A Toldi (T.) és a Toldi szerelme (TSZ.) egyik megkerülhetetlen karaktere Toldi Lőrincné, Miklós anyja. Az asszony, akiről ez az összefoglaló úgy fogalmaz, hogy

a magyar anya egyik legtökéletesebb típusa irodalmunkban.

Az ilyesmi pedig már-már kitüntetésszámba menő dicséret. Irodalmunkban ugyancsak szoros a verseny. Mármint az a verseny, ami a legtökéletesebb anya címért folyik. Versenyzőkben nem szenvedünk hiányt: a honi literatúra bővelkedik, dúskál, valósággal tobzódik a tökéletes anyákban.

Ott van mindjárt Nyilas Misi édesanyja, aki képes leírni azt a mondatot, hogy

"Légy jó, fiam, légy jó, kisfiam, mindhalálig fiacskám, légy jó mindhalálig..."

ami olyan rózsaszín, cukros, annyira nyúlós és annyira vattacukorszerűen gejl, hogy talán egy emlékkönyv-lap is lúdbőrzene az undortól.

Aztán ott van a Pál utcai fiú, Nemecsek Ernő anyukája, a kis szőke asszony,

... aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, de hasznukat bizony nem nagyon vette.

Rajthoz áll még a Kincskereső kisködmön Gergőjének édesanyja, az édes szülém is.

Reszketve bújtam a szülém ölébe, aki maga is didergett, és befogtam a szememet.

És nem hiányozhat a rajtvonalról Baradlay Kazimir, a kőszívű ember özvegye, a márványarcú Marie sem. Felkészül még az önfeláldozó házmesterasszony Szabó Magda Születésnap című propagandamunkájából.

Ha meg a kedves mama nincs már az élők sorában, akkor egyenesen szentté magasztosul, mint Iluska néhai anyukája Petőfinél, Vitay Georgina néhai anyukája Szabó Magdánál vagy József Attila néhai anyukája, a nagybetűs Mama, született Pőcze Borbála.

(Régi, rossz szokásom szerint itt persze túlzok egy kicsit, és hajlamos vagyok megfeledkezni olyan tényekről, amelyek szinte kibökik az ember szemét. Bartus Attila például egy kissé másfajta anyát rajzol elénk kiváló könyvében, A nyugalomban, Mikszáth Kálmán kocsmárosnéja, a derék Jahodovska pedig egyenesen eladja alig felserdült leányát egy vén kéjencnek a Sipsiricában. Blogom egyik célja azonban az, hogy felhívjam a figyelmet arra, mennyire hajlamosan vagyunk arra, hogy leegyszerűsítsük a kötelező olvasmányok figuráit, és kétdimenziós, fekete-fehér figurákat csináljunk belőlük. És motoszkál bennem egy olyan sejtés, hogy sem a Sipsirica, sem A nyugalom sem lesz kötelező olvasmány a közeljövőben. Szerencséjük van.)

Toldi Lőrincné tehát, ismételjük meg újra az előző, egyszerre hátborzongató és egyszerre gyomorforgató mondatot,

a magyar anya egyik legtökéletesebb típusa irodalmunkban.

Eleve csodálkozhatunk azon a kifejezésen, hogy a magyar anya. Mintha egy anya valami speciális fényt kapna attól, hogy mellé még a törzsökös turáni fajú is. Jó, tudom én, hogy van olyan, hogy jiddische Mame, sőt, egy piszok jó könyv is szól erről a jelenségről, Greenburg műve, a Mindenkiből lehet jiddise máme. Greenburg azonban ezt a jelzős szerkezetet talán egy kicsit ironikusan használja – halkan jegyzem meg, van neki egy másik műve is, a Hogyan legyünk boldogtalanok – Az önsorsrontás tudománya. Következésképpen egyáltalán nem biztos, hogy egy anya attól, hogy magyar (jiddis, tót, sziú vagy pápua) olyan megkülönböztetett minőség volna.

No de lássuk hát ezt a Toldinét!

Özvegy Toldi Lőrincné nyilván nemesi család sarja. A szerelmi házasságok ebben a korban is ritkaságszámba mentek. A férjét értelemszerűen Toldi Lőrincnek hívták, az anyának nem ismerjük a leánykori nevét. Sem a vezeték-, sem a keresztnevét. Véletlenül se legyünk azonban tüzes feministák: ebben a paternalista korban, sőt, bizonyos szociokulturális közegben manapság is a feleség szinte a férj alárendeltjeként jelenik meg.

