Próbálkozzunk meg ezúttal egy idegenből fordított, rövid szöveg elemzésével (analizálásával), értelmezésével és minősítésével. Egy szöveg elemzésének és értelmezésekor ugyanis megvannak az egyetemesen célravezető elvei és módszerei, függetlenül attól, hogy melyik nyelven is írták eredetileg. Annak ellenére, hogy a nyelvek között természetesen akadnak formai különbségek, nyilvánvaló, hogy valamennyi beszélt nyelv ugyanaz, hiszen a világ, a külső és a belső valóság valamennyi jelensége átfordítható az egyik nyelvről a másikra.

Az pedig, hogy az ember összevethet egy adott nyelvű szöveget egy másik nyelvű változatával, ha lehet, még izgalmasabbá teszi ezt a szellemi kalandot, sőt, akár ötleteket is adhat saját, későbbi szövegeink még bravúrosabbá tételéhez. Kedvelem az analógiákat, metaforákat, példákat és enthümémákat, így megint egy ilyen trópushoz folyamodom. Az, hogy kiválóan tudok túrós tésztát készíteni (tejföllel és pirított szalonnával) természetesen önmagában igen dicséretes dolog. Ha emellett azonban jártasságot szerzek a túrós galuska, eme jellegzetes alföldi étel elkészítésében (magyarán a túrós tésztát kissé átkódolom), az csak növeli a teljesítményemet. Ha pedig mindezeket némi juhtúróval és hagymával kombinálom, akkor eljutottam a bryndzové halušky s cibuľkou a slaninou (vagyis hagymás-szalonnás sztrapacska) nevezetű mesterműhöz.

Na most ezek után késhegyig menő vitákat folytathatok kulinárisan szintén poliglott barátaimmal arról, hogy vajon melyik konyha a kifinomultabb és melyik konyha kevésbé az: azt azonban leszögezhetjük, hogy a nemzeti konyhákban való nem csekély jártasságunk a valójában teljesen meddő vita színvonalát csak emelni fogja, sőt, esetleg gasztrohistóriai változásokat is eredményezhet.

A szöveg, amibe belevágunk, azon túl, hogy eredetileg nem is magyar, még meglehetősen rövid is: négy rövid sor. Az azonban, hogy valami rövid vagy hosszú, semmit nem von le az adott mű értékéből. Sőt, bizonyos esetben a rövidség csak növeli az illető mű értékét. A rövid műfajok bizonyos tekintetben több odafigyelést igényelnek, mint a hosszúak. Egy négyszáz oldalas regény még csak-csak elvisel egy rossz mondatot vagy fölösleges bekezdést. Egy epigramma esetében egyetlen szótag, egy haiku esetében egyetlen rossz hang tönkreteheti az egész alkotást.

A rövid szöveg egyébként is sokkal intenzívebb, a létrehozása sokkal nagyobb gyakorlottságot és koncentrációt követel. Hadd éljek egy másik hasonlattal! Ha az olvasónak kötelezően választania kellene aközött, hogy most azonnal ugrik egy hátraszaltót (ami csak néhány tizedmásodpercnyi időt vesz igénybe), vagy legyalogol tíz kilométert (ami a legkényelmesebb sétatempóval nagyjából két óra), az olvasók tetemes része némi józan töprengés után nyilván az utóbbit választaná. Persze, akadhat akrobata az olvasók között (az irodalmi szövegek olvasói között a hobbiszakácsokon túl szép számmal akadnak gyakorló cirkuszművészek is), aki a salto mortale mellett törne lándzsát, hiszen az összehasonlíthatatlanul kevesebb időt rabol el a további olvasástól, mint a távgyaloglás. Nem feledkezzünk meg azonban arról a nyilvánvaló tényről, hogy ez a reneszánsz akrobata korábban feltételezhetően jó néhány órát, sőt, talán napot vagy hetet is eltöltött azzal, hogy elsajátítsa ezt a néhány tizedmásodperces tornászbravúrt.

Úgyhogy, miután felsoroltuk a mentségeinket, hogy miért is választottunk egy eredetileg nem-magyar szöveget, és miért is választottunk ennyire nyúlfarknyi kis munkát, rátérhetünk a filológiára!

Én utálom hórihorgas, döngőléptü tisztjeim,

Akkor is, ha bodros álluk, akkor is, ha szőrtelen.

