egész regényt, mert ritka jó munka. De hát, ha nincs időnk, hát nincs időnk, így idemásoltam a haldokló nagyúr utolsó szavait az első fejezetből (Hatvan perc). Csakis a szavakat, minden körítést elhagyva:

– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból...[...]
– Írja ön végszavaimat! Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. Sokan vannak, akik értenek engem; de kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek. Írjon ön le minden szót, amit mondok, Marie.[...]
– Most a tengelye esik ki a gépnek [...], s a hulló romok dobaját hallom már koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. – Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokbul. Köszönöm. Üljön le és folytassa.[...]
– Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.
Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek – és jogtalanul világra jönnek. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni. Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében. Ott majd elfásul a rajongása, s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, amit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.[...]
– Azt a leányt [...], ki miatt el kellett neki hagynia e házat, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakünn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes. [...]
– Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan régió áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richárd számára azokban sok végeznivaló lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!... Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven perc még az idő, s nekem annyi mondanivalóm van még. Írja ön le, amit eléje mondtam.[...]
– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben, és szolgáljon a hivatalban, és tanulja magát fokrul fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fenntartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésre vezethetnek - a költői ábrándok követése nélkül.[...]
– Ily három erős oszlop fönn fogja tartani azt a művet, amit én alkottam. Egy diplomata - egy katona - egy főhivatalnok. Miért nem építhettem még tovább, amíg ők megerősödnek, amíg helyeiket meg tudják állni! Marie! Nőm! Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt, hogy cselekedje azt, amit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy porrá lesz percek múlva, ami rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja, hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. Egy negyedszázad munkája odavesz. Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecül. Ez a mi nyolcszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával ragadják át dögvész idején. - Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved! Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arcképeit. Az megenyhít.[...]
– Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.[...]
– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. De házam az eszmék vára marad. "Nemesdomb" nem esik ki a történelemből. Központja, tűzhelye, napja lesz ez a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.[...]
– Ön kételkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt? Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.[...]
– Én akarom azt [...] Kijelöltem előre, akihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Bencének fogja nyújtani kezét.[...]
– Marie, hagyja ön abba! Most nincs idő az ön sírására. Én sietek. Utam van. Úgy kell lenni, ahogy mondtam. Ön fiatal még; nincs negyvenéves. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak - most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam, Richárd, a harmadikban a legifjabb, Jenő. Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, amiből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elítélve, kiszentenciázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága, és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, ami élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal és lemondásokkal folytatott életet. Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.[...]
– Én úgy akarom [...]. Térjen ön az asztalhoz vissza, és írja. Végakaratom ez. Nőm hat hét múlva halálom után adja kezét Rideghváry Bencének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. Leírta-e ön, amit eléje mondtam, Marie?
A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette, és hallgatott.
– Az óra végire jár [...]. De "non omnis moriar"! A mű, mit megkezdettem, utánam fennmarad, Marie! Tegye ön kezemre kezét, és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi könny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntül minden reggel, minden este, hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam. Én itt leszek! Mindig itt leszek.[...]

Foglaljuk össze a testamentum lényeges pontjait, egyenként, lecsupaszítva, tényszerűen (az érzelmek, filozofálgatás teljes mellőzősével, jogászi szárazsággal):

1§ Egy fiú (életkor 24) élvezze ki az életet. Legyen diplomata. Ne vegye el azt, akit szeret.
2§ Egy fiú (23) ne nősüljön meg, hanem haljon meg a testvéreiért.
3§ Egy fiú (22) legyen főhivatalnok.
4§ Az özvegy menjen hozzá egy bizonyos emberhez.

Baradlayné Marie szorgalmasan és engedelmesen lejegyzi férje szavait. És elérünk a regény egyik csúcspontjához. Coup de théâtre. Ha az egész regény film volna, ezt a részt számtalanszor visszapörgetnénk a videón. Annyira hatásos, hogy egész biztosan fent volna a Youtube-on is.

A nagy, hatalmas, kőszívű ember aztán, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskednie kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jöjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek, és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöctartónak - büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemesemberhez.
A nő pedig, midőn látta, hogy a végső perc betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleírt papírra fektetve rebegé:
– Halld meg, Uramisten, és úgy bocsásd színed elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túlvilágon, ahogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mindezen rossznak, amit ő végleheletével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Teelőtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!...
Egy emberen túli, egy elképzelhetetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.
A felriadt nő rettenve tekinte az ágyán fekvő halottra.
És íme, annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.
Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utána küldött fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halál utáni kiáltással kijelentse végső, tiltakozó vasakaratát.

Baradlay Kazimir nagyon rideg és nagyon kemény férfi. Ehhez kétség sem férhet. Egy fiút (No 2) halálra ítélni, és egy nőnek előírni, hogy kihez menjen hozzá, valóban hűvös és számító jellemre vall. Egy másik fiúnak (No 1) kvázi megparancsolni, hogy fogjon fékeveszett dorbézolásba, szintén fejcsóválásra kényszerítene egy igazgatóhelyettest vagy egy lelkészt. Az az elejtett megjegyzés, hogy a három fiú közül (No 3) az egyiket jobban szerette, mint a másik kettőt, na, az meg a női magazinok szerkesztőinél és az iskolapszichológusok körében verné ki a biztosítékot, mert a gyerekeket ugyanúgy kell szeretni, a kutyaúristenit...!

Baradlay Kazimir azonban nem gonosz. Nem hidegvérű szadista. Nem valami fanatikus náci.
Hanem nemesember, méghozzá magyar nemesember – ezt többször hangsúlyozza. Nyolc évszázad tekint le rá, és várja el, hogy helyesen döntsön.
Tehát nem csak a Kázmér, egy önálló entitás, egy individuum, hanem annál sokkal több: egy Baradlay.
A hidegvérről pedig csak annyit, hogy nem is annyira hideg az. Huszonnégy évvel ezelőtt ebben az emberben tűz, szenvedély és szerelem lobogott. De kénytelen volt elfojtani. De az mindvégig ott parázslott. Baradlay Kázmér a hálálos ágyan is arról beszél, hogy nagyon is tudja, mi a rajongás.

Ön fiatal még; nincs negyvenéves. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak - most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. [...] Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. [...] Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség!

Nem tudni, hogy Baradlaynéban megvolt-e valaha ez az érzés. Valószínűleg igen. A haldokló férj nem mondana olyasmit, hogy az ön édes ajka, ha az az ajak nem lett volna valóban édes. Egy frigid nő húzódozó, ímmel-ámmal csókjára nem így emlékezne vissza a halálos ágyán.
Azonban ez a hajdani érzés átadta magát valami egészen másféle szenvedélynek. A hidegen lobogó bosszúvágynak.

A műnek van egy általános, politikai-történelmi értelmezése, ezt nagyon szeretik az elemzések. Marie és Kázmér ellentétét szeretik erre visszavezetni. Hogy ez a férj és a feleség ellentétének az oka. Egyszerű a dolog, mint egy faék: hát egyrészről ott van az udvarhű, reakciós, zsarnok apa, és vele szemben a Hőslelkű Magyar Anya, aki okos, melegszívű, szereti a hazáját blablabla... az előbb már idéztem az Irodalmi Alakok Lexikonának üres és patetikus szócséplését.
Baromság. Ennél mélyebb, lélektani okokat kell kiszimatolnunk. A politikáról, az egész forradalomról Jókai meglehetősen szomorkásan, már-már önironikus szomorkodással beszél (Tavaszi napok):

Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utca tömve férfiakkal, minden ablak hölgyarcoktól ragyog. Nemzetőrök, aulatagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szíve: fiatalsága.
Talán álmodtuk mindezt?
Bizony, csak úgy álmodtuk mindezt.
Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szívünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifjú olvasó, egy poéta meséli el neked, amiket háromszor hét év előtt álmodott.

A politizáló nőkről pedig ugyancsak sommás véleménye volt – ebben a műben Jenő szájába adva ezt a véleményt (Az a harmadik):

A nők túlságosak, ha egyszer politikai hevélyekbe keverednek.

Az ellentét kettejük, a két szülő között nem szimplán politikai. A gyerekek sorsával játszanak mindketten, arról kívánnak határozni. Gondoljuk végig logikusan, hogy vajon melyik döntést mennyire lehet elfogadnunk.
Baradlay Kázmér legkegyetlenebb mondata nyilván az, hogy Richárd haljon meg testvéreiért. Igen, elborzadunk. Egy apa, aki az egyik fiát halálra szánja? Vérlázító. Olyan undorító, mint, mondjuk, Ábrahám tette. Azonban gondolkodjunk el egy kicsit az anyuka későbbi szavain, amelyeket is a cvikkeres Jenőhöz intéz (Az a harmadik):

Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szíve, mint neked, midőn legfélelmesebb ellenségüket meghívják tulajdon anyjuk, tulajdon testvéreik ellen. És mégis megteszik, mert erős meggyőződésük, hogy az anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-címeren két nagy folt esett. Ödön és Richárd nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő fényes cáfolat lesz az a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik indult el meghívni a nagy hatalmú szövetségest.

Vagy később, megint odaszúrva a kis pubikának, egy teátrális térdrerogyással megfejelve (A nem mutatott levél):

Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak, és arca büszke volt.
– Tehát menj! Menj, ahová önfejed visz! Hagyj itt engemet kétségbeesve, könnyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt, de én nem azokat siratom, akik elvesznek, hanem téged, aki megmaradsz.

Tetszik érteni? Az apa valóban úgy rendelkezett, hogy az egyik fia haljon meg a családért. Az anya elég hamar tisztában van azzal (művelt, okos asszony, beszél franciául, angolul, németül), hogy a forradalom elveszett. Így azzal is, hogy a másik kit fiúnak annyi. De szinte kéjeleg abban a gondolatban, hogy micsoda spártai anya ő (Női bosszú). No de kérem, mi jobb: egy halott vagy kettő?

Persze, most fognak ám megvádolni hazaárulással. Hogy hát az a kegyetlen apuka egy olyan pimf kis izé miatt akarta elveszejteni a katona fiát, mint család vagy nemesség. Azonban azt azért ne felejtsük el, hogy azt, hogy egyszer sem említi meg az osztrák kormányt vagy uralkodót a vén reakciós, sőt semmiféle kormányt vagy királyt. Bezzeg a Nagy Magyar Anya! Ő sokkal szebb, nemesebb, dicsőbb halált talált ki a gyerekeinek. Haljanak meg a' Honért! A' Nemzetért!
Oké, nyilván édes és dicső dolog meghalni a hazáért (Dulce et decorum est pro patria mori), de én azért egy kicsit szabadelvű vgyok ebben a kérdésben. Tőlem azért hal meg valaki, amiért csak akar. Halni vágyik? Tegye!

Csak hát engedtessék már meg az, kérem, hogy mindenki maga választhassa meg a saját halála okát és módján. Már ha az ilyesmire fogékony, és van rá lehetősége, és nem vár türelmesen addig, míg el nem jön érte az öreg kaszás. Azonban vegyük észre, hogy ezt az egész forradalmárosdi, patrióta izét speciel maga Marie oltotta bele a fiai szívébe! Nincs egyetlen, mégoly csekély utalás sem arra, hogy akár Ödönt, akár Richárdot izgatta volna olyasmi, mint a haza, forradalom, respublika.

Ödönt, persze, meglehet, már a szabadságharc előtt, Pétervárott is megérintette a közélet, elvégre örökös főispán Nemesdombon.
De legalább ugyanannyira érdekelték a nők és a bulizás is. Magyarán, tette a dolgát úgy, ahogy az apja kérte. Amikor megérkezik az apja halálhíre, speciel épp egy luxuskuplerájban rendeli meg a számot, ami abból áll, hogy egy ferdeszemű cserkesz luxuskurva tök pucéron lovagol körbe-körbe egy porondon. A szatmári tizenkét pont miatt kirobbant verekedést persze megakadályozza, mint örökös főispán, de hát ez a kötelessége – feltehetőleg, ha a kurucok kezdenek gyilkolászásba, nem pedig a labancok, akkor is ezt tenné.

Richárd pedig... no hiszen! Ha létezik apolitikus ember a világirodalomban, akkor az éppenséggel Baradlayi Richárd. Az ő életéből sem hiányoznak a nők. Az egyik például képet is küld neki, amelyiden Danaénak van lefestve – Richárd pedig küld cserébe egyet magáról.
Danaé, mint az köztudomású, királylány volt, akit Zeusz aranyeső formájában termékenyített meg. Íme, alant egy kép, amit egy Adolf Ulrik Wertmüller nevű festő készített 1787-ben. Na, ő az a bizonyos Danaé. Képzeljük el, miféle képet küldhetett magáról Baradlay Richárd kapitány...
Ez a képcsereberélés nagyjából olyan, mint amikor manapság meggondolatlan kamaszok pikáns fotókat küldözgetnek egymásról, aztán csodálkoznak, amikor az felbukkan a világhálón... ebben a műben, szerencsére, a világhálót Salamon zsibárus boltja (Porcelán utcában, Nro 3) helyettesíti.

Nem, Richárdban a republikanizmust, a forradalmiságot, azt a nagy hazaszeretetet ugyanúgy az anyuka ébreszti fel. Bécsben röplapokat és újságokat csempész be neki. Manipulálja a huszárjait – Richárd az ilyesmit éppenséggel elég rossz néven veszi. De aztán megjelenik a Nagy Magyar Anya, és ugyanúgy nem hagy választási lehetőséget a fiainak, mint ahogy az apa sem tette volna.

Akkor most ismét térjünk vissza Baradlaynéhoz, és gyilkos fanatizmusa lehetséges okaihoz.
Először is próbáljuk magunk elé képzelni a nőt. Sajnos, Várkonyi Zoltán filmje béklyóban tartja a képzeletünket. Baradlaynét emiatt automatikusan egy kiaszott, sötét, száraz boszorkányként látjuk magunk előtt, aki széleskörű, kozmopolita műveltsége és arisztokrata származása ellenére valamilyen kiismerhetetlen okból erős vas megyei tájszólásban beszél. Ez a Baradlayné annyira öregasszony, hogy az általam igen kedvelt Jordán Tamás például az egyik előadásában így jelenítette meg:

Pedig hát – idézzük fel – nincs negyvenéves, és gyönyörű! Gondoltam, kikeresek egy sötét hajú, negyvenéves szépséget az interneten, és Sandra Bullock mellett döntöttem. Lehetett volna egy csomó másik szépség is, teszem azt, Edelstein vagy Lollobrigida, a lényeg a fekete hajon volt. Elég kemény fába vágtam a fejszémet, mert hogy ezek a hollywoodi színésznők az összes képen vigyorognak, mint a tejbetök, márpedig ilyesmit egy Baradlay Marie álmában sem tenne. Aztán szerencsére találtam egy komoly Bullockot:

Íme. Nagyjából így fest az a Baradlayné Marie, akit Jókai leír. Hogyan juthatott odáig ez a kedves, rokonszenves, csillogóan értelmes és gyönyörű nő, ez a háromgyerekes, dúsgazdag asszony odáig, hogy egyfajta női Nemezissé lényegüljön át? Hogy minden pillanatát a bosszú töltse be, mintha valami nőbe oltott Monte Christónak vagy Max Cadynek?

Az okok nyilván a múltban keresendők. Vissza kell hát utaznunk az időben huszonnégy évet.

Egy nemesember, bizonyos Baradlay Kazimir nőül vesz egy szépséget, aki nincs még tizenhat éves sem. Felmerült bennem az az ötlet, hogy hátha óriási volt a korkülönbség, és egy vénember vett magához egy pénztelen csitrit – előfordul ilyesmi a mi korunkban is. Azonban el kellett vetnem ezt a feltételezést.
Ha ez a házasság a pénzről szól, tehát egyfajta Sugar Daddy-kapcsolat. Annak megvan a maga koreográfiája. Ha az lett volna, akkor az a hajdani csitri végre víg özvegy lehetne, és élhetné világát. De ilyesmiről szó sincs.

Másfelől pedig az is biztos, hogy egyáltalán nem volt kettejük között olyan hatalmas a korkülönbség. Kazimir szavai kétséget sem hagynak afelől, hogy ő is fiatal volt még (Hatvan perc):

Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatatlan.

Akkor talán, gondolkodtam tovább, mésallience-ről van szó? Nem egyenrangú felek közötti házasságról? És az özvegy most bosszút áll a zsarnok nemeseken, akik kihasználták, de titokban afféle tenyeres-talpas cselédlánynak tartották, és összenevettek a háta mögött? Az ilyesmi sem ritkaság, bizony, még ma sem.
Ezt a feltételezést is el kellett vetnem. Kazimir tudomást sem vesz a plebsről (Hatvan perc):

Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes.

Huszonnégy évvel ezelőtt egy ifjú férj rajongott az ifjú feleségért, és, ahogy arról már szóltunk, feltehetőleg ez a szerelem kölcsönös volt. És jött sorjában három gyerek.

Lehetséges esetleg, hogy a nő emiatt gyűlölte meg az urát? Talán kimerítette ez a túlzott sietség: három gyerek három év alatt! Lehet, hogy ez a Marie afféle protofeminista lett volna, egy magyar George Sand, aki úgy vélte, hogy a méhe nem inkubátor, ő pedig nem tenyészkanca?

Ezt a feltételezést is el kell vetnem. A XIX. században az efféle szaporaság egyáltalán nem ment ritkaságszámba. Gróf Széchenyi Istvánnak három gyereke volt, a születési idejük 1837, 1839, 1844. Azonban ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a három gyermek anyja, a boldond gróf ideálja és múzsája, Gróf Seilern-Aspang Crescence korábban már házas volt, és ebből a házasságból hét (!) gyereket hozott az új frigybe, akiknek a születési évei 1820, 1821, 1822, 1828, 1831, 1833 és 1834! Három év alatt három szülés a korban arisztokrata körökben is általános volt – mi több, éppenséggel azon csodálkozhatnánk, hogy Marie-nek miért csak három fia van – ha nem értesültünk volna a férj átkáról, a hirtelen jött betegségről.

Kazimir ekkor választott. A család. A Baradlayak, és azokért aztán mindent. Tudatosan megtervezte nem csak a saját, hanem a környezete életét is. És nyilván nem várt semmiféle beleegyezést.

Richárdot nyolcéves korában Bécsbe küldik, ezt tőle magától tudjuk (Mindenféle emberek):

Ej, ha én minden fizázsra emlékezném, amit valaha a házunknál láttam nyolcesztendős koromig, amikor a katonaiskolába felhoztak.

Ödön egy ideig valószínűleg otthon marad, de hamar várja őt is a politikai élet (ne felejtsük el, a kezdőpillanatban a srácok 24, 23 és 22 évesek, Ödön pedig már jó ideje ott van Pétervárott!). Időről időre nyilván hazalátogat a két fiú, ilyenkor nemesurak, MSZMP-s tanácselnökök vagy KDNP-s senkiháziak módjára kilovagolgatnak, és lemészárolnak mindent, aminek két szárnya vagy négy lába van. Jenő, szegény, nem tart velük (Tavaszi napok):

Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyjait.

A családi kötelék, rokonszenv, ilyesmi nem igazán erős a idősebb fiú között: Richárd és Ödön, hiába az apa halála, hiába a forradalom, hat éve nem látták egymást (Az első tandíj), sőt, még párbajoznak is! De Richárd és Jenő sem bírják egymást túlságosan (Comedy of Errors):

Míg élt, az egész embernek nem volt Richárd előtt az a súlya, mint annak a néhány szál hajának most.

Vajon kikérte-e a felesége véleményét a férj? Nyilvánvalóan nem. Az az ember, akivel az első fejezetben találkoztunk, nem az a típus. Az azonban biztos, hogy a feleségével olykor veszekedtek. Egyetlen elejtett mondat árulkodik erről, A kőszívű ember felel című fejezetben. Átsiklana fölötte az ember szeme, pedig ugyancsak fontos információkat tudunk meg ezekből a szavakból:

Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: odafenn van már - s ismét kibékíté őket!

Jenőről szól ez a szövegrész. És arról, hogy ő békítette ki mindig a szüleit. De nem az anya nevében jár engesztelni az apához, hanem éppen fordítva: az apa, a kőszívű Baradlay Kázmér, az udvarhű, reakciós, zsarnok apa kérleli meg a Hőslelkű Magyar Anyát!
Ki itt az, aki bocsánatot kér?
Ki az, aki kompromisszumképes, aki megalázkodik?
Ki az, aki a többiek fölött áll, és csak egy kisfiú könyörgésére hajlandó engedni?

Ez a Marie, úgy tűnik, hideg és legalább annyira kőszívű volt, mint a férje – egyszer maga a regény is megemlíti, hogy az anya szíve kőszív, de gyémántszív (Napfény és holdfény). Azonban min veszekedhetnek? Az apa leendő döntésein? Biztos, hogy nem: akkor azok nem érték volna olyan sokkszerűen a feleségét a halálos ágy mellett. Pénzügyeken? Valószínűtlen, Nemesdomb az Alföld egyik leggazdagabb birtoka.

Nőügyeken, pasiügyeken? Kizárható.

Apróbb, csip-csup házi perpetvarok lehetnek ezek, olyafélék, amelyek mindennaposak egy házasságban, és lassan-lassan megmérgezik azt, hogy például vedd le a cipőd, ha hazajössz, vagy mosogass el, mire hazaérek? Elképzelhetetlen: ott a személyzet, az lehúzza, kipucolja a koszos csizmát, elmosogat és elpakol.

Egyetlen dolog marad, ami állandó és lappangó feszültségforrás lehet.

Jenő.

Hogy Jenő kié. Kit szeret jobban ő, és ki szereti jobban őt.

Mielőtt azonban erre a kérdésre rátérnénk, nézzük meg a végrendelet következő rendelkezését, ami esetleg bosszúvágyra adhat okot. Jelesül azt, hogy Marie a temetés után hat héttel nyújtsa a kezét Rideghváry Bencének.
Manapság joggal háborodna fel minden egyes asszony, ha ezt kérné tőle a férje, haldokolva. Hadd döntsön már ő. Raádsul Rideghváry nem túlságosan rokonszenves figura. Az persze érdekes, hogy Jenő (aki nyilván jól ismeri, hiszen gyakorta megfordulhatott Nemesdombon) nem berzenkedik egy újabb házasságtól (Mindenféle emberek), mint ahogy Richárd sem emel panaszt – igaz, az ő szavaiból azért kitetszik, hogy a házastársát az ember maga választja, nem pedig kijelölik neki.

Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja valaki más is, mit beszél.
– De kérlek - súgá fülébe -, ez igen nevezetes ember.
– Én megengedem neki.
– Ez az adminisztrátora a vármegyénknek.
– Hát az a vármegye dolga.
– És még más valami is... Nekünk leendő mostohaapánk.
– Hát ez az anyánk dolga.
Richárd e szónál hátat fordított öccsének.

Miért dönt vajon az apa Rideghváry mellett?
Politikai tántoríthatatlansága nem képezi vita tárgyát. Nem apolitikus, mint kezdetben Ödön, Richárd vagy Jenő. Nem latolgat a pártok között, mint Boksa vagy Tallérossy Zebulon. Megcsontosodott aulikus kezdettől fogva, és az is marad.

Meglehet, hogy az apa bosszút akar állni a nőn valami miatt. Marie legalábbis céloz erre (A kőszívű ember előtt).

Le akartál a földre zúzni; Itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok..

Csak az a kérdés, hogy miért akarta a férj büntetni vagy megalázni a nőt (már ha igaz, hogy erről van szó. Amikor Baradlay Marie képzeletben beszélget az olajfestménnyel, az a rész annyira zavaros, hogy FBI-profilozó legyen a talpán, hogy zöldágra vergődjön vele. De tételezzük fel, hogy Kazimir tényleg büntetni akar ezzel.

De mit?
Talán azt, hogy Marie a házasság során soha nem kért tőle bocsánatot, ő pedig a nőtől annyiszor (lásd a fentibb eszmefuttatást az engesztelő rebegésről).

Kicsinyes bosszú volna azonban egy magyar nemestől az ilyesmi. Pláne olyasvalakitől, aki még a halálos ágyán is arról beszél, mennyire szerette és szereti a feleségét.
Röhögjenek ki bár, de én még azt is el tudom képzelni, hogy Baradlay Kazimir tényleg azt hitte, jót tesz ezzel az özvegyének!
Hogy az végre kiélvezheti az életet, fiatalon, harminc-egynéhány évesen, egy olyan ember mellett, aki nagyvilági, mondén figura. Aki tud élni és mulatni: ne feledkezzünk meg arról, hogy Rideghváryval elsőként egy bál forgatagában találkozunk.