A néhai Toldi Lőrincről sem tudunk meg túlságosan sokat. Ifjabbik fia, Miklós emlékeiben úgy él, hogy vitéz volt („Mert vitéz volt apja.” T. 8. 7.), és vitézként mutatja be Bence, az öreg szolga is:

S a bor az öreget jókedvre tüzelve,
Hogy’ kinyilt a szíve! hogy’ megoldott nyelve!
Kezdte a beszédet Miklósnak nagyapján,
(Ostoros gyerek volt annál néhanapján);
Azután fordítá apjára, anyjára,
Györgyre a bátyjára, végre önmagára,
S tán a szó belőle, míg a világ, folyna,
Ha Miklós szomorún így nem kezdte volna:

„Haj! be zokon esik most hallgatnom téged!
Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.
Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,
Ítéletnapig is elhallgattam volna.
Hányszor elbeszélted apám vitézségét!
Majd éjfél vetette minden este végét;
Aztán mily sokára tudtam elalunni!
Hajnalig se birtam a szemem lehunyni.

Hajlamosak volnánk tehát arra a következtetésre jutni, hogy ez a Lőrinc mekkora egy harcos volt. Ha azonban megkapargatjuk a szöveget, akkor bizony kényelmetlen sejtések kezdenek mocorogni bennünk.

Az apa vitézségéről Bence beszél, és, hát, szegény Bence, tegyük szívünkre a kezünket, a szervilis szolga prototípusa. Bőven elképzelhető, hogy a gazdája hajdani cselekedeteinek felidézésekor hajlamos arra, hogy lódítson egy kicsit. Kissé kifényezze a kenyéradó gazdát – a vérbeli cselédnek szokása az ilyesmi. Lesz ennek az öreg Bencének majd egy fia is, az ifjabbik Bence, na, az meg Miklóst fogja ugyanennyire szidolozni. Az alma nem esik messze a fájától, a feldicsérésre való hajlam ezeknél a magyar jobbágyoknál, úgy tűnik, genetikusan kódolt.

Toldi Miklós pedig nem nagyon támaszkodhat más hírforrásra arra vonatkozólag, hogy milyen is lehetett az apja, ha nem a stréber házicselédre és a többi léhűtőre, hiszen jórészt a szolganép körében forgott (T. 4. 18-19.). 

Miklós tíz éves volt, amikor az apja meghalt, erről György tesz említést (T. 8. 4.):

„Miklós a tizedik esztendőben járván,
Kimúlt szegény apánk s ő elmaradt árván,
Apja helyett apja én akartam lenni,
S belőle, mint illik, jó vitézt nevelni;

Ahogy azt az első énekből tudjuk, most, a Toldi elején még legénytoll sem pelyhedzik állán, azaz nem kezdett szőrösödni. Ha Miklós afféle roppantul későn érő típus, akkor is maximum húsz éves lehet.

Örökségre azonban számot tarthat. Különben nyilván nem vágná a bátyja szemébe a második ének tizenharmadik versszakában azt, hogy

De ami az enyém, azt elviszem innet:
Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert:
Azontúl - az Isten áldjon minden embert.

Ha feltételezzük, hogy az archaikus társadalmakban  mikortól számítjuk a felnőttséget, akkor arra kell jutnunk, hogy Miklós életkora valahol tizenhárom és húsz év között lehet. Akármi is legyen az eredmény, az biztos, hogy évek óta nem látta az apját, így annak egyébként is homályos emléke jócskán elhalványult előtte.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy az apa az idősebbik fiúban, Györgyben látja meg a tehetséget, hogy az udvari karriert csinálhasson. György pedig minden, csak nem harcos. Legalábbis nem afféle született emberi cséphadaró, mint az öccse – azonban nem is puhány alak. A Toldi szerelméből (TSZ. 3. 13) értesülünk arról, hogy György vadkanvadászaton halt meg. A vadászat (nem úgy, mint manapság) a XIV. században nem a pohos, elkényeztetett senkiháziak cinikusan sportnak titulált mészárlása volt.

György egyértelműen idősebb, mint Miklós: amikor ugyanis az apjuk meghalt, és Miklós árvaságra jutott, akkor az idősebb fiú volt az, aki a gyámságot vállalta volna, lásd az előbbi idézetet:

Apja helyett apja én akarta lenni...

A fiúk között tehát nagyjából hat-nyolc év a korkülönbség.