Közlegény kell, tömzsi nékem, hogyha csámpás, akkor is,

Csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen!

Ezt a költeményt (görögül iamboszt) egy Arkhilokhosz nevű ember írta úgy kétezer-hétszáz évvel ezelőtt – tehát most akár mentegetőzhetnék amiatt is, hogy miért nem valami aktuálisabb problémával foglalkozom inkább. Látni fogjuk azonban, hogy a probléma, amit a költemény felvet, ugyancsak aktuális és égető. Az ógörög szöveget egy Horváth István Károly nevű, sajnálatosan fiatalon elhunyt klasszika-filológus fordította. Az antológiákban a mű címmel szerepel (A nagyképű hadvezérekhez).

Horváthnak fellelhető egy másik, korábbi fordítása is.

Én utálom a hórihorgas, döngőléptü tiszteket,

visszanyírt szakálluk is, meg gőggel hordott üstökük.

Más legény kell, tömzsi, nékem, hogyha csámpás, akkor is,

csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen.

A korábbi változat első sorában a tiszteket alak áll a tisztjeim helyett, vagyis ez a változat jóval általánosabb, hiszen a személyesség, a birtoklás motívuma hiányzik. A határozott névelő betoldása pedig egyenesen hiba, hiszen a művet épp a műfaj alapkövetelményétől, a jambustól fosztja meg, nem véletlen hát, hogy a második változatban nem ez a fordítás érvényesül.

A második sor igazán érdekes, mert ott alapvető, értelmi különbségek fedezhetőek fel. A korábbi változat tisztjei rövid (visszanyírt) szakállú, hosszú hajú, gőgös alakok. A későbbi változatból hiányzik a gőg (gőggel hordott) explicit kifejezése. A korábbi visszanyírt, rövid szakáll helyett azonban megjelenik a lelki szemeink előtt egy hosszú szakállú tiszt, és egy simára borotvált vagy szakállt még nem növesztett elöljáró. Az utolsó két sor pedig egyetlen motívumban tér csak el: a más legény helyett a (tisztekkel való kontrasztot jobban kifejező, és militánsabb) közlegény szakszó áll.

üstök (főnév) 1. Sűrű hajcsomó elöl a fejen a homlok közepe fölött. Kopaszra nyírt fejen egy helyen meghagyott hajköteg. 2. Szőrcsomó némely állat, például a ló fejének tetején. Sörény a ló fülei között. 3. Átvitt értelemben: az üstökösök után húzódó sugárfarok.

A szövegeknek mindig van egy olyan magától értetődő értelmezése, amit a gyakorlatlan vagy felületes olvasó hajlamos kapásból elfogadni. József Attila biztos szerette a mamáját, különben nem írt volna egy olyan verset, hogy Mama. A Tiszát nagyon szereti Petőfi, mert hogy van egy olyan verse, hogy Tisza. Az Európa Kiadónak volt egy száma, a Mocskos idők. Ezt a számot egy Menyhárt Jenő nevű ember írta egy lányról, akit biztos nagyon utált, mert többször hangsúlyozza a szövegben, hogy „Nem szeretlek, nem szeretlek”. Az ilyen alap-értelmezések elég gyakoriak, és könnyen fellelhetőek az interneten. Arkhilokhoszt illetőleg most ideidézek egyet a kedvenc honlapomról:

A szöveg első szavai már a személyes érzelemnyilvánítást hangozzák. – „Én utálom…döngőléptü tisztjeim,”. Az egyéni ítélet a harcosok értékét az epikus irodalom hagyományaitól eltérő módon állapítja meg. A mű az eposzoktól eltérően a közlegények tiszteknél kiválóbb voltát hangsúlyozza. – „Közlegény kell, … szíve is helyén legyen!”. A vers szerkesztésére is az ellentétek a jellemzőek.

Ellentétekkel ábrázolja a tisztet és közkatonát „hórihorgas – tömzsi; dörgőléptű (sic!) – csámpás, az ápolt külsőt a bátorsággal állítja szembe. A vers csattanója a sorok mögött rejtőzik, feltételezhető, hogy amennyiben a közlegény és tiszt külső tulajdonságai szemben állnak egymással, akkor belső értékeikben is különböznek (bátor közlegény – gyáva tiszt).