Ezek, persze, csupán feltevések. Az azonban elgondolkodtató, hogy az ifjú özvegy miért alázza meg olyannyira pokolian Rideghváry Bencét.
Elképzelhető, hogy azért, mert a feje fölött kötötték meg ezt az egyességet. Rideghváry úgy sejti, hogy ő lesz a nemesdombi úrnő férje. El is híreszteli, hiszen egész násznép várakozik Nemesdombon. No, ez az, amit ez a büszke nő (mert azért minden kicsinyes bosszúvágy mellett azért jócskán akad büszkeség ebben a hideg bombázóban) nem tűrhet.
Elutasíthatta volna, persze, jóval diszkrétebben. Az azonban, ahogy nevetségessé teszi az összegyűlt násznép előtt (A kézfogó napja), példa nélküli.

Azaz álljunk csak meg egy szóra, ismételten!

Akad egy másik ember is, akit ilyen pokoli módon aláz meg ez a nő. Hogy át kell élnie azt a szégyent, hogy tanúk és pletykafészkek, rosszindulatú sáskák, a nagy nyilvánosság előtt legyen megalázva. Hogy az oltár előtt nyújtanak neki kosarat, hogy ott hagyják faképnél! És mindkét esetben ugyanaz a Baradlayné Marie a dolog kitervelője. Ez az a fejezet (Az a harmadik), amelyben maga Jókai is úgy nevezi az eredetileg címszereplőnek szánt személyt, hogy rettenetes asszony.

És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy elvezesse a felesküvésre; hiába várta örömanya és menyasszony és meghívott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra; nem jött az többé elő.

És megint el kell gondolkodnunk valamin, ami talán közelebb vezet bennünket ennek a Baradlaynénak a jelleméhez. Bosszúvágya és ellenszenve nem csak a férje ellen irányul. Legalább akkora ellenszenvet táplál magában a szintén gyönyörű Alfonsine iránt is.
Vajon miért gyűlöli ennyire a kedves mama Plankenhorst Alfonsine-t? Hogy mennyire is, annak illusztrálására most idemásolom azt a levelet, amelyet a fiához ír, amikor az bejelentette, hogy házasodni készül (Az a harmadik):

Kedves fiam!
Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz. Ha a te szíved boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyimet tölti meg. - Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé. – Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt, becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd; büszke leszek rá. S ha választasz egy divatleányt, kinek rossz híre ismerős világszerte, kacért, pazarlót, kérni fogom Istent, áldásul fordítsa jóra a rosszat, s engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz egy Plankenhorst Alfonsine-t, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád! Akkor tőlem örökre búcsút vettél.

Na, ezen aztán vakartam a fejemet. Miért, miért, miért?

Alfonsine nem makulátlan, persze, hogy nem az. Van egy zabigyereke a jószándékú Palvicz Ottótól (bevallom, nekem ő a legszimpatikusabb az egész műben). Ocsmány módon eltaszította azt a szegény fiúcskát. Alfonsine nem feddhetetlen. Az a feneség azonban az egészben, hogy Baradlay Marie erről mit sem tudhat! Az egész titok csak jóval később pattan ki, és Richárd szent esküt tesz arra a kamerád halálos ágyánál, hogy soha, senkinek nem fogja említeni azt a nevet.
De még ha tudna is erről a kedves Mama, hát nem pont a levélben írja azt, hogy akár egy kacér, pazarló, rossz hírű divatleányt is hajlandó volna menyének elfogadni?
Azért nem kedveli, mert Alfonsine egy ronda köpönyegforgató, aki hol a bécsi ifjúság, hol a Császár oldalára áll? Egy áruló? Ez az érv is sántít. A két baronesse, Antoinette és Alfonsine egyáltalán nem árulók.
Hanem kémek. Méghozzá istentelenül profi kémek. Mindent bedobnak, amit kell, persze, de hát ez egy kém dolga. És jól csinálják, amit csinálnak: az a hülye balek, az a Fritz Goldner az első kacér mosolyra mindent kifecseg. Ha valakit árulónak lehet nevezni, aki hadititkokkal bánik hűtelenül, akkor az már inkább a Goldner Frici.
Akkor azért nem engedi, hogy Jenő elvegye a kék szemű Plankenhorst-leányt, mert hogy az nem republikánus?
Ez egy fokkal elfogadhatóbb érv volna. Egy tisztességes, ír katolikus fiú 1981-ben ugyan már, ne vegyen el egy ulsteri protestáns ringyót. No de kérem, Baradlayné asszony: akkor kiskegyed meg ugyan, miért nyújtotta két tucat évvel ezelőtt törékeny kacsóját egy olyan megcsontosodott nemesembernek, mint ez a Kázmér? Vagy ha ez az érv, akkor, kéremszépen, tessék ezt az érvet szépen, pontról pontra kifejteni a szegény Jenőnek, és ne ezt a sportszerűtlen érzelmi zsarolás-technikát alkalmazni, hogy "Akkor tőlem örökre búcsút vettél".

(Zárójelben pedig: idézzük már fel a végrendelet házassággal kapcsolatos pontjait. Richárd ne házasodjon meg soha. Micsoda kegyetlenség, mondaná az egyszeri tanítónéni. Most azonban arról van szó, hogy Jenő ne házasodjon. Hát akkor, kérem szépen, ez micsoda? Ugyanolyan autoriter beleavatkozás egy majdnem-felnőtt ember sorsába! Ödön felejtse el Lánghy Arankát – ha ez a döntés Kazimir részéről kegyetlenség volt, akkor most mit szólunk ahhoz, hogy Jenő pedig felejtse el Alfonsine-t?)

Megkockáztatom most azt, hogy miből fakad ennek a szépségnek, Marie-nak – aki sokkal inkább hajaz a szépséges, de halálos Morticia Addamsre, mint Sanddra Bullockra, eltekintve persze a humorérzéktől – az összes cselekedete.

Valami döbbenetes erejű kisebbrendűségi érzésből. Hogy ez az ember, ez a Baradlay Kazimir őt megfosztotta mindentől, amitől egyéniség lenne.

Hiszen nézzük csak: ez a könyv tele van egyéniségekkel! A nagy művekre az a jellemző, hogy az olvasók, lelki defektusaiknak vagy adott hangulatuknak megfelelően mással és mással tudnak azonosulni. Egy jó regény, film, színdarab esetén simán feltehetjük azt a kérdést, hogy ki a kedvenc figurád, és jön a válasz, hogy Ron, Neville, Piton vagy Lupin, Yoda, Luke, Han vagy Obi-Wan, de akár Darth Vader is. Csupa unicumot látunk, karakteres, erényekből és hibákból összegyúrt, vibráló figurát. Ugyanez, persze, elmondható a Kőszívű ember fiairól is. Akárhányszor olvasom is el, felváltva ujjongok, hogy mekkrora srác ez a Palvicz Ottó, vagy Salamon, vagy Boksa, a betyár, Pál úr...

Ha meg a csajokról van szó (Hermione, Luna, Minerva vagy Bellatrix), akkor Jókainál ott van Aranka, Liedenwald Edit, Antoinette asszony vagy akár maga Alfonsine. Elismerem, Jókai nő-figurái valóban nem annyira plasztikusak, mint a férfi-karakterek, de Edit vagy Alfonsine, sőt, még a léha Antoinette asszony is sokkal, de sokkal eredetibb karakter, mint Baradlay Marie.

Tényleg: feltűnt például az az apróság, hogy az özvegynek egészen egyszerűen nincs vezetékneve? Antoinette-nek és Alfonsine-nak van, és van Arankának, és van Editnek. Van az összes jelentős nőalaknak. Baradlaynénak nincsen.
A neveknek Jókainál különben is van jelentősége. Az olyan magától értetődő, már-már parodisztikus beszélő nevekről, mint Mindenváró meg Tallérossy, szót sem ejtenék. Rejtettebb plusz-jelentése van az olyan ellentétpároknak, mint Ridegh(váry) és Lánghy, a jég és a tűz.

Arra azonban felhívnám a figyelmet, hogy a két özvegy, a két anya-figura, Plankenhorst bárónő és Baradlayné keresztnevei együtt azt adják, Marie Antoinette. Egy letűnő korszak utolsó figurájának a nevét, mert hát a polgári forradalom után az arisztokrácia, a nemesség, mint olyan, véglegesen elveszítette történelmi hivatását.

Azt hiszem, Marie asszony heves indulatai ebből is fakadhatnak. Hogy túl sokban hasonlítanak egymásra ők ketten, özvegyek. Ám meg kell állapítanunk, hogy a túlélési versenyben a Plankenhorst-familia jobban teljesít. Ők is férfi nélkül állják a sarat, de vagyonuk se nagyon van. Ráadásul le kell szögeznünk, hogy az anya és a lánya között sokkal szorosabb, forróbb és szenvedélyesebb a viszony, mint amit Baradlayné bármikor is remélhetne akármelyik fiát illetőleg. A Plankenhorstok valóban egy család, nem pedig egy fejedelemasszony és a hűbéresei, oszlopszent és hódolói, tévéprédikátor és vakbuzgó hívei. Az anya, nyilván, persze kényszerűségből is, osztozni kénytelen a lánya bűnében, de itt a osztozáson a hangsúly. És az biztos, hogy a lánya érzelmi életébe soha nem szól bele Plankenhorst Antoinette. Sőt, mi több, benne még megvan az a szenvedély, amely talán özvegy Baradlaynéban is lobogott egykor – csak el kellett fojtania.

A másik, talán még hátborzongatóbb hasonlóság pedig Alfonsine és Baradlayné között fedezhető fel. Jókaira, szegényre, a felületes és félművelt irodalmárok ráragasztották a Nagy Mesemondó cimkét, mint ahogy ifjabb kortársa és biográfusa, Mikszáth pedig az Anekdotázó Jó Palóc lett. Pedig hát ők ketten a legmisztikusabb szerzők, és a legnagyobb jelképteremtők és talán a legkiábrándultabb alakok a regényírók között.

Baradlayné ugyanis tökéletes megfelelője Alfonsine-nek. Amit a már emlegetett Irodalmi Alakok Lexikona ír Alfonsine-ról, legalább annyira illik Baradlaynéra is:

Nagy szenvedélyek feszítik, de ezek mind negatív, pusztító érzések: gyűlölet, káröröm, bosszúvágy. A heroikus eposzok és nagy mesék erkölcsi igazságtétele irányítja el végül az ő sorsát is, amiben vétkezett, abban bűnhődik.

Ráadásul mindketten elkövetik a bűnök bűnét. Azt a bűnt, amit a nagy Dante a Commediában mindenek alá sorolt, és a vétkeseit a kilencedik kör legalsó bugyrába, Kainába vetette.

Az árulást. Embertársaink elárulását.
És mennyire hasonló az a jelenet, amikor a férfi, akit Alfonsine, és akit Marie elárult, rájönnek arra, hogy mi is volt az életük! Csak füst, nem valóság. Képzeletük festővászna (Egy ember, akit eddig nem ismertünk):

- Ön a márciusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben, s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt.
- Nem tagadhatom.
- Ráemlékszik-e ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor?
A hadbíró egy tárcából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa, ami azokon van írva plajbásszal.
Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? Hisz Alfonsine írta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára tevé tárcáját, jegyezgeté fel e nevezetes mondásokat - albuma számára.
És őrajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.

Az áruló Marie ugyanígy irkál az elején, ugyanilyen buzgalommal, mint Plankenhorst Alphonsine! És Kázmér, ez a szerencsétlen, némileg életidegen figura, ez a saját világába zárkózott holdkóros ugyanúgy élete utolsó pillanatában kénytelen szembesülni azzal, hogy galádul elárulták, és éppen az a nő, akit imádott. Akárcsak most Jenő, ez az apjához hasonlóan naiv alak. Jenő, akit a színleg mogorva apja a gyerekei közül a legjobban szeretett.

És itt értek körbe a dolgok. Jenő felnőtt az apja szintjére, és eggyé vált vele. Nagyon is érdemes elolvasni a fiú három levelét, amit az életben maradt családtagoknak küld. A túlvilágról érkező leveleket (A túlvilágról). Érdemes szóról szóra végigsillabizálni. Az az emelkedett méltóság, az a sziporkázó gúny és az a szelíd önirónia, amivel a mindvégig lenézett Jenő kiosztja az őt folyamatosan semmibe vevő rokonságot, az egyszerre stiláris és egyszerre emberi bravúr – hogy Buffont idézzük meg. Be kell vallanom, és sokáig nem értettem, hogy Jókai miért is szerettette bele Jenőt a lelkész kissé frigid lányába, Lánghy Arankába. És rá kellett jönnöm, hogy azért, mert hogy talán egyedül Aranka volt az, aki nem azt mondta, hogy mit kell tenned, vagy hogy mit tegyél vagy ne tegyél, hanem emberszámba vette a kis szemüvegest, és rábízta a döntést (A nem mutatott levél):

– Te is elítélsz-e? – suttogá hozzá Jenő távoztában.
– Tedd, amit szíved parancsol! – sóhajta az ifjú nő.
– Az égre! Azt teszem.

Baradlay Jenő a végén mind sorsában, mind viselkedésében eggyé válik az apjával. Tehát többé nem csak a Jenő, egy önálló entitás, egy individuum, hanem annál sokkal több: egy Baradlay (Egy ember, akit még eddig nem ismertünk).

Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat, hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.
A hadbíró próbára tette. Talán gyanúja volt.
Keresgélt a félretett vádiratok között. Talált egyet.
- Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam pénzverdéiből minden érckészletet elkobzott, s azt magának tartotta.
Most már a harag pírja lepte el az ifjú arcát. Indulatosan kiálta fel:
- Az nem igaz! Az rút rágalom! Azt egy Baradlay nem tette!
E felindulás pecsételte meg halálát.
Ez bizonyítá, hogy ő az igazi.

És lássunk akkor még egy bizonyítékot, hogy itt valójában a magyar nemesség haláláról és egyben apoteózisáról van szól. Hogy Jenő és Kazimir mindketten a régi rendszer nagy halottai, mártírjai, akik azért adták az életüket, hogy a család tovább élhessen, és hogy igazából egyek  ketten, Baradlayak, nem csupán Jenő és nem csupán Kazimir (A börtön távírdája):

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:
"Mi lett?"
Vissza rá a válasz:
"Halálítélet."
"Ki?"
"Baradlay."
"Melyik?"
"Az öreg."
Richárd szobáján is keresztülment e kriptogramm, s ő újra kérdezett:
"Keresztneve?"
Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:
"Az öreg."
Richárd pedig Jenő öccsét szokta mindig "az öreg"-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, ami fiatalemberek között szokásos.

Az öreg itt nem egy becenév, amit Richárd adott évődve az öccsének. Ez egyértelmű utalás az öreg Baradlayra, az apára.

Bennem egyre erősebb a feltételezés, hogy Jókai, aki annak idején még Jókaynak írta a nevét, csak aztán megcsalatva a délibábok által, egy hóbortos tavaszi napon úgy gondolta, micsoda haladó eszme is azt a nemesi "-y"-t lecserélni sima "-i"-re, így utólag, vén fejjel ráébredt volna arra, amire például Arany is. Hogy szép dolog egy a köztársaság, és lelkesítő a forradalom, de azért vannak óhatatlan veszteségek is.

Még ha az csak egy látszólag lényegtelen -y is a vezetéknév végén.

„Történelmünk tele van hősökkel, hazafiakkal, vértanúkkal, kik, mint ő, nemzetünknek áldozták életüket. Vannak köztük nagyobbak, kiknek élete és halála mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt az ország sorsárára: vannak olyanok, kik hatalmasabb eszközökkel rendelkezve, előkelőbb, fényesebb színpadra helyezve oly tettekkel szerezték meg a halhatatlanságot, melyek mögött a kis Drégely esete csekélységgé törpül. De a legnagyobbak, a legkiválóbbak közt is kevesen vannak, kik egyéniségük bájával, férfias jellemük varázsával, egész életük kristálytisztaságával, önfeláldozásuk nagyszerűségével oly igaz rokonszenvet élesztenének, mint Szondy György.

Noha lehetőség szerint ódzkodunk a patetikus megfogalmazásoktól, egyet kell értenünk Acsády Ignác fentebb idézett szavaival. Szondi (Szondy) György kétségkívül nagyon tisztességes ember lehetett. Igazi hős.

A történelem (és nem csak a magyar) nem szűkölködik hősökben. Sokakról nyilván nem is hallottunk.

Szondi György emlékezetét szerencsére megőrizte a hangyaszorgalmú és már-már könyvelői pontosságú Tinódi Lantos Sebestyén. Így aztán a későbbi korok is vissza tudtak nyúlni hozzá. Jó és kevésbé jó írók is gyakran dolgoznak hozott anyagból.

Az elfogult írók hajlamosak leegyszerűsíteni a dolgokat. Gárdonyi Gézánál egy félszemű, fanatikus migráns acsarkodik tízéves kisfiúra holmi bizsu miatt, aztán persze jól megszívja Egernél. Örsi Ferenc Eke Mátéja hetyke, jóvágású kuruc legény, aki tizenhárom epizódon át szívatja rommá a a pöffeszkedő, vérbeli hülye labanc és nem kevésbé debil katonáit. Igaz, a Tenkes kapitánya legalább szellemes.

Arany tehát hozott anyaghoz nyúlt, ugyanúgy, ahogy a Toldi vagy az V. László esetében. 

Születtek a műről középszerű, iskolamesteres elemzések, mint ez, vagy ez, vagy ez, Felesleges végigolvasni őket, ugyanazt hajtogatják. Írtak a balladáról egyenesen tébolyodott asztrálmitológiai (!) tanulmányt is.

Mi inkább olvassunk el újra a Szondi két apródját, és próbáljunk meg közösen a mű mélyére hatolni!

 

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

Vegyük szemügyre először a verselést!

Arany egész életében roppant változatos versformákat használ. A Wales-i bárdok verselése kelta. A Bor vitézé maláj pantum. Az elveszett alkotmány hexameter.  A forma és a tartalom Aranynál sokszor különösképpen egymásra játszik.

Csodálkozom hát, hogy a vers- és hangtani bravúrok fölött ennyire elsiklottak az elemzések. Akinek csak egy kis ritmusérzéke is van, hamar ráérez arra, hogy a Szondi két apródja kifejezetten keleties ritmikájú. Az első három sorban spondeust (tátá) váltogat ionicus a minoréval (tititátá). A második sorban a költő ezt a sort megfejeli még egy hosszú szótaggal (tá). Ennek a két verslábnak a vegyítése, valamint a második sor megnyújtása már önmagában szokatlan, keleties hangzást kelt.

A versszakok utolsó, negyedik sorában Arany azonban páratlan bravúrral ritmust vált, és két anapesztussal (tititá), amit ismét egy ionicus a minore (tititátá) zár le, tehát – a nyugati verselés általános gyakorlatával szemben – nem-szimmetrikus sorokat használ: a soronkénti szótagszám 11, 12, 11, 10(!).

A keleties hatást tovább fokozza az, hogy Arany a nyomatékot (arsis) gyakran a szó második szótagára helyezi (felhőbe, gyümölcs stb), ami szintén szokatlan hangzást eredményez.

És akkor még nem is szóltunk a hangszimbolika egyéb elemeiről! Egy furcsa sorban (zászlós kopjával a gyaur basa sírján) csak úgy jön ki a ritmus, ha úgy ejtjük ki, zász-lós ko-pi-á-val a gyar' ba-sa sír-ján. Olyan hatást kelt ez a fura tagolás, mintha egy magyarul kissé törve beszélő idegen próbálná meg helyesen kiejteni a szavakat. 

Hogy a vers tele van keleties szavakkal és kifejezésekkel (,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért? / Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra? / Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért, / Odaillőt egy huri nyakra!’), közhelyszámba megy. Miért is ne használna egy török hadvezér és egy török katona keleties szavakat és kifejezéseket? Azt azonban stiláris vakságnak, költészettani botfülűségnek tartom, hogy a fentebb idézett ún. elemzés azt írja,

[...] a belső ismétlések zsúfoltsága („álla halála”) már-már a mesterkéltséget súrolná...

Kappanyos András pedig egy elég elgondolkodtató tanulmányában úgy fogalmaz, hogy

a 16. századi illúziót vitathatatlanul megtöri a „mint hulla a hulla” bizarr szójátéka, amelyet már Greguss Ágost szerint is „szívesen nélkülöznők”

Greguss hivatkozott művében, az Arany János balladáiban én speciel nem találtam ezt a 'szívesen nélkülöznők' kitételt. Azt azonban közbe szeretném szúrni, hogy Greguss (véleményem szerint tévesen) a ballada sorait csak anapestusokra és spondeusokra bontja fel, de javára legyen írva, ő is észrevételezi, hogy ez a fajta verselés

Népköltészetünkben elő nem fordul, műköltészetünkben is csak Csokonai óta.

De hogy visszatérjünk a többek által ostorozott mint hulla a hulla kifejezésre, próbáljunk meg csak a fülünkre hagyatkozni! Sőt, vessük egybe ezt a vitatott szópárt egybevetni az álla halála ("Ő álla halála vérmosta fokán") szópárral.

Ez a két részlet az, amitől a vers igazán török vers lesz! Ez a sok á és l és h és u hang nem más, mint rájátszás, tudatos költői rájátszás a mohamedánok legszentebb imájára, a Shahadára! Ez arabul úgy van, hogy

lā ʾilāha ʾillā llāh muḥammadun rasūlu llāh

közismert magyar fordítása pedig úgy szól, hogy

Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő prófétája.

És még mindig csak a ritmikával és a hangszimbolikát karcolgattuk.

Nem fecsérlek időt arra, hogy idehányjak olyan felületes vagy fölösleges szavakat, mint többszólamúság, múlt és jelen, leíró rész, drámai dialógus, szemléletes ellentétpár, aktív igék, ismétlések, fokozások, régies szavak. Ezeket már megtették előttem sokan. A szövegen inkább egyszerűen csak gondolkodni fogunk.

Ha pedig véletlenül azzal zárnám az eszmefuttatásomat, hogy

A ballada Arany üzenete a magyar nép és az elnyomó osztrák császár számára: bárhogy hízeleg vagy fenyegetőzik, a magyarok nem hajolnak meg az akarata előtt.

, az azt jelenti, hogy beláttam, alkalmatlan vagyok arra, hogy irodalmi vagy képzőművészeti alkotásokkal foglalkozzam.

A ballada időrendje erősen meg van bontva. Rendezett káosz az egész költemény. Hogy ismét filmes hasonlattal éljek, annyira profi szinten kusza, mint egy jó Tarantino-film. Vagy mint Homérosz Odüsszeiája. Az eposzban is a címszereplő (Odüsszeusz) meséli el a kalandjait a phaiákok udvarában. Itt a dalnokok, a két ifjú. És, hogy ezt a párhuzamot még tovább vigyük, vegyük észre, hogy Odüsszeusz kalandjait is erősen meg lehet kérdőjelezni. A narrátor (az ithakai király) nyilván legalább annyira elfogult, mint ebben az esetben a két apród.

Időrendileg az első esemény az, amikor is

[...S hogy] feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

[...]

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

Ennek a párbeszédnek szem- és fültanúja volt a két apród, hiszen még ott voltak a várfalakon belül. De fültanúja volt Márton is, akinek a beszámolóját (Szondi halálra szánt üzenetét) nyilván meg kellett hallgatnia magának Alinak is. Így ezt a dialógust bízvást tekinthetjük hitelesnek.

Tinódi elbeszélése szerint az ostrom már tartott egy ideje. Ali ekkor küldte el Orosziból Mártont, a katolikus papot, hogy a várkapitányt felszólítsa a megadásra. Szondi az elbeszélés tanúsága szerint ekkor öltözteti díszbe az apródokat, és küldi át a basához.

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!

Ali nyilván elszállásolta a gyerekeket. Az ostrom folytatódott. Az elbeszélésnek az a része, hogy

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

 szintén hiteles. A két apródnak ott kellett állnia Ali Hádim hadseregparancsnok mellett, így a "Hadd zúgjon az álgyu!" ugyancsak elhangozhatott.

Ezek után pedig térjünk rá Ali jellemzésére – elvégre minden epikus műnek a jellem a lényege! Vegyük át, hogy hogyan is jellemzik a hadvezért az apródok, és próbáljuk meg kiköveteztetni, hogy mennyire tekinthető pontosnak ez a jellemzés!