Úgy tűnik tehát, hogy létrejött egy érdekházasság nagyjából úgy húsz évvel ezelőtt. A gyerekek elég hamar jöhettek, az apa azonban, amint a nagyobbik fiában jó szemmel felfedezte a képességeket, huss, már el is húzott otthonról a király udvarába. Gyakori, hogy az egyik gyerek inkább apás, a másik inkább anyás. Lőrincné tehát otthon marad az ő kis Miklósával. Egyetlen szemefényével. A kis publicsekkel.

Az apa aztán elhalálozik. Nem igazán tudjuk meg, hogy hogyan, de nem valószínű, hogy csatában. Egyrészt ezt megemlítené Bence, és Miklós kissé lassú, tompa agya is folyamatosan a dicső halál körül forogna. Másrészt Lajos uralkodásának kezdetén nem igazán voltak harci cselekmények. A halál hirtelen jöhetett. Én speciel arra tippelek, hogy Toldi Lőrinc agyvérzést kapott. A családra jellemzőek a visszafojtott indulatok, a zsíros, kalóriadús ételek mértéktelen fogyasztása (Toldi György meg, amint torkig itta-ette, Egy öreg karszékbe úr-magát vetette – T. 3. 2.), ezenfelül Miklós gyakran issza le magát. Már a Toldiban jele van annak, hogy a későbbiekben alkoholproblémái lesznek Miklósnak (a csárda-jelenet: T. 10. 14-23), a Toldi szerelmében pedig többször is látjuk részegen, sőt, egy időszakban komoly alkoholfüggőséget feltételezhetünk nála. Az alkohol-addikció jelei a Toldi estéjében is megmutatkoznak (TE. 1. 41.), valamint ő, az ifjabb fiú is gutaütés áldozata lesz a trilógia végén (TE. 6. 11).

Ezen felül György, és ez a legfontosabb, viszonylag fiatal kora ellenére már túl van egy agyvérzésen. Nehezen tudnánk mással magyarázni ugyanis a második ének 14. versszakának azt a részét, hogy

György ijedve hátrál, odavan egészen:
E csapás utolsó szélütése lészen;

Ha a csapás utolsó szélütése lészen (ez egy metafora), akkor már egy vagy akár több, korábbi szélütése kellett, hogy legyen. És ha György genetikai meghatározottsága, életmódja és természete miatt hajlamos az agyi stroke-ra, akkor megkockáztathatjuk, hogy az apja is az volt.

Miután a családfő jobblétre szenderült, a gazdaság intézését az idősebb fiú veszi át. Nehéz természete ellenére nyilvánvalóan nincs híján némi gazdasági érzéknek, és nem restell minden kis jövedelemért lehajolni.

Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,
Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.
Látogatni jött most negyvened magával,
Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,
És a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.

Toldi György személyéhez azt tennénk még hozzá, hogy negyvenedmagával jön látogatóba! Ez nem csekély kíséret. Összehasonlításul annyit, hogy egy igen jelentős hőstettet, Miklós hőstettét, amikor is legyőzi majd Jodokot, és így megmenti egy ország becsületét, Lajos majd csak tizenkét lónyi hópénzzel honorál (T. 12. 14).

Királyi fejemhez választalak téged
S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.

Miklós még évekkel később is csak tizenegy ember fölött rendelkezik (TSZ. 2. 14.), a vagyonát aztán élete végére teljesen elherdálja (lásd például sok egyéb hely mellett TE. 1. 7-8.).

Az anyuka otthon marad egy tízéves, jórészt apa nélkül felnőtt fiúcskával. Nyilván tart attól, hogy a gyerek örökölt valamit az apja nehéz természetéből. Arra elég hamar rá kell jönnie, hogy a srác nem egy lángész. Kapaszkodjunk meg: Miklós például még akkor is, amikor a királyi udvarban szolgál, jószerint analfabéta, csak a nagybetűket ismeri (TSZ 12. 75):

Átalveszi Miklós, nem valami bízvást,
Hogy: ,tud ő olvasni, de csak `öreg` írást'.
"Olvasd neki, deák!" -- Toldi oda görnyedt,
Ejte is rá egy-két borsószemü könnyet.