Az elemzés ugyancsak felületes. Az efféle seggfej tisztek – fasza bakák-szembeállítás legalább annyira primitív, annyira leegyszerűsítő, mint a közepes képességű kisdiák *hüje tanárok-világképe, vagy ennek pendantja, a megkeseredett pedagógus bezzeg bennünk még volt tisztelet vs. neveletlen csirkefogók szembeállítása. Meg kell jegyeznünk, hogy az efféle vulgármarxista proligőg (amiben egy kicsit benne van a rabszolga siránkozása is) az ókoriaktól teljesen idegen volt, és elemzésünk végére – reményeink szerint – arra is  szolgáltatunk bizonyítékokat, hogy a pároszi Arkhilokhosztól, aki apai ágról arisztokrata volt ugyan, anyai ágon azonban rabszolgafajzat, szintén idegen lehetett.

Én utálom hórihorgas, döngőléptü tisztjeim,

Akkor is, ha bodros álluk, akkor is, ha szőrtelen.

Az első két sor szereplői a tisztek, és az egyes szám első személyű állítmányban (utálom) meghatározható én, vagyis Arkhilokhosz. A tisztekről sokkal többet elárul a mondat, mint a beszélőről: egészen pontosan azt, hogy döngőléptűek, és hogy az álluk vagy bodros, vagy csupasz (szőrtelen), tehát lehetnek akár ifjak, akár idősek.

Hiszen egy tisztet, valljuk be, számtalan dolog miatt lehet utálni. Lehet kegyetlen, szadista, bosszúlló. Lehet ostoba vagy kicsinyes. Lehet szőrszálhasogató. Lehet bunkó. Lehet alkoholista. Az én tisztjeim, őrmestereim és tizedeseim közül mindegyikre akadt példa, sőt, olyan hivatásos is akadt, aki valamennyi tulajdonságot egyesítette magában. 

Ha azonban beindítjuk a belső mozit – ez minden elemzés egyik legjobb módszere –, és magunk elé képzeljük a cselekményt a beszélő szemszögéből (point of view), akkor, azt hiszem, könnyedén meg tudjuk válaszolni azt a kérdést, hogy a tiszteknek miért ezt a két vonását emeli ki a költő.

Ha a jelző (döngőléptű) és az állra vonatkozó jelzők (bodros-szőrtelen) sorrendjét figyeljük meg, akkor egy alulról fölfelé mozgó kamerán keresztül látjuk a tiszteket: először a lábukat láttatja a szöveg – amely lábak éppen mozgásban vannak, hiszen döngve lépkednek –, majd az állukra fókuszál képzeletbeli kameránk.

Vajon miért pont ez a sorrend?

A profi hadseregek – és egy archaikus kori hoplita zsoldossereg nem ment a szomszédba némi profizmusért – nyilván nem sokat változtak az évezredek során. Feltehetőleg brutálisan kemény fegyelem jellemezte őket, szigorúan betartott alá- és fölérendeltségi viszony, és nyilván semmit, de semmit nem számított az, hogy kinek milyen a származása. Ha már valaki berukkolt, akkor édesmindegy volt, hogy milyen a pedigréje, vagy hogy mennyire művelt is az illető. Sőt, és ez is személyes tapasztalat, a professzionális hadseregben az olyan hókuszpókusz, mint műveltség, inkább egyfajta hendikepnek tekintendő, és jobban teszi a baka, ha az efféle civil izéket a lehetőségekhez képest minél inkább eltitkolja.

A fegyelmen és hierarchián túl az állandó éberség az, amit minél inkább fenn kell tartani – a két dolog persze kéz a kézben jár. Az éberség fenntartása leginkább a tisztek, de inkább a tiszthelyettesek és altisztek feladata, és az ilyesmiben aztán még a legtompább agyú tiszthelyettes is bámulatos fantáziáról képes tanúbizonyságot tenni. Belefér ebbe sok mindent: a legváratlanabb pillanatban érkező utasítások (annál jobb, ha minél értelmetlenebb), olykor a fizikai bántalmazás is, de a legcélravezetőbb a rendszeres, váltakozó intenzitású megalázás – olykor egy-egy ritka dicsérettel vegyítve.

