Aradi Bence blogja

irodalmi dimenziók

irodalmi dimenziók

Lee van Cleef,...

... avagy olykor egy kissé Csehül állunk

2016. augusztus 06. - Bence Aradi

Egy bizonyos Vargha Ferenc szegezte nekem a kérdést néhány hónapja, hogy én vajon szeretem-e a Cseh Tamás-számokat. Mert, folytatta egy-két héttel később, ugyanis elég fragmentált beszélgetéseink szoktak lenni, ő nagyon sokat gondolkodik ezeken, és talán leülhetnénk egyszer, hogy alaposan elbeszélgessünk róluk.

Pár napja aztán végre le is ültünk jó másfél órára, és azóta én is elég sokat töprengtem. Nem csak a számokon, hanem az egész Cseh Tamás-Bereményi Géza-jelenségen.

csehberemenyi2.jpg

Az az érdekes, hogy ezeket a szövegeket mindenki automatikusan úgy emlegeti, hogy Cseh Tamás-számok. Ahelyett, hogy Bereményi-versekként hivatkozna rájuk. Ha egy verset megzenésítenek, akkor a zeneszerző-előadó sokszor indokolatlanul nagy szeletet követelhet magának a közös sikerből. Különösen akkor, ha ő az előadó is. Akkor ő kerül előtérbe. Weöres Sándor sokaknak csak Kaláka vagy Halász Judit. Csiribiri-csiribiri zabszalma.

Hogy egy hasonlattal éljek, a zene olyan, mint az erős fűszerek. A jó zene még egy rossz vagy semmitmondó vers hiányosságait is el tudja leplezni. Viszont ugyanennyire igaz, hogy a túlzásba vitt zene a jó vers finomságait is el tudja nyomni. A jó fűszer pedig természetesen kiemeli. A fűszerekhez azonban, vagyis a zenéhez, fájdalom, annyit konyítok, mint Dávid Ibolya a focihoz.

Így aztán, amikor is Vargha Ferivel végre leültünk az egyik kedvenc kocsmám teraszán, és ő megkérdezte, hogy akkor berakja-e a számokat, és épp vette volna elő a fülhallgatót, én azt javasoltam, hogy talán maradjunk a tiszta szövegnél. o-lee-van-cleef-facebook.jpg

A Lee van Cleef című költemény mellett döntöttünk. Javaslom, hogy a rövid elemzési kísérlet előtt fussa át az erre fogékony olvasó is a teljes versszöveget.

 Most akkor régi szokásunk szerint írjuk át a cselekményt szinopszissá! Először is állítsuk az eseményeket időrendi sorrendbe! Másodszor, szigorúan csak arra koncentrálva, hogy ki, mit, mikor és hol (mennyi ideig) csinál, rekonstruáljuk a cselekményt!

A szigorúan vett fabula nagyjából a következő lesz:

Van négy cowboy, bizonyos Barleycorn, Charley, Hombre és Dick, akik együtt bandáznak egy bizonyos Lee van Cleef nevű legénnyel. Gyakorta éheznek, a hatóságon kívül vadásznak rájuk (talán) a tisztességes polgárok is; Oregonban Lee meg is sebesül. Lee néha magányosan el-elcsatangol, aztán visszatér. Egy napon a hatóság lekapcsolja őket, és elviszik őket egy Phil Carney nevű erődbe, ahol Lee-t a többiek szeme láttára megkínozzák. A négy banditát aztán éjszaka szélnek eresztik. Lee ezután eltűnik. A másik négy egy évig betegeskedik. Az a szóbeszéd járja, hogy Lee, a legenda fényképésznek állt, Barleycorn, Charley, Hombre és Dick tamáskodnak. Egy napon aztán megpillantanak egy jól öltözött férfit. Dick egy pillanatra úgy véli, talán Lee lehet az. A férfi azonban szótlanul elsiet.fred-allen-cowboy-otrcat_com.jpg

Van nekem néhány ismerősöm, általában néhány évvel idősebbek nálam. Ők, ha ez a dal szóba kerül, kihúzzák magukat, felszegik az állukat, a szemük csillogni kezd; röviden, szisszenve levegőt vesznek, és bent tartják. A kezüket lazán a csípőjükre teszik ilyenkor, mintha csak ellenőriznék, hogy a pisztolytáska a helyén van-e. A szemük összeszűkül, lassan kieresztik a levegőt, és valami olyasmit mondanak elismerően, hogy igen, ez az! És idéznek egy-egy jellemző részt a műből. Férfias mondatokat, mint

Hej! Hej, hej, hej, hej, hej!

