„Történelmünk tele van hősökkel, hazafiakkal, vértanúkkal, kik, mint ő, nemzetünknek áldozták életüket. Vannak köztük nagyobbak, kiknek élete és halála mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt az ország sorsárára: vannak olyanok, kik hatalmasabb eszközökkel rendelkezve, előkelőbb, fényesebb színpadra helyezve oly tettekkel szerezték meg a halhatatlanságot, melyek mögött a kis Drégely esete csekélységgé törpül. De a legnagyobbak, a legkiválóbbak közt is kevesen vannak, kik egyéniségük bájával, férfias jellemük varázsával, egész életük kristálytisztaságával, önfeláldozásuk nagyszerűségével oly igaz rokonszenvet élesztenének, mint Szondy György.
Noha lehetőség szerint ódzkodunk a patetikus megfogalmazásoktól, egyet kell értenünk Acsády Ignác fentebb idézett szavaival. Szondi (Szondy) György kétségkívül nagyon tisztességes ember lehetett. Igazi hős.
A történelem (és nem csak a magyar) nem szűkölködik hősökben. Sokakról nyilván nem is hallottunk.
Szondi György emlékezetét szerencsére megőrizte a hangyaszorgalmú és már-már könyvelői pontosságú Tinódi Lantos Sebestyén. Így aztán a későbbi korok is vissza tudtak nyúlni hozzá. Jó és kevésbé jó írók is gyakran dolgoznak hozott anyagból.
Az elfogult írók hajlamosak leegyszerűsíteni a dolgokat. Gárdonyi Gézánál egy félszemű, fanatikus migráns acsarkodik tízéves kisfiúra holmi bizsu miatt, aztán persze jól megszívja Egernél. Örsi Ferenc Eke Mátéja hetyke, jóvágású kuruc legény, aki tizenhárom epizódon át szívatja rommá a a pöffeszkedő, vérbeli hülye labanc és nem kevésbé debil katonáit. Igaz, a Tenkes kapitánya legalább szellemes.
Arany tehát hozott anyaghoz nyúlt, ugyanúgy, ahogy a Toldi vagy az V. László esetében.
Születtek a műről középszerű, iskolamesteres elemzések, mint ez, vagy ez, vagy ez, Felesleges végigolvasni őket, ugyanazt hajtogatják. Írtak a balladáról egyenesen tébolyodott asztrálmitológiai (!) tanulmányt is.
Mi inkább olvassunk el újra a Szondi két apródját, és próbáljunk meg közösen a mű mélyére hatolni!
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
Vegyük szemügyre először a verselést!
Arany egész életében roppant változatos versformákat használ. A Wales-i bárdok verselése kelta. A Bor vitézé maláj pantum. Az elveszett alkotmány hexameter. A forma és a tartalom Aranynál sokszor különösképpen egymásra játszik.
Csodálkozom hát, hogy a vers- és hangtani bravúrok fölött ennyire elsiklottak az elemzések. Akinek csak egy kis ritmusérzéke is van, hamar ráérez arra, hogy a Szondi két apródja kifejezetten keleties ritmikájú. Az első három sorban spondeust (tátá) váltogat ionicus a minoréval (tititátá). A második sorban a költő ezt a sort megfejeli még egy hosszú szótaggal (tá). Ennek a két verslábnak a vegyítése, valamint a második sor megnyújtása már önmagában szokatlan, keleties hangzást kelt.
A versszakok utolsó, negyedik sorában Arany azonban páratlan bravúrral ritmust vált, és két anapesztussal (tititá), amit ismét egy ionicus a minore (tititátá) zár le, tehát – a nyugati verselés általános gyakorlatával szemben – nem-szimmetrikus sorokat használ: a soronkénti szótagszám 11, 12, 11, 10(!).
A keleties hatást tovább fokozza az, hogy Arany a nyomatékot (arsis) gyakran a szó második szótagára helyezi (felhőbe, gyümölcs stb), ami szintén szokatlan hangzást eredményez.