Először meg voltam győződve arról, hogy ebben a két sorban egy harmadfélezer éves megalázásnak vagyunk a szemtanúi. Itt áll ez a félnemesi származású, letagadhatatlanul művelt pároszi gyerek, feszes vigyázzban. Ekkor odalép hozzá egy tiszt. A beszélő pillantása először a lábára rebben (kipécéztek, felém tart), aztán ismét felkapja a fejét a közlegény, és mereven előre nézve, sőt, az állát fölfelé vetve mered maga elé. Katonaként én is számtalanszor átestem azon a szituáción, amikor két tenyeremet a nadrág varrására szorítva haptákban álltam, miközben valami aluledukált bunkó odalépett elém, szinte test-a-testhez, és az arcát a pofámba tolta. Ha az elöljáró hórihorgas, akkor én ebben a helyzetben óhatatlanul az állát vagyok kénytelen bámulni.

Az így-úgy borotvált, ápolt arcszőrzet ezen felül a katonaságnál mindig a magasabb rangúak kiváltsága. A legénység eleve nem is engedheti meg magának ezt a luxust. Ideje sem nagyon volna arra, hogy a szakállát ápolgassa. Az antikvitás történetében hosszú szakállú, hosszú hajú hadserege csak a spártaiaknak volt: a lakedaimón hadsereg azonban különös kivétel, hiszen ez tisztán arisztokratákból álló, speciális haderő volt. Azt se felejtsük el, hogy az igazán profi hadseregekben pedig a tiszteknek, sőt, a hadseregparancsnoknak sem igazán illő szakállal mutatkoznia: sem Nagy Sándor, sem Caesar nem eresztett sem szakállt, sem bajuszt.

Közlegény kell, tömzsi nékem, hogyha csámpás, akkor is,

Miután a megfegyelmezés megtörtént, és a tiszt hátat fordított, magára hagyva a közlegényt, a kamera megmozdul. Először a testet mutatja (tömzsi), majd a lábat (csámpás). Tehát az eddig fölfelé, a magas tiszt álla felé irányuló kamera most lefelé fordul.

Nem nehéz megmagyarázni, hogy miért. A nyilvánosan megalázott katona szégyenében lehajtja a fejét, és a saját testét és karikalábát bámulja.

És itt vehetjük észre, hogy a versből hiányzik mindenfajta népi öntudat, és mindenféle közlegény-szolidaritás. Nem többes számú az állítmány. És nincs okom semmiféle öntudatra. Hiszen eleve alacsony vagyok: az előbb még egy ilyen-olyan állat bámultam. Most pedig lenézek magam elé, és látom a pocakomat (a tömzsi egyben pocakos is), és a csámpás, befelé álló lábamat.

Magyarán ez a költemény – legalábbis az én értelmezésem szerint – éppen hogy a tisztek megalázó, de ennek ellenére teljesen jogosnak érzett eljárását írja le. Arkhilokhosz közmondásosan gúnyos stílusa persze nevetségessé teszi a tisztet is – de legalább annyira nevetségessé teszi saját magát, a csámpás és tömzsi entellektüelt.

Az utolsó sor pedig a maga módján megkoronázza a költeményt:

Csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen!

Most őszintén: az a katona, akivel ez történt az imént, az meg tudja vetni a lábát? Lehet, hogy a harctéren igen. De most éppen, néhány torokszorító másodpercre, és ha csak lelkileg is, bizony ugyancsak meghátrált (és jól is tette, teszem hozzá: próbálj csak meg feleselni egy kiképzőőrmesterrel!). És igen, legyen a szíve a helyén a katonának, nem úgy, mint az iménti néhány percben nekem, akit egy pomádés szakállú macskajancsi alázott porig.

Azt se felejtsük el, hogy az utolsó mondat igéi (tudja, legyen) felszólító módban vannak, vagyis olyan cselekményt fejtenek ki, aminek meg kell történnie – de egyáltalán nem biztos, hogy eddig megtörténtek volna. A csak szóban pedig van valami elnézést kérő, mentegetőző, egyben lemondó felhang (csak meg tudja vetni lábát... de hát nem tudja a lúzer).

Ahhoz azonban, hogy a szöveg valamennyi jelentésrétegét felfejtsük, nyilván nem elegendő, hogy csak a magyar fordítást vegyük át. Különösen amiatt, hogy Horváth István Károly fordítása műfordítás. Vagyis nem pusztán az információt adja át a lehető legpontosabb módon (törekedve arra, hogy csak és azt az információt adja át, ami az eredeti, görög szövegben benne van, semmit ne vegyen el belőle és semmit ne adjon hozzá), hanem nyilván törekszik arra is, hogy megpróbálja átadni az eredeti, görög szöveg ritmikáját, az időmértékes ritmust is. Ugyanis a magyar, akárcsak a görög vagy a latin, képes az időmértékes verselésre.