Vagy bólintanak, és elmerengenek, hogy

...így csak Lee van Cleef lova lép!

Az igazán műveltek – Magyarországon ez a fogalom azt az embert takarja, aki viszonylagos pontossággal tud hosszabb vagy rövidebb szépirodalmi szövegeket szó szerint idézni, még akkor is, ha az a szöveg az adott témához a lehető leglazább módon, vagy még úgy sem kapcsolódik –  esetleg azt a mondatot választják, hogy

Hátat a falnak és megdögleni.

Lám, lám, a jó öreg hősies értelmezés! Régi hagyománya van ennek. A veszett-ügyért-meghalás szép gesztusa fogja meg ezeket az ismerőseimet. A hej, mi aztán nem adjuk fel soha magasztos elve. Még akkor sem, ha a többiek begyúródnak. Olyanok vagyunk, mint a walesi bárdok. Mint Szondi két apródja. A háromszáz spártai. Katsumoto, a magányos daimjó, egy szál karddal a kezében, szemben a császári hadsereg géppuskáival. Maroknyi, tőrbe csalt légiós a Gemla schottnál, szemben velük Hodologu beduin vezér beduinjai. Vagy, hogy stílszerűbbek legyünk, a hét mesterlövész, amint Calvera utolsó rohamára vár az izzó napsütésben.the-magnificent-seven.jpg

Azonban a történetben szó sincs hősiességről, még kevésbé önfeláldozásról. A citált mondatok igen erőteljesek, az kétségtelen. Ez azonban puszta porhintés. Érdemes észrevenni, hogy a szöveg bandavezére, akit nevezzünk Lee van Cleefnek, igazából semmiféle vezéri tulajdonságot nem mutat. A hej! szócska, ha csak egyszer használnánk, valóban mutatna valami dacos hetykeséget. Az a figura azonban, aki minden helyzetben (és ezek a helyzetek kivétel nélkül vesztes helyzetek, éhezés, sebesülés) csak ezt képes ismételgetni, az inkább tűnik tehetetlennek és bénának, semmint rettenthetetlennek. Ennél kínosabb talán csak a négy követő folyamatos hej-hej-hej-hej-hej szövege. Nagyon úgy tűnik, hogy négy szerencsétlen suhancról van szó, akik rajonganak ezért az alakért, és görcsösen próbálják leutánozni a stílusát. Pedig létezik-e kínosabb annál, mint az utánzás? Pláne akkor, ha olyasvalakire akarok hasonlítani, akire igazán nem is érdemes.aller-amerikanische-cowboy-4694672.jpg

Ugyanilyen mulatságos mondat az, ami a ló lépéséről szól. Én nem vagyok egy vidéki ember, de ismertem olyat, aki a falu valamennyi traktorának meg tudta különböztetni a hangját. No de hogy egy ló lépéseit? Ez az állítás sem más, mint legendagyártás, puszta mesebeszéd.

A legkevésbé hősies mondat pedig a harmadik: hiszen a műben nem döglik meg az égvilágon senki! Ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a következő sor pedig az volna, hogy

előreküldesz négy másikat, hej.

Kétértelmű sor ez. Jelentheti azt, hogy golyózáporban a túlvilágra küldöm négy ellenfelemet, becsületes párbajban legyőzve őket. Azonban jelentheti azt is, hogy magam helyett küldök előre négy másikat a golyózáporba, esetleg éppenséggel négy bajtársamat, miközben én megbújok hátul. És mert hát a műnek a címszereplőn kívül négy hőse van, a rajongótábor, Barleycorn, Charley, Hombre és Dick, én bizony inkább ezt az értelmezést sem zárnám ki teljesen. sabata-affiche_397201_45746.jpg

Miféle hősiességet képzelünk bele ezekbe a versszakokba? Hiszen soha nem létezett olyan pisztolyhős, akit Lee van Cleefnek hívtak. Volt olyan, hogy Douglas Mortimer ezredes. Volt olyan, hogy Angyalszem. Volt Sabata is, meg volt McClain.  Lee van Cleef nem volt, csak egy Lee van Cleef nevű színész, aki eljátszotta ezeket a fentebb felsorolt kemény legényeket. De hát ő nem hős, hanem csak egy pojáca: holland bevándorlók gyereke, született New Jerseyben 1925. december 16-án, tehát már a vers írásakor sem volt egy igazán fiatal fiú. Hát miféle hős az ilyen? És ha ő nem hős, csak egy bohóc, akkor ugyan mekkora hős lehet Barleycorn, Charley, Hombre és Dick?cseh_indian.jpg

Egyébként pedig ha már egyszer cowboy-színészt választunk példaképnek, akkor miért pont Lee van Cleef lesz az? Miért nem inkább Clint Eastwood vagy Yul Brinner? Esetleg Charles Bronson? Miért éppen Lee, akinek még a nevét se nagyon tudjuk leírni, hiszen még olyan Cseh Tamás-interjú is van, ahol úgy szerepel, mint Cliff! Ráadásul ennek a sólyomtekintetű alaknak, lett légyen bármekkora színész is, a leghíresebb filmjeiben mindig a másodhegedűs szerepe jutott, vagy éppenséggel negatív karaktert alakított.