Az édesanya, Toldi Lőrincné tudatában vagy tehát a fia korlátolt szellemi képességeinek. A munka, amit rábíz, a lehető legegyszerűbb -- tanúi voltunk persze annak, már az első énekben, hogy azért ezt a munkát sem képes a fiú maradéktalanul ellátni. Árulkodó emellett az is, hogy az anyuka a kisebbik fiút minek nevezi a háta mögött (T. 2. 7.):

"Szénát hord szegényke künn a béresekkel,
Hívatom –" de György úr ezt rikoltja: "Nem kell!"

 Szegényke! Egy akkora hombár, mint Toldi, egy lassanként ivarérett, felnőtt fiatalember az anyja szemében szegényke. Micsoda babusgató, egyben lesajnáló kifejezés! Ráadásul épp a báty, a sokkal sikeresebb és tehetségesebb György előtt használja anyuka ezt a titulust.

Az anyuka valóban szeretné, ha a gyerekei szeretnék. Csak hát nem igazán tudja végiggondolni, hogy mi is volna ennek a legadekvátabb módja. György megjelenésekor például akkora traktát csap, hogy az túlzásszámba megy (T. 2. 1-3.). Úgy viselkedik, mint az az apa, aki egész évben elhanyagolja a fiát, majd karácsonyra vesz neki egy Yamaha Virago motorbiciklit. És az az apróság se kerülje el a figyelmünket, hogy amint György betoppan, a mama simán megfeledkezik a másik gyerekéről!

A sütés-főzés ugyancsak régóta tart. Csak egy apró, kiragadott példa (érdemes végigolvasni a második ének első három versszakát nagyon alaposan):

Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.

Mai mértékegységben egy akó 41,97 liter és 85,6 liter közé esett. Fél akó tehát minimum 20,98 liter, de lehet akár 42 liter is. Ahhoz, hogy ennyi víz felforrjon, kell azért egy kis idő, pláne, ha hozzászámítjuk, hogy fel kell szítani a tüzet, ahhoz meg kell gyújtani a fát... Nem vagyok fizikus, hogy kiszámoljam, mennyi idő is ez, de bizonyára nem két perc. Feltételezem, legalább egy órája tart már az előkészület, pláne, ha hozzászámoljuk, hogy sül már egy frissen leült malacka is, meg nyuszi, meg bárány... És ezalatt az anyukának egyszer sem jut eszébe, hogy öcsikéért szalajtson egy cselédet.

Miklósra éppenséggel György kérdez rá, és nem az anyjának jut eszébe – talán a kapcsolatuk nem teljesen reménytelen. No, persze, erős túlzás volna azt állítani, hogy a két fiú szeretné egymást.

Nem kell? - Ím azonban kelletlen, hivatlan
A fiú betoppan; szive égő katlan,
Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítő búja, búsító haragja.
Mégis, mindamellett - mily Isten csodája! -
Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:
Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,
Valami - nem tudom én azt kimondani.

A két fivér kirobbanó viszályát itt simán el lehetett volna simítani. Sőt, elejét lehetett volna venni. Ha az anyuka rögvest a mezőre küldet, anélkül, hogy előtte kikérné Gyurka véleményét, akkor az irányítás az ő kezében van. Ha akkor, amikor a végzetes pofon elcsattan, rögtön leteremti az idősebb fiút (ehhez minden joga megvan), a helyzet meg van mentve. Az anyukának azonban csupán könny tolul szemébe, a fia elé lép sírva, és

Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,
Ott reménykedik, de György korholja durván:

Itt azért ismét megállnék egy csöppet. Hogy vajon az anyuka György kezét csókolgatja-e ekkor, porig alázkodva, vagy pedig a saját keze fejét, mint egy egy kisgyerek, aki annyira retteg valamitől, hogy a párjája sarkát szopogatja? Arany a maga mesteri módján egy bizonytalan helyzetbe ismét bizonytalanságban hagy. Úgy megzavar, mint amilyen zavarodott az anyuka.

"Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;
Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,
Majd derék fajankó válik úgy belőle.
Most van a dandárja réten a munkának,
De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.

"Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:
Nem válik belőle semmi, csak nagy léha,
Hogy parasztnak is rossz, lebzsel készakarva,
Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.
Most tehetd ablakba: húsa és kövére
Szépen nő naponkint anyja örömére..."

Hogy Miklós a kajaszagra jött volna, mint a kopó, abban van talán némi túlzás. Az összes többi állításban azonban igazat kell adnunk az idősebb Toldi-fiúnak. Az anyuka valóban ölbéli ebként kecsegteti a másodszülöttjét. Komolyabb kihívások elé nem állítja, sem szellemi, sem testi kihívások elé. Nyilván bőségesen táplálja, különben nem nőtt volna ilyen hatalmasra Miklós.