Ez a sajátossága pedig bizonyos tekintetben problematikussá teszi a munkát.

Ha a fordítónak csak a tartalmi teljességre kellene törekednie, jóval könnyebb helyzetben volna, ha olyan nyelvre kellene transzferálnia a verset, amelyben nincs időmérték – mindjárt egy gonddal kevesebb. Mivel azonban a magyarban az időmérték lehetséges, a fordító, ha lehet, még szorosabb gúzsba kötve táncol.

Helyénvaló hát, ha keresünk egy olyan nyelvet, amelyben képtelenség időmértékes verset írni, és megnézünk néhány ottani fordítást. Az ilyen a nyelvek ugyanis óhatatlanul az információra fogják helyezni a hangsúlyt, a ritmus nem lesz kényszerítő erő.

Kifejezett szerencsénk van, ami azt illeti: az angol nyelv például nem alkalmas az időmértékes verselésre.

Ha némi keresgélés után aztán találunk néhány fordítást, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy még így is több, különböző szövegértelmezést kapunk. Csekély kutatás után én mindjárt négy szövegvariánst találtam, pedig csak az internetet használtam.

Hasonlítsuk össze ezeket az értelmezéseket, és próbáljunk meg eljutni a szöveg magjáig!

William Harris nagyszerű Arkihlokhosz-tanulmánykötetében (Archilochus: First Poet after Homer, Middlebury College, 2002) a következő fordítást adja:

„I don't like a tall general nor one in braids, or proud with his curls or part shaved under the chin, but for me should be short and around his knees bowlegged to behold, standing firm on his feet, full of heart.” 

Nem szeretem a magas tábornokot, sem valakit befonott hajjal, vagy a (göndör) fürtjeire büszkét , vagy a részben kiborotvált állút, de lám, nekem legyen [valaki] a térde körül karikalábú, a lábán határozottan álló, teljes szívű.

Guy Hedreen fordítása (The Image of the Artist in Archaic and Classical Greece – Art, Poetry, and Subjectivity. Cambridge University Press, 2016) kissé eltérő:

„I have no liking for a general who is tall, walks with a swaggering gait, takes pride in his curls, and is partly saven. Let mine be one who is short, has a bent look about the shins, stands firmly on his feet, and is full of courage.”

Nem kedvelem a tábornokot, aki magas, és hencegő járással sétál, büszke a (göndör) hajfürtjeire, és csak részben borotvált. Legyen az enyém valaki, aki alacsony, van egy hajlása a lábszárában, határozottan áll a lábán, és telve van bátorsággal.

Olvassuk el azt a fordítást, amivel Anastasia Bakogiani és Valerie Hope örvendeztetnek meg benünket az általuk szerkesztett tanulmánykötetben (War as Spectacle – Ancient and Modern Perspectives on the Display of Armed Conflict. Bloomsbury Academic, 2015):

„I have no fondness for a general who is tall and takes long strides, proud of his curls and partly shaven. No, as far as I'm concerned let him be short and bandy-legged to look at round the shins, but standing firm on his feet, full of heart.”

„Nincs kedvem egy tábornokhoz, aki magas és hosszan lépdel [hosszú lépést tart], büszke a [göndör] hajfürtjeire és részben borotvált. Nem, ami engem illet, hadd legyen alacsony és kapcsos lábú a lábszára körül [a lábára nézve], de a lábán határozottan álló, és teljes szívű.”

John T. Hamilton is tesz egy próbát (Security – Politics, Humanity, and the Philology of Care, Princeton University Press, 2013):

„I do not love the tall general or the one who struts, or the one who exults in his curly locks or is cleanly shaven, rather for me let him be someone short, even bow-legged, walking secure on his feet, full of heart.”

„Nem szeretem a magas tábornokot vagy azt [a másikat], aki felvág (peckesen jár) a göndör hajfürtjeivel, vagy tisztára van borotválva, inkább nekem legyen valaki alacsony, bár karikalábú, a lábán biztosan járó, teljes szívű.”