És akkor még nem is szóltunk a hangszimbolika egyéb elemeiről! Egy furcsa sorban (zászlós kopjával a gyaur basa sírján) csak úgy jön ki a ritmus, ha úgy ejtjük ki, zász-lós ko-pi-á-val a gyar' ba-sa sír-ján. Olyan hatást kelt ez a fura tagolás, mintha egy magyarul kissé törve beszélő idegen próbálná meg helyesen kiejteni a szavakat. 
Hogy a vers tele van keleties szavakkal és kifejezésekkel (,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért? / Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra? / Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért, / Odaillőt egy huri nyakra!’), közhelyszámba megy. Miért is ne használna egy török hadvezér és egy török katona keleties szavakat és kifejezéseket? Azt azonban stiláris vakságnak, költészettani botfülűségnek tartom, hogy a fentebb idézett ún. elemzés azt írja,
[...] a belső ismétlések zsúfoltsága („álla halála”) már-már a mesterkéltséget súrolná...
Kappanyos András pedig egy elég elgondolkodtató tanulmányában úgy fogalmaz, hogy
a 16. századi illúziót vitathatatlanul megtöri a „mint hulla a hulla” bizarr szójátéka, amelyet már Greguss Ágost szerint is „szívesen nélkülöznők”
Greguss hivatkozott művében, az Arany János balladáiban én speciel nem találtam ezt a 'szívesen nélkülöznők' kitételt. Azt azonban közbe szeretném szúrni, hogy Greguss (véleményem szerint tévesen) a ballada sorait csak anapestusokra és spondeusokra bontja fel, de javára legyen írva, ő is észrevételezi, hogy ez a fajta verselés
Népköltészetünkben elő nem fordul, műköltészetünkben is csak Csokonai óta.
De hogy visszatérjünk a többek által ostorozott mint hulla a hulla kifejezésre, próbáljunk meg csak a fülünkre hagyatkozni! Sőt, vessük egybe ezt a vitatott szópárt egybevetni az álla halála ("Ő álla halála vérmosta fokán") szópárral.
Ez a két részlet az, amitől a vers igazán török vers lesz! Ez a sok á és l és h és u hang nem más, mint rájátszás, tudatos költői rájátszás a mohamedánok legszentebb imájára, a Shahadára! Ez arabul úgy van, hogy
lā ʾilāha ʾillā llāh muḥammadun rasūlu llāh
közismert magyar fordítása pedig úgy szól, hogy
Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő prófétája.
És még mindig csak a ritmikával és a hangszimbolikát karcolgattuk.
Nem fecsérlek időt arra, hogy idehányjak olyan felületes vagy fölösleges szavakat, mint többszólamúság, múlt és jelen, leíró rész, drámai dialógus, szemléletes ellentétpár, aktív igék, ismétlések, fokozások, régies szavak. Ezeket már megtették előttem sokan. A szövegen inkább egyszerűen csak gondolkodni fogunk.
Ha pedig véletlenül azzal zárnám az eszmefuttatásomat, hogy
A ballada Arany üzenete a magyar nép és az elnyomó osztrák császár számára: bárhogy hízeleg vagy fenyegetőzik, a magyarok nem hajolnak meg az akarata előtt.
, az azt jelenti, hogy beláttam, alkalmatlan vagyok arra, hogy irodalmi vagy képzőművészeti alkotásokkal foglalkozzam.
A ballada időrendje erősen meg van bontva. Rendezett káosz az egész költemény. Hogy ismét filmes hasonlattal éljek, annyira profi szinten kusza, mint egy jó Tarantino-film. Vagy mint Homérosz Odüsszeiája. Az eposzban is a címszereplő (Odüsszeusz) meséli el a kalandjait a phaiákok udvarában. Itt a dalnokok, a két ifjú. És, hogy ezt a párhuzamot még tovább vigyük, vegyük észre, hogy Odüsszeusz kalandjait is erősen meg lehet kérdőjelezni. A narrátor (az ithakai király) nyilván legalább annyira elfogult, mint ebben az esetben a két apród.