"Kevély üzenettel a bősz Ali küldte", éneklik az ifjak, és úgy folytatják: "Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond", Ali tehát kevély, bősz, pogány, bólogatna komolykodva a felületes olvasó. A tanítónő még alá is húzatná a három minőségjelzőt, ceruzával.

Ezek azonban az apródok roppant elfogult szavai! Ha megnézzük Ali szavait és tetteit, akkor épp az ellenkező következtetést vagyunk kénytelenek levonni.

Ali nem csak a csata után becsüli meg az ellenfelét, Szondi Györgyöt. A kapitulációra való felszólításban jó Szondinak titulálja – elég nehezen védhető álláspont az, hogy ez egy kevély megnyilvánulás volna. Bősznek sem lehet nevezni a kontyost. Nem toporzékol, hogy "Lőjétek rommá ezt az ócska akolt, és mészároljátok le a juhokat!". Nem üvölti el magát, hogy "Tűz! Azokban a szavakban, hogy 

Hadd zúgjon az álgyu!

inkább egyfajta rezignált, szomorkás beleegyezést lehet felfedezni. Jól van, Szondi György. Te akartad. Legyen hát.

Ali pogány – zágson, hát minek is neveznénk egy törököt? Pogány az istenadta. Szondi pedig gyaur basa. Nincs ebben semmi sértő. Ezek puszta ténymegállapítások.

Ali maga a műben egyszer szólal meg – a továbbiakban őt a török szolga idézi csak. Érdemes megfigyelni, hogy ez a szerkesztési mód, a párhuzamos szerkesztés, valamint a beékelés, tehát hogy a két apród elmeséli, hogy Márton azt mondta, hogy Ali azt mondta, hogy..., ezenfelül a helyszínek és nézőpontok állandó váltakoztatása is mennyire keleties: tisztára Ezeregyéjszaka.

,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’

Ali szavai, ezt az elemzések mind kiemelik, igencsak törökösen csengenek. Greguss Ágost arra is felhívja a figyelmet, hogy a bülbül-szavú rózsa egy török dalra, a Rózsa és csalogányra céloz. Ebben a versszakban ott van még a huri is, a mohamedán Paradicsom mindenre kész női alkalmazottja.

Ha a másik török szavait nézzük (ő Ali elfogult szolgája, aki nyilván az ura szavait szajkózza), akkor a keleties, törökös szavakhoz, kifejezésekhez sorolhatjuk még a mézizü sörbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, jó illatu fűszer, és drága kenőcs... csábító érveit is.

Ezek lehetnek Ali érvei. Nem hogy nem bősz, kegyetlen, kevély szavak ezek, éppen ellenkezőleg: egy irodalomban jártas, vallásos, elfogulatlan férfi szavai. Némely tanítványom fejében megfordult a gondolat, hogy esetleg talán túlságosan is kifinomult, túlságosan művelt, túlságosan érzéki szavak ezek. Magyarán Alinak esetleg már, hátsó szándékai is vannak az ifjakkal (sőt, még olyan meghökkentő ötlettel is találkozhatunk, hogy maguk az ifjak szerelmesek egymásba!).

Ez az ötlet ugyan kissé eltúlzott, de azért nem teljesen ördögtől való. Arra ugyanis van utalás, hogy az ifjak egy kicsit férfiatlannak, femininnek tartják magukat, legalábbis Arany ezt sugallja. Ez a sugallat a

Két dalnoka is volt, két árva fiú: / Öltözteti cifrán bársonyba puhába

sorpárban van elrejtve. A bársony, puha szavak nőt idéznek fel. Azonban még árulkodóbb a cifra szó, amit itt az ifjak magukra alkalmaznak. A cifra ugyanis nem csak azt jelenti, hogy díszes, márpedig Arany aztán nagyon tisztában volt a szavak jelentésével! Ez a szó előfordul nála (többek között) a Vörös Rébékben és a Szőke Panniban is. Az egyik eseten "Míg elvette a Sinkóék/ Cifra lányát, a Terát." (Vörös Rébék), a másikban "Szőke Panni henyélve ül,  / Mégis cifra, majd elrepül;" (Szőke Panni). A cifra lány egybeírva cifralány, és azt jelenti, kurva. Mint ahogy magának a cifrának is az az egyik jelentése, hogy "Feltűnően öltözködő, kétes erkölcsű nő. Az csak egy cifra." (lásd Értelmező szótár)

Azt azonban, hogy Alinak lettek volna homoszexuális vágyai, a történelmet ismerve száz százalékos biztonsággal kizárhatjuk. Szegény Ali mellékneve ugyanis az volt, hogy Hádim. Ali Hádim.

Latinul Ali Eunuchus.

Magyarul "a herélt" Ali.

Az ő esetében tehát, fájdalom, minden efféle intenció ki van zárva. Ha bárki is abuzálni szándékozná a két ifjút, az maximum a török szolga lehet.

 „S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

A szép úrfiak (kétszer!) és a lány-arcotok az ő szájából hangzik el. Az ezt követő mondatban azonban rögtön leszögezi, hogy Ali nagyon fog vigyázni az ifjakra, tehát ebből az irányból nem igazán fenyegetheti őket veszély.

Miután Ali pozitív jellemvonásait többé-kevésbé tisztáztuk, lássuk most Szondi Györgyöt!

Szondi olyan, mint Katsumoto az Utolsó szamurájban. Leonidas és a háromszázak Thermopülénél. Von Ritterbach a Mesterségem a halálból. Az, hogy meg fog halni, kétségtelen. Valószínűleg nincs is más vágya. Csodálatos az, ahogy még csak esélyt sem ad Alinak arra, hogy esetleg kegyelmet gyakoroljon:

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

Csodálatos, már-már röhögnivalóan szép szavak. Azaz röhögnénk, ha éppen nem egy halálra készülő harcos vágná őket egy szervilis, meghunyászkodó pap arcába. A felelet látszólag Alinak szól ("mondjad neki [...], ím azt felelem"), a török hadseregparancsnok azonban nyilván előre sejti, hogy mit válaszol majd ez a gőgös gyaur. Az előbb már említettük a "hadd..." szó szomorúan beleegyező, rábólintó jellegét.

Szondi azonban itt az idegen hatalmat kiszolgáló papot, Mártont sérti vérig. Az árulót. Éppenséggel pedig megtalálja azt a pontot, amin keresztül a lehető legmélyebbre szúrhat. Mártonnak, a klérus tagjának az ura elvileg, ugye, Jézus volna. Gyakorlatilag azonban Jézus helyébe Szondi Alit basát teszi munkaadónak, saját uraként pedig valóban a Názáretit nevezi meg. De egyben megsértheti magát Alit is. A "Kegyelmet uradtól nem várt soha Szondi"-mondat, ha Alinak szól, azt jelenti, hogy kegyelmet Szulejmán szultántól (= Ali főnökétől) nem várt soha Szondi. Ali, te is csak egy szolga vagy. Mint ahogy szolga Márton, és szolga a két apród. Szolga, persze, Zrinyi maga is: az ő főnöke (Jézus) azonban egy kicsit jelentősebb munkaadó, mint akár maga a török szultán.

Na most, Arany itt, ha meg merjük kockáztatni a feltételezést, egy papot tesz nevetségessé (amivel, be kell vallanom, gyakorló ateistaként én speciel tökre egyet tudok érteni). Ha pedig így van, akkor az utolsó versszak szavai nyernek új értelmet:

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

Ha Márton, a pap ellenszenves, akkor az apródok, akik itt egy, még a megszokottnál is zavarosabb és illogikusabb bibliai szövegrésszel (Zakariás 11:17) kezdenek el átkozódni, szintén antipatikusak kissé. Mintha nem azt tennék, amihez érteniük kellene. Mintha nem azt tennék, amit tenniük kellene. Azt azért ne felejtsük ám el, hogy Szondi György éppenséggel azért küldte el őket a várból, hogy ne haljanak meg! Ők azzal, hogy kvázi provokálják a török szolgát, valójában éppen hogy katonához méltatlanul viselkednek. A két apród ájtatoskodó, paposkodó hozzáállását egyébként már a második versszak két sora ("Két ifiu térdel, kezökben a lant,/ A kopja tövén, mintha volna feszűlet") is előrevetítette. Hogy térdelnek, nagyon fontos mozzanat: kár, hogy az illusztrátorok, ahogy ahogy az már lenni, az ilyen apróságokon hajlamosak átsiklani.

A csata után dalt zengő, a csatában részt nem vevő két ifjú és A wales-i bárdok közötti párhuzam egyértelmű. Alátámasztja ezt a párhuzamot a tudatos ritmusválasztás (török és kelta), a hódító nagyúr és a szolga párbeszéde, illetve a finomságok, ételféleségek ínycsiklandozó, szemléletes leírása. Ezen felül mindkét cselekmény az éjszakába fordul, és mindkét cselekménysor vége büntetés (kivégzés vagy börtön).

Mint ahogy azonban egy elemzésünkben megkockáztattuk, a bárdok szerepe nem annyira egyértelmű, mint azt elsőre vélnénk. A két fanatikus apród kései dalolgatása sem az. Arany soha nem lépett fel a hatalom ellen, sőt, annak lojális, már-már elvtelen kiszolgálója volt, és az is biztos, hogy a forradalmat és szabadságharcot kissé ironikusan szemlélte: elegendő elolvasni a Nagyidai cigányokat.

Az azonban, hogy Arany nem volt hős, nem jelenti azt, hogy olykor ne akart volna az lenni, vagy ne értékelte volna nagyra a hősiességet. Mint Petőfi, a jóbarát színpadias, de mégis hiteles, valódi hősiességét, hiszen ez a narcisztikus, sértődős pojáca mégiscsak a halálával tett hitelessé egész életét. Aranyt folyvást komoly lelkiismeret-furdalás gyötörhette, ahogy azt Babits állapította meg az egyik nagyszerű tanulmányában:

Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy újabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden legkisebb lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki múltját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger, a híres osztrák filozófus Gedächtnisnek, erkölcsi emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, "égető mint Nessus vére." Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany hőseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lőrincnek megölése utáni hangulatokra); Piroskában, Etelében, a ballada-hősökben.

  Úgyhogy a műben egyszerre jelennek meg a héroszok (Szondi), a realista kultúremberek (Ali), a minden hatalomnak lefekvő, ájtatoskodó stefkaistvánok (Márton pap), a lojális szolgák (török küldött) és a harcra koruk, habitusuk miatt alkalmatlan, ezért aztán túl későn, sőt fölöslegesen szót emelő fanatikusok (apródok). 

Akikben ráadásul az az idegesítő, hogy olyasmiről énekelnek, aminek nem is voltak szemtanúi – ellentétben a török követtel, aki egyrészt hajlandó elismerni, hogy Rusztem maga volt ő, mármint Szondi, másfelől hangsúlyozza, és ezt a tipográfia is kiemeli, hogy ő látta e harcot, nem úgy, mint a két énekes.

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

És hol van a műben maga Arany? A ballada, ugyebár nem csak epikus és drámai műfaj, hanem egyben lírai is.

Arany, akinek annyi trükkje van, bizony elrejti magát a balladában. És ez a rejtőzködés, ez a mardosó öngyűlölettel kevert finom öngúny zseniális.

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

 Arany az első sor hívórímében elrejti a saját vezetéknevét. Hiszen, ha a szót köznévként ragozzuk, úgy kellene tárgyesetbe tennünk, hogy aranyat. Csak abban az esetben kell így ragoznunk, ha ez a névszó tulajdonnév. A tulajdonneveknél ugyanis muszáj, hogy a ragozott alakból is pontosan ki lehessen következtetni az eredeti alakot.

Árulkodik a felelőrím is. Aranyt – alant. Úgy gondolom, az alant szó utalhat arra is, "a lant", vagyis a költészet szimbóluma. Aranynak van egy olyan verse, ami úgy kezdődik, Letészem a lantot – a hangszer itt is magát a költészetet jelenti. De nem kell ilyen messzire mennünk: hiszen magában a Szondi két apródjában is játszik már ezzel homonimával Arany! A második versszakban a figyelemfelkeltő tiszta rímmel él Arany

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

vagyis később az aranyt – alant rímpár a figyelmes olvasónál nyilvánvalóan eléri azt, hogy a már egyszer említett a lant-ra (vagyis a költészetre, tehát magára a költőre) asszociáljunk.

A hangtani-tartalmi utaláson túl pedig ott van, üvöltően halkan ott van egy önostorozó, groteszk azonosítás. Az ezüst (a keresztényeknél az árulás szimbóluma,előkerül a már idézett Zakariás-könyvben is), az arany (= a költő) után következik a nagybecsű marha.

Hát igen. Ez vagyok én, írja le Arany János. Egy marha. Nagybecsű, tehát nagyra becsülnek: elismert költő vagyok, tanár Nagykőrösön, volt egy barátom, Petőfi Sándor, tisztes családapának ismernek. Csak hát egy marha vagyok, egy értelmiségi, aki csak írt, és aki soha nem is élt."Én nem mertem élni, mert élni akartam...", ezt már négy évvel a Szondi két apródja előtt leírta a harmincévesen már alélt vándor. Azóta nyilván csak romlott a helyzet. De az itteni, drégelyi nagybecsű marhák legalább máglyán égnek el (mint a wales-i bárdok!), és tőrt döfnek a paripák, vagyis herélt lovak szügyébe, mint majd Bárczi Benő, ez az impotens alak döf tőrt a saját szívébe. De talán még ez is jobb, mint tovább élni, és tovább zengeni.

Pláne egy zászlós kopja tövében. És pláne azoknak, akik érdemtelenek arra a zászlóra.

Hogy megtakarítsunk némi időt, és mihamarabb belekezdhessek az elemzésbe, ideiktatok egy rövid életrajz-részletet. Az interneten találtam, egy olyan oldalon, amit nagyon gyakran látogat a szerencsétlen diák, akinek másnapra kiselőadást kell tartania a kései Kosztolányiból.

A Meztelenül (1928) az 1924–28 közti időszak verseit tartalmazza. Hangvétele megváltozott: az esztétizáló helyett a moralizáló hajlam került előtérbe. A versek a védtelen és a világban kiszolgáltatott ember sorsának részvétteljes szemléletéről tanúskodnak. A szánalom és a részvét ettől fogva kulcsfogalmai lettek Kosztolányi költészetének.

1929-ben A Toll című folyóirat vitájában – mintegy válaszul a korábban kapott kritikára – Kosztolányi élesen bírálta Ady költészetét és az alakja körül kibontakozó kultuszt. Az 1929. július 14-i számban jelent meg Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről) című írása. Vádjai lényegében igaztalan vádak voltak, írásában a régi sérelmet torolta meg. Az ezt követő támadások ismét arra késztették, hogy visszavonuljon a közéleti szerepléstől. A vita lezárásának szánta a Marcus Aurelius című költeményét, amely a Nyugatban jelent meg 1929. október 1-jén. A kicsinyes valóság fölé emelkedő filozófus-császár alakja a barbárság elleni küzdelmet, a tiszta művészetért, a kultúráért vívott harcot testesíti meg. A versben Kosztolányi saját ars poeticáját fogalmazta meg, amely mentes minden messianisztikus, váteszes hangtól és gesztustól.

Íme, előttünk áll Kosztolányi, a maga valójában. A merő erkölcs és morál és esztétikum, a tiszta művészet, részvét és szánalom, enyhe sértettség. Amellett a kicsinyes valóság fölé emelkedő császár ő, aki csupán a tiszta művészetért, a kultúráért harcol.

Kétségtelen, Kosztolányiban valóban van valami puha és lágy vonás, olyasmi, ami azt sejteti, hogy ő maga gyermekded és életidegen. A haja lazán hullik magas homlokába. Erősen raccsol. A szeme csillog, ebben persze némi drog is szerepet játszhat. Csak zöld tintával hajlandó írni. Hajlamos a hisztérikus, teátrális jelenetekre (ezeket a felesége, Harmos Ilona gátlástalanul ki is teregeti nem egy írásában; érzésem szerint merő kicsinyességből, mint ahogyan nem kímélte a írófeleségeket sem). Kosztolányi két beceneve, a Dide és a Desiré is mennyire gyermekded és mennyire franciásan esztétizáló – ráadásul volt neki még egy fura keresztneve is.

Attól azonban, hogy Kosztolányi ilyen volt, nem kell azt feltételeznünk, hogy a figurái is ilyenek lennének – elvégre Arany János sem hajigált malomköveket, Petőfi sem ivott bort és Rejtő sem volt sem matróz, sem cowboy, sem idegenlégiós. Sőt, ha a szerző egy-egy hőse esetleg hajlamos belevágni moralizáló vagy esztétizáló eszmefuttatásokba, szembeállítva az alantas hétköznapiságot a fennkölt, tiszta művészettel vagy filozófiával, nos, akkor sem biztos, hogy ezekkel az eszmefuttatásokkal maga a szerző száz százalékig egyetértene. Talán Kosztolányi csak azt nyújtja az olvasónak, amit az tőle, a csokornyakkendős, színes tintás Kosztolányitól elvár, de igazából halkan, rejtve, félig-meddig csak magamagának egészen mást mond vagy játszik, hasonlóan Karinthy cirkuszi bohócához. Ne felejtsük ám el, hogy Dide és Frici éppenséggel a legjobb barátok, így egyben abszolút szellemi partnerek voltak.

 Nézzük meg hát, hogy vajon hogy állhatott erkölcsi és morális kérdésekhez Kosztolányi! Azaz, próbáljuk meg kikövetkeztetni egy írása, a Paulina alapján. Helyesebben, próbáljunk meg felvázolni néhány egyéb szempontot is azokon kívül, mint amit a fentebb emlegetett Sulinet felsorolt. Már csak azért is érdemes a Paulinával foglalkoznunk, mert hogy 2005 októberében a novella az írásbeli érettségi egyik részét képezte, mégpedig ilyetén formában:

Értelmezze Kosztolányi Dezső Paulina című alkotását! Milyen erkölcsi kérdéseket vet fel Kosztolányi műve? Hogyan jeleníti meg, hogyan jellemzi szereplőit a szerző? Vizsgálja meg az elbeszélői-szerzői nézőpontot és a mű szerkezeti felépítését!

A mű szerkezeti felépítésével nem fogunk foglalkozni, azt meglehetősen kimerítően megtette ez a tanulmány. Pusztán a szövegalkotási feladat első részére fókuszálunk.

Mielőtt azonban belekezdenénk, nem árt újra elolvasni a művet. Alaposan, szóról szóra. Az ördög ugyanis a részletekben lakik.

PAULINA

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként, s piros bort iddogáltak.

Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt, és kék szeme.

Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott, és fölugrott.

– Hol a pénzem? Megloptak. Tolvaj – rivallt –, tolvaj.

Kavarodás támadt. Közben a tolvaj – egy hajóslegény – kereket oldott.

– Ez volt – mondták többen, s körülvették Paulinát.

A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség.

Elővették a rabszolgalányt.

– Ide azzal a pénzzel.

– Nincs nálam.

– Akkor velünk jössz, babám.

– Nem – sikított Paulina –, nem. Én ártatlan vagyok – s meg se moccant.

– Indulj – vezényelt az egyik katona – az alacsony és kancsal –, s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.

Ott megint csak állt, mint a cövek.

Erre a másik katona – a magasabbik – a karjához ért. – Ne nyúlj hozzám – ordította a lány. – Hagyj engem. Mert megharaplak.

A katona nevetett.

De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska, s végigkarmolta az orrát. A katona vére csurgott.

Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.

– Disznók – sivalkodott, s kibomlott vörös haja, és izzott a kék szeme –, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, és édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.

Aztán fölnyalábolták, s úgy vitték.

– Dögök – üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival –, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De azért kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok, Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter – hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.

Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

A bölcs ezen a kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál.

Mind a ketten fölálltak a márványpadról, s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még azután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

– Miért kiabál? – kérdezte a bölcs. – Mit akar?

– Igazságot – felelte a költő.

– Nevetséges – jegyezte meg a bölcs. – Minden indulat nevetséges.

– Minden indulat fönséges – szólt a költő. – Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.

– Miért gondolod?

– Mert úgy haragudott.

– Mit ér vele? – kérdezte tűnődve a bölcs. – Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.

– Az mindegy – mondta a költő. – Az igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.

Ha a novellát az erkölcsi kérdések és a szereplők jelleme felől kell értelmeznünk, akkor azzal a két szereplővel kell kezdenünk, akik az erkölcscsőszök és az immorális emberek szokása szerint először ejtik ki az igazság szót a szájukon.

Ez a két szereplő Mutius Argentinus, a sztoikus bölcs, és Rufus, a költő.

Az elemzések hajlamosak a két hozzáállást, Mutiusét és Rufusét szembeállítani. Olvastam egy kifejezetten színvonalas munkát Veres Andrástól, ami Kosztolányi Latin arcélekjét taglalja. Veres véli úgy, hogy a római tárgyú művek problematikája igen közel állt szerzőjéhez, szinte személyes ügyének számított.

Mutius Argentinus tehát sztoikus bölcs, (aki) ezen a kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál. Nyilvánvalóan jól megy a sora. Villában lakik, ahová be van vezetve a víz, ez pedig csak különleges császári engedéllyel lehetséges, és Augustus óta fizetni is kell érte.

A szabadság a történet idején már csupán látszat. A novella bizonyíthatóan i. sz. 80. után játszódik, hiszen már áll a Colosseum („Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött”), márpedig azt Vespasianus kezdte építtetni, Titus alatt fejezték be, a nevét pedig Nero hatalmas, mellette álló szobráról kapta. A mi gazdag, római filozófusunk tehát nem egy önálló, független, erkölcsös gondolkodó, integer vitae scelerisque purus, hanem az az inkább Horatiusra hajaszó értelmiségi, aki valójában, még ha nincs is híján tiszteletet parancsoló tehetségnek, azért nem más, mint a hatalom olykor több, mint lojális kiszolgálója.

Mutius Argentinus, a sztoikus bölcs nem valóságos személy, hanem Kosztolányi fantáziájának szülötte. A szerző bárhogy elnevezhette volna a teremtményt. A fiktív név azonban mindig árulkodik a szerző szándékáról, és a karakter ábrázolásának egyik eszköze. Ez Kosztolányi esetében fokozottan így van, hiszen ő maga is írt a névadás technikájáról, és tanulmányt is szenteltek ennek a kérdésnek.

A Mutius előnév (praenomen) több személyt hívhat elő bennünk. Előhívhatja Caius Mucius Scaevolát, a köztársaság hősét, akit rettenthetetlen bátorság jellemzett. A mi Mutiusunk azonban csak a nevében emlékeztet a fél karját a köztársaságért megsütögető kommandósra. A Mutius-változat az íráskép alapján a latinul tudókban (márpedig az antikos műveltségére Kosztolányi ugyancsak felvágott!) inkább a mutus, -a, -um, vagyis a 'néma' melléknevet hívja elő. A bölcs tehát, cinikusan fogalmazva, az, aki az adott helyzetben, tehát ha azt hallja, hogy valakit igazságtalanság ér, inkább hallgat.

Az Argentinus név sem valóságos római nemzetségnév (genticilium). Egy funkció-istennek, az ezüstpénz istenének volt a neve Argentinus. A név ugyanis a latin 'ezüst' (argentum, -i, n) származéka.

Az ókori felosztás szerint az emberiségnek korszakai vannak. Hésziodosznál (Istenek születése) ezek az arany, ezüst, héroszok kora, bronz és vas. Ugyanez a szimbolika felbukkan az egész mediterraneumban – a Bibliában lásd például Dániel könyvét, ott Nabukdonozor álmában a korszakokon túl az egymást követő birodalmakat jelentik a fémek, a héroszok kora hiányzik, viszont helyette ötödiknek ott van a vassal kevert cserép.

Hozzátehetjük még ehhez azt is, hogy a római irodalmat a klasszika-filológia (ezt művelte Kosztolányi is) archaikus, arany-, ezüst- és késői korra osztja. Az ezüstkor ebben a felosztásban éppenséggel a Római Birodalom hanyatló korszakával, a behódoló vagy a közélettől visszavonuló irodalommal esik egybe, azzal a korszakkal, amelyik Velleius Paterculusszal megnyitja az alázatoskodó szerzők korát.

 A Mutius Argentinus névválasztás tehát arra utalhat, hogy a filozófus, az igazság tudója és kutatója immár nem tevékeny résztvevő, sőt, már nem is beszél, hanem néma, illetve arra, hogy a filozófia (és a filozófus) értéke a korábbi filozófiához képest kezd lecsökkenni. Esetleg azt, hogy maga a filozófus azonos szimplán egy pénzt jelentő funkció-istenséggel. Ezen felül arra, hogy az oly hatalmas Római Birodalom a dicső korszakából a hanyatlás korszakába lépett.