Toldi Lőrincné nevelési elveiben azonban az a különösen érdekes, hogy nem mindenfajta következetesség hiányzik belőlük. Egyrészt parasztnak neveltetné Miklóst, meglehet, a báty nyomására – igaz, látjuk az első énekből, miféle eredménnyel. Bence későbbi szavaiból (T. 4. 18-19.) pedig kiderül, hogy a munkák jórészt mezőgazdasági segédmunkák.

Hát itt hagynál minket, sok derék cselédet,
Kik, mint gyermekünket, úgy szerettünk téged?
Itt hagynád a Bimbót s Lombárt, a hajszását.[5]
Kiknek hét vásáron sem találni mását?

"Itt hagynád sokféle kedves mulatságod?
Párjával malomba ki emelne zsákot?
A malomkövet ki öltené karjára
Molnárlegényeknek álmélkodására?

Ennél bonyolultabb, szofisztikáltabb feladatot nem kap az anyjától Miklós. Vagyis György megfogalmazása, jelesül az, hogy az öccséből csupán derék fajankó fog válni, tűéles.

Másfelől azonban az anyuka meg-megvillantja Miklós előtt egy másik élet lehetőségét is. Miklós nyilván nem teljesen járatlan a fegyverforgatásban, és a lovat is remekül megüli. Mi több, az anyja saját paripáról is gondoskodik neki („A Rigónak, akit hozott hű szolgája, Mert otthon is az volt kedves paripája" T. 11. 4.)

A későbbiekben is azt látjuk, hogy az anyuka ugyanúgy hajlamos olykor pátyolgatni a kisfiát, és tudomást sem venni arról, mit is akar, olykor pedig hajlamos arra, hogy rettenetesen szigorúan lépjen fel, anélkül, hogy megtudakolná, mi is bántja ezt a kissé afáziás hústornyot.

Toldi már érett férfi, derékig érő szakállal a Toldi szerelme legelején. Életében először szerelmes lesz, úgy istenigazából, ahogy talán csak ezek a befelé forduló, vívódó emberek képesek. Az anyjának ugyan feltűnik, hogy valami bántja az ő kis fiacskáját (TSZ. 3. 25-től), és faggatózni kezd. Hosszas kérlelés után a szófukar Miklós

[...] kezdé panaszolni, a leánnyal hogy járt.
Toldiné a könnyét letörölte mindjárt:
Nem érzi, hiába! ezt az ilyen bajt a,
Ki hamar, vagy régen átalesett rajta;
S monda neheztelve: "Nosza, ne légy gyermek!
Azt tudtam... az ember gondol veszedelmet...
Nem a világ egy lyány, s van lyány a világon:
Terem az szebbnél szebb, mint rózsa az ágon."

Leteremti a fiát! Ebben a pillanatban, amikor ez a tohonya alak, életében először, nem csak érez valamit, hanem képes az érzelmeket összefüggő szavakba foglalni. Amit a kedves mama művel, az olyan érzéketlen otrombaság, mintha egy gyereknek, aki kimondja az első szót, kijavítanák a kiejtését. Anyuka fel sem fogja, hogy micsoda drámai pillanat ez. Még jó, hogy ki nem röhögi a tohonya lúzert.

Azon sem árt eltöprengeni, hogy az idézett versszak szerint az anya meglehetősen korán kényszerülhetett házasságra. Az elsietett házasságok ritkán szerencsések. Ez a frigy sem lehetett felhőtlenül boldog. Az apa, amint lehetősége nyílott, elhúzott otthonról – magával víve az egyik fiát. Másfelől pedig Toldi kétszer is tesz egy kocsmaszagúan tahó, echte műmacsó megjegyzést. Mindkét alkalommal Anikó, Toldi vagány unokahúga, a Toldi-klán egyetlen végtelenül szimpatikus szereplője a megjegyzés címzettje. Először a Toldi szerelme 3. 34-ben:

"Nagy pajkos ez a lyány; veszedelmet érez:
Ugyan anyám, mért nem is adod már férjhez?
Vagy nem akad néki az egész Sárréten,
Ki legalább egyszer megverje egy héten?..."