Bármelyik kísérletet nézzük is meg a négy közül, azt kell észrevennünk, hogy Horváth István Károly fordítása sokkal inkább átköltés, mintsem az eredeti pontos adaptációja.

A legfontosabb különbség az, hogy egyik angol fordításban sem szerepel sem legény, pláne közlegény. Arkhilokhosz azt írta (a négy angol variáció ebben egyetért), hogy a magas és kikent-kifent, szakállas tábornok helyett jobb egy alacsony tábornok. Szó sincs tehát semmiféle közlegény-tiszt-szembeállításról! Vagyis Horváth István Károly a maga verziójában színpadra állított egy olyan szereplőt, aki az eredeti költeményben nem is szerepel. A közlegény (vagy más legény) felléptetéssel annyira ráerősített az elnyomó-elnyomott, arisztokrata vs. népi származású pozitív hős ellentétre, hogy Erdős Konrád Arkhilokhosz-tanulmányában (A hazátlan Arkhilokhosz) ehhez a jamboszhoz még ezt is hozzáfűzi:

 „Hozzánk, magyarokhoz közel állnak e sorok. Petőfi majd az ő módjára áll szemben a tisztekkel és öleli keblére a közkatonákat. Ismerte-e a magyar költő Arkhilokhosz sorait, tudatosan vagy inkább tudat alatt érzett és írt az ő módján?”.

Horváth fordításának kifejezett hibája az, hogy kihagyja a befont hajú vagy copfos jelzőket (bár az első szövegvariáns üstök szavával még próbálkozik), és csak a szakállviselést hagyja meg. Így a négy információból (aminek nagyon is komoly jelentősége van, ezt mindjárt látni fogjuk) csak hármat hagy meg, így elveszít egy gondolatritmus-egységet.

Meg kell jegyeznünk emellett azt is, hogy az angol fordítások mind azt írják, tábornok, tehát hadseregparancsnok, nem pedig simán tiszt, ami jelenthet ennél alacsonyabb rangú személyt is. Az angol fordítások egyetlen tábornokról (general) beszélnek, akinek hol ilyen a szakálla, hol olyan. A magyar fordítás több elöljárót (tisztjeim) emleget, ami az egyedi esetet általánossá teszi – holott tudjuk, hogy a „Nem szeretem az angoltanárt!” mondat korántsem ugyanaz, mint a „Gyűlölöm a tanárokat!”.

Térjünk hát rá az angol és a magyar fordítás eltérő igehasználatára! Míg a magyar fordítás az indulattal teli Én utálom állítmánnyal indít, az angol változatok az ennél jóval szelídebb Nem szeretem..., Nem kedvelem..., Nincs kedvem... szavakkal indítanak. Feltételezhetnénk, hogy Horváth kénytelen volt ismét feláldozni a jelentésbeli pontosságot a ritmikai pontosság oltárán. Ez azonban nem így van. Az „Én utálom hórihorgas, döngőléptű tisztjeim” helyett minden további nélkül állhatott volna a magyar fordításban a „Nem szeretem hórihorgas, döngőléptű tisztjeim” is. Éppen csak egy apró, prozódiai hiba csúszna be az első két szóba. Az időmértékes verselés azonban ennyit megenged, különösen a sorok elején. Ráadásul ebben az esetben mind a két vers, a görög és a magyar is a „Nem...” tagadószóval indítana – márpedig az, hogy az ókori versek esetében a kezdő szónak milyen jelentősége van, köztudomású. Devecseri például inkább ejtett prozódiai hibát saját zseniális eposz-fordításában, csak hogy az eredetivel egyező harag (μῆνιν) szóval kezdhesse saját Íliászát.

Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét…

 Az igazat megvallva van egy tippem, ami azért menti Horváth István Károly eljárását. Nem vagyok igazán jártas a görög nyelvben, ám ahhoz, hogy a szöveg legelső jelentésééig eljussunk, végre (a magyar és az angol változatok után) szemügyre kell vennünk a költeményt magát úgy, ahogy Arkhilokhoz megírta azt. Ez segít abban is, hogy a kiejtést és a verszenét is halljuk – többször említettem, hogy a kötött szövegek helyes értelmezéséhez a ritmika és a hangzás különösen hozzátartozik.