Lássuk hát a költőt!

Ismerünk a történelemből számos Rufust. Ezek közül azonban egyetlenegy sincsen, aki akár foglalkozását (költő), akár a cselekmény időpontját (i. sz. 80 után) tekintve azonos lehetne a novella Rufusával. A költő mégis létezőbb személyiség, hiszen ilyen név legalább létezik, ellentétben a filozófus nevével. Az alkotó, aktív személyiség e szerint mindig magasabb rendű, mint a szemlélődő, passzív fél.

A rufus, -a -um egyébként melléknév, és 'vörös' vagy 'vöröses', esetleg 'agyagvörös' a jelentése. Ha nagyon erőltetni akarom a dolgot, akkor fel kell tételeznem, hogy Paulina vörös haja és a költő vöröset jelentő ragadványneve sem véletlen. Talán azt hivatott hangsúlyozni, hogy egy aktív személyiségnek a filozófusokra jellemző, felesleges, fellengző szócséplés helyett talán inkább segítenie kellene egy embernek, pláne, ha az ennyire hasonlít rá. Igaz, a költő maga erről mit sem tudhat, hiszen ki sem lép az utcára, hiába mellettük cipelik-rángatják el a nem éppen hallgatag Paulinát:

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.
Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

Nem teljesen érdektelen az sem, hogy a filozófus úgy tesz, mintha nem értené, hogy mi történik: ártatlanul megkérdezi, hogy Miért kiabál? Mit akar?, holott

a jajveszékelő némber (...) hangját még azután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

, így aztán jó perceken át hallgathatja, hogy mi is a baja ennek az ártatlan leánynak. Vagyis Mutius csupán úgy tesz, mintha érdekelné a probléma, gyakorlatilag azonban azt akarja bebizonyítani, hogy nem is hallja: ergo az nem is létezik, hiába is veri fel Róma csendjét.

A költő, Rufus azonban nem csupán terel, hanem egy helyen kifejezetten hazudik. Tisztán és világosan leírja a novella, hogy a két férfi az atrium szökőkútjánál cseveg, a márványpadon ülve. Később azonban, a visszataszító esztéta-bölcsész duma végén Kosztolányi ezeket a szavakat adja a Rufus szájába:

Az igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.

Holott a két férfi nem az ágyában riad fel, hanem a padról áll fel. Az ágyból a római köznép riad fel, akiket korábban említ a novella!

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt a rabszolgalánnyal együtt.

Vagyis Rufus, a költő minden vonakodás nélkül, sans gêne azonosítja magát a néppel. Felkeltünk ágyunkból, szól, így, többes szám első személyben, holott ő speciel nem is aludt. Úgy tesz, mintha a költő egy volna a népből, de azért kitetszik hogy egy kicsit fölötte áll. Lehet, hogy ezt az attitűdöt Kosztolányi elítéli ebben a műben. De ez éppenséggel nem jelenti azt, hogy a jeleit ne fedezhetné fel saját magában, vagy olykor ne próbált volna hízelegni a népnek. Karinthy, a hű barát egyszer például kifejezetten úgy jellemezte Desirét egy bökversében, mint aki olykor akár prolisegget is hajlandó nyalni. Mint ahogy, tudható, Kosztolányi a vállalhatatlan hatalom mellett is hajlandó volt vállalhatatlan cikkeket publikálni.

Feltűnő, hogy Kosztolányi ezt a figurát, Rufust csak a ragadványnevén (cognomen) emlegeti, míg a filozófust a praenomenjén és a nomenjén. Így aztán megkockáztathatjuk akár azt is, hogy a bölcs a maga első és második nevével, és a költő a maga harmadik nevével ad ki egy teljes személyiséget (Mutius Argentius Rufus), így a két elképzelt személyiség beszélgetése valójában magának a szerzőnek, az önmagával vitatkozó, hasadt Kosztolányinak metaforikus ábrázolása .

 A költő és a bölcs (Kosztolányi) petyhüdt figurája után térjünk rá a címszereplőre!

Paulina neve – ha már az előbb is névtannal kezdtünk – írói telitalálat. A Paulus név női változata ez. Saul, (latinosan Saulus), a vérszomjas keresztényüldöző hívatta magát váratlan megtérése után Paulusnak. Ennek a névnek a női megfelelője a Paulina.

Saul férfi volt, előkelő származású, visszataszító külsejű, és születésétől fogva római polgár.

Paulina ezzel szemben nő. Egyáltalán nem előkelő, hanem ágrólszakadt melós, aki éjjel-nappal dolgozik. Amellett feltűnő jelenség, hiszen a sok latin között vörös hajú és kék szemű, és minden bizonnyal gyönyörű, hiszen nem zaklatnák folyamatosan a férfiak.

Pál apostol és Paula egyszerre állnak párhuzamban, és egyszerre ellentétei egymásnak. Viszont, hogy ez a párhuzamos ellentét ne tűnjék erőltetettnek, felhívnánk a figyelmet a novella néhány egyértelműen keresztény utalására. Különösen az első részben.

Kosztolányi költészetét, ezt egy csomószor említettem, én kifejezetten affektálósnak tartom, vagy, hogy egy szintén kosztolányis szóval éljek, marcipánosnak. A nagy Barangó egy sajnos nem publikált költeményében rímringyónak titulálja Desirét. Amikor először futottam át a Paulinát, néhányszor összerázkódtam a szerző egy-egy modorosnak, gejlnek, mesterkéltnek érzett jelzős szerkezetétől.

Ilyen volt például a piros bor és a pörkölt hal. A bor vörös, nem piros. A hal pedig sült hal, esetleg párolt hal, de semmiképpen nem pörkölt.

Kivéve akkor, ha rossz. Ha egymás mellé tesszük a rossz minőségű bort, az ehetetlen halat és a katonák által elvitt apostol-nőt (plusz még egy ács is felbukkan, igaz, csupán hajóács), akkor egy rosszul sikerült kereszténység képződik meg előttünk. Felebaráti szeretet és megváltás? Ugyan már! Pedig a novella idejében a keresztény vallás már teljesen behálózta Rómát, és nem is csak a legalsóbb néposztályokat. Elvárható volna hát, hogy egy mártírjelöltet, akit igaztalanul vádoltak meg, és akit épp a római katonák cipelnek el, kimentsenek a testvérei. De nem ez történik: senki nem áll a szegény, az üldözött mellé. Sőt maguk a szegények azok, akik ők vádolják igaztalanul:

– Ez volt – mondták többen, s körülvették Paulinát.

És nem védik meg az ártatlant sem a polgárok, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, sem a házukból kicsoszogók, sem az értelmiség, sem a művészek, sem a hatalmas Caesar, de még az istenek sem, hiszen az égbolt üres.

Jupiter – hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A novellában megfogalmazott kiábrándító, sztoikus következtetés mellett, jelesül, hogy nincs igazság, nincs erkölcs és istenek sincsenek, Kosztolányi még egy hátborzongató viccet is elrejt. Egy speciális, magyar utalást. A novella ettől annyira magyar lesz, hogy, úgy érzem, az a vélemény, hogy a kései Kosztolányi elfordult volna a közélettől, egyenesen tarthatatlan.

Hozzáteszem, a magától értetődő utalást speciel nem én vettem észre, hanem egy B. András nevű tanítványom, akit érettségire készítettem fel a Váci fegyházban, a Gyűjtőben és Márianosztrán. A kiváló B., ez a cserzett arcú, copfos sittes, becenevén Öreg Indián bökött rá bütykös ujjával az első mondat egyik szavára, és kérdezte meg, hogy ehhez mit szólok, és hogy szerintem ez vajon véletlen-e.

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma.

Egy műben az első mondat és az utolsó mondat kulcsfontosságú. Ebben a mondatban pedig van egy szó, amit a hozzám hasonlóan felületes szemlélő elsőre fölösleges modorosságnak vélhetne.

Ez a szó kurtakocsma. Vagyis olyan kocsma, amelyben csak az év egy részén át folyt bormérés (októbertől áprilisig: Szent Mihály napjától Szent György napjáig); általános értelemben: szegényes kocsma.

Azonban, aki egy kicsit is járatosabb a magyar irodalomban (mint például az öreg B. András), annak erről a szóról rögtön beugrik egy Petőfi-vers. Egy olyan Petőfi-vers, amelyik számos vonásában hasonlít a Paulinára. Ha elolvassuk ezt a verset (vagy meghallgatjuk az isteni Kaszás előadásában), akkor észre fogjuk venni, hogy a novellának van még egy jelentése is.

A kiindulási helyszín mindkét esetben egy kurtakocsma. A szereplők jórészt a társadalmi ranglétra legalsó szintjén álló emberek. Kosztolányinál hajóslegények és rabszolgák. Petőfinél hajóslegények, szegény zsellérek és a cigány cimbalmos. Mindkét műben fel fog bukkanni egy szegény leány, és említés tétetik annak az anyjáról is, és meg fognak jelenni az úri réteg, amelyik nem tud aludni, valamint az elvtelen szolga is.

Petőfi alig hetvenkét évvel Kosztolányi előtt írta meg a versét, 1947-ben. Huszonnégy éves volt csupán. Kosztolányi 1929-ben vetette papírra a Paulinát, negyvennégy évesen, egy sok tekintetben sokkal kiábrándítóbb században, mint költőtársa. Petőfi hebrencs volt, kiállhatatlan, sértődős és hisztis – viszont letagadhatatlanul őszinte és egyenes. Kosztolányi elpuhult volt, kifinomult, végtelenül jóindulatú és hisztis – viszont csak-csak megkötötte a maga kompromisszumait.

Azt hiszem, ez a novella valahol a Falu végén kurta kocsma gúnyos kifigurázása. Az idealista, naiv Petőfi Sándor néz szembe a rezignált, a világban és önmagában csalódott, középkorú, bús férfival. Találkozás egy fiatalemberrel.

Petőfinél még létezik szolidaritás a szegények között, és létezik olyasmi, mint civil kurázsi. A legények bátran szembeszállnak a hatalom talpnyalójával, és hajlandóak kockáztatni, csak azért is. Viszont egyetlen szó nélkül, lovagi grandezzával hörpintik ki boraikat, ha egy szegény leány beteg édesanyjáról van szó. Pláne, ha istenre hivatkozik – ezek szerint talán csak-csak létezik valamiféle isten. Kosztolányinál ezzel szemben maguk a legények azok, akik megvádolnak egy lányt. Egy lányt, akinek ráadásul már anyja sincsen:

– Disznók – sivalkodott, s kibomlott vörös haja, és izzott a kék szeme –, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, és édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Arról, hogy a novella mennyire nem római, és mennyire magyar, világosan árulkodik ez a rész. A római helyszín, a Tiberis, a villák, a szökőkút: puszta díszletek. Ezek a szereplők egyáltalán nem rómaiak. Paulina ugyanis rabszolga, egy ókori rabszolga pedig soha nem ejtene kis a száján olyan sületlenségeket, hogy esküszöm az anyám sírjára. A római jog szerint ugyanis a rabszolgának nincs anyja, és nincsenek gyerekei. Servi res sunt: a rabszolgák tárgyak. Az pedig, hogy egy kis maszatos konyhalány rabszolga anyjának sírja legyen, egyenesen nevetséges.

Ez egy ízig-vérig magyar novella. A szegények meglopják egymást, és ártatlanul vádaskodnak. A fegyveres testület tagjai gyenge fizikumúak, visszaélnek a hatalmukkal, és nem áll távol tőlük némi rendőri brutalitás sem. A nép közönyös, a bölcs üresen fecseg, a költő pontatlan. Ami egzotikus, idegen, vörös hajú és kék szemű, és mellé még szegény és kiszolgáltatott is, az hivatalból üldözendő. És a derék polgárok , a dicső rómaiak hálóköntösös, papucsos, csoszogó utódai álmosan kussolnak, ha a császárt csupán megemlítik. Pláne akkor, ha kétségbeesetten ordítva, tehetetlenül teszi ezt valaki. És különösen pláne akkor, ha még igaza is van.

És, ha már megemlítettük azt, hogy egy műnél mennyire fontos az első mondat, mennyire hatásos tud lenni, akkor most, mindezek után idézzük fel a költő Rufus utolsó mondatait, és gondolkozzunk el egy kicsit. És hallgassunk meg egy idevágó persziflázst. Ez is valami.

Mostanában, hogy egymás után buknak le a nevesebbnél nevesebb pszichológusok, egy kissé mintha megrendülni  látszana az eme tudományágban vetett bizalom. Hozzáteszem, a józanabb gondolkodású emberek mindig is  enyhe gyanakvással tekintettek erre a diszciplinára. Már maga az, hogy psyché, lélek, ugye, elég nehezen meghatározható valami – akit a dolog jobban érdekel, annak szívből ajánlom figyelmébe ezt a könyvet –, és hát, ugye, mennyire lehet komolyan venni egy olyan rendszert, amely még saját vizsgálatának tárgyával sincsen tisztában.

Az emberéletnek vannak fejlődési szakaszai: a fejlődéslélektan ezeket vizsgálja.

Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő:
fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
életében, melynek hét felvonása
a hét kor. Első a kisded, aki
dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
táskás nebuló: csigamódra és
kelletlen mászik iskolába. Mint a
kemence, sóhajt a szerelmes, és
bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
cifra szitkok, kényes becsület és
robbanó düh: a buborék hírért
ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
kappanon hízott kerek potroh és
szigorú szem és jól ápolt szakáll:
bölcseket mond, modern közhelyeket,
s így játssza szerepét. A hatodik kor
papucsos és cingár figura lesz:
orrán ókula, az övében erszény,
aszott combjain tágan lötyög a
jól vasalt dendi-nadrág: férfihangja
gyerekessé kezd visszavékonyodni,
sípol, fütyül. A végső jelenet,
mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
megint gyermekség, teljes feledés,
se fog, se szem, se íny – tönkremenés!

Többé-kevésbé ugyanezekre a szakaszokra osztja az emberi életet a nagy Desmond Morris is, a Csupasz  majom szerzője. Ha valaki még nem olvasta volna végig ezt az alapművet, azonnal pótolja a mulasztást!

Minden egyes életszakasznak megvannak a maga feladatai. Az anyanyelvet nagyjából kétéves korunkra tökéletesen elsajátítjuk. Ha valami miatt korlátoznak a tanulásban, akkor a gyerekkori hiány soha nem dolgozható le teljesen. Tudásunk kilencvennyolc százalékát a kamaszkor elejéig habzsoljuk be, mint a hernyó (részletesebben Richard Dawkinsnál), sokszor válogatás nélkül, aztán következik a kamaszkor báb-állapota.

Ha szerencsések vagyunk, és a megfelelő pillanatban jutunk hozzá a megfelelő táplálékhoz,  nagyjából ugyanekkorra kifejlődik az összes egyéb képességünk, és pillangóként bújhatunk elő a bábból. Többé-kevésbé tisztában leszünk saját képességeinkkel és határainkkal, birtokában leszünk némi erkölcsi érzéknek, és jobban vagy rosszabbul, de el tudunk boldogulni a társas viszonyokban. Meg tudunk fogalmazni véleményeket azzal kapcsolatban, hogy mi a szép, és mi nem az (még ha nem is tudjuk egészen egzakt módon megindokolni, hogy miért is az).

Vagyis a pszichológiai tudás mellé némi etikai, szociológiai és esztétikai jártasságot szerzünk. Újabb három gyanús diszciplina.

Ha pedig valahol, valamelyik fázisban némi defektus ér bennünket, nos, abból lesz aztán a baj.

Zseniális munka Kosztolányi műve, a Rend – kevés olyan Kosztolányi-novella akad, ami nem volna az. Bevallom, Kosztolányi költészetét én gyomorforgatóan émelygősnek találom, a novellái azonban világszínvonalúak. A művet lehetett elemezni 2009-ben, az írásbeli érettségi egyik választható feladata volt.

Egy mű értelmezése:
A novella értelmezésében térjen ki arra, hogy milyen mozzanatok készítik elő a meghökkentő befejezést! Hogyan vélekedik az elbeszélő a tökéletesen rendezett élet megvalósítható voltáról?

 Az elemzések, mint például ez, rendre végigvették a novella jellemző pontjait. Derék, jólfésült, nett kis elemzések ezek, minden a helyén van bennük, sötét szoknya vagy nadrág, fehér blúz/ing, nem sportcipő, iskolajelvény. Csak hát épp a lényeg, a miért hiányzik.

Hogy ez a kis Morvay Pisti mit nem kapott meg rendezett élete során. Mi volt az, ami arra kényszerítette, hogy hogy hat golyót lőjön bele a feleségébe?

Kosztolányi költő, lírikus. Őt az emberi lélek érdekelte. A cselekedetek miértje. Bevallom, a költészetét éppen emiatt émelyítően édeskésnek, emészthetetlennek, túlságosan dúsnak találom. Olyannak, mint a kaszinótojást, a puncsrolót, a marcipánt. Megfekszi az ember gyomrát a túl gyorsan behabzsolható, sok és nehéz szenvedély. A novella, az más tészta. Ott a sok érzelem eloszlik.

A novella emellett epikus mű. Finoman adagol. A hangsúly azon van, hogyan is jutunk el az érzésekig.

Érdemes hát szépen, lassan végigolvasni Kosztolányi novelláját. Ismét felhívom a figyelmet arra, hogy a belső mozi mennyire fontos! Tessék arra figyelni, amit Kosztolányi valóban leírt, és azt magunk elé képzelni. Van az a hülye mantra, hogy az irodalom milyen remek egy dolog, mert hogy kénytelen vagy a fantáziádra hagyatkozni. Lfs, ahogy Szeredy Dani jegyezte volna meg, ekkora marhaságot hallva, vagy Bébé, a festő. Ha képzelődni akarsz, fantáziálni, akkor igyál vagy drogozz!

Az irodalomhoz pontosság kell és fegyelem. Magyarán

REND

1
Anyám gyakran mondotta nekem:
- Te rendetlen. Jaj, te szelekótya. Milyen kócos vagy. Hogy lóg a harisnyád. A körmeid pedig, a körmeid. Megint gyászolnak.
Aztán mindig ez következett:
- Nézd a kis Morvay Pistit.
Amíg vizes kefével simogatta hajam, a kis Morvay Pistiről kellett hallanom, az osztálytársamról.
A kis Morvay Pistit úgy utáltam, hogy neve hallatára összeszorítottam a torkom, s az öklődés hangját utánoztam.

2
Patyolatfehér keménygallér szorította körül vérszegény nyakát.
Játék közben a kabátját levetette, hogy be ne piszkolódjék, s kezét minden fölszólítás nélkül mosta, bő szappanlében, úgy, hogy inge szárát előbb óvatosan feltűrte, a csuklója fölé. Még fürödni is szeretett. Szóval afféle undok fráter volt.
Könyveiben a leckét hajszálvékony vonalakkal jegyezte meg, melyeket később kigumizott. Tízpercben nemegyszer láttam, amint a verőfényben gyanakodva szemlélte ruháját. Valami porszemet keresett rajta. A hüvelykével meg a nagyujjával lepöccentette. Azt hiszem, ő személyesen ismert minden porszemet.
Arca sápadt volt, mint egy rosszul sült krémes lepény.
Ha a tanár arról magyarázott, hogy a forró leves után helytelen hideg vizet inni, mert fogaink zománca megrepedezik, ő kéredzkedett.
- Mi - szólt - sohasem iszunk leves után hideg vizet. Édes jó atyám megtiltja.
- Tudom, fiam - bólintott a tanár elismerően. - A te édes jó atyád kitűnő, művelt ember, s nagyon helyesen nevel benneteket. Tanulhattok tőle mindnyájan.
Pisti zsebre vágta a dicséretet, leült, semerre se tekintett, míg mi rábámultunk vigyori irigységgel.
Bennünket is oktatott. Kezemből idegesen kapta ki a bicskámat:
- Mit csinálsz, szerencsétlen? Rálehelsz a tollkés pengéjére. Hisz megrozsdásodik.
A bicskát "tollkés"-nek nevezte, az evést "étkezés"-nek, a gondolatot "eszmé"-nek. Ráadásul az apját "jó atyám"-nak.
Főképp ezért gyűlöltem.

3
Miután leérettségiztünk, évekig nem láttam őt, eltűnt a példakép, melyet mint utánzandó mintát egy magas, megközelíthetetlen oltárra helyeztek.
Budapesten találkoztam vele, a körúton.
Mi akkor már régen leraktuk vizsgáinkat az egyetemen, jól-rosszul, de ő még mindig tanult. Mérnöknek készült. Tekintve azonban, hogy az anyagot minden szorgalma ellenére nem vehette át azzal a lelkiismeretességgel, melyet maga elé tűzött, inkább búcsút mondott pályájának, és beült egy irodába díjnoknak.
A nők iránt nemigen érdeklődött. Ha sétáltunk, mutogattam neki a lányokat:
- Ez csak szép? - kérdeztem.
- Szépnek szép - mondta Pisti aggodalmasan ráncolva homlokát. - Van azonban egy nagy hibája.
- Micsoda?
- Nem eléggé szabályos.
Láttam, hogy szenved. A lány kócos haja nyugtalanította. Nyilván szerette volna megfésülni, hogy rendesebb legyen.
Egyszer azonban ő maga állított meg, s így szólt:
- Látod, ez már szép nő.
Egy divatáru-üzlet villanyfényben tündöklő kirakatában művészien redőzött szövetek, fátyolok hátterében állott egy próbabábu, kék szemmel, nagyon rózsaszín arccal, halvány orral, karját magasztos merevséggel előrenyújtva.
Pisti sokáig bámulta. Majd azt mondta, hogy "ez a világ legszebb nője", és váltig sajnálta, hogy "az életben ilyen szép nő talán nincsen is".

4
Csalatkozott.
Harmincéves korában meglelte ennek a nőnek a mását, kinek épp ily kék üvegszeme volt, ily nagyon rózsaszín arca, ily halvány orra, és feleségül vette.
Igazán egymáshoz illettek. Pisti ebben az időben a földrajzi könyvekben található "közép-európai ember"-hez hasonlított.
Háromszobás fészkükben a parkettek kockáin úgy tipegtek, mint a sakktáblán. Mindennek megvolt a maga helye. Tudták, hogy hány zsebkendőjük van, hány befőttes üvegük, hány rajzszögük, mindenről leltárat írtak, melyet akár az irodákban, kifüggesztettek a szobák falaira.
Az asszony szüntelenül Pisti ruháit vasalta, holott a hordás által csak még rendesebbek lettek. Ügyelt a bútorokra, hogy egy milliméterrel se mozduljanak el arról a helyről, amelyre férje tette. Vendégeket nem hívott. Ura tudniillik egy alkalommal idegrohamot kapott attól, hogy a vendég a szőnyegre ejtette szivarja hamuját.
Pisti üres óráiban olvasott, Jókai összes műveit tanulmányozta át, alaposan, időrend szerint, s kivonatolta, hogy el ne felejtse. A száz kötethez legalább húsz kötet jegyzetet készített.
Különben porolta kabátját, nadrágját. Naponta átlag tizenötször mosta kezét. Este tízkor feküdt. Néha fölriadt álmából. Ilyenkor a szalonba rontott, megnézni, hogy a dívány ott van-e, ahol volt, vagy a konyhába szaladt, mert eszébe jutott, hogy a porkefét a fényezőkefén felejtette. Miután szétválasztotta őket, visszament ágyába, s édesdeden elszenderedett.
Sokáig élték volna ezt a paradicsomi életet, ha boldogságukat egy jelentéktelen esemény meg nem zavarja.
Egy este az asszony a szalonból áthozta a karosszéket a hálószobába, leült, úgy várta az urát.
Pisti, kinek ez a szabálytalanság végtelenül bántotta az arányérzékét, elsápadt. De egy szót sem szólt. Csak kivette forgópisztolyát, és mind a hat golyót belelőtte feleségébe.

5
A mentők kényszerzubbonyt húztak rá. Dühöngött. Fönn a mentőkocsiban arra kérte a mentőorvost, hogy egészen párhuzamosan üljön melléje. Miután a mentőorvos teljesítette kívánságát, elcsöndesedett.
Ilyen rendes ember volt szegény Pisti.

Remekül felépített novella ez, a Kosztolányi-novellák között is valóságos mestermű.