, másodszor pedig ugyaneme Anikó esküvőjén viccelődik az asszonyveréssel Toldi, mint felkért násznagy (TSZ. 12. 109):

"Mondom én!" mond Toldi – "férfi kell már ennek,
Olyan asszony ez, kit jó ha sűrűn vernek –"

Hősünk tehát a házasságon belüli erőszakot, a feleség verését bizonyos esetekben elfogadhatónak tartja. Tegyük hozzá rögvest, hogy, hogy amikor a bajnok a saját szemével tapasztalja a nők elleni erőszakot, és pláne az erőszak sértettje az ő egyetlen szerelme, azonnal fellép ellene (TSZ. 5. 101-102), de az letagadhatatlan, hogy azért ilyen megjegyzések olykor-olykor elhagyják Miklós száját. Nem lehet tehát száz százalékig kizárni, hogy ne csattant volna el egy-egy hitvesi pofon olykor, amikor Miklós gyerek volt; és alátámasztja ezt az is, hogy Toldi György is kapásból pofozkodni kezd, amint bármiféle családi ellenállásba ütközik. Az anya érzelmi szegénysége és egyben érzelmi agressziója mindenesetre megenged ilyen jellegű feltételezéseket.

Mint ahogy az is, hogy noha a férje már legalább négy, de az is lehet, hogy tíz éve halott, és még mindig gyászol.

- Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy-házban,
Hol a dinom-dánom régen volt szokásban?
Toldi Lőrincnének most van-é a torja?
Vagy menyegzőjének hozta így a sorja?
Tán megunta gyászos özvegysége ágyát,
S másnak adta élte fonnyadó virágát?

Tapasztalat szerint ha egy házasság boldog volt, ám hirtelen tragédia történik (meghal a férj vagy a feleség), az özvegy, feltéve, ha kiegyensúlyozott, egy idő után talál egy új társat. Illetve őt is megtalálják. A keserű, rosszul sikerült kapcsolatok évei után szoktak társ nélkül maradni az asszonyok. Olyankor a férj halála, tűnjek bár cinikusnak, egy kicsit a megszabadulást jelenti.Toldi Lőrincné, azt hiszem, egy kicsit a szabadságát őrzi, és egy kicsit a fiát tartja rabságban.

Mert Toldi minden, kissé beteges ragaszkodás mellett egyben retteg is az anyjától! Tanulságos rész az, amikor is Miklós – hogy elfelejtse a szerelmét – heves dorbézolásba és kurvázásba, olykor nőrablásba és nemi erőszakba menekül (TSZ. 6. 33-tól), akkor istenfélő anyja megy leteremteni kicsi fiacskáját, kirúgni a csúnya barátokat, majd szép rendet csinálni publicsek várában.

Akkor egész estig s hajnal előtt másnap
Nincs hossza se vége a takarításnak;
Mint a pohár, mindent mosatott tisztára
Fiának, a `rossz`nak, hazajöttét várva.
De hogy elmúlt egy nap, másik is, a hét is.
És Toldi sehol sincs, nem hallja hirét is:
Kulcsait a várnagy hite alá bízza,
S szomorúan hajtat Nagyfaluba vissza. –

Bizony, hogy Toldi nincs már ott. Ugyanis meglátta az özvegyet a szalontai vár ablakáb, és huss:

Onnan ereszkedvést lerohant, az ólnak,
Szőrire, hátára zökkene Pejkónak,
S ki, az oldalajtón, megeredt felvágva:
Anyja elől futván a messze világba.

Vagyis a petrencerudas, malomkő-hajigáló, farkasölő hős, a megvadult bikával szembeszálló, Jodok-ölő, Prága-bevevő, rablókat elpusztító Toldi Miklós gyáván elszalad, amikor megpillantja anyut. Tegyük fel most magunknak őszintén a kérdést, elfelejtve a nemzeti érzéstől kótyagos tankönyvszerkesztők blöffjeit:

Tényleg sikerült a magyar anya egyik legtökéletesebb típusának (irodalmunkban) a két Toldi-fiú esetében legalábbis kielégítő neveléspedagógiai munkát végeznie?

Azon túl, hogy Toldi Lőrincné gyalázatosan elszúrja a fia nevelését (olykor túlzott elvárások felállításával, olykor indokolatlan engedékenységgel), hajlamos arra is, hogy a megfelelő pillanatban ugyanúgy késlekedjék, mint Miklós.

Kezdjük például a gyilkossággal, annak előzményeivel és következményeivel! Ott hagytuk el épp az anyukát, hogy reszkető ajakkal keze fejét gyúrja valakinek, miután az egyik fia majd hogy nem agyoncsapta a másikat. De ezek után vajon mit tesz? Mert az egészen biztos, hogy nem bukkan elő újra a hatodik énekig.