οὐ φιλέω μέγαν στρατηγὸν οὐδὲ διαπεπλιγμένον

οὐδὲ βοστρύχοισι γαῦρον οὐδ᾽ ὑπεξυρημένον,

ἀλλά μοι σμικρός τις εἴη καὶ περὶ κνήμας ἰδεῖν

ῥοικός, ἀσφαλέως βεβηκὼς ποσσί, καρδίης πλέως. (Arch. Fragm. 114.)

Az eredeti, görög változat jóval gazdagabb mind a magyar, mind az angol szövegvariánsoknál. A két első sor valósággal lüktet, az οὐ - οὐδὲ - οὐδὲ - οὐδ᾽ („Nem - sem - sem - sem”) szavak négy egyenlő részre osztják a két sort. Ez a két sor (vagy négy félsor) valósággal masírozik. Ráadásul mind a négy rész hangsúlyos u...-hanggal kezdődik. Lehetséges volna, hogy egy menetelő hoplita liheg (uh..., uhh...)? Esetleg afféle menetelődalt kell huhognia, amit olyan előszeretettel énekeltetnek mainapság is az unatkozó tisztek?

Megjegyzem, a menetelés motívumát csak még jobban felerősítik a klasszikus antik költészetben oly ritkán alkalmazott belső és végrímek is (τηγὸν - μένον - γαῦρον - ημένον), ez pedig menti Horváth István Károly elsőre önkényesnek tűnő „döngőléptű” választását. A klasszikus antik költészet nem használ rímeket: azonban az Íliász bizonyítottan legősibb része  alkalmazzák ezt az eszközt:

S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,

istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,

míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk:

kik voltak danaók fejedelmei és vezetői?

Én sokaságukat el nem mondom, nem nevezem meg,

nem tudnám, ha akár tíz nyelvem volna, ha tíz szám,

hangom nemszakadó és rézből volna a szívem;

hogyha a Múzsák, pajzstartó Zeusz lányai, bennem

föl nem idézik, hogy hány hős jött Ílion ellen;

hát a hajó-vezetőket mondom s mind a hajókat. (Íliász II. 484-493)

De mivel magyarázhatjuk Horváth István Károly gyűlölöm igéjét?

Talán azzal, hogy nagyon szubtilis, nagyon rejtett, nagyon áttételes formában igenis szerepel ebben a műben a gyűlölni szó. Odüsszeusz, Ithaka királya, aki hosszú élete során nem egyszer kényszerült arra, hogy eltitkolja a valódi kilétét, és megalázó helyzetekbe kerüljön (akárcsak feltehetőleg Arkhilokhoz is), éppenséggel nem volt éppen egy égimeszelő. Erről az Íliász harmadik éneke tisztán és világosan tudósít:

„Másodszor meg az agg, Odüszeuszt meglátva, ekép szólt:

„Mondd nekem azt is meg, jó lányom, hogy ki e férfi:

fejjel ugyan kisebb, mint Átreidész Agamemnón,

termetesebb mégis, ha a vállát nézzük, a mellét.” (Íliász III. 191-194)

Odüsszeusz neve feltehetőleg a gyűlölni szóból ered (ὀδύσσομαι). Az ithakai király pedig hazatérte során a vendégbarátságot kissé sajátságosan értelmező emberevő óriásnak, Polüphémosznak úgy mutatkozik be, mint útisz (οὔτις), azaz senkise. A háromszor ismételt οὐδὲ kötőszó egy értő fülű hallgatóban talán megképezheti ithakai király alacsony, ám gyűlölködő, összeférhetetlen alakját. (Az Odüsszeusz - Agamemnón párhuzamot Hedreen is megemlíti, ld. im. 80, noha nem tér ki az én hangzásbeli párhuzamomra.)

Arkhilokhosztól minden bizonnyal idegen volt bármiféle osztály-szemlélet. Ez a feltehetően alacsony és karikalábú, kényszerből zsoldossá lett fiatalember, the first poet after Homer, (ahogy Harris professzor nevezte egy költőien kétértelmű mondattal) tőrőlmetszett lírikus volt. Amellett pedig professzionális katona, márpedig az osztályszemlélet a profiktól is idegen. Ha gúnyol egy tábornokot, akkor őt gúnyolja, és nem a hivatását – mint ahogy az öngúny esetében is csak saját maga a célpont, és nem a közlegénység teljes egésze.

És ez az a humorérzékkel és öniróniával vegyes, személyes objektivitás az, amit reménytelen szorgalommal várunk el valamennyi szakembertől.