Az első szó, az

Anyám

szinte témamegjelölés. Olyan, mint a homéroszi eposzok kezdőszava, témamegjelölése, az Íliászban a harag (μῆνιν), az Odüsszeiában a férfi (ἄνδρα). Ebben az egy-egy szóban benne van az eposzok teljes tartalma. Mindaz, ami a központi elem.

Az, ami a kis Morvay Pisti életéből hiányzik. Ami majd később gyilkossá teszi.

Vegyük észre, hogy Kosztolányi narrátorát az első részben az anyuka csak látszólag ócsárolja,

Te rendetlen. Jaj, te szelekótya. Milyen kócos vagy. Hogy lóg a harisnyád. A körmeid pedig, a körmeid. Megint gyászolnak,

gyakorlatilag azonban a vizes kefével simogatja a kisfiú haját, vagyis az író az állítmány kiválasztásával a köztük lévő szeretetet (simogat) húzza alá. A kis Morvay Pistinek mintha nem is volna anyja: a későbbiekben, a második részben csak az apjáról értesülünk. Ha valaki gyerekkorában kénytelen nélkülözni az anyai szeretetet (vagy éppenséggel túl sokat kap belőle), nos, annak az élete később nagyon félremehet.

Kosztolányi ebben a szövegrészben alkalmaz még néhány költői eszközt. Az egyik az előreutalás (katafora): a

Megint gyászolnak.

valóságos jóslat, a novella utolsó, drámai eseményére utal. A szövegnek nem csak az első szava ad valami eposzi jelleget a műnek: az epikus lüktetését teremti meg az ismétlés (a körmeid... a körmeid; a kis Morvay Pisti... a kis Morvay Pisti...) is, és feltűnő, hogy a

kis Morvay Pisti

elnevezésben az állandó, eposzi jelzőt (epitethon ornans) figyelhetjük meg. Morvay Pisti később az édesapját, a tiszteletre méltó hőst fogja

Édes jó atyám

-nak titulálni, ezt az elnevezést pedig megismétli majd a tanító is, valamint a narrátor, de ő már csak úgy, mint jó atyám. Ezek az eposzi vonások azonban éppen hogy anti-hérosszá varázsolják a központi figurát. Egyszer sem nevezik őt Istvánnak, még felnőtt korában sem, a kis jelző pedig kifejezetten gúnyos.

Mint ahogy a gyerekek is titkos gúnnyal figyelik, hiszen vigyorognak rajta.

Pisti zsebre vágta a dicséretet, leült, semerre se tekintett, míg mi rábámultunk vigyori irigységgel.

A szerencsétlen kis Morvay gyerekkorában nem kap szeretetet. Főként nem anyai szeretetet, de a társai sem kedvelik, sőt. Pisti csak szabályokat kap, így aztán később sem tud szeretni. Nem képes az ölelésre, az érintésre. Tisztaságmániája, kényszeres cselekedetei azt sejtetik, hogy a saját testétől is undorodik. Mások testétől pedig nyilvánvalóan még jobban. A szabályok annyira fontosak neki, hogy majd a harmadik fejezetben ez lesz az a vonás, amit egy nő esetében mindenek fölé helyez.

A nők iránt nemigen érdeklődött. Ha sétáltunk, mutogattam neki a lányokat:
- Ez csak szép? - kérdeztem.
- Szépnek szép - mondta Pisti aggodalmasan ráncolva homlokát. - Van azonban egy nagy hibája.
- Micsoda?
- Nem eléggé szabályos.
Láttam, hogy szenved. A lány kócos haja nyugtalanította. Nyilván szerette volna megfésülni, hogy rendesebb legyen.

Hogy a testiség Morvay Pistit undorral tölti el, azt Kosztolányi egy jól bevált írói trükkel éri el. Az első rész az öklődés (öklendezés) cselekedetével zárul, a következő, második rész a vérszegény nyakkal kezdődik. Az öklendezést itt érezzük. Vegyük észre azt is, hogy a gyász motívum után itt az akasztás motívuma jelenik meg

Patyolatfehér keménygallér szorította körül vérszegény nyakát.

, ez egy újabb katafora, ami az elkerülhetetlen gyilkosságra utal. Undort kelt még a szappanlé, a por, a hajszál , a rosszul sült krémes lepény felemlegetése. A szövegkörnyezet és a táj soha nem önálló: mindig a szövegben és a tájban elhelyezkedő szereplőt írják le.

Morvay Pisti tehetetlenségét, szellemi, későbbi testi impotenciáját a rosszul sült (vagyis sületlen, infantilis) szókapcsolaton túl a három, finomkodó szinonimával is hangsúlyozza Kosztolányi:

A bicskát "tollkés"-nek nevezte, az evést "étkezés"-nek, a gondolatot "eszmé"-nek. Ráadásul az apját "jó atyám"-nak.

A kés, evés és gondolkodás, sértődjenek meg akár a feministák, ha ahhoz van kedvük, három abszolút férfi-szimbólum. Morvay Pisti ezektől ódzkodik, mint ahogy a hideg víztől is, pedig hát, noha utáljuk, mint a bűn, azt azért el kell ismernünk, hogy elég macsó dolog.

Szegény Pisti (a novella ezzel a szószerkezettel zárul majd) anélkül, hogy bevallaná, szeretetért könyörög, anyai szeretetért. Igazából valamennyi, tőrőlmetszett strébernek ez hiányzik. Kosztolányi szóhasználata olykor negédesnek tűnik. Itt azonban komoly jelentősége van annak, hogy Pisti nem jelentkezik, ahogy azt minden normális gyerek tenné, hanem kéredzkedik. Lelki szemeink előtt itt egy kisgyerek jelenik meg, aki két karját az anyja felé nyújtja, várva, hogy az felemelje, dédelgetve magához ölelje és megsimogassa.

A novella harmadik része a vágyódás, az elvileg buzgó, dühöngő, háborgó hormonok korszaka. Pistiből azonban hiányzik mindenfajta szenvedély. Életét annyira meghatározta a szűzies tisztaság, hogy maga is egy szűzzé, egy szentté vált, lásd a

Miután leérettségiztünk, évekig nem láttam őt, eltűnt a példakép, melyet mint utánzandó mintát egy magas, megközelíthetetlen oltárra helyeztek.

– mondatot. Oltáron szűzies szentek, nemiség nélküli babák állnak, nem férfiak vagy nők. Egy érzelem, forróság nélküli, vagy arról leszoktatott szerencsétlennek nyilván ugyanilyen pszeudo-nőstény fog megtetszeni:

Egy divatáru-üzlet villanyfényben tündöklő kirakatában művészien redőzött szövetek, fátyolok hátterében állott egy próbabábu, kék szemmel, nagyon rózsaszín arccal, halvány orral, karját magasztos merevséggel előrenyújtva.

A próbababa fátyolok (szűziesség) hátterében áll, és a karját magasztosan nyújtja előre. És hogy ezt a keresztény impotenciát tovább hangsúlyozzuk, fel kell hívnunk az utolsó jelenetre a figyelmet:

A mentők kényszerzubbonyt húztak rá. Dühöngött. Fönn a mentőkocsiban arra kérte a mentőorvost, hogy egészen párhuzamosan üljön melléje. Miután a mentőorvos teljesítette kívánságát, elcsöndesedett.

Zubbony – redőzött szövet. Fekvő fiatalember – párhuzamosan mellette ülő mentőorvos. Ez a két egy pietát idéz fel, egy gunyoros, egy tragikomikus pietát, amikor is a mártírhalált halt, tiszta férfiú  mellett nem az anyja ül, hanem egy orvos.  Ezen kívül megpróbáltam utánanézni a magyar mentőautók történetének, de, sajnos, kudarcot vallottam. Mert hogy kíváncsi voltam arra, vajon hogy is nézhetett ki az 1920-as évek elején, a novella írásakor egy magyarországi mentőautó. Egy homályos emlék motoszkál bennem ugyanis, hogy ekkoriban a mentőautók tetején nem villogó, hanem egy fehér körben világító kereszt volt a megkülönböztető jelzés. Ha pedig így van, akkor a szűzies mártíromság motívumát még egy, a Morvay és a mentőorvos fölött ragyogó kereszt is megerősíti.

Morvay István tehát mindenben meg akar felelni a környezetének, csak éppen nem tud. Legalábbis férfi-értelemben nem. Egy felnövésre képtelen, pedáns gyerek marad. Impotens, mint egy kicsit József Attila is volt, sőt, ahogy erre Csáth Géza, Kosztolányi nőfaló unokaöccse céloz egyszer az 1912-es naplójában, egy kicsit maga Kosztolányi Desirée is. Brenner József naplójában kis fáradsággal kikereshető az adott rész.

A fejlődéslélektanilag nem megfelelő sorrendet, vagy kimaradó eseményeket Kosztolányi szimbólumokkal érzékelteti. A második részben Morvay nem kiradíroz, hanem kigumiz részeket, holott, hát, khm, gumizni talán nem ebben a korban kell, hanem egy későbbi fejlődési szakaszban kellene, már ha itt a gumi szót a kondom értelmében használjuk. De szexuális jellegű, freudista metaforákban leginkább a negyedik fejezet bővelkedik.

Háromszobás fészkükben a parkettek kockáin úgy tipegtek, mint a sakktáblán.

írja Kosztolányi. Tipegni a galamb tipeg, a szerelem, a nász szimbóluma. Fehér galambbal jelzik a keresztény ikonográfiában a szeplőtelen fogantatást is. Az ifjú házasoknak azonban fészke van, akárcsak a galambnak. Egymáshoz azonban nem érnek, hiszen ha a sakktáblán egymáshoz ér két bábu, annak a vége mindenképpen haláleset – mint ahogy itt is az lesz a következmény, amikor az ifjú feleség, csúf szóval élve, bepróbálkozik.

Vendégeket nem hívott. Ura tudniillik egy alkalommal idegrohamot kapott attól, hogy a vendég a szőnyegre ejtette szivarja hamuját.

Vendégeket hívni eleve a felnőttek privilégiuma szokott lenni, a harminc-egynéhány éves Pisti azonban nem az. Az sem véletlen ám, hogy éppen a szivar, a férfiasság egyik legevidensebb szimbóluma az, ami Morvayt idegrohamra készteti.

Emellett freudian árulkodó a következő szövegrész is:

Este tízkor feküdt. Néha fölriadt álmából. Ilyenkor a szalonba rontott, megnézni, hogy a dívány ott van-e, ahol volt, vagy a konyhába szaladt, mert eszébe jutott, hogy a porkefét a fényezőkefén felejtette. Miután szétválasztotta őket, visszament ágyába, s édesdeden elszenderedett.

Dívány. Kefe. Kefélni. Hát, talán nem járok messze az igazságtól, hogyha azt feltételezem, hogy ez a jelenet igazából arról szól, hogy ez a fiú érzi, hogy valami mást kellene tennie ilyenkor éjszaka. Ha ezt megtenné, és a végén szétválnának, akkor, khm, talán akkor volna helyesebb, ha az ifjú férj édesdeden elszenderedne. A pesti flaszterhumor ezen felül már Kosztolányi korában előállt a

Tévedni emberi dolog - mondta a sün és lemászott a drótkeféről.

– beszólással, ami annyira ihletteli és inspiratív, hogy egy Bödön becenevű illetőt egyenesen novellaírásra sarkallt. Pista és névtelen felesége élete pedig egyenesen paradicsomi. Paradicsomi élet, méghozzá a bűnbeesés előtti paradicsom élete.

És hát ez azért nem mindenkinek felel meg. Nem mindenki olyan tiszta, mint Morvay.

Mert hogy a feleség egy idő után megelégeli ezt a szűzies boldogságot. Eddig mindig csak úgy emlegeti Kosztolányi a név nélküli társat, mint a nő vagy a feleség. Egy váratlan, legalábbis Morvay Pisti számára váratlan pillanatban

Egy este az asszony a szalonból áthozta a karosszéket a hálószobába, leült, úgy várta az urát.

Vagyis a nő, a feleség egyszerre asszonnyá válik, aki az urát várja. Eddig a szalon, a finomság, a visszafogottság volt életük tere. Most a vágyakozó nő a hálószobába, a szerelem színhelyére akarja áttenni a kapcsolatukat. Az utolsó szimbólum a forgópisztoly, a hatlövetű, ami aztán annyira fallikus jelkép, hogy Rodriguez és Tarantino egyenesen viccet csináltak belőle. Az ikonikus Sex Pistols neve sem véletlenül ez. Pista látszólag megmagyarázhatatlan, action gratuite cselekedete csak a felületes szemlélőt lepheti meg. Ez a kitörés nem más, mint egy impotens, férfiatlan férfi végső megoldása.

Ugyanolyan gyilkosság ez, mint Édes Anna gyilkossága (Morvay Pista nem más, mint Édes Anna előképe, hiszen ezt a regényt egy évvel a mi novellánk után, 1926-ban írja majd meg a szerző. Tulajdonképpen Morvay Pistát akár Erős Pistának is nevezhetnénk, ha olyan fejlett humorérzékünk volna, mint az Univer konzervgyár kreatívjainak). Édes Anna tettét is nehéz lesz majd megmagyarázni, ha nem figyelünk eléggé. De a kiváltóok ugyanabból fakad. A szabadság és az  önismeret hiányából, az elvárásoknak való túlzott megfelelésből.

Úgyhogy vigyázzatok magatokra és ránk is, Annáim, Pistáim!

Dante szerint mi, férfiemberek harmincöt évesen érünk el az emberélet útjának felére, nel mezzo del cammin di nostra vita, ahonnét, tagadjuk vagy sem, már csak lefelé vezet az út. Hogy a harmincötödik év után mekkora táv van még hátra, az persze egyénenként kérdéses.Akadnak bicskanyitogatóan egészséges, provokatívan szikrázó szellemű emberek, döbbenetes vitalitással. Akiknek az élete nem szűkölködött kalandokban. Hogy ne menjek messzire, itt van mindjárt Clint Eastwood, aki idén töltötte be nyolcvannyolcat. Tiszteletet parancsoló életkora ellenére máig alkot, és az a hír járja, kicsattanóan egészséges. Van egy szekérderék gyereke, akik közül legalább kettő (Kyle és Scott) mintha még mindig adna a fater véleményére. Világlátott férfiú, egyesek szerint még idegen nyelven is beszél. Van mit a tejbe aprítania, és ez a pénz szorgos munka és a tehetség jól megérdemelt gyümölcse, nem pedig könyöradományból vagy közbeszerzésből való. Talán még a nőknél is kinéz némi siker, bár egy ilyen okos ember esetében az efféle probléma egy ideje nyilván kissé a háttérbe szorult.

Hamarosan azonban Clint Eastwood is azon találja magát, hogy túl van az utolsó kanyaron, és jól kivehető a célvonal. Ezeket a métereket totál egyedül kell megtennie. Egyszer rákérdeztem egy maratoni futó barátomnál, hogy mi az istenre gondol az utolsó kilométereken, ami tartja benne az erőt.

Csakis pozitív dolgokra

, válaszolta elmélázva. És hozzátette, hogy egy éven keresztül gyűjti és raktározza ezeket a dolgokat, mielőtt nekivágna az újabb negyvenkétezer-százkilencvenöt méternek.

Mr Eastwoodnak, azt hiszem, viszonylag könnyű lesz a célegyenes. Lesz kire és mire visszagondolnia. Például 1968-ra, amikor kasszasikere volt a Kémek a sasfészekbennel. Nem egy nagy film, de mégiscsak valami, ami megmarad az ember után.

Ebben az évben Magyarországon elkezdődnek az új gazdasági mechanizmus összefoglaló nevű gazdaságpolitikai reformok. Párizsban diáklázadások robbannak ki. Rossz időjárási viszonyok között lezuhan a 34 éves Jurij Gagarin MiG–15-ös vadászgépe. Memphisben agyonlövik Martin Luther Kinget. Los Angelesben agyonlövik Robert F. Kennedyt. A Varsói Szerződés csapatai szovjet vezetéssel 200 000 katonával, 5000 harckocsival lerohanják Csehszlovákiát, hogy véget vessenek a prágai tavasz néven emlegetett demokratikus folyamatnak. Az Egyesült Államok elnökválasztását Richard M. Nixon nyeri meg. A Békéscsabára tartó 6616/a sz. mentesítő gyorsvonat Mendét elhagyva Pusztaszentistván megállóhely közelében frontálisan összeütközik az 5565 sz. tehervonat mozdonyának „B” végével: 43 halálos és 66 sérült áldozat. Az Apollo–8 amerikai űrhajó három emberrel a fedélzetén Hold körüli pályára áll.

Örkény István ötvennégy éves. És végre kiadja, kiadhatja az Egyperces novellákat.

Örkény élete sincs híján kalandoknak. A száraz adatok felsorolása helyett inkább ajánlanám az Azt meséld el, Pista! című hangoskönyvet és szubjektív életrajzot/anekdotagyűjteményt. A XX. század egyrészt tálcán kínálta a kalandot, beleértve háborút és hadifogságot és emigrációt, ugyanez az évszázad máskor mindent megtett (útlevél megtagadásával, vasfüggönnyel, határzárral, kerítéssel), hogy véletlenül se lehessen kalandozni, elbitangolni, kiszabadulni, elmenekülni, világot látni vagy túlélni. A társadalmi mobilitás, a meggazdagodás és az elszegényedés mindennapos és sokszor esetleges volt, beleértve értve ezalatt kitelepítést, deportálást vagy esetenkénti előléptetést. Örkénynek sok mindenben volt része, és jó részét meg is írta. És közben ott voltunk mi, az átlagemberek (akikről Örkény ír és akikről Mr Eastwood filmet forgat), és ma is itt élnek köztünk Hábetlerék (Örkény speciel rájuk is utal egy novellájában), az egyszerre örök panaszkodók és egyszerre örök elégedettek is.

 Valkó Károly, A sótartó felé című egyperces hőse egy átlagember.

Vázoljuk fel hát Valkó Károly történetét a klasszikus, jól bevált 5W & H , a Who-What-Where-When-Why and How segítségével!

A novella helyszíne (Where) Magyarország. Felehetőleg Budapest. A családfő ugyanis a Margit-hídon karambolozott egyszer. Ursulának elsőként Budapestet mutatják meg a vendéglátók. Emellett a család félig-meddig polgári életmódja (autó, a cserediák fogadása, a német nyelvtudás) is erre enged következtetni. Az egészen konkrét helyszín pedig egy ebédlő, annak is a fehér abroszos asztala.

A novella időpontja (When) valamikor most van, napjainkban, értsd ez alatt az kádári puha diktatúra éveit. Már van lehetőség arra, hogy cserediákot fogadjanak egyes budapesti családok. A családfő

 mindig csak Olaszországba vágyott, de tavaly, amikor megkapta az útlevelet, hetven dollárral a zsebében nem mert egy ilyen hosszú utazásnak nekivágni

, vagyis van már lehetőség utazni, mi több, Nyugatra, ráadásul egy olyan embernek, aki maga szocdem volt fiatalon, és a sógora sikkasztott, sőt disszidált. Ezek nyilván nem a vad, rákosista idők, hanem a puhuló kádárista korszak, tehát 1963 után járunk. A terminus post quemet jól be lehet határozni abból a tényből, hogy a főhősnek egy Fiat 1500-as autója van. Az autó nem új:

Kanadából kapta, már használt állapotban, a sikkasztás miatt külföldre szökött sógorától.

Ezt a gépkocsit pedig 1961 és 1967 között gyártották. Ezen kívül az NDK (Warnemünde ott található) is 1964-ben kezdett konszolidálódni. Hogy egy állami vállalat középvezetője, Valkó Károly nyugati autót kaphat egy disszidens rokonától, az azt bizonyítja, hogy ez már erősen a langymeleg Kádár-diktatúra, ahol is a korrupt és korrumpálódó hatalom kezd megengedni ezt-azt az arra kicsit érdemesebbeknek, vagyis azoknak, akik (a maroknyi ellenzékin kívül) hajlandóak megkötni a maguk kis kompromisszumait, vagy befogják a pofájukat. Tehát úgy nagyjából az ország kilencvenkilenc százalékának, beleértve Valkó Károlyt, a főhőst is.

A szereplők (Who), Dramatis Personæ, a színre lépés sorrendjében:

Az egész rokonság (számuk nem részletezett)

Ursula, egy roppant csinos, tizenhat éves lány Warnemündéből, cseregyerek. Nem hogy csinos, egyenesen tündöklő szépség. Sokat  mosolyog, és csak németül beszél. A tündöklő szépségű tizenhatévesek szokása szerint kissé felületes, és nem túl sok kulturális nyitottság jellemzi:

- Das sind die ungarischen galuska.
- Nudeln? - kérdezte, mert csak a nudlit ismerte a szép warnemündei lány.
- Nicht Nudeln, sondern galuska - magyarázta Valkóné, és mindenki nevetett.

 Valkó Károly, a novella nyilvánvaló főhőse. Némettudása közepes. Elmúlt ötvenéves.

Szívbillentyű-elégtelensége miatt a körzeti orvos még a lépcsőjárástól is eltiltotta,

emellett a bal szeme folyamatosan romlik, szemüveget visel, de úgy érzi, nem segít. Mint minden olyan embernek, akinek rosszabb az egyik szeme (saját tapasztalat), semmi térlátása nincsen, nem tud távolságot felbecsülni – ez is közrejátszhatott abban, hogy  egyszer

a Margit híd kellős közepén rosszul becsülte a távolságot, és hátulról alácsúszott egy nagy autómentő kocsi emelődarujának.

Gépkocsival jár munkába, az autó, mint már említettük, egy 1500-as Fiat. Foglalkozását tekintve a (fiktív) a 71. sz. Építővállalat anyagátvevője. A kényelmes életmód, az életkora, a kalóriadús táplálkozás (halászlé, tejfölös paprikás csirke galuskával, kovászos uborka, háromféle rétes) következtében ugyancsak elhízott, az író testes családfőként határozza meg. Ráadásul jó magyar szokás szerint hajlamos agyonsózni mindent, a dietetikusok szerint ez sem tesz túlzottan jót az ember egészségének. Mindezeken túl

örök rettegésben élt, hogy nem újítják meg gépkocsivezetői jogosítványát.

, vagyis még aggodalmaskodó, szorongó típus is, de visszafogja magát

... nekivágott a hómezőnek, lassú tempóban, óvatosan. Ez már a vérében volt...

, és annyira nem hajlandó terhelni az embertársait, közvetlen rokonait, hogy még a sót sem meri elkérni tőlük, igaz, nem is figyel rá senki. Öltözködésére egyre kevésbé ad (kitaposott, fűzős, fekete cipő), és még kopasz is („Most ott állt, megkopaszodva bár, szervi szívbajával”).

Gyatra egészségi állapota, életkora és mellőzöttsége („amúgy se figyelt rá senki...”, „Azt várta, hogy valaki segít, de...”, „Erre se figyelt föl senki”) ellenére mégis úgy jellemzi magamagát, mint akinek állandóan szerencséje van. („Szerencséje volt.” „Tulajdonképpen ebben is szerencséje volt” „Az ő hagyományos szerencséje most se hagyta cserben.) Mi más volna ez az állandó ismételgetés, mint a vesztesek állandó önigazolása?

Mint látható, Örkény rengeteg apró részlettel szolgál, és ezekre nagyon is oda kell figyelni. Egy egypercest tilos egy perc alatt elolvasni. Egy hosszú műfaj, egy regény, egy eposz, egy elbeszélő költemény esetleg elbír egy-két rosszabb mondatot. Egy rövid műfajban azonban minden egyes szónak, hangnak szerepe van. Ezért sem tartom szerencsésnek, hogy amikor megpróbálnak egy irodalmi művet filmre adaptálni, akkor nem ügyelnek olyasmire, mint hogy a főhős kövér és lompos. Így talán épp a lényeg vész el.

Szerepel még Valkó Tildi (Matild vagy Klotild), Valkó Károly kisebbik lánya. Valkónak ezek szerint van egy nagyobbik lánya is. Valkó életkorából ítélve a lány egyidős lehet a szépséges Ursulával (16), aki nyilván cseregyerek Budapesten, hogy majdan Tildi tölthessen el néhány napot a hűvös és szeles, de izgalmas Warnemündében. Tildi éppen abban az életkorban van, amikor – és ezt tapasztalatból tudja minden középkorú, lányos férfi – a hajdan istenített, később kedvelt figura a legjobb esetben megtűrt, de mindenképpen kissé terhes figurává válik. Irány Warnemünde!

