Milyen is volt?... Egészen fiatal volt. A láng volt benne. Szertelen volt és gyöngéd, táblabíró és őrnagy, huszonhat éves és Petőfi, tudott angolul és franciául, megírta művét és meghalt a hazáért. S a legfiatalabb volt, a nemzet Benjaminja, a kedves, a dédelgetett. Csendesen beszéljünk róla, bizalmasan. ,,Ilyen csak egy volt!" – mondjuk halkan. S szívünkhöz szorítjuk művét, mint az anyák a halott gyermek cipőjét.

Márai Sándor írta ezeket a kissé patetikus, kissé nyálas szavakat Petőfiről, és igaza is van. Petőfi hős és mítosz, és embléma és ikon, önmaga szobra, vagy egyenesen lobogó. Elérte azt, amitől, azt hiszem, minden költő és író óvakodik. Iskolai tananyag lett. Példakép.

Kétségkívül rettenetes pozőr lehetett. Annál a Petőfi-képnél, amit Márai festett itt elénk, egészen biztos, hogy sokkal élethűbb az a Petőfi-szobor, amit Pintér Béla és társulata állít elénk a Kaisert TV, Ungarnban. Ajánlom mindenkinek.

Milyen volt Petőfi?

Szlovák létére egy időben volt fajmagyar: néhány korai versét Pönögei Kis Pál álnéven jelentette meg.

Volt vándorszínész, ami a kor felfogása szerint nagyjából az, mint később a rockzenész. Tehetségéről legyen elegendő annyi, hogy még a legodaadóbb Petőfi-rajongó irodalomkönyvek is csak annyit jegyeznek meg róla, hogy a korszak még érzéketlen volt Petőfi eszköztelen játékstílusához. Magyarán Petőfi minden tehetség nélkül való ripacs volt.

Volt katona Sopronban: seprűnél komolyabb fegyvert nem nagyon bíztak rá, és egy jóindulatú törzsorvos idejében leszerelte, mielőtt nagyobb baj lett volna.

Volt politikus és forradalmár, holott 1844 előttről nincs egyetlen verse sem, amelyik politizálna. De hát, mit tesz isten, '44-ben Pesten épp a republikanizmus volt a trendi -- '48 decemberére Sándor egyenesen akasztatni akar. Megjegyzem egyébként, Petőfi forradalmi versei épp annyit érnek, mint bármely nép forradalmi versei.  Értse mindenki úgy, ahogy akarja.

Írt bordalt. Ő, aki társaságban csak vizet ivott.

Írt egy szakajtóra való szerelmes verset. Ő, aki soha nem volt szerelmes, vagy, ahogy egy egyetem tanárom, talán Margócsy, talán Tarján mondta volt, a szerelembe volt szerelmes. Ha Csokonainak olvassuk el a Lilla-verseit, előttünk egy lány: a szeme, a haja, az anyajegy a mellén, a nevetése, a ruhája színe, a magassága, még az is, hogy milyen színű tintával írta az első levelét. Petőfi szerelmes verseiből mint sem tudnánk a csajairól – maximum róla, a költőről.

Az az érzésem, Petőfi akkor volt igazán önmaga, amikor egyedül volt, és gyalogolt. Nem is keveset. Ebből a fantasztikus darabból tudom, hogy Petőfi naponta mennyit gyalogolt-stoppolt élete egy jelentős szakaszában. És a gyaloglás, az aztán igazán szemlélődő műfaj. Elmélyült, komoly, aprólékos, és minden ripacskodástól mentes. A politikába szinte kitermeli magából a ripacsokat. A nők előtt is hajlamos megjátszani magát az ember.

A tájjal, a természettel azonban csak komolyan, szelíden és őszintén lehet beszélni.

Újra és újra megénekelte a tájat Petőfi. Kezdve az Alfölddel (1844). Ott a Csárda romjai és a kísérteties, horrorisztikus Téli világ (1845), a Tisza (1847), A puszta, télen és a Kiskunság (1848). De elég, ha elolvassuk a János vitéz ötödik fejezetét, az is egy csodálatos leírás. Petőfi újra meg újra visszatért a tájhoz, ami nála elevenebb, titokzatosabb és szenvedélyesebb, mint akármelyik úgynevezett szerelmes versének akármelyik nője.

És 1848 novemberében, valamikor 17-e és 30-a között megírja az egyik legnagyszerűbb versét. Az egyik legmélyebbet életében.

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Olvastam erről a költeményről egy egészen korrekt elemzést. Azonban ez az elemzés egyértelmű dolgokra hívja fel a figyelmet. Nem pedig azokra az apróságokra, amelyek ezt az elégiát (nem pedig dalt) egyedivé varázsolják.

Ez egy lírai mű, de természetesen van cselekménye, még ha egyszerű is. Szokásunk szerint a képzeletbeli kamerához nyúlunk, és filmre vesszük a verset. Őszi dombot látunk egy férfival. A férfi kezében lant.  Mellette egy nő.. Néma, és majdnem mozdulatlan minden. A távolban megcsillan egy tó, de az is lehet, hogy ez csak a költői képzelet játéka -- filmnyelven montázs. Lehull egy-egy levél. És megpendül egy húr.