Időrendileg az első esemény az, amikor is
[...S hogy] feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.[...]
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
Ennek a párbeszédnek szem- és fültanúja volt a két apród, hiszen még ott voltak a várfalakon belül. De fültanúja volt Márton is, akinek a beszámolóját (Szondi halálra szánt üzenetét) nyilván meg kellett hallgatnia magának Alinak is. Így ezt a dialógust bízvást tekinthetjük hitelesnek.
Tinódi elbeszélése szerint az ostrom már tartott egy ideje. Ali ekkor küldte el Orosziból Mártont, a katolikus papot, hogy a várkapitányt felszólítsa a megadásra. Szondi az elbeszélés tanúsága szerint ekkor öltözteti díszbe az apródokat, és küldi át a basához.
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!
Ali nyilván elszállásolta a gyerekeket. Az ostrom folytatódott. Az elbeszélésnek az a része, hogy
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
szintén hiteles. A két apródnak ott kellett állnia Ali Hádim hadseregparancsnok mellett, így a "Hadd zúgjon az álgyu!" ugyancsak elhangozhatott.
Ezek után pedig térjünk rá Ali jellemzésére – elvégre minden epikus műnek a jellem a lényege! Vegyük át, hogy hogyan is jellemzik a hadvezért az apródok, és próbáljuk meg kiköveteztetni, hogy mennyire tekinthető pontosnak ez a jellemzés!
"Kevély üzenettel a bősz Ali küldte", éneklik az ifjak, és úgy folytatják: "Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond", Ali tehát kevély, bősz, pogány, bólogatna komolykodva a felületes olvasó. A tanítónő még alá is húzatná a három minőségjelzőt, ceruzával.
Ezek azonban az apródok roppant elfogult szavai! Ha megnézzük Ali szavait és tetteit, akkor épp az ellenkező következtetést vagyunk kénytelenek levonni.
Ali nem csak a csata után becsüli meg az ellenfelét, Szondi Györgyöt. A kapitulációra való felszólításban jó Szondinak titulálja – elég nehezen védhető álláspont az, hogy ez egy kevély megnyilvánulás volna. Bősznek sem lehet nevezni a kontyost. Nem toporzékol, hogy "Lőjétek rommá ezt az ócska akolt, és mészároljátok le a juhokat!". Nem üvölti el magát, hogy "Tűz! Azokban a szavakban, hogy
Hadd zúgjon az álgyu!
inkább egyfajta rezignált, szomorkás beleegyezést lehet felfedezni. Jól van, Szondi György. Te akartad. Legyen hát.
Ali pogány – zágson, hát minek is neveznénk egy törököt? Pogány az istenadta. Szondi pedig gyaur basa. Nincs ebben semmi sértő. Ezek puszta ténymegállapítások. 
Ali maga a műben egyszer szólal meg – a továbbiakban őt a török szolga idézi csak. Érdemes megfigyelni, hogy ez a szerkesztési mód, a párhuzamos szerkesztés, valamint a beékelés, tehát hogy a két apród elmeséli, hogy Márton azt mondta, hogy Ali azt mondta, hogy..., ezenfelül a helyszínek és nézőpontok állandó váltakoztatása is mennyire keleties: tisztára Ezeregyéjszaka.
,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’
Ali szavai, ezt az elemzések mind kiemelik, igencsak törökösen csengenek. Greguss Ágost arra is felhívja a figyelmet, hogy a bülbül-szavú rózsa egy török dalra, a Rózsa és csalogányra céloz. Ebben a versszakban ott van még a huri is, a mohamedán Paradicsom mindenre kész női alkalmazottja.