Futólag megemlíti Örkény Valkónét, amint épp az ungarischen galuska és Nudeln közötti különbséget próbálja megmagyarázni, majd – a férj víziójában – visszatér rá még egyszer, egy hosszabb mondat erejéig:

A feleségét viszont már csak homályosan látta, belemosódva a téli hómező derengésébe. Épp nevetett. Biztosan hibásan mondott valamit németül - gondolta az anyagátvevő, miközben továbblábolt a térdig érő hóban.

Valkóné keresztnevét nem tudjuk meg, de azt igen, hogy van egy fiútestvére, aki most Kanadában él, itt, Magyarországon pedig sikkasztásért elítélték, és tőle való a Fiat autó. Mindezekből előttünk áll egy nő, akit Valkó annak idején szerethetett (nagyon fontos, hogy Valkó elhomályosuló tudatában a feleség nevet!), jobban beszél németül, mint a pipogya férje, és nyilván egzisztenciálisan is magasabb pozícióban áll. Hiszen a testvérének volt alkalma sikkasztani, így nyilván nem egy közönséges melósról, egy vidéki gázszerelőről van szó, akinek nem igazán van miből lopnia, hanem ennél magasabb tisztségről. A sógor ráadásul még el is tudott menekülni a felelősségre vonás elől, méghozzá Kanadába: tehát volt nemzetközi, kék útlevele, nem csak piros.

Tapasztalat szerint a magyar családok képviselői általában azonos szociokulturális háttérrel bírnak, így aztán megkockáztatom, hogy Valkó-házasság egy nem egyenrangú felek között köttetett mésalliance, ez is lehet oka Valkó fájó, kegyetlen mellőzöttségének.

A Where, When és Who után következhet What. A mi történik.

Pusztán csak annyi, hogy egy kövér, szívbeteg, egy jó ideje senki által észre nem vett anyagbeszerző, egy középkorú láthatatlan ember megmördol egy vacsoraasztalnál, szívrohamban. Mindennapos eset.

Hogy az egész asztal, a rajtalevővel s körülülőkkel, mintha megtágult volna. A kis tárgyak megnőttek, a nagyobbak még nagyobbak lettek. A tányérka, mely a savanyúságnak volt odakészítve, akkorára nőtt, mint egy szökőkút medencéje, egy heverő fogpiszkáló, mint egy előregyártott vasbeton gerenda.Nem csoda, hogy ebben a táguló univerzumban Valkó csak ment, ment, aztán sietségre fogta, de a sótartó (bár nem is távolodott) semmivel sem került közelebb.

 így válik érthetővé. Valkó nem lép fel az asztalra, hanem rázuhan: a megnövekvő tárgyak ezzel magyarázhatóak. Amikor Valkó 

áthajolt az asztalon, valósággal ráfeküdt,

az valóságban így is van: Valkó az asztalra valóban dől és ráfekszik, vagy talán le is zuhan. És az, hogy hómezőn vág át a főhős, és az, amikor a

Lába szárán lassan kúszott föl a jég.

, a

...halkulóban a nagy vendégzsivaj.

valamint a

...zihálva nézett körül.

, tényleges, valós érzések és cselekedetek.

A többi kép csak a képzelet. Született már egy elemzésünk a János vitézről, ott is arra kellett, hogy jussak, hogy a csodás elemek a kihunyó elme szeszélyes játékai. Hogy milyen lehet a halál előtti utolsó pillanat, arról írt már Ambrose Bierce (Bagoly-folyó: megvan filmen is), írt már James Jones (Most és mindörökké). Leginkább talán Tolsztoj írt (Ivan Iljics halála). Ha pedig egy idevágó filmhez akarunk folyamodni, akkor beugorhat a Brazil, a Harc a tenger alatt, a mi sem adja magát inkább, mint az Amerikai szépség utolsó jelenete.

Úgyhogy jöhet végre a How és a Why. A két utolsó elem.

Hogy miért épp most halt meg ez a Valkó. Mi váltotta ki a sztrókot?

Azt hiszem, ez csakis Ursula lehetett, a tündöklő szépség. Valkó, mint a tragikomikus, középkorú férfiak, kissé belehabarodik Ursulába, és tetszeni kíván neki.

- Hol a só?
Ursula miatt németül is el kellett mondani mindent. De Valkó még kívánta is a kérdésre a választ, a mosolyra a viszonzó mosolyt. A
- Der Salz? - kérdezte, s rámosolygott Ursulára.
- Das Salz - javította ki a lány visszamosolyogva, és a sótartóra mutatott. Aztán, sajnos, másfelé fordult a figyelme.

Csak hát az öreg szívének, úgy látszik, ez a hirtelen jött adrenalinlöket, a megszaporodó pulzus túl sok volt. Az egyik utolsó jelenet, helyesebben utolsó két, ami Valkó tudatát  még a valósághoz köti, amit éppen ekkor hagy el, a

Üres a látóhatár, eltűnt a rokonság, el a felesége, el még a warnemündei lány tündöklő szépsége is.

, és figyeljük meg, hogy a rokonság-feleség-warnemündei lány nem csupán felsorolás, hanem egyenesen fokozás. Az eddigi idézett mondatok között is akad olyan, amiben az ismétlésnek kiemelten fontos szerepe van, elegendő lehet csak Valkó szerencséjére vagy Ursula ragyogására visszaemlékeznünk.

Szimbolikusnak tartom egyébként a műben lévő számokat is. Tíz-tizenkét kilométert autózik Valkó, és tizenkét kutya húzza a kutyaszánt. Három napon és három éjjelen át hajtja a kutyákat, és akkor, amikor Scott kapitánynak, kamaszkora ideáljának képzeli magát, akkor

Csak behunyta szemét, s már ő volt az angol kapitány, aki fagyhalált halt a Déli-sarkon... és tessék! Milyen az élet! Most ott állt, megkopaszodva bár, szervi szívbajával, abban a tragikus hatnapos hóförgeteg­ben, és ostora pattogtatásával nógatta futásra a tucatnyi izmos, hosszú szőrű, sarkvidéki kutyát.

(Felhívnám a figyelmet itt az Örkényre annyira jellemző

Milyen az élet!

echte pesties mondatra. Aminek itt, bizony, fájdalmasan mély értelme van.) Noha a számmisztikával csínján kell bánni, mert igazából nincs olyan szám, amibe az ezoterikus vagy ködös elme nem láthatna bele jelentéseket, ám itt, ahogy megfigyeljük, úgynevezett meseszámokról van szó. A hat nap arra utal, ami a munka – Valkóra most a hetedik nap vár, a végső pihenés. És még csak azt sem állíthatjuk, hogy Robert Scott kapitány hóviharba került volna. A kimerültség és a rossz szervezés végzett vele és társaival. Ez a hat nap Örkény leleménye -- és tudjuk jól, hogy a műveiben, elég csupán a döbbenetesen mély és filozofikus Ahasvérust vagy A megváltót emíteni, a bibliai párhuzamok, utalások elég gyakoriak.

Ugyancsak szimbolikus értelmű a kovász és a só is. A sótartó egyenesen egyfajta elérhetetlen Szent Grállá lényegül át, a távolság nem csökken. És ha nem fedezzük fel a

Csak egy aranyszín lángocska libegett a fekete égen, a sótartó közvetlen közelében. Tildi ugyanis a német vendég tiszteletére kiverekedte, hogy két gyertya is világítson a vacsoraasztalon. Az anyagátvevő áhítattal nézte. "Istenem - mondta magában. - Északi fény!"

-részben a ravatalok már-már kötelező kellékét, a két kandelábert, akkor irodalom helyett inkább találjunk magunknak valami más elfoglaltságot.

 Nem feledkezhetünk meg a hídról és a kampóról sem. A híd mindig szakrális értelmű is, a Margit-híd különösen az. Ez az egyetlen híd Budapesten, aminek hármas kereszteződése van, és a hármas keresztút mindig valami végsőt, valami fontosat jelent az irodalomban, elég felidéznünk a Csongor és Tündét vagy a Macbethet. A Margit-híd pedig a magyar irodalomban kicsit is járatos embernek a Híd-avatást kell, hogy előhívja. Ennek a balladának is halál a vége.

A kampó, amire az autót akasztják fel, egy kicsit nehezebben megfejthető elem. Itt a római szokásokat kell felidéznünk. A hazaárulásért kivégzetteket az ókori Rómában nem hamvasztották le, hanem a meggyalázott holttestüket vaskampókkal húzták a Tiberisbe (lásd Suetonius). Valkó ugyan nem hazaáruló, de az biztos, hogy pártárulónak. a szocdem párt ugyanis az akaratgyenge Szakasits alatt lepaktált Rákosiékkal, Valkó pedig

...még ifjan is szocdem volt, nemhogy királypárti.

 Azon kívül Valkó Károly, szegény, elkövet még néhány olyan bűnt, amely miatt akár Dantéval, akár Vergiliusszal is találkozhat. A falánkság és a jóra való restség csak kettő ezek közül. Olyan ember ő, aki rosszul döntött, kompromisszumokat keresett és folyvást csak halogatott.

Éljen Anglia! - holott sose járt Angliában, mindig csak Olaszországba vágyott, de tavaly, amikor megkapta az útlevelet, hetven dollárral a zsebében nem mert egy ilyen hosszú utazásnak nekivágni.

Ahogy az ember öregszik, a távoli emlékek, a gyerekkor emlékei egyre élesebbek, a közelmúlt eseményei érdektelenek. Valkó Károly a halála előtti pillanatokban a gyerekkor beteljesületlen, beteljesítetlen álmaihoz tér vissza. Scott kapitányhoz és a kutyaszánhoz. Ez utóbbi nagyon érdekes szimbólum. Örkény maga nagy kutyabarát volt, ez tény. A kutyafogat pedig egy másik novellájában is el központi szerepet kap, és árulkodó a címe is, a Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók. Valkó végre, lám, végre megvalósítja.

A Scott utolsó útján kívül még a hősiesség, a hősies gyerekkor szimbóluma a kard hosszúságú késpenge is. És külön hősies az, ahogy Valkó hitet tesz a Király és Anglia mellett. Vagyis a hagyomány és a demokrácia mellett, amiről Magyarországon a hatalomnak néhány ritka kivételtől eltekintve soha nem volt, és, ahogy elnézzük, nem is lesz lövése sem.

Milyen is volt?... Egészen fiatal volt. A láng volt benne. Szertelen volt és gyöngéd, táblabíró és őrnagy, huszonhat éves és Petőfi, tudott angolul és franciául, megírta művét és meghalt a hazáért. S a legfiatalabb volt, a nemzet Benjaminja, a kedves, a dédelgetett. Csendesen beszéljünk róla, bizalmasan. ,,Ilyen csak egy volt!" – mondjuk halkan. S szívünkhöz szorítjuk művét, mint az anyák a halott gyermek cipőjét.

Márai Sándor írta ezeket a kissé patetikus, kissé nyálas szavakat Petőfiről, és igaza is van. Petőfi hős és mítosz, és embléma és ikon, önmaga szobra, vagy egyenesen lobogó. Elérte azt, amitől, azt hiszem, minden költő és író óvakodik. Iskolai tananyag lett. Példakép.

Kétségkívül rettenetes pozőr lehetett. Annál a Petőfi-képnél, amit Márai festett itt elénk, egészen biztos, hogy sokkal élethűbb az a Petőfi-szobor, amit Pintér Béla és társulata állít elénk a Kaisert TV, Ungarnban. Ajánlom mindenkinek.

Milyen volt Petőfi?

Szlovák létére egy időben volt fajmagyar: néhány korai versét Pönögei Kis Pál álnéven jelentette meg.

Volt vándorszínész, ami a kor felfogása szerint nagyjából az, mint később a rockzenész. Tehetségéről legyen elegendő annyi, hogy még a legodaadóbb Petőfi-rajongó irodalomkönyvek is csak annyit jegyeznek meg róla, hogy a korszak még érzéketlen volt Petőfi eszköztelen játékstílusához. Magyarán Petőfi minden tehetség nélkül való ripacs volt.

Volt katona Sopronban: seprűnél komolyabb fegyvert nem nagyon bíztak rá, és egy jóindulatú törzsorvos idejében leszerelte, mielőtt nagyobb baj lett volna.

Volt politikus és forradalmár, holott 1844 előttről nincs egyetlen verse sem, amelyik politizálna. De hát, mit tesz isten, '44-ben Pesten épp a republikanizmus volt a trendi -- '48 decemberére Sándor egyenesen akasztatni akar. Megjegyzem egyébként, Petőfi forradalmi versei épp annyit érnek, mint bármely nép forradalmi versei.  Értse mindenki úgy, ahogy akarja.

Írt bordalt. Ő, aki társaságban csak vizet ivott.

Írt egy szakajtóra való szerelmes verset. Ő, aki soha nem volt szerelmes, vagy, ahogy egy egyetem tanárom, talán Margócsy, talán Tarján mondta volt, a szerelembe volt szerelmes. Ha Csokonainak olvassuk el a Lilla-verseit, előttünk egy lány: a szeme, a haja, az anyajegy a mellén, a nevetése, a ruhája színe, a magassága, még az is, hogy milyen színű tintával írta az első levelét. Petőfi szerelmes verseiből mint sem tudnánk a csajairól – maximum róla, a költőről.

Az az érzésem, Petőfi akkor volt igazán önmaga, amikor egyedül volt, és gyalogolt. Nem is keveset. Ebből a fantasztikus darabból tudom, hogy Petőfi naponta mennyit gyalogolt-stoppolt élete egy jelentős szakaszában. És a gyaloglás, az aztán igazán szemlélődő műfaj. Elmélyült, komoly, aprólékos, és minden ripacskodástól mentes. A politikába szinte kitermeli magából a ripacsokat. A nők előtt is hajlamos megjátszani magát az ember.

A tájjal, a természettel azonban csak komolyan, szelíden és őszintén lehet beszélni.

Újra és újra megénekelte a tájat Petőfi. Kezdve az Alfölddel (1844). Ott a Csárda romjai és a kísérteties, horrorisztikus Téli világ (1845), a Tisza (1847), A puszta, télen és a Kiskunság (1848). De elég, ha elolvassuk a János vitéz ötödik fejezetét, az is egy csodálatos leírás. Petőfi újra meg újra visszatért a tájhoz, ami nála elevenebb, titokzatosabb és szenvedélyesebb, mint akármelyik úgynevezett szerelmes versének akármelyik nője.

És 1848 novemberében, valamikor 17-e és 30-a között megírja az egyik legnagyszerűbb versét. Az egyik legmélyebbet életében.

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Olvastam erről a költeményről egy egészen korrekt elemzést. Azonban ez az elemzés egyértelmű dolgokra hívja fel a figyelmet. Nem pedig azokra az apróságokra, amelyek ezt az elégiát (nem pedig dalt) egyedivé varázsolják.

Ez egy lírai mű, de természetesen van cselekménye, még ha egyszerű is. Szokásunk szerint a képzeletbeli kamerához nyúlunk, és filmre vesszük a verset. Őszi dombot látunk egy férfival. A férfi kezében lant.  Mellette egy nő.. Néma, és majdnem mozdulatlan minden. A távolban megcsillan egy tó, de az is lehet, hogy ez csak a költői képzelet játéka -- filmnyelven montázs. Lehull egy-egy levél. És megpendül egy húr.

 Petőfi nyugodt pillanatainak egyike. Amikor nem egy permanens kisebbrendűségi érzésekkel küszködő, állandóan az identitását kereső, éretlen kis parvenü handabandázik előttünk, megjátszva az államférfit vagy a macsót, hanem egy magányos, de komoly és érett férfit.

Aki jól tudja, hogy a halálra készül. És a haláltól nem esik pánikba. Sőt, ami még nagyobb cselekedet, hősi szólamokra sem. Petőfi csak gyerekes volt, de nem volt hülye. Már a kezdet kezdetétől tudta, hogy ez a rebellió egyelőre nem fog elvezetni a szabadsághoz. Majd, talán, egyszer valamikor unokáink leborulnak.

És most itt a pillanat, amikor egy-egy hulló falevél arra készteti, hogy ideje számot vetni a nyomorult kis huszonöt évével. Nemsokára apa lesz. Szendrey Júlia, a felesége, ez a magának való, elkényeztetett úrilányka, legalább ugyanakkora sznobizmusból és megfelelési vágyból ugrott bele egy elsietett házasságba, mint ő maga. Petőfi azt akarta bizonyítani, hogy egy felkapaszkodott, evangélikus kis tótocska is beházasodhat egy színmagyar úri familiába. Az elkényeztetett, leánynevelőből szabadult Julcsi a gazdatiszt apjának, de főleg magamagának akarja eljátszani a nonkonformista lázadót azzal, hogy összeadja magát egy kitagadott jöttmenttel.

Petőfi soha nem volt szerelmes, de megőrült a nőkért. Júlia egyenesen frigid volt. A koltói nászút maga a csőd, ékes bizonyítéka ennek a Szeptember végén – Petőfi egy tavalyi verse.

A férfiúi kudarcok ellenére azért volt egy nagy napja Petőfinek. Az a nyolc hónappal ezelőtti nap, március 15-e. Annak a napnak ő volt a hőse. Az a nap miatta volt. Ő állott a világegyetem középpontjában. Annak a napnak az éjszakáján még a jégcsap Júlia is hajlandónak mutatkozott egy kis etyepetyére -- a fiuk napra pontosan kilenc hónappal később, 1848 december 15-én látta meg a napvilágot. Most pedig, '48 novemberében Júlia nyolc hónapos terhes, egy gyerekkel, a majdani szerencsétlen sorsú Zoltánnal, akinek a születését Petőfi még meg fogja érni, a felnövekedését azonban biztosan nem.

Hullanak a levelek. Cunemoto munkája, a Hagakure a szamurájerkölcsöket foglalja össze. A hulló falevelek, úgy tűnik, kulturális különbségek nélkül számvetésre késztetik a férfiembert.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

Júlia remélhetőleg jó anya lesz. Még ha szeretőnek nem is volt jó soha, de a szerelem, a testi szerelem szép dolog. Néha nem is csak maga a szex része, hanem az, ami megelőzi:

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;

, illetve, folytatva ezt a gondolatot, nem az a szép, ha megdöntesz egy nőt, hanem az, ha másnap mellette ébredsz.

Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Vagy milyen szép az, ha valakivel olyannyira bizalmas a viszonyunk, hogy figyelhetjük, amint mellettünk alszik csendesen. Az előbb említett Ady Endre majd egy versében a föld alvó lelkét fogja lesni ugyanígy, miközben régmúlt virágok illata bódítja el.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

 Ekkor pendül meg a lant, és hangzik fel – nyilván csak képzeletben – a méla altatódal. Szól ez a tájnak, akit a dalnok altat el, vagy akinek csak segít elaludni. Nyilván szól a képzeletbeli kedvesnek. Hogy visszatérjünk a harmadik versszak hasonlatára (mint elalvó gyermekére néz a szerető anya) egyben egy kisgyereknek, egy nemsokára megszülető kisgyereknek is. Petőfinek ez egy virtuózan komplex képe.

A tó feletti dalra aztán utal később Arany János is, a jó barát. Petőfi elvesztése nyilván fájt Aranynak, és nyilván lelkifurdalással töltötte el. Előkerül Petőfi többek között a Letészem a lantotban. Aztán előkerül egy roppant gonosz, Aranytól szokatlanul rosszindulatú (és így általa meg sem jelentetett), rendkívül rossz versben, a Honvéd özvegyében. Arra már utaltunk, hogy a harmadik walesi bárd egy kicsit Petőfi Sándor. Bennem ezen felül motoszkál az a sejtelem, hogy az Arany-ballada

Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

-versszaka nagyon tudatosan nyúlik az Itt van az ősz imént idézett versszakára. Arany  nem is csekély mértékben játssza egymásra dal, tó és öböl, lágy szél és suttogó szél, valamint a (leendő) özvegy - mostani kedvesem képét.

A legszomorúbb, és így a legférfiasabb része az elégiának a két utolsó versszak. A költő csupán kéri a kedvesét, hogy üljön mellé. Ha nem teszi, ám ne tegye. És ami igazán szomorú, az az a két sor, hogy

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,

Érthető. Ha megcsókolsz. De ha nem tennéd – és Júlia ismeretében ez várható el inkább –, nos, az sem baj. Néhány hónap, és úgyis jön a végső csók, a halál csókja.

A Toldi (T.) és a Toldi szerelme (TSZ.) egyik megkerülhetetlen karaktere Toldi Lőrincné, Miklós anyja. Az asszony, akiről ez az összefoglaló úgy fogalmaz, hogy

a magyar anya egyik legtökéletesebb típusa irodalmunkban.

Az ilyesmi pedig már-már kitüntetésszámba menő dicséret. Irodalmunkban ugyancsak szoros a verseny. Mármint az a verseny, ami a legtökéletesebb anya címért folyik. Versenyzőkben nem szenvedünk hiányt: a honi literatúra bővelkedik, dúskál, valósággal tobzódik a tökéletes anyákban.

Ott van mindjárt Nyilas Misi édesanyja, aki képes leírni azt a mondatot, hogy

"Légy jó, fiam, légy jó, kisfiam, mindhalálig fiacskám, légy jó mindhalálig..."

ami olyan rózsaszín, cukros, annyira nyúlós és annyira vattacukorszerűen gejl, hogy talán egy emlékkönyv-lap is lúdbőrzene az undortól.

Aztán ott van a Pál utcai fiú, Nemecsek Ernő anyukája, a kis szőke asszony,

... aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, de hasznukat bizony nem nagyon vette.

Rajthoz áll még a Kincskereső kisködmön Gergőjének édesanyja, az édes szülém is.

Reszketve bújtam a szülém ölébe, aki maga is didergett, és befogtam a szememet.

És nem hiányozhat a rajtvonalról Baradlay Kazimir, a kőszívű ember özvegye, a márványarcú Marie sem. Felkészül még az önfeláldozó házmesterasszony Szabó Magda Születésnap című propagandamunkájából.

Ha meg a kedves mama nincs már az élők sorában, akkor egyenesen szentté magasztosul, mint Iluska néhai anyukája Petőfinél, Vitay Georgina néhai anyukája Szabó Magdánál vagy József Attila néhai anyukája, a nagybetűs Mama, született Pőcze Borbála.

(Régi, rossz szokásom szerint itt persze túlzok egy kicsit, és hajlamos vagyok megfeledkezni olyan tényekről, amelyek szinte kibökik az ember szemét. Bartus Attila például egy kissé másfajta anyát rajzol elénk kiváló könyvében, A nyugalomban, Mikszáth Kálmán kocsmárosnéja, a derék Jahodovska pedig egyenesen eladja alig felserdült leányát egy vén kéjencnek a Sipsiricában. Blogom egyik célja azonban az, hogy felhívjam a figyelmet arra, mennyire hajlamosan vagyunk arra, hogy leegyszerűsítsük a kötelező olvasmányok figuráit, és kétdimenziós, fekete-fehér figurákat csináljunk belőlük. És motoszkál bennem egy olyan sejtés, hogy sem a Sipsirica, sem A nyugalom sem lesz kötelező olvasmány a közeljövőben. Szerencséjük van.)

Toldi Lőrincné tehát, ismételjük meg újra az előző, egyszerre hátborzongató és egyszerre gyomorforgató mondatot,

a magyar anya egyik legtökéletesebb típusa irodalmunkban.

Eleve csodálkozhatunk azon a kifejezésen, hogy a magyar anya. Mintha egy anya valami speciális fényt kapna attól, hogy mellé még a törzsökös turáni fajú is. Jó, tudom én, hogy van olyan, hogy jiddische Mame, sőt, egy piszok jó könyv is szól erről a jelenségről, Greenburg műve, a Mindenkiből lehet jiddise máme. Greenburg azonban ezt a jelzős szerkezetet talán egy kicsit ironikusan használja – halkan jegyzem meg, van neki egy másik műve is, a Hogyan legyünk boldogtalanok – Az önsorsrontás tudománya. Következésképpen egyáltalán nem biztos, hogy egy anya attól, hogy magyar (jiddis, tót, sziú vagy pápua) olyan megkülönböztetett minőség volna.

No de lássuk hát ezt a Toldinét!

Özvegy Toldi Lőrincné nyilván nemesi család sarja. A szerelmi házasságok ebben a korban is ritkaságszámba mentek. A férjét értelemszerűen Toldi Lőrincnek hívták, az anyának nem ismerjük a leánykori nevét. Sem a vezeték-, sem a keresztnevét. Véletlenül se legyünk azonban tüzes feministák: ebben a paternalista korban, sőt, bizonyos szociokulturális közegben manapság is a feleség szinte a férj alárendeltjeként jelenik meg.

