Akinek a közelmúltban alkalma nyílt arra, hogy végiglapozza Gotthold Ephraim Lessing Laokoón, vagy a festészet és költészet határairól című izgalmas és gondolatébresztő értekezését, alátámasztja azt az egyébként is mindenki előtt világos és egyértelmű igazságot, hogy a kép és a szöveg közlésmódja némiképp eltér egymástól. Azonban az, hogy a képet le lehet fordítani szövegre, kétségbevonhatatlan tény, hiszen viszonylag pontosan és részletesen el tudom mondani, hogy mit ábrázol egy festmény vagy fénykép.

Fordítva is igaz. Egy epikus mű egy-egy jelenetét könnyedén lehet rajzolni. Magunk is kaptunk olyan feladatot rajzórán, hogy készíts illusztrációt erről vagy arról a meséről, versről, verses meséről – feltéve, persze, ha a rajztanárunkat kellő nyitottság és rugalmasság jellemezte, és megvolt benne a kellő bátorság, hogy elrugaszkodjon a tantervtől.

A modernizmus előtti költők, a romantikusok elképesztően plasztikusan és képszerűn ábrázoltak. Talán azért, mert a kép, egy metszet, egy olajfestmény előállítása akkoriban lényegesebben drágább volt, mint a szövegé. Ez a vibrálók, eleven és éles képszerűség aztán odáig vezetett, hogy a kor kvázi hivatalos festészete és szobrászata, az akadémizmus kifejezett szorgalommal illusztrálta saját korának irodalmi alkotásait. Meg kell jegyeznünk azonban, a képek esztétikai minősége vagy pláne az írott szöveghez való hűsége, illetve a történelmi tényekhez való hitelessége erősen megkérdőjelezhető.

Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és főképpen persze Arany János láttatnak. Leginkább talán Arany láttat, aki saját maga pedig annyira szeret elrejtőzni a világ elől. Arany úgy használja a tollat, mintha valami kamera volna. Egy-egy sora olyan pontos és annyira behatárolt, hogy akár egy storyboard, más néven képes forgatókönyv egy-egy kockája is lehetne.

A Toldit kifejezetten jó mulatság illusztrálni. Tapasztalataim szerint a tehetségesebb gyerekek és a nyitott felnőttek kedvelik is ezt a feladatot, csak hát néha hajlamosak abba a hibába esni, hogy nem azt rajzolják le, ami a szövegben van, hanem inkább azt, amit látni szeretnének. Ennél persze csak az a kínosabb, ha magát hozzáértőnek és szakértőnek kikiáltó valaki próbál illusztrálni egy Toldi-féle remekművet, aztán szintén nem ügyel arra, hogy kövesse a szerző egyértelmű utasításait. Egy Arany-képregénynek én nagyon elkötelezett híve vagyok, feltéve persze, ha a szerzőben megvan a kellő szakmai és művészi alázat, és egyetlen mozzanatában sem változtatná meg Arany János ötleteit. Hiszen ha Arany egyszer azt írta, hogy

Pedig még legénytoll sem pelyhezik állán.

akkor ugyan már, Toldi legyen csupasz képű, legyen a képe olyan neki, mint a babapopsi, és ne viseljen olyan dús bajuszt, mint valami goromba, vaskosan középkorú, fideszes házelnök – márpediglen például ebben a kötetben Toldi Miklós efféle arcszőrzettel dicsekszik, már ha az ilyetén arcszőrzet egyáltalán bármilyen dicsekvésre okot adhat. A fenti kép, ami a Daliás Idők című rajzfilmből való, elsőre nem tűnik elhibázottnak – aztán alaposan szemügyre vesszük. De hát ember, kiáltunk fel megrökönyödve, ha Arany egyszer tisztán és világosan azt írta, hogy

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

akkor Toldi itt ugyan miért áll lábszárközépig dudvában és muharban, és pláne hol vannak a szolgák, meg a kuvasz, meg az ökrök? Ha az első versszakban Toldi

Széles országútra messze, messze bámul,

mint ahogy az írva vagyon, akkor az az országút legyen bizony széles és messzire nyúló, ne pediglen egy ilyen girbegurba kis ösvényecske, mint ezen a képen!

Aranynál ugyanis minden apró részletnek helye és célja van. Miklós arcszőrzete a későbbiekben komoly, szimbolikus jelentőséggel fog bírni. A trilógia további két részében, a Toldi szerelmében és a Toldi estéjében a költő többször is megemlíti hőse dús, hosszú, idős korában derékon túl érő szakállát. Arra a következtetésre kell tehát jutnunk, hogy ha a későbbiekben a sűrű szakállnak lesz jelentősége, akkor a kezdet kezdetén a hangsúlyozottan legénytoll nélküli ábrázatnak is van.