Ha a másik török szavait nézzük (ő Ali elfogult szolgája, aki nyilván az ura szavait szajkózza), akkor a keleties, törökös szavakhoz, kifejezésekhez sorolhatjuk még a mézizü sörbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, jó illatu fűszer, és drága kenőcs... csábító érveit is.
Ezek lehetnek Ali érvei. Nem hogy nem bősz, kegyetlen, kevély szavak ezek, éppen ellenkezőleg: egy irodalomban jártas, vallásos, elfogulatlan férfi szavai. Némely tanítványom fejében megfordult a gondolat, hogy esetleg talán túlságosan is kifinomult, túlságosan művelt, túlságosan érzéki szavak ezek. Magyarán Alinak esetleg már, hátsó szándékai is vannak az ifjakkal (sőt, még olyan meghökkentő ötlettel is találkozhatunk, hogy maguk az ifjak szerelmesek egymásba!).
Ez az ötlet ugyan kissé eltúlzott, de azért nem teljesen ördögtől való. Arra ugyanis van utalás, hogy az ifjak egy kicsit férfiatlannak, femininnek tartják magukat, legalábbis Arany ezt sugallja. Ez a sugallat a
Két dalnoka is volt, két árva fiú: / Öltözteti cifrán bársonyba puhába
sorpárban van elrejtve. A bársony, puha szavak nőt idéznek fel. Azonban még árulkodóbb a cifra szó, amit itt az ifjak magukra alkalmaznak. A cifra ugyanis nem csak azt jelenti, hogy díszes, márpedig Arany aztán nagyon tisztában volt a szavak jelentésével! Ez a szó előfordul nála (többek között) a Vörös Rébékben és a Szőke Panniban is. Az egyik eseten "Míg elvette a Sinkóék/ Cifra lányát, a Terát." (Vörös Rébék), a másikban "Szőke Panni henyélve ül, / Mégis cifra, majd elrepül;" (Szőke Panni). A cifra lány egybeírva cifralány, és azt jelenti, kurva. Mint ahogy magának a cifrának is az az egyik jelentése, hogy "Feltűnően öltözködő, kétes erkölcsű nő. Az csak egy cifra." (lásd Értelmező szótár)
Azt azonban, hogy Alinak lettek volna homoszexuális vágyai, a történelmet ismerve száz százalékos biztonsággal kizárhatjuk. Szegény Ali mellékneve ugyanis az volt, hogy Hádim. Ali Hádim.
Latinul Ali Eunuchus.
Magyarul "a herélt" Ali.
Az ő esetében tehát, fájdalom, minden efféle intenció ki van zárva. Ha bárki is abuzálni szándékozná a két ifjút, az maximum a török szolga lehet.
„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
A szép úrfiak (kétszer!) és a lány-arcotok az ő szájából hangzik el. Az ezt követő mondatban azonban rögtön leszögezi, hogy Ali nagyon fog vigyázni az ifjakra, tehát ebből az irányból nem igazán fenyegetheti őket veszély.
Miután Ali pozitív jellemvonásait többé-kevésbé tisztáztuk, lássuk most Szondi Györgyöt!
Szondi olyan, mint Katsumoto az Utolsó szamurájban. Leonidas és a háromszázak Thermopülénél. Von Ritterbach a Mesterségem a halálból. Az, hogy meg fog halni, kétségtelen. Valószínűleg nincs is más vágya. Csodálatos az, ahogy még csak esélyt sem ad Alinak arra, hogy esetleg kegyelmet gyakoroljon:
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
Csodálatos, már-már röhögnivalóan szép szavak. Azaz röhögnénk, ha éppen nem egy halálra készülő harcos vágná őket egy szervilis, meghunyászkodó pap arcába. A felelet látszólag Alinak szól ("mondjad neki [...], ím azt felelem"), a török hadseregparancsnok azonban nyilván előre sejti, hogy mit válaszol majd ez a gőgös gyaur. Az előbb már említettük a "hadd..." szó szomorúan beleegyező, rábólintó jellegét.