A néhai Toldi Lőrincről sem tudunk meg túlságosan sokat. Ifjabbik fia, Miklós emlékeiben úgy él, hogy vitéz volt („Mert vitéz volt apja.” T. 8. 7.), és vitézként mutatja be Bence, az öreg szolga is:

S a bor az öreget jókedvre tüzelve,
Hogy’ kinyilt a szíve! hogy’ megoldott nyelve!
Kezdte a beszédet Miklósnak nagyapján,
(Ostoros gyerek volt annál néhanapján);
Azután fordítá apjára, anyjára,
Györgyre a bátyjára, végre önmagára,
S tán a szó belőle, míg a világ, folyna,
Ha Miklós szomorún így nem kezdte volna:

„Haj! be zokon esik most hallgatnom téged!
Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.
Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,
Ítéletnapig is elhallgattam volna.
Hányszor elbeszélted apám vitézségét!
Majd éjfél vetette minden este végét;
Aztán mily sokára tudtam elalunni!
Hajnalig se birtam a szemem lehunyni.

Hajlamosak volnánk tehát arra a következtetésre jutni, hogy ez a Lőrinc mekkora egy harcos volt. Ha azonban megkapargatjuk a szöveget, akkor bizony kényelmetlen sejtések kezdenek mocorogni bennünk.

Az apa vitézségéről Bence beszél, és, hát, szegény Bence, tegyük szívünkre a kezünket, a szervilis szolga prototípusa. Bőven elképzelhető, hogy a gazdája hajdani cselekedeteinek felidézésekor hajlamos arra, hogy lódítson egy kicsit. Kissé kifényezze a kenyéradó gazdát – a vérbeli cselédnek szokása az ilyesmi. Lesz ennek az öreg Bencének majd egy fia is, az ifjabbik Bence, na, az meg Miklóst fogja ugyanennyire szidolozni. Az alma nem esik messze a fájától, a feldicsérésre való hajlam ezeknél a magyar jobbágyoknál, úgy tűnik, genetikusan kódolt.

Toldi Miklós pedig nem nagyon támaszkodhat más hírforrásra arra vonatkozólag, hogy milyen is lehetett az apja, ha nem a stréber házicselédre és a többi léhűtőre, hiszen jórészt a szolganép körében forgott (T. 4. 18-19.). 

Miklós tíz éves volt, amikor az apja meghalt, erről György tesz említést (T. 8. 4.):

„Miklós a tizedik esztendőben járván,
Kimúlt szegény apánk s ő elmaradt árván,
Apja helyett apja én akartam lenni,
S belőle, mint illik, jó vitézt nevelni;

Ahogy azt az első énekből tudjuk, most, a Toldi elején még legénytoll sem pelyhedzik állán, azaz nem kezdett szőrösödni. Ha Miklós afféle roppantul későn érő típus, akkor is maximum húsz éves lehet.

Örökségre azonban számot tarthat. Különben nyilván nem vágná a bátyja szemébe a második ének tizenharmadik versszakában azt, hogy

De ami az enyém, azt elviszem innet:
Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert:
Azontúl - az Isten áldjon minden embert.

Ha feltételezzük, hogy az archaikus társadalmakban  mikortól számítjuk a felnőttséget, akkor arra kell jutnunk, hogy Miklós életkora valahol tizenhárom és húsz év között lehet. Akármi is legyen az eredmény, az biztos, hogy évek óta nem látta az apját, így annak egyébként is homályos emléke jócskán elhalványult előtte.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy az apa az idősebbik fiúban, Györgyben látja meg a tehetséget, hogy az udvari karriert csinálhasson. György pedig minden, csak nem harcos. Legalábbis nem afféle született emberi cséphadaró, mint az öccse – azonban nem is puhány alak. A Toldi szerelméből (TSZ. 3. 13) értesülünk arról, hogy György vadkanvadászaton halt meg. A vadászat (nem úgy, mint manapság) a XIV. században nem a pohos, elkényeztetett senkiháziak cinikusan sportnak titulált mészárlása volt.

György egyértelműen idősebb, mint Miklós: amikor ugyanis az apjuk meghalt, és Miklós árvaságra jutott, akkor az idősebb fiú volt az, aki a gyámságot vállalta volna, lásd az előbbi idézetet:

Apja helyett apja én akarta lenni...

A fiúk között tehát nagyjából hat-nyolc év a korkülönbség.

Úgy tűnik tehát, hogy létrejött egy érdekházasság nagyjából úgy húsz évvel ezelőtt. A gyerekek elég hamar jöhettek, az apa azonban, amint a nagyobbik fiában jó szemmel felfedezte a képességeket, huss, már el is húzott otthonról a király udvarába. Gyakori, hogy az egyik gyerek inkább apás, a másik inkább anyás. Lőrincné tehát otthon marad az ő kis Miklósával. Egyetlen szemefényével. A kis publicsekkel.

Az apa aztán elhalálozik. Nem igazán tudjuk meg, hogy hogyan, de nem valószínű, hogy csatában. Egyrészt ezt megemlítené Bence, és Miklós kissé lassú, tompa agya is folyamatosan a dicső halál körül forogna. Másrészt Lajos uralkodásának kezdetén nem igazán voltak harci cselekmények. A halál hirtelen jöhetett. Én speciel arra tippelek, hogy Toldi Lőrinc agyvérzést kapott. A családra jellemzőek a visszafojtott indulatok, a zsíros, kalóriadús ételek mértéktelen fogyasztása (Toldi György meg, amint torkig itta-ette, Egy öreg karszékbe úr-magát vetette – T. 3. 2.), ezenfelül Miklós gyakran issza le magát. Már a Toldiban jele van annak, hogy a későbbiekben alkoholproblémái lesznek Miklósnak (a csárda-jelenet: T. 10. 14-23), a Toldi szerelmében pedig többször is látjuk részegen, sőt, egy időszakban komoly alkoholfüggőséget feltételezhetünk nála. Az alkohol-addikció jelei a Toldi estéjében is megmutatkoznak (TE. 1. 41.), valamint ő, az ifjabb fiú is gutaütés áldozata lesz a trilógia végén (TE. 6. 11).

Ezen felül György, és ez a legfontosabb, viszonylag fiatal kora ellenére már túl van egy agyvérzésen. Nehezen tudnánk mással magyarázni ugyanis a második ének 14. versszakának azt a részét, hogy

György ijedve hátrál, odavan egészen:
E csapás utolsó szélütése lészen;

Ha a csapás utolsó szélütése lészen (ez egy metafora), akkor már egy vagy akár több, korábbi szélütése kellett, hogy legyen. És ha György genetikai meghatározottsága, életmódja és természete miatt hajlamos az agyi stroke-ra, akkor megkockáztathatjuk, hogy az apja is az volt.

Miután a családfő jobblétre szenderült, a gazdaság intézését az idősebb fiú veszi át. Nehéz természete ellenére nyilvánvalóan nincs híján némi gazdasági érzéknek, és nem restell minden kis jövedelemért lehajolni.

Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,
Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.
Látogatni jött most negyvened magával,
Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,
És a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.

Toldi György személyéhez azt tennénk még hozzá, hogy negyvenedmagával jön látogatóba! Ez nem csekély kíséret. Összehasonlításul annyit, hogy egy igen jelentős hőstettet, Miklós hőstettét, amikor is legyőzi majd Jodokot, és így megmenti egy ország becsületét, Lajos majd csak tizenkét lónyi hópénzzel honorál (T. 12. 14).

Királyi fejemhez választalak téged
S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.

Miklós még évekkel később is csak tizenegy ember fölött rendelkezik (TSZ. 2. 14.), a vagyonát aztán élete végére teljesen elherdálja (lásd például sok egyéb hely mellett TE. 1. 7-8.).

Az anyuka otthon marad egy tízéves, jórészt apa nélkül felnőtt fiúcskával. Nyilván tart attól, hogy a gyerek örökölt valamit az apja nehéz természetéből. Arra elég hamar rá kell jönnie, hogy a srác nem egy lángész. Kapaszkodjunk meg: Miklós például még akkor is, amikor a királyi udvarban szolgál, jószerint analfabéta, csak a nagybetűket ismeri (TSZ 12. 75):

Átalveszi Miklós, nem valami bízvást,
Hogy: ,tud ő olvasni, de csak `öreg` írást'.
"Olvasd neki, deák!" -- Toldi oda görnyedt,
Ejte is rá egy-két borsószemü könnyet.

Az édesanya, Toldi Lőrincné tudatában vagy tehát a fia korlátolt szellemi képességeinek. A munka, amit rábíz, a lehető legegyszerűbb -- tanúi voltunk persze annak, már az első énekben, hogy azért ezt a munkát sem képes a fiú maradéktalanul ellátni. Árulkodó emellett az is, hogy az anyuka a kisebbik fiút minek nevezi a háta mögött (T. 2. 7.):

"Szénát hord szegényke künn a béresekkel,
Hívatom –" de György úr ezt rikoltja: "Nem kell!"

 Szegényke! Egy akkora hombár, mint Toldi, egy lassanként ivarérett, felnőtt fiatalember az anyja szemében szegényke. Micsoda babusgató, egyben lesajnáló kifejezés! Ráadásul épp a báty, a sokkal sikeresebb és tehetségesebb György előtt használja anyuka ezt a titulust.

Az anyuka valóban szeretné, ha a gyerekei szeretnék. Csak hát nem igazán tudja végiggondolni, hogy mi is volna ennek a legadekvátabb módja. György megjelenésekor például akkora traktát csap, hogy az túlzásszámba megy (T. 2. 1-3.). Úgy viselkedik, mint az az apa, aki egész évben elhanyagolja a fiát, majd karácsonyra vesz neki egy Yamaha Virago motorbiciklit. És az az apróság se kerülje el a figyelmünket, hogy amint György betoppan, a mama simán megfeledkezik a másik gyerekéről!

A sütés-főzés ugyancsak régóta tart. Csak egy apró, kiragadott példa (érdemes végigolvasni a második ének első három versszakát nagyon alaposan):

Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.

Mai mértékegységben egy akó 41,97 liter és 85,6 liter közé esett. Fél akó tehát minimum 20,98 liter, de lehet akár 42 liter is. Ahhoz, hogy ennyi víz felforrjon, kell azért egy kis idő, pláne, ha hozzászámítjuk, hogy fel kell szítani a tüzet, ahhoz meg kell gyújtani a fát... Nem vagyok fizikus, hogy kiszámoljam, mennyi idő is ez, de bizonyára nem két perc. Feltételezem, legalább egy órája tart már az előkészület, pláne, ha hozzászámoljuk, hogy sül már egy frissen leült malacka is, meg nyuszi, meg bárány... És ezalatt az anyukának egyszer sem jut eszébe, hogy öcsikéért szalajtson egy cselédet.

Miklósra éppenséggel György kérdez rá, és nem az anyjának jut eszébe – talán a kapcsolatuk nem teljesen reménytelen. No, persze, erős túlzás volna azt állítani, hogy a két fiú szeretné egymást.

Nem kell? - Ím azonban kelletlen, hivatlan
A fiú betoppan; szive égő katlan,
Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítő búja, búsító haragja.
Mégis, mindamellett - mily Isten csodája! -
Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:
Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,
Valami - nem tudom én azt kimondani.

A két fivér kirobbanó viszályát itt simán el lehetett volna simítani. Sőt, elejét lehetett volna venni. Ha az anyuka rögvest a mezőre küldet, anélkül, hogy előtte kikérné Gyurka véleményét, akkor az irányítás az ő kezében van. Ha akkor, amikor a végzetes pofon elcsattan, rögtön leteremti az idősebb fiút (ehhez minden joga megvan), a helyzet meg van mentve. Az anyukának azonban csupán könny tolul szemébe, a fia elé lép sírva, és

Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,
Ott reménykedik, de György korholja durván:

Itt azért ismét megállnék egy csöppet. Hogy vajon az anyuka György kezét csókolgatja-e ekkor, porig alázkodva, vagy pedig a saját keze fejét, mint egy egy kisgyerek, aki annyira retteg valamitől, hogy a párjája sarkát szopogatja? Arany a maga mesteri módján egy bizonytalan helyzetbe ismét bizonytalanságban hagy. Úgy megzavar, mint amilyen zavarodott az anyuka.

"Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;
Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,
Majd derék fajankó válik úgy belőle.
Most van a dandárja réten a munkának,
De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.

"Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:
Nem válik belőle semmi, csak nagy léha,
Hogy parasztnak is rossz, lebzsel készakarva,
Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.
Most tehetd ablakba: húsa és kövére
Szépen nő naponkint anyja örömére..."

Hogy Miklós a kajaszagra jött volna, mint a kopó, abban van talán némi túlzás. Az összes többi állításban azonban igazat kell adnunk az idősebb Toldi-fiúnak. Az anyuka valóban ölbéli ebként kecsegteti a másodszülöttjét. Komolyabb kihívások elé nem állítja, sem szellemi, sem testi kihívások elé. Nyilván bőségesen táplálja, különben nem nőtt volna ilyen hatalmasra Miklós.

Toldi Lőrincné nevelési elveiben azonban az a különösen érdekes, hogy nem mindenfajta következetesség hiányzik belőlük. Egyrészt parasztnak neveltetné Miklóst, meglehet, a báty nyomására – igaz, látjuk az első énekből, miféle eredménnyel. Bence későbbi szavaiból (T. 4. 18-19.) pedig kiderül, hogy a munkák jórészt mezőgazdasági segédmunkák.

Hát itt hagynál minket, sok derék cselédet,
Kik, mint gyermekünket, úgy szerettünk téged?
Itt hagynád a Bimbót s Lombárt, a hajszását.[5]
Kiknek hét vásáron sem találni mását?

"Itt hagynád sokféle kedves mulatságod?
Párjával malomba ki emelne zsákot?
A malomkövet ki öltené karjára
Molnárlegényeknek álmélkodására?

Ennél bonyolultabb, szofisztikáltabb feladatot nem kap az anyjától Miklós. Vagyis György megfogalmazása, jelesül az, hogy az öccséből csupán derék fajankó fog válni, tűéles.

Másfelől azonban az anyuka meg-megvillantja Miklós előtt egy másik élet lehetőségét is. Miklós nyilván nem teljesen járatlan a fegyverforgatásban, és a lovat is remekül megüli. Mi több, az anyja saját paripáról is gondoskodik neki („A Rigónak, akit hozott hű szolgája, Mert otthon is az volt kedves paripája" T. 11. 4.)

A későbbiekben is azt látjuk, hogy az anyuka ugyanúgy hajlamos olykor pátyolgatni a kisfiát, és tudomást sem venni arról, mit is akar, olykor pedig hajlamos arra, hogy rettenetesen szigorúan lépjen fel, anélkül, hogy megtudakolná, mi is bántja ezt a kissé afáziás hústornyot.

Toldi már érett férfi, derékig érő szakállal a Toldi szerelme legelején. Életében először szerelmes lesz, úgy istenigazából, ahogy talán csak ezek a befelé forduló, vívódó emberek képesek. Az anyjának ugyan feltűnik, hogy valami bántja az ő kis fiacskáját (TSZ. 3. 25-től), és faggatózni kezd. Hosszas kérlelés után a szófukar Miklós

[...] kezdé panaszolni, a leánnyal hogy járt.
Toldiné a könnyét letörölte mindjárt:
Nem érzi, hiába! ezt az ilyen bajt a,
Ki hamar, vagy régen átalesett rajta;
S monda neheztelve: "Nosza, ne légy gyermek!
Azt tudtam... az ember gondol veszedelmet...
Nem a világ egy lyány, s van lyány a világon:
Terem az szebbnél szebb, mint rózsa az ágon."

Leteremti a fiát! Ebben a pillanatban, amikor ez a tohonya alak, életében először, nem csak érez valamit, hanem képes az érzelmeket összefüggő szavakba foglalni. Amit a kedves mama művel, az olyan érzéketlen otrombaság, mintha egy gyereknek, aki kimondja az első szót, kijavítanák a kiejtését. Anyuka fel sem fogja, hogy micsoda drámai pillanat ez. Még jó, hogy ki nem röhögi a tohonya lúzert.

Azon sem árt eltöprengeni, hogy az idézett versszak szerint az anya meglehetősen korán kényszerülhetett házasságra. Az elsietett házasságok ritkán szerencsések. Ez a frigy sem lehetett felhőtlenül boldog. Az apa, amint lehetősége nyílott, elhúzott otthonról – magával víve az egyik fiát. Másfelől pedig Toldi kétszer is tesz egy kocsmaszagúan tahó, echte műmacsó megjegyzést. Mindkét alkalommal Anikó, Toldi vagány unokahúga, a Toldi-klán egyetlen végtelenül szimpatikus szereplője a megjegyzés címzettje. Először a Toldi szerelme 3. 34-ben:

"Nagy pajkos ez a lyány; veszedelmet érez:
Ugyan anyám, mért nem is adod már férjhez?
Vagy nem akad néki az egész Sárréten,
Ki legalább egyszer megverje egy héten?..."

, másodszor pedig ugyaneme Anikó esküvőjén viccelődik az asszonyveréssel Toldi, mint felkért násznagy (TSZ. 12. 109):

"Mondom én!" mond Toldi – "férfi kell már ennek,
Olyan asszony ez, kit jó ha sűrűn vernek –"

Hősünk tehát a házasságon belüli erőszakot, a feleség verését bizonyos esetekben elfogadhatónak tartja. Tegyük hozzá rögvest, hogy, hogy amikor a bajnok a saját szemével tapasztalja a nők elleni erőszakot, és pláne az erőszak sértettje az ő egyetlen szerelme, azonnal fellép ellene (TSZ. 5. 101-102), de az letagadhatatlan, hogy azért ilyen megjegyzések olykor-olykor elhagyják Miklós száját. Nem lehet tehát száz százalékig kizárni, hogy ne csattant volna el egy-egy hitvesi pofon olykor, amikor Miklós gyerek volt; és alátámasztja ezt az is, hogy Toldi György is kapásból pofozkodni kezd, amint bármiféle családi ellenállásba ütközik. Az anya érzelmi szegénysége és egyben érzelmi agressziója mindenesetre megenged ilyen jellegű feltételezéseket.

Mint ahogy az is, hogy noha a férje már legalább négy, de az is lehet, hogy tíz éve halott, és még mindig gyászol.

- Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy-házban,
Hol a dinom-dánom régen volt szokásban?
Toldi Lőrincnének most van-é a torja?
Vagy menyegzőjének hozta így a sorja?
Tán megunta gyászos özvegysége ágyát,
S másnak adta élte fonnyadó virágát?

Tapasztalat szerint ha egy házasság boldog volt, ám hirtelen tragédia történik (meghal a férj vagy a feleség), az özvegy, feltéve, ha kiegyensúlyozott, egy idő után talál egy új társat. Illetve őt is megtalálják. A keserű, rosszul sikerült kapcsolatok évei után szoktak társ nélkül maradni az asszonyok. Olyankor a férj halála, tűnjek bár cinikusnak, egy kicsit a megszabadulást jelenti.Toldi Lőrincné, azt hiszem, egy kicsit a szabadságát őrzi, és egy kicsit a fiát tartja rabságban.

Mert Toldi minden, kissé beteges ragaszkodás mellett egyben retteg is az anyjától! Tanulságos rész az, amikor is Miklós – hogy elfelejtse a szerelmét – heves dorbézolásba és kurvázásba, olykor nőrablásba és nemi erőszakba menekül (TSZ. 6. 33-tól), akkor istenfélő anyja megy leteremteni kicsi fiacskáját, kirúgni a csúnya barátokat, majd szép rendet csinálni publicsek várában.

Akkor egész estig s hajnal előtt másnap
Nincs hossza se vége a takarításnak;
Mint a pohár, mindent mosatott tisztára
Fiának, a `rossz`nak, hazajöttét várva.
De hogy elmúlt egy nap, másik is, a hét is.
És Toldi sehol sincs, nem hallja hirét is:
Kulcsait a várnagy hite alá bízza,
S szomorúan hajtat Nagyfaluba vissza. –

Bizony, hogy Toldi nincs már ott. Ugyanis meglátta az özvegyet a szalontai vár ablakáb, és huss:

Onnan ereszkedvést lerohant, az ólnak,
Szőrire, hátára zökkene Pejkónak,
S ki, az oldalajtón, megeredt felvágva:
Anyja elől futván a messze világba.

Vagyis a petrencerudas, malomkő-hajigáló, farkasölő hős, a megvadult bikával szembeszálló, Jodok-ölő, Prága-bevevő, rablókat elpusztító Toldi Miklós gyáván elszalad, amikor megpillantja anyut. Tegyük fel most magunknak őszintén a kérdést, elfelejtve a nemzeti érzéstől kótyagos tankönyvszerkesztők blöffjeit:

Tényleg sikerült a magyar anya egyik legtökéletesebb típusának (irodalmunkban) a két Toldi-fiú esetében legalábbis kielégítő neveléspedagógiai munkát végeznie?

Azon túl, hogy Toldi Lőrincné gyalázatosan elszúrja a fia nevelését (olykor túlzott elvárások felállításával, olykor indokolatlan engedékenységgel), hajlamos arra is, hogy a megfelelő pillanatban ugyanúgy késlekedjék, mint Miklós.

Kezdjük például a gyilkossággal, annak előzményeivel és következményeivel! Ott hagytuk el épp az anyukát, hogy reszkető ajakkal keze fejét gyúrja valakinek, miután az egyik fia majd hogy nem agyoncsapta a másikat. De ezek után vajon mit tesz? Mert az egészen biztos, hogy nem bukkan elő újra a hatodik énekig.

Az én két nagybátyám egy ideig meglehetős távolságtartással kezelték egymást. Megesik ez a fiútestvérekkel olykor, elég csak Charlie és Johnny Firpóra gondolni, vagy ott van Ézsau és Jákob, Káin és Ábel, Hektór és Párisz. Na de amikor egyszer karácsonykor egymásnak estek valami politikai izén, akkor a nagymamám, aki akkor már ugyancsak benne járt a korban, odapenderült közéjük, és a tekintélyt parancsoló, másfél méteres termetét kihúzva úgy leszúrta őket, mint annak a rendje. Az egyiket még ki is küldte a konyhába, a másikat az erkélyre, pedig a két nagybátyám, ahogy emlékszem, már talán az ötvenet is betöltötte. Hát, ez a kézenfekvő és promt megoldás a magyar anya egyik legtökéletesebb típusának irodalmunkban nem jut eszébe.

A gyilkosság (emberülés) után Toldi beveti magát a nádasba, és három napon keresztül bujkál (Három napig magát ekkép vesztegette – T. 4. 8.), amikor Bence végül is rátalál. A szolga egy-egy napi keresgélés után nyilván visszatér az udvarházba. Különben nem tudhatná, hogy György még mindig ott héderol Nagyfaluban:

„Látod jó kis gazdám: György úr nemsokára,
Három- négy nap mulva, visszamegy Budára:
Akkor, ami elmult, feledségbe mégyen,
Kiskirály leszesz te az egész vidéken.

Magyarán megtörtént a gyilkosság. A kicsinyes bosszúállónak, a fukar és pénzéhes Györgynek azonban, úgy tűnik, nem olyan sürgős, hogy rátegye a kezét a fia vagyonára. Lehetséges, hogy nem is akarja annyira? Bence, aki nyilván látja, hogy mi volt a helyzet tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt, talán joggal fogalmaz úgy, hogy nyugi, nem lesz ebből nagy kalamajka. György talán nem is utálja annyira az öccsét, mint az őt: esetleg erre utal az, hogy ha ugyan fanyalogva is, de ő kérdez rá az öccsére, amikor is váratlanul betoppan Nagyfaluba (T. 2. 7).

A pénzügyi manőverek csak azután kezdődnek, miután Miklós, finom célzásként, némi biztonsági óvintézkedések után halott állatot rak a bátyja ágyába (T. 6. 5-7.). György ráadásul édesdeden alszik, semmi óvintézkedést nem tesz, még csak az ajtót sem zárja kulcsra. Ez nem a hidegvérű bosszúállók sajátja, azok ennél kissé óvatosabbak szoktak lenni. De Györgyön kívül alszanak a legények is, sőt, még a kutyák is.