A vers maximum a béna vadnyugatról szól, de sokkal inkább a még ennél is  bénább magyar valóságról. A hetvenes-nyolcvanas évek minden heroikusságát nélkülöző, akolmeleg, lábszagú, kisszerű Kádár-rendszeréről.united_states_1884-1889-11-02.png

Ahol minden, ami nyugati, pláne, ha még ráadásul amerikai is, felmagasztosult. Amerika, öcsém! Ott olyan kemény helyek vannak, mint Fort Carney! Ott olyan vad helyek vannak, mint Oregon! Ne keserítsen el bennünket a tény, hogy az erőd valódi neve a térkép tanúbizonysága szerint Fort Kearney. Az se csüggesszen el, hogy Oregon állam soha nem volt része a vadnyugatnak, mert hogy mindjárt ott van Washington alatt, és az a maroknyi indián, aki ott élt, maximum bálnavadászattal foglalkozott. Ugyan, mit számít az ilyesmi ekkora távolságból? Egy ilyen Amerikában méltán lehet példaképünk akár egy holland színész is, pláne, ha neve egy kicsit olyan, mint a Lee farmeré, egy kicsit meg olyan, mint Cliff Richardé.cliff.jpg

Ha pedig magyar valóság, és ezek a fiúk igaziból magyar srácok, akik azt képzelik magukról, hogy amerikaiak, akkor a történet még elkeserítőbb. Akkor nem ránk lőnek, hanem maximum beszólogatnak. Nincsenek vállba kapott pisztolygolyók, legfeljebb a körzeti megbízott gumibotoz meg egy kicsit. Itt nem vadnyugati erődbe visznek be, hanem lepukkant rendőrőrszobába. A perzselő nap talán egy arcunkba fordított lámpa. Ebben a mélymagyar valóságban kerül a galerifőnök a szemünk láttára  a padlóra – és talán nem csak fizikai, hanem morális értelemben is. Négyünket aztán este kiengedtek, és mi

iszkoltunk, mint a veszett kutyák

Érdemes megfigyelni, hogy a szöveg hány híres magyar műre játszik rá. Petőfinek van két verse, amelyeket párba szoktak állítani. Az egyik A farkasok dala, a másik A kutyák dala.  A meg-nem-alkuvás és a megalkuvás két példája ez. Bereményi  egymásra játssza a kettőt: az éhező, üldözött, golyó-talált hősök, Petőfi farkasai itt mint beteg kutyák iszkolna, hogy átvacogjanak egy telet, mint ahogy tette azt  Petőfi Debrecenben.

Lehet, hogy kissé messzire merészkedem, de nekem például a

Négy napja már, hogy nem ettünk

mondatról kapásból a

Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset

sor jutott eszembe József Attilától. Ha felidézzük ezt a verset, a Tiszta szívvelt, azt kell észrevennünk, hogy ugyanazok a motívumok abban is, mint a Bereményi műben: éhség, a fiatalság eladása, a törvényen kívüliség, a hősi, vagy legalábbis elszánt halál.

A Bereményi-szöveg egyik jellegzetes helyszíne az utcasarok. Ez pedig talán Ady Endre Az én menyasszonyom című versére reflektál, ami végülis szintén arról szól, hogy micsoda magasztos dolog szembeszállni a világgal és a társadalmi koncvenciókkal, ha van valaki, akiben megbízhatunk.

Akadhat, aki azt mondja, hogy ezek mennyire hajánál fogva előrángatott versek, és a párhuzamok lehetnek akár véletlenek is. Persze, lehetnek. Azonban halkan megjegyezném, hogy a Lee van Cleef a Műcsarnok című lemezen jelent meg, ugyanott, ahol a Petőfi halála, a József Attila és az Ady utolsó fényképe is. Egy ilyen gyűjtemény, egy lemez (a cenzúra minden akadékoskodása ellenére, vagy éppen azért) mindig tudatos kompozíció, és találtam olyan, komolynak tűnő cikket is, ami többször hangúlyozza, hogy Bereményi a dalok összeállításának sorrendjét már-már monopóliumának tekintette.