Szondi azonban itt az idegen hatalmat kiszolgáló papot, Mártont sérti vérig. Az árulót. Éppenséggel pedig megtalálja azt a pontot, amin keresztül a lehető legmélyebbre szúrhat. Mártonnak, a klérus tagjának az ura elvileg, ugye, Jézus volna. Gyakorlatilag azonban Jézus helyébe Szondi Alit basát teszi munkaadónak, saját uraként pedig valóban a Názáretit nevezi meg. De egyben megsértheti magát Alit is. A "Kegyelmet uradtól nem várt soha Szondi"-mondat, ha Alinak szól, azt jelenti, hogy kegyelmet Szulejmán szultántól (= Ali főnökétől) nem várt soha Szondi. Ali, te is csak egy szolga vagy. Mint ahogy szolga Márton, és szolga a két apród. Szolga, persze, Zrinyi maga is: az ő főnöke (Jézus) azonban egy kicsit jelentősebb munkaadó, mint akár maga a török szultán.
Na most, Arany itt, ha meg merjük kockáztatni a feltételezést, egy papot tesz nevetségessé (amivel, be kell vallanom, gyakorló ateistaként én speciel tökre egyet tudok érteni). Ha pedig így van, akkor az utolsó versszak szavai nyernek új értelmet:
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
Ha Márton, a pap ellenszenves, akkor az apródok, akik itt egy, még a megszokottnál is zavarosabb és illogikusabb bibliai szövegrésszel (Zakariás 11:17) kezdenek el átkozódni, szintén antipatikusak kissé. Mintha nem azt tennék, amihez érteniük kellene. Mintha nem azt tennék, amit tenniük kellene. Azt azért ne felejtsük ám el, hogy Szondi György éppenséggel azért küldte el őket a várból, hogy ne haljanak meg! Ők azzal, hogy kvázi provokálják a török szolgát, valójában éppen hogy katonához méltatlanul viselkednek. A két apród ájtatoskodó, paposkodó hozzáállását egyébként már a második versszak két sora ("Két ifiu térdel, kezökben a lant,/ A kopja tövén, mintha volna feszűlet") is előrevetítette. Hogy térdelnek, nagyon fontos mozzanat: kár, hogy az illusztrátorok, ahogy ahogy az már lenni, az ilyen apróságokon hajlamosak átsiklani.
A csata után dalt zengő, a csatában részt nem vevő két ifjú és A wales-i bárdok közötti párhuzam egyértelmű. Alátámasztja ezt a párhuzamot a tudatos ritmusválasztás (török és kelta), a hódító nagyúr és a szolga párbeszéde, illetve a finomságok, ételféleségek ínycsiklandozó, szemléletes leírása. Ezen felül mindkét cselekmény az éjszakába fordul, és mindkét cselekménysor vége büntetés (kivégzés vagy börtön).
Mint ahogy azonban egy elemzésünkben megkockáztattuk, a bárdok szerepe nem annyira egyértelmű, mint azt elsőre vélnénk. A két fanatikus apród kései dalolgatása sem az. Arany soha nem lépett fel a hatalom ellen, sőt, annak lojális, már-már elvtelen kiszolgálója volt, és az is biztos, hogy a forradalmat és szabadságharcot kissé ironikusan szemlélte: elegendő elolvasni a Nagyidai cigányokat.
Az azonban, hogy Arany nem volt hős, nem jelenti azt, hogy olykor ne akart volna az lenni, vagy ne értékelte volna nagyra a hősiességet. Mint Petőfi, a jóbarát színpadias, de mégis hiteles, valódi hősiességét, hiszen ez a narcisztikus, sértődős pojáca mégiscsak a halálával tett hitelessé egész életét. Aranyt folyvást komoly lelkiismeret-furdalás gyötörhette, ahogy azt Babits állapította meg az egyik nagyszerű tanulmányában:
Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy újabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden legkisebb lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki múltját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger, a híres osztrák filozófus Gedächtnisnek, erkölcsi emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, "égető mint Nessus vére." Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany hőseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lőrincnek megölése utáni hangulatokra); Piroskában, Etelében, a ballada-hősökben.