Az én két nagybátyám egy ideig meglehetős távolságtartással kezelték egymást. Megesik ez a fiútestvérekkel olykor, elég csak Charlie és Johnny Firpóra gondolni, vagy ott van Ézsau és Jákob, Káin és Ábel, Hektór és Párisz. Na de amikor egyszer karácsonykor egymásnak estek valami politikai izén, akkor a nagymamám, aki akkor már ugyancsak benne járt a korban, odapenderült közéjük, és a tekintélyt parancsoló, másfél méteres termetét kihúzva úgy leszúrta őket, mint annak a rendje. Az egyiket még ki is küldte a konyhába, a másikat az erkélyre, pedig a két nagybátyám, ahogy emlékszem, már talán az ötvenet is betöltötte. Hát, ez a kézenfekvő és promt megoldás a magyar anya egyik legtökéletesebb típusának irodalmunkban nem jut eszébe.

A gyilkosság (emberülés) után Toldi beveti magát a nádasba, és három napon keresztül bujkál (Három napig magát ekkép vesztegette – T. 4. 8.), amikor Bence végül is rátalál. A szolga egy-egy napi keresgélés után nyilván visszatér az udvarházba. Különben nem tudhatná, hogy György még mindig ott héderol Nagyfaluban:

„Látod jó kis gazdám: György úr nemsokára,
Három- négy nap mulva, visszamegy Budára:
Akkor, ami elmult, feledségbe mégyen,
Kiskirály leszesz te az egész vidéken.

Magyarán megtörtént a gyilkosság. A kicsinyes bosszúállónak, a fukar és pénzéhes Györgynek azonban, úgy tűnik, nem olyan sürgős, hogy rátegye a kezét a fia vagyonára. Lehetséges, hogy nem is akarja annyira? Bence, aki nyilván látja, hogy mi volt a helyzet tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt, talán joggal fogalmaz úgy, hogy nyugi, nem lesz ebből nagy kalamajka. György talán nem is utálja annyira az öccsét, mint az őt: esetleg erre utal az, hogy ha ugyan fanyalogva is, de ő kérdez rá az öccsére, amikor is váratlanul betoppan Nagyfaluba (T. 2. 7).

A pénzügyi manőverek csak azután kezdődnek, miután Miklós, finom célzásként, némi biztonsági óvintézkedések után halott állatot rak a bátyja ágyába (T. 6. 5-7.). György ráadásul édesdeden alszik, semmi óvintézkedést nem tesz, még csak az ajtót sem zárja kulcsra. Ez nem a hidegvérű bosszúállók sajátja, azok ennél kissé óvatosabbak szoktak lenni. De Györgyön kívül alszanak a legények is, sőt, még a kutyák is.

Meg mernénk kockáztatni, hogy György csupán a farkasok elhelyezése után megy fel a királyhoz, és szíve szerint elfelejtené ezt az egész kínos malomkő-incidenst. De hát egy ilyen maffiózó-stílusú fenyegetés után, döglött állatokkal együtt ébredni hajnalban, tisztára Keresztapa, emberileg talán kissé érthető, hogy György a hatósághoz fordul – még ha, persze, morálisan elfogadhatatlan, hiszen úriember nem kér segítséget a hatalomtól, pláne Magyarországon.

Most azonban elsősorban a mama figurájával foglalkozunk. György tehát kapja magát, és Budán terem (T. 8.). Megpróbálja bemószerolni Lajos király előtt a testvérét, de nem arat teljes sikert. Ezalatt Miklós is Budára tart, gyalog, és meg is érkezik három nap múlva („Háromszor hagyá el. Negyedik nap, délben, Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében” T. 7. 4.).

Ez alatt a három nap alatt az anya sem késlekedik. Ismét utasítja a vén Bencét, hogy eredjen Miklós után. Rábíz száz aranyat egy vasszelencében, amit kenyérbe süt. Rábízza a jobbágyra a már említett paripát, Rigót. Az utasítás most csak annyi, hogy Bence kövesse mindenfelé Toldit.

Azonban, és ez a lényeg, a következő, negyedik napon, a bajvívás napján már Toldi Lőrincné is Budán van (T. 12. 16), és ez a tény bizony meglehetősen jellegzetes következtetésekre ad módot.