Meg mernénk kockáztatni, hogy György csupán a farkasok elhelyezése után megy fel a királyhoz, és szíve szerint elfelejtené ezt az egész kínos malomkő-incidenst. De hát egy ilyen maffiózó-stílusú fenyegetés után, döglött állatokkal együtt ébredni hajnalban, tisztára Keresztapa, emberileg talán kissé érthető, hogy György a hatósághoz fordul – még ha, persze, morálisan elfogadhatatlan, hiszen úriember nem kér segítséget a hatalomtól, pláne Magyarországon.

Most azonban elsősorban a mama figurájával foglalkozunk. György tehát kapja magát, és Budán terem (T. 8.). Megpróbálja bemószerolni Lajos király előtt a testvérét, de nem arat teljes sikert. Ezalatt Miklós is Budára tart, gyalog, és meg is érkezik három nap múlva („Háromszor hagyá el. Negyedik nap, délben, Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében” T. 7. 4.).

Ez alatt a három nap alatt az anya sem késlekedik. Ismét utasítja a vén Bencét, hogy eredjen Miklós után. Rábíz száz aranyat egy vasszelencében, amit kenyérbe süt. Rábízza a jobbágyra a már említett paripát, Rigót. Az utasítás most csak annyi, hogy Bence kövesse mindenfelé Toldit.

Azonban, és ez a lényeg, a következő, negyedik napon, a bajvívás napján már Toldi Lőrincné is Budán van (T. 12. 16), és ez a tény bizony meglehetősen jellegzetes következtetésekre ad módot.

A király ekkorra teljesen tisztában van azt illetőleg, hogy hogyan is esett meg a gyilkosság („Tudom minden csínyát, mert végére jártam" T. 12. 8.). A bizonyítékok – Lajos ezt állítja – a Toldi-szolgák részletes vallomásai („Kivallák szolgái, mi módon tartatott A testvéröccsére embervadászatot” T. 12. 9.). A nyomozást a király nem igazán folytathatta le Budán, vagy ha igen, nem túlságosan régen: Különben György már értesült volna arról, hogy a szolgáit faggatják a király nyomozói. Ezen kívül megtehette persze a király azt, hogy György balul elsült terve után azonnal nyomozókat küld Nagyfaluba, illetve Toldi György birtokára, erre azonban nem nagyon állt rendelkezésre idő.

A mama célja kétségtelen. Nyilván a királyt keresi meg, hogy hasson a lelkére, és kimosdassa a tesztoszteron-túltengéses, sértett fiát. Úgy, mint a Megáll az időben egy másik magyar anya, Köves Dini anyukája, amikor felkeresi Malacpofát. Toldi Lőrincné évtizedekkel később, már a Toldi szerelmében (TSZ. 8. 1.) újra megpróbálja majd kimosdatni az ismét bűnözővé lett fiacskáját , ugyanezzel a módszerrel.

"Én bizony" azt mondja "Budára felmégyek:
Tán szíve királynak megesik a jajra
S megkönyörűl, – hiszen neki is van anyja "

Akkor majd egy kis kenőpénzt is visz magával, akárcsak Dini anyukája – ám a csonkakezű Erzsébet királyné, Lajos anyja ugyanúgy el fogja utasítani, mint Dini anyukáját Malacpofa hatszáz-egynéhány év múlva. Most azonban, A Toldiban az anyuka sikert arat az ifjú Lajos királynál.

És még egyszer szögezzük le: az anyuka arat sikert, nem pedig Toldi Miklós! Ha a király tudja, hogy mi történt, és tudja azt is, hogy Toldi errefelé tart, akkor ez a párbaj-jelenet a szigeten nem más, mint puszta színjáték. Igazából előre meg van rendezve minden, és a végkifejlet senki előtt, sem a király előtt, sem az anyuka előtt nem kétséges. Toldi, szegény, nyilván azt hiszi, hogy ez most élete csúcs-pillanata, az első saját cselekedet, amit véghezvitt, és nem veszi észre, szegényke, hogy csupán egy statiszta – mint ahogy az György is, a másik fiú, akit épp a minap nyomott fel a kedves mama a királynál.

Toldi az egész műben egy akarat és gondolat nélküli, szerencsétlen kőgolyó, aki a saját tehetetlenségi nyomatékától csak úgy gurul ide-oda. Pedig az volna a jó, ha végre kezdenének önálló gondolatai lenni. Ehhez azonban azt kellett volna tenni, hogy az anyja olykor-olykor megkérdezi arról, mit is szeretne tenni, és esetleg felvázolja azt, hogy ez a terv mennyire reális. Nehéz feladat az ilyesmi, némi empátiát és nem kevés odafigyelést kíván.

Toldiné azonban ennél sokkal önzőbb alak, és sokkal következetlenebb. A fiát olykor magára hagyja a cselédekkel (sőt, a nevelését teljesen rájuk bízza), néha meg elkényezteti zabával és paripával. Képességeinek nem megfelelő munkát bíz rá (T. 1.), viszont annak végrehajtását nem ellenőrzi. Bőven megvolnának az anyagi lehetőségei arra, hogy a fiúból harcost neveltessen, hiszen csak úgy leakaszt száz aranyat, de mintha inkább önző módon otthon tartja, mint valami ölbéli ebet, hogy ismét György fájdalmasan igaz szavait idézzük fel a második énekből.

Kevés kegyetlenebb és frusztrálóbb dolog létezik,  mint a

Mi lett volna, ha...?

-kezdetű mondatok, de azért fogalmazzunk meg most néhány ilyen mondatot. Mi lett volna, ha Toldi Lőrincné ráripakodik Györgyre? Mi lett volna, ha nem bújik el a pofon után? Mi lett volna, ha megkérdezi Miklóst, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz? Mi lett volna, ha esetleg hármasban beszélgetnek el? Mi lett volna, ha nem az alkalmazottak nevelik fel a gyereket?

Akkor talán az a mondat, hogy

a magyar anya egyik legtökéletesebb típusa irodalmunkban

talán egy kicsit jobban fedi a valóságot

. 

Az ünnep igazából azért ünnep, mert kiragad a mindennapok monotonitásából. Így aztán mindig meghökkentő. Szilveszter éjszakáján decens úriasszonyok öltözhetnek lengén és ledéren és csillogóan, és hűvös úriemberektől várjuk el szinte, hogy lehányják a főnök cipőjét. Karácsonykor egy fát cipelünk be a lakás közepére, és aggatunk rá élelmiszert. Húsvétkor illatszerekkel locsolunk le rokonokat vagy felületes ismerősöket – régebbi, noha ettől nem feltétlenül boldogabb időkben ez vödörrel és vízzel történt. Ha eljő a születésnapunk, akkor világítótesteket szurkálunk az ételbe, mielőtt elfogyasztanánk. Mikuláskor csizma kerül az ablakba. Ford Prefect a fejét vakarná.

A valódi ünnep, ha tradicionális, mindig kizökkent, extatikus és spontán. Fura ruhákba öltözött karnevál (ahogy arról Supka Géza írt), és fura viselkedésű bolondok napja (erről bővebben lásd Maurice Lever vonatkozó művét).

Ettől az ünnep feltétlenül vidám. A születésnap nem csak a boldog felnövekedésről szól, hanem a kikerülhetetlen elmúlásról is. Az esküvőn csak-csak összebilincselik a két fiatalt, a menyasszony le van fátyolozva és meg van koszorúzva, mint a halotti áldozat (bővebben Zolnay Vilmos: A művészetek eredete), és a vőlegény feketét visel. Vagy ott van az egyik kedvenc ünnepem, a mexikói Halottak Napja (bővebben Gately: Bolygóbuli), ami egyszerre tragikus és komikus, cinikus és fenséges. Épp ez teszi félelmetesen lenyűgözővé és röhejesen emberivé.

Az ünnep igazából akkor hal meg, ha oda lesz a spontaneitás. Ha elönti az unalmas pátosz. A fellengzős kiüresedettség. Mondjuk úgy, ha az állami, egyházi, iskolai ünnep rangjára silányul. Ha be kell írni az ellenőrzőbe, hogy

Megjelenés illő öltözékben (lányoknak sötét szoknya, fehér blúz, fiúknak fehér ing, sötét szövetnadrág, nem sportcipő!) Kokárda kötelező!

Mindenfajta hatalom hivatal, és aki a hivatalban dolgozik, az óhatatlanul hivatalnokká válik. Akár basáskodó osztályvezető, akár jóindulatú, joviális főnök úr, akár ostoba apparatcsik, akár elhivatott közszolga (mindez gyakorta egy személyben), soha nem több, mint hivatalnok, bürokrata. Semmi nem áll távolabb tőle, mint az extázis és spontaneitás. A bürokrata pedig ki is volna más, mint Harper Lee kissé összecsapott regényének  maycombi lelkésze, Mr. Stone:

Dr. Finch egyszer kijelentette, még soha nem találkozott egyetlen, ötvennél fiatalabb emberrel sem, aki olyan tehetséggel untatott volna halálra bárkit, mint a fiatal Mr. Stone. Nem volt vele semmi gond, attól eltekintve, hogy egy mérlegképes könyvelő valamennyi szükséges tulajdonságával rendelkezett: nem szerette az embereket, nem volt humorérzéke és meglehetősen korlátolt is volt.

A hatalom rajong a jelmondatokért. Nincs persze probléma a jelmondatokkal, ha a pillanat szüli őket, bár akkor ez a néhány szó még nem jelmondat, hanem jópofa rigmus, cselekvési program, bon mot. Az, hogy

Szabadság, egyenlőség, testvériség!

szívet dobogtató, lélekemelő, lángoló szintagma, és mit sem von le a három főnév nagyszerűségéből az a tény, hogy az elmúlt lassanként harmadfélszáz esztendőben igen világos fejű férfiak tucatjai esnek egymásnak, azon vitatkozva, hogy ez a három izé így egymás mellett vajon mit is jelent, kizárja-e egymást, vagy megvalósítható-e.

Sőt, még az se gond, ha a jelmondat az égvilágon semmit sem jelent. Korábban többször említést tettem ama szellemi közegről, amely a mai napig is meghatároz. A néhai József Attila Gimnázium volt ez a közeg, jobban mondva ama része, amelyik 1985-től 1989-ig járt oda. Egészen pontosabban ennek a közegnek az a része, amelyik olykor, nem is ritkán, a szintén megboldogult Mészöly kocsmában gyűlt össze.

Nekünk is volt egy jelmondatunk. Mit jelmondatunk: egész rigmusunk! A versikét, amit Nagy Kornél - Nagy Zoltán szerzőpáros alkotott, átszellemült lelkesültséggel tudtuk elordítani a legváltozatosabb helyeken és pillanatokban, hol magában a kocsmában, hol este, a Feneketlen-tó partján, méghozzá olyan tűzzel és lelkesedéssel, ami már-már elfeledtette velünk, hogy a szöveg gyakorlatilag értelmetlen:

Fedeztetni volna jó!
Jó a csődör, jó a ló!
Kutya meg a mája:
Albán halál rája!

Megismétlem azonban, vagy, hogy átvegyem a hivatalnokok korlátolt beszédmódját, leszögezem, aláhúzom, hangsúlyozom, kiemelem: a tűz, eredetiség és spontaneitás a jó jelmondatnak is sajátja.

A megsavanyodott és kissé fásult hatalom alkalmasint próbálkozik a jelmondatokkal, különösen jeles napok és választások idején, de hát a fenti három tulajdonság nélkül nem sok siker koronázza a próbálkozást. Némelykor át-átvesz más-más reklámügynökségtől másodlagos frissességű szlogent, oszt' annyi. Kicsit kellemetlen, ha egyszer csak kiderül a turpisság, de hát egy jó hivatalnoknak ezerfelé áll a feje, kénytelen túllépni az ilyesmin, mint egyszeri köztársasági elnök a plágiumvádon. A jelmondatot aztán egységes színű felületre kell helyezni, jól olvasható betűtípussal, a szín mindenképpen legyen élénk, a betűk pedig jól olvashatóak.

Kokárda kötelező!

Az plágiumgyanús módszer azonban még mindig kevesebb gonddal jár és paradox módon tisztább eljárás, mint ha egy nemzeti nagyság, rég halott költő egy mondatát, mondatrészét vesszük át. A költőket meglehetősen sokan ismerik,akik esetleg tisztában vannak azzal, milyen körülmények között vetette Nemzeti Nagyság papírra a jelentős sorokat. De még ha nem is történész a befogadó, akkor is fennáll a veszély, hogy olvas és ért az anyanyelvén. Esetleg nincs híján némi következtetőképességnek, esetleg ritmusérzéknek sem.

Igen kínosan érintett hát, amikor a minap a következő plakát jött szembe velem mosolyogva:

 Mivel ez elsősorban irodalmi blog, főként a versrészlettel koncentrálok. A plakát többi fennmaradó része jobbára úgyis érdektelen.

A költeményt, amiből a fenti idézet való, Kölcsey Ferenc írta. Vele már volt alkalmunk foglalkozni. Akkor az egyetlen jó (mi több, zseniális) versét néztük meg alaposabban. Ez a Hymnus volt. Annak az írásnak az elején felemlegettem egy réges-régi esetet, amikor is Molnár Lajossal vitatkoztunk azon,ki a legrosszabb magyar költő – meg kell említenem, Lajos is mészölyös, vagyis mészöjer volt. Kölcsey nyerte el a legrosszabb magyar költő címét, a legrosszabb magyar versnek pedig az Elfojtódás bizonyult.

De azért az Emléklapra sem maradt le sokkal:

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.

 A klasszikus, iskolai módszer szerint – klasszicista költeményhez klasszikus módszer dukál – vizsgáljuk meg a két sort tartalmi szempontból, formai szempontból, majd térjünk ki a vers születésének körülményeire és arra, hogy mit is üzen a mű a mának!

A vers nem túlságosan terjedelmes, mindössze két sor. Műfaja tanító epigramma. Fő tárgya a halál és a haza. A két téma így, önmagában, semmit nem jelent. Mondhatni, akkora blöff, mint az Élet, a Világmindenség meg Minden. A halál az halál: nem tárgya az irodalomnak, hiszen annyira általános és közhelyes. A meghalás, na, az már más dolog, mert minden egyes meghalás egyedi. A jó mű pedig mindig egyedi, és kerüli az általánosságokat. Mind meghalunk, de nem mindegy, hogyan. A bölcsészesen homályos fejtegetés illusztrálása végett ideiktatok most egy viccet, hogy érzékeltessem, mit is értek ezen:

1933.: A bóher, kezében újságot lobogtatva izgatottan beront a jesivába, és rányitja az ajtót a békésen Tórát olvasgató rabbira :
– Rabbi! Rabbi! Hitlert megválasztották kancellárnak! Mondd... mi lesz?
– Ajvé! Hogy mi lesz, az nem kétséges. No de addig mi lesz...!

A haza fogalma pedig szintén alkalmatlan arra, hogy verset írjanak róla. Mikszáth hazája a krumpli és az erdőben köhécselő erdei szellem, akinek csak egy szeme van, az is hátul, a nyakcsigolyáján. Petőfi legjobb versei tényszerűek és konkrétek: pór menyecskét látunk a Tisza és a kis Túr összefolyásánál, alkonyatkor túlpartján, és a menyecskének korsó volt kezében, más helyen meg kékellő szamárkenyeret, amelynek a hűvösébe tarka gyíkok térnek. Radnótinak a haza a kő, amire rálép, hogy ne feleljen, 

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya...

Ez a haza, a konkrét és egyedi. Nem négy szócska (kicsinyítőképzővel!), még akkor sem, ha ezt a négy szócskát NAGYBETŰVEL szedem, mint primitívebb sajtólevelezők a megszokásból fontosnak gondolt szövegrészeket. Ez, hogy A HAZA MINDEN ELŐTT kábé olyan tartalmas duma, mint az, hogy ANYA CSAK EGY VAN. Naná, majd kettő. Vagy négy. Vagy egyenesen 42.

Önmagában nem az számít, hogy van-e haza, anya, gyerek, jóbarát, feleség vagy kutya, hanem az, hogy ez az anya, gyerek, jóbarát, feleség vagy kutya miért egyedi a saját létezésében, miért utánozhatatlan és megismételhetetlen csoda, vagyis miért az enyém.

A kisvakond kidugja a fejét a föld alól, és ezt kérdezi a mamájától:
– Anyuci! Mi az a csodálatos kék felettünk?
– Az az ég, kisfiam.
– S mi az a ragyogó sárga az égen?
– Az a nap, kisfiam.
– És az a pompás zöld körülöttünk?
– Az a fű, kisfiam.
– És az az izé, ami így birizgálja az orrocskámat?
– Az a szél, kisfiam.
– Anyuci, ha minden olyan csodálatos kint, akkor mi miért élünk itt a hideg, büdös, poros sötétségben?
– Mer' ez a hazánk, bazdmeg!

A versének három szereplője van: a lírai én (narrátor, a vers írója), a megszólított vagy címzett (meg nem nevezett személy, akihez az Emléklapra szól, valamint mi, a vers valamennyi olvasója), ezen kívül a megszólított leendő, vagy már életben lévő fia.

A lírai én határozottan hivatalos pózt vesz fel, elvégre nem mond, tanácsol vagy javasol, hanem üzen. Üzenni az alárendeltnek szokás. Ha valaki azzal jön be hozzám, hogy

Anyád írt/szólt.

, az a kifejezés semleges, és a hír lehet kellemes vagy kellemetlen. Ha azonban a mondat úgy hangzik, hogy

Anyád üzent!

, akkor nincs olyan természetes nyelvérzékű magyar ember, akit ne érezne ebben az igében valami sürgető vagy fenyegető felhangot, még akkor is, ha anyám üzenetéről később esetleg kiderül, hogy igazából semmi baj nincs.

Kissé problematikus ezen felül az, hogy a lírai én (aki ebben az esetben feltehetőleg magával Kölcsey Ferenccel azonos) csupán a megszólított fiának szán egy majdan átadandó (misszilis) üzenetet. Az esetleges lánygyerekről szó se esik. Ez bizony a felvilágosodás nemes eszméjéhez méltatlan viselkedés. Ha ugyanis Kölcsey csak a fiúkat tartja érdemesnek arra, hogy ezt az (ugyan teljességgel semmitmondó) üzenetet majdan megkapják, az bizony nem kevéssé sértő a hölgyekre nézve. Nekik esetleg nincs hazájuk? De sértő a vers címzettjére nézve is, mert hogy utasítgatja, hogy melyik gyereknek mondjon majd és mit. Ugyan, hadd döntse már el a megszólított, hogy kinek ad át és milyen üzenetet!

És egyébként is: ha ez a négy szócskából álló gondolat annyira fontos, hogy Kölcsey nem átall egy egész emléklapot rápazarolni, akkor ugyan, miért nem címzi az üzenetet egyenesen a fiúnak, kihagyva a közvetítőt?

Én is apa vagyok, és mint minden apa, nyilván csapnivaló. Teli hibával, következetlenséggel, jellembeli fogyatékossággal. Azonban mégis fellobban bennem némi jogos berzenkedés, amikor egy olyan ember áll itten neki üzengetni nekem, hogy mit mondjak vagy mit ne mondjak a halálos ágyamon, akinek saját magának soha nem volt gyereke. Azért a tudás mellé némi tapasztalat sem árt.

Másfelől pedig engedtessék már meg az a szabadság, hogy amikor majd lógnak ki a belőlem a csövek, szortyogva veszem a levegőt, és látom, hogy a pillantások olykor kínosan elkerülik a szememet, akkor majd én dönthessem el, hogy kinek és mit mondok. Már ha egyáltalán lesz mit mondanom. Vagy akarok egyáltalán mondani valamit. Vagy lesz egyáltalán mellettem valaki, aki érdemesnek tart arra, hogy meghallgasson. Remélem, lesz bennem azért annyi eredetiség, hogy kitaláljak valami újszerűt. Ha nem, akkor addig keresgélek magamnak itt. Jótanáccsal azonban teli van a padlás.

Kölcseynek ez a verse emellett formai szempontból sem tökéletes. Sántikál kissé. Az epigramma versmértéke a disztichon, ami egy hexameterből és egy pentameterből álló sorpár. Az első sor vége, ha a hexameter igazán elegáns, egy daktylus és egy spondeus (— ◡ ◡ — —). Az utolsó verslábnál ugyan megengedi a verstan, hogy trochaeust (— ◡) alkalmazzunk, hiszen a sor végén megállunk, így az utolsó szótag mindenképpen hosszú (— ◡), azért ez a megoldás itt, valljuk be, nem tökéletes. Egy hosszabb lélegzetű időmértékes mű, teszem azt, egy eposz elbírna ilyen apróbb lazaságokat. Egy epigramma azonban nem: tiltja a terjedelem. Egy étterem esetén, ahol az étlapon van negyven fogás, megbocsátható, ha egy étel nem sikerült olyan jól. Egy kifőzde, ahol egyetlen fogás van, nem engedheti meg magának, hogy elsózza azt.

Az utolsó két versláb

...be s fiadnak...

végződése szinte kiejthetetlen, ráadásul a gondolat áthajlik (enjambement) a második sorba, a pentameterbe. A klasszikus retorika szerint azonban az epigrammákban és az állatmesékben jól el lehet különíteni egymástól a bölcselkedő vagy elbeszélő részt és a csattanót – legalábbis ha pontosan emlékszem arra, amit az isteni Adamik Tamás professzor úr magyarázott annak idején az egyetemen. Az áthajlás épp ezt az éles határt maszatolja el.

A második sor szintén több sebből vérzik. A ritmus — ◡◡ — ◡ ◡ — // — ◡◡ — ◡ ◡ — akar lenni. Kölcseynek azonban nehezen birkózik meg ezzel a feladattal. Az "örökül h(a)" látszólagos ritmusa valóban ti-ti-tá, azonban az lh-mássalhangzópár igazából nem teszi hosszúvá az ül szótagot, lévén hogy az közel áll az úgynevezett muta cum liquidához (még ha nem is teljesen az), ami pedig rövid szótag. Kölcsey is érezhette ezt, különben nem bűvészkedett volna azzal, hogy az örökül szó ü-jét modorosan meghosszabbítja (örökűl).

Ugyanennyire hasogatja a fület a pentameter második része, az a haza minden előtt. Automatikusan úgy ejti az ember, hogy Ah-haza mindene-lőtt. A verstan ugyan megengedő azon a téren, hogy az a hang hosszú-e vagy rövid, a jóízlés és a jó hallás azonban tiltakozik, ha az a hosszú. Egy divatmajom kollégám jó néhány évvel ezelőtt, amikor érettségiztettem, és kis híján megdöglöttem a hőségtől, megkérdezte, hogy hát miért nem hordok a zakóm alatt rövid ujjú inget, hiszen a protokoll újabban tesz itt-ott apró engedményeket. Ám legyen, a protokoll újabban megengedi. A kultúrember azonban kényelmetlenül feszeng.

A verset Kölcsey Ferenc 1833 júniusában írta, Pozsonyban, amikor országgyűlési küldött volt. Majdnem tizenöt évvel a március tizenötödikei forradalom előtt. Kölcsey speciel, aki itt belülről látta a politikát, annyira csalódott az egész vircsaftban, hogy 1834-ben egy életre visszavonult a közélettől, és csakis az irodalomnak élt. Már csak ezért is elég ízléstelen, ha egy politikus éppen vele kampányol. Meg egyébként sem valószínű, hogy az a bizonyos esős nap az utcán találja ezt a szomorú, csenevész, félszemű figurát, mert hogy 1838 augusztusában elvitte a tüdőgyulladás.

Ha már egyszer március tizenötödike, és mottó, akkor ugyan, miért nem választottak ki valami promptabb idézetet? Itt van mindjárt a már többször is emlegetett Petőfi Sándor, aki azért tevőleg részt vett a buliban, noha feltehetőleg nem igazán tudta, mit is művel éppen. Vagy választhatott volna az erre hivatott kampánystáb valami alkalomhoz illőt a Tizenkét pontból is akár:

Oké, oké, egyik-másik pontja lehet, hogy kissé necces, áthallásos mostanság. Gondolok itt az egyes, kettes, négyes, hatos, hetes és nyolcas, a tízes (a kínos alkotmány szó miatt), esetleg a tizenegyes és tizenkettes pontokra, plusz a címre, alcímre és záró mondatra, de hát aki hatalommal foglalkozik, az tanuljon meg időnként ésszerű kompromisszumokat kötni. 

A legkézenfekvőbb megoldásnak azonban az kínálkozik, ha a hivatalos hatalom egész egyszerűen nem nagyon üti az orrát irodalmi és kulturális kérdésekbe.

Egyenlőség, szabadság, testvériség!