Úgyhogy a műben egyszerre jelennek meg a héroszok (Szondi), a realista kultúremberek (Ali), a minden hatalomnak lefekvő, ájtatoskodó stefkaistvánok (Márton pap), a lojális szolgák (török küldött) és a harcra koruk, habitusuk miatt alkalmatlan, ezért aztán túl későn, sőt fölöslegesen szót emelő fanatikusok (apródok). 
Akikben ráadásul az az idegesítő, hogy olyasmiről énekelnek, aminek nem is voltak szemtanúi – ellentétben a török követtel, aki egyrészt hajlandó elismerni, hogy Rusztem maga volt ő, mármint Szondi, másfelől hangsúlyozza, és ezt a tipográfia is kiemeli, hogy ő látta e harcot, nem úgy, mint a két énekes.
„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
És hol van a műben maga Arany? A ballada, ugyebár nem csak epikus és drámai műfaj, hanem egyben lírai is.
Arany, akinek annyi trükkje van, bizony elrejti magát a balladában. És ez a rejtőzködés, ez a mardosó öngyűlölettel kevert finom öngúny zseniális.
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
Arany az első sor hívórímében elrejti a saját vezetéknevét. Hiszen, ha a szót köznévként ragozzuk, úgy kellene tárgyesetbe tennünk, hogy aranyat. Csak abban az esetben kell így ragoznunk, ha ez a névszó tulajdonnév. A tulajdonneveknél ugyanis muszáj, hogy a ragozott alakból is pontosan ki lehessen következtetni az eredeti alakot.
Árulkodik a felelőrím is. Aranyt – alant. Úgy gondolom, az alant szó utalhat arra is, "a lant", vagyis a költészet szimbóluma. Aranynak van egy olyan verse, ami úgy kezdődik, Letészem a lantot – a hangszer itt is magát a költészetet jelenti. De nem kell ilyen messzire mennünk: hiszen magában a Szondi két apródjában is játszik már ezzel homonimával Arany! A második versszakban a figyelemfelkeltő tiszta rímmel él Arany
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
vagyis később az aranyt – alant rímpár a figyelmes olvasónál nyilvánvalóan eléri azt, hogy a már egyszer említett a lant-ra (vagyis a költészetre, tehát magára a költőre) asszociáljunk.
A hangtani-tartalmi utaláson túl pedig ott van, üvöltően halkan ott van egy önostorozó, groteszk azonosítás. Az ezüst (a keresztényeknél az árulás szimbóluma,előkerül a már idézett Zakariás-könyvben is), az arany (= a költő) után következik a nagybecsű marha. 
Hát igen. Ez vagyok én, írja le Arany János. Egy marha. Nagybecsű, tehát nagyra becsülnek: elismert költő vagyok, tanár Nagykőrösön, volt egy barátom, Petőfi Sándor, tisztes családapának ismernek. Csak hát egy marha vagyok, egy értelmiségi, aki csak írt, és aki soha nem is élt."Én nem mertem élni, mert élni akartam...", ezt már négy évvel a Szondi két apródja előtt leírta a harmincévesen már alélt vándor. Azóta nyilván csak romlott a helyzet. De az itteni, drégelyi nagybecsű marhák legalább máglyán égnek el (mint a wales-i bárdok!), és tőrt döfnek a paripák, vagyis herélt lovak szügyébe, mint majd Bárczi Benő, ez az impotens alak döf tőrt a saját szívébe. De talán még ez is jobb, mint tovább élni, és tovább zengeni.
Pláne egy zászlós kopja tövében. És pláne azoknak, akik érdemtelenek arra a zászlóra.