A király ekkorra teljesen tisztában van azt illetőleg, hogy hogyan is esett meg a gyilkosság („Tudom minden csínyát, mert végére jártam" T. 12. 8.). A bizonyítékok – Lajos ezt állítja – a Toldi-szolgák részletes vallomásai („Kivallák szolgái, mi módon tartatott A testvéröccsére embervadászatot” T. 12. 9.). A nyomozást a király nem igazán folytathatta le Budán, vagy ha igen, nem túlságosan régen: Különben György már értesült volna arról, hogy a szolgáit faggatják a király nyomozói. Ezen kívül megtehette persze a király azt, hogy György balul elsült terve után azonnal nyomozókat küld Nagyfaluba, illetve Toldi György birtokára, erre azonban nem nagyon állt rendelkezésre idő.

A mama célja kétségtelen. Nyilván a királyt keresi meg, hogy hasson a lelkére, és kimosdassa a tesztoszteron-túltengéses, sértett fiát. Úgy, mint a Megáll az időben egy másik magyar anya, Köves Dini anyukája, amikor felkeresi Malacpofát. Toldi Lőrincné évtizedekkel később, már a Toldi szerelmében (TSZ. 8. 1.) újra megpróbálja majd kimosdatni az ismét bűnözővé lett fiacskáját , ugyanezzel a módszerrel.

"Én bizony" azt mondja "Budára felmégyek:
Tán szíve királynak megesik a jajra
S megkönyörűl, – hiszen neki is van anyja "

Akkor majd egy kis kenőpénzt is visz magával, akárcsak Dini anyukája – ám a csonkakezű Erzsébet királyné, Lajos anyja ugyanúgy el fogja utasítani, mint Dini anyukáját Malacpofa hatszáz-egynéhány év múlva. Most azonban, A Toldiban az anyuka sikert arat az ifjú Lajos királynál.

És még egyszer szögezzük le: az anyuka arat sikert, nem pedig Toldi Miklós! Ha a király tudja, hogy mi történt, és tudja azt is, hogy Toldi errefelé tart, akkor ez a párbaj-jelenet a szigeten nem más, mint puszta színjáték. Igazából előre meg van rendezve minden, és a végkifejlet senki előtt, sem a király előtt, sem az anyuka előtt nem kétséges. Toldi, szegény, nyilván azt hiszi, hogy ez most élete csúcs-pillanata, az első saját cselekedet, amit véghezvitt, és nem veszi észre, szegényke, hogy csupán egy statiszta – mint ahogy az György is, a másik fiú, akit épp a minap nyomott fel a kedves mama a királynál.

Toldi az egész műben egy akarat és gondolat nélküli, szerencsétlen kőgolyó, aki a saját tehetetlenségi nyomatékától csak úgy gurul ide-oda. Pedig az volna a jó, ha végre kezdenének önálló gondolatai lenni. Ehhez azonban azt kellett volna tenni, hogy az anyja olykor-olykor megkérdezi arról, mit is szeretne tenni, és esetleg felvázolja azt, hogy ez a terv mennyire reális. Nehéz feladat az ilyesmi, némi empátiát és nem kevés odafigyelést kíván.

Toldiné azonban ennél sokkal önzőbb alak, és sokkal következetlenebb. A fiát olykor magára hagyja a cselédekkel (sőt, a nevelését teljesen rájuk bízza), néha meg elkényezteti zabával és paripával. Képességeinek nem megfelelő munkát bíz rá (T. 1.), viszont annak végrehajtását nem ellenőrzi. Bőven megvolnának az anyagi lehetőségei arra, hogy a fiúból harcost neveltessen, hiszen csak úgy leakaszt száz aranyat, de mintha inkább önző módon otthon tartja, mint valami ölbéli ebet, hogy ismét György fájdalmasan igaz szavait idézzük fel a második énekből.

Kevés kegyetlenebb és frusztrálóbb dolog létezik,  mint a

Mi lett volna, ha...?

-kezdetű mondatok, de azért fogalmazzunk meg most néhány ilyen mondatot. Mi lett volna, ha Toldi Lőrincné ráripakodik Györgyre? Mi lett volna, ha nem bújik el a pofon után? Mi lett volna, ha megkérdezi Miklóst, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz? Mi lett volna, ha esetleg hármasban beszélgetnek el? Mi lett volna, ha nem az alkalmazottak nevelik fel a gyereket?

Akkor talán az a mondat, hogy

a magyar anya egyik legtökéletesebb típusa irodalmunkban

talán egy kicsit jobban fedi a valóságot

.