“én állítottam össze a műsorokat, a dalok sorrendjét, mindent”

Én úgy gondolom, hogy ez a mű nagyon groteszk. Egy egész nemzedék keserű öngúnya szól belőle. Ahol a karizmatikus figura nem beszélhet nyíltam, csak néha egy-egy mélynek látszó, bátornak tűnő, ugyanakkor teljesen semmitmondó „hej!” szócskát ejthet ki. Egy szót, amelyet aztán az önzetlenül rajongó, de tulajdonképpen tehetségtelen slepp felkap, és minden adott  szituációban elismétli. És hát az elleplezés sokszor nem más, mint gyávaság. Tudom, a gyáva igen komoly jelző, a gyávaság pedig súlyos erkölcsi vétség. Létezik olyan vélemény is, hogy ez a legnagyobb bűn. A Kádár-korban, sőt, minden egyes korban az entellektüel kénytelen volt szembesülni a bátorság/gyávaság kérdésével:

“Egyszer volt egy beszélgetésünk sok évvel később: [Cseh Tamás] azt kérdezte tőlem, hogy el mertem volna-e mondani kocsmában azokat a dolgokat, amiket beleírtam a dalszövegekbe. […] Azt mondtam, hogy nem. Az volt a válasza, hogy akkor egy gyáva ember írja a dalszövegeket. Mondtam, hogy »viszont neked, Tamás, a saját bevallásod szerint évekig fogalmad sem volt, hogy mit jelentenek azok a szövegek, amiket énekelsz. Azokat te csak betanultad és visszaadtad.«”

A mű akaratlan bandavezére aztán megköti a maga kompromisszumát, hiszen kiengedik a börtönből. Hogy kellett-e ezért valami olyasmit tennie, ami szégyellnivaló, felelőtlen ígéreteket tenni, hogy mondott-e ott bent bármit is a hatalomnak, vagy az is megelégedett egy kurta hej! szócskával, nos, az nem derül ki ebből a műből, de hát az efféle homályosság Bereményi verseinek az egyik sajátossága. Vannak, akik ezeket a költeményeket egyenesen balladának nevezik. Az azonban biztos, hogy Lee nyilván megkötötte a maga kompromisszumát, mint ahogy a kádári Magyarország kevés híján valamennyi embere. Végre aztán Lee-ből művész lett. Fényképész. Mennyire ironikus, többszörös csavar is a versben, hogy egy mozgófilm-sztárnak beállított figuráról a vers végére állókép-készítő mesterember válik!antik-favazas-fenykepezogep-rodenstock-objektivvel_11352064036.jpg

De vajon olyan fájó volt-e ez a kompromisszum-kötés? Talán nem is annyira. A filmművészet kevés olyan western-figurát ismer, aki mindig is csinosan öltözött volna. Azok a figurák, akiket Lee van Cleef, a hollandus alakított, mindig skatlyából voltak kihúzva. Az ő ruhájuk minden körülmények között makulátlan volt.

Legfeljebb nem vették észre az olyan lúzerek, mint Barleycorn, Charley, Hombre és Dick.3b3b02baaa17e5a38942726c1981f14d.jpeg

A bejegyzés trackback címe:

https://aradib.blog.hu/api/trackback/id/tr338880556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ropirem 2020.01.14. 14:45:31

Szia, Bence, az elemzésnek egy aspektusát elhanyagolva látom, mégpedig a vallási aspektust. Szerintem ez a vers a zsidóság és kereszténység válaszútjának köve. A szóban forgó személy, Lee, talán nem is valós. Minden esetre sokan ismerik. Legmarkánsabb jellemzője az áldozatkészség. Személyében lázadó. Kifele ennyi a megnyilatkozása: Hejj! Mintha annyit mondana, elrendeltetett, nincs miről beszélni. Az alapvető kettéválás a feltámadásban való hit: Az járta róla, fényképész lett. Nevettünk, ha ez szóba jött. Ez egyben állásfoglalás, de nem tagadás, "csak" BIZONYTALANSÁG. Ez áll szemben a keresztény hitvallások bizonyosságával, illetve az Újszövetség bizonyosságával Közvetlenül csak a tanítványok - cowboytársak - ismerik életében (a példázatok jelentését Jézus csak a tanítványoknak mondta el), majd a kritikus eset után csak semmitmondó, esetleges jelek után hivatkoznak rá: lódobogás, zakó. Szummázva: igen, itt volt, ilyet csak ő tudott, sejj, ennek vége.
süti beállítások módosítása