 Petőfi nyugodt pillanatainak egyike. Amikor nem egy permanens kisebbrendűségi érzésekkel küszködő, állandóan az identitását kereső, éretlen kis parvenü handabandázik előttünk, megjátszva az államférfit vagy a macsót, hanem egy magányos, de komoly és érett férfit.

Aki jól tudja, hogy a halálra készül. És a haláltól nem esik pánikba. Sőt, ami még nagyobb cselekedet, hősi szólamokra sem. Petőfi csak gyerekes volt, de nem volt hülye. Már a kezdet kezdetétől tudta, hogy ez a rebellió egyelőre nem fog elvezetni a szabadsághoz. Majd, talán, egyszer valamikor unokáink leborulnak.

És most itt a pillanat, amikor egy-egy hulló falevél arra készteti, hogy ideje számot vetni a nyomorult kis huszonöt évével. Nemsokára apa lesz. Szendrey Júlia, a felesége, ez a magának való, elkényeztetett úrilányka, legalább ugyanakkora sznobizmusból és megfelelési vágyból ugrott bele egy elsietett házasságba, mint ő maga. Petőfi azt akarta bizonyítani, hogy egy felkapaszkodott, evangélikus kis tótocska is beházasodhat egy színmagyar úri familiába. Az elkényeztetett, leánynevelőből szabadult Julcsi a gazdatiszt apjának, de főleg magamagának akarja eljátszani a nonkonformista lázadót azzal, hogy összeadja magát egy kitagadott jöttmenttel.

Petőfi soha nem volt szerelmes, de megőrült a nőkért. Júlia egyenesen frigid volt. A koltói nászút maga a csőd, ékes bizonyítéka ennek a Szeptember végén – Petőfi egy tavalyi verse.

A férfiúi kudarcok ellenére azért volt egy nagy napja Petőfinek. Az a nyolc hónappal ezelőtti nap, március 15-e. Annak a napnak ő volt a hőse. Az a nap miatta volt. Ő állott a világegyetem középpontjában. Annak a napnak az éjszakáján még a jégcsap Júlia is hajlandónak mutatkozott egy kis etyepetyére -- a fiuk napra pontosan kilenc hónappal később, 1848 december 15-én látta meg a napvilágot. Most pedig, '48 novemberében Júlia nyolc hónapos terhes, egy gyerekkel, a majdani szerencsétlen sorsú Zoltánnal, akinek a születését Petőfi még meg fogja érni, a felnövekedését azonban biztosan nem.

Hullanak a levelek. Cunemoto munkája, a Hagakure a szamurájerkölcsöket foglalja össze. A hulló falevelek, úgy tűnik, kulturális különbségek nélkül számvetésre késztetik a férfiembert.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

Júlia remélhetőleg jó anya lesz. Még ha szeretőnek nem is volt jó soha, de a szerelem, a testi szerelem szép dolog. Néha nem is csak maga a szex része, hanem az, ami megelőzi:

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;

, illetve, folytatva ezt a gondolatot, nem az a szép, ha megdöntesz egy nőt, hanem az, ha másnap mellette ébredsz.

Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Vagy milyen szép az, ha valakivel olyannyira bizalmas a viszonyunk, hogy figyelhetjük, amint mellettünk alszik csendesen. Az előbb említett Ady Endre majd egy versében a föld alvó lelkét fogja lesni ugyanígy, miközben régmúlt virágok illata bódítja el.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

 Ekkor pendül meg a lant, és hangzik fel – nyilván csak képzeletben – a méla altatódal. Szól ez a tájnak, akit a dalnok altat el, vagy akinek csak segít elaludni. Nyilván szól a képzeletbeli kedvesnek. Hogy visszatérjünk a harmadik versszak hasonlatára (mint elalvó gyermekére néz a szerető anya) egyben egy kisgyereknek, egy nemsokára megszülető kisgyereknek is. Petőfinek ez egy virtuózan komplex képe.

A tó feletti dalra aztán utal később Arany János is, a jó barát. Petőfi elvesztése nyilván fájt Aranynak, és nyilván lelkifurdalással töltötte el. Előkerül Petőfi többek között a Letészem a lantotban. Aztán előkerül egy roppant gonosz, Aranytól szokatlanul rosszindulatú (és így általa meg sem jelentetett), rendkívül rossz versben, a Honvéd özvegyében. Arra már utaltunk, hogy a harmadik walesi bárd egy kicsit Petőfi Sándor. Bennem ezen felül motoszkál az a sejtelem, hogy az Arany-ballada

Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

-versszaka nagyon tudatosan nyúlik az Itt van az ősz imént idézett versszakára. Arany  nem is csekély mértékben játssza egymásra dal, tó és öböl, lágy szél és suttogó szél, valamint a (leendő) özvegy - mostani kedvesem képét.

A legszomorúbb, és így a legférfiasabb része az elégiának a két utolsó versszak. A költő csupán kéri a kedvesét, hogy üljön mellé. Ha nem teszi, ám ne tegye. És ami igazán szomorú, az az a két sor, hogy

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,

Érthető. Ha megcsókolsz. De ha nem tennéd – és Júlia ismeretében ez várható el inkább –, nos, az sem baj. Néhány hónap, és úgyis jön a végső csók, a halál csókja.