De ne vágjunk a dolgok elébe, maradjunk egyelőre az keletkezésben és történetmesélésben legkorábbi műnél (Toldi, 1846), és haladjunk versszakról versszakra! Olykor időzzünk el egy-egy rímnél, sornál, képnél vagy akár szónál, szedjük darabokra, cincáljuk szét, ízlelgessük, mint a jó bort, és hagyjuk, hogy felfedje a titkait!

Az indító kép, a megalapozó beállítás (establishing shot) valóságos klasszikus. Nagytotálban látjuk a napot az ég tetején, akárcsak a már tárgyalt  János vitézben, ahol is

Tüzesen süt le a nyári nap sugára...

A nagytotál bevett filmes technika, az amerikai filmeknél már-már kötelező elem: gondoljunk akár a Csillagok háborújára, vagy megannyi westernre! A kamera aztán lefelé mozdul, daruzik, és mutatja a mezőt a tikkadt szöcskenyájakkal. A kép sárgás-szürkés, színtelen, fakó:

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

A vadnyugati párhuzamot nem véletlenül hoztam fel. Meggyőződésem, hogy a nagy Sergio Leone szegről-végről ismerte a magyar kultúrát. Az szinte biztos, hogy valamikor látta a Fábri Zoltán-féle Pál utcai fiúkat, és tisztelettel át is vett belőle egy beállítást. A Fábri-féle feldolgozásban Csónakos először egy társzekér tetején lévő székben ülve tűnik fel – lásd az alábbi bejátszásnál 2:20-nál. 

Ez a kép kísértetiesen hasonlít a gengsztereposzban arra, amikor Noodles és a haverjai Max Berkowiczcsal találkoznak  – ebben a videóban a kép 47:31-nél van. Gondolom, Leone belenézett az 1969-es (és nem mellesleg Oscar-díjra jelölt) filmbe, és megmaradt benne a jól eltalált jelenet. Na most, ha viccelődni akarnék, akkor azt kockáztatnám meg, hogy a Volt egyszer egy Amerika leforgatása előtt Ennio meg nyilván Arany Jánost olvasott. Ez, persze, feltehetően légből kapott állítás volna. Pusztán arról lehet szó, hogy a nagy emberek, a géniuszok néha ugyanarra a gondolatra jutnak.

A vadnyugati klasszikus első jelenete kietlen, üres tájon, napégette préripusztán indul. Mellette nem országút, hanem sínpár fut a messzi távolba. Három rossz arcú cowboy érkezik a vasútállomásra. A filmtörténet egyik leghosszabb nyitó jelenetében több, mint hét percen át igazából nem történik semmi, csak ég a napmelegtől a kopár szik sarja, és idegesítő hangokat hallunk.

Egy légy zümmög.

Vízcseppek csöppennek egy kalap karimájára.

Egy borostás gengszter idegesítően ropogtatja az ujjait.

Arany János hangmérnöknek sem lett volna utolsó. Ha gondolatban nem csak végignézzük, hanem végig is hallgatjuk a Toldi első énekét, azt tapasztaljuk, hogy borzalmasan idegesítőek a hangok. Javaslom, olvassák végig az első négy versszakot, lassan él komótosan, mintha egy Leone-filmet néznének, és koncentráljanak a hanghatásokra!

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.

Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

A harminckét sorban tikkadt szöcskenyájak (ciripelne), tíz tizenkét szolga hortyog, a szerencsétlen ökrök szomjasan delelnek (és bőgnek panaszosan), bögölyök (zümmögnek, a vérző szarvasmarhák pedig nyilván csapkodnak a farkukkal, ha egyszer a bögölyök hadával háborúra kelnek), és (lihegve) nyelvel a kuvasz is. Van itt ciripelés, hortyogás, bőgés, zömmögés és csapkodás és lihegés, a lihegést csak még inkább felerősíti a hadával háborúra alliteráció. Van ez legalább olyan idegesítő, mint Morricone nyikorgó ajtaja, ropogó ujjai, kereplő szélkereke, csöpögése és zümmögő legye. És ha ehhez még egy óriási, vérszívó szúnyogot is odaképzelünk...

Ha a film és a költemény közötti, meghökkentő párhuzamokat még tovább akarnám sorolni, akkor felhívnám a figyelmet az imént olvasott negyedik versszak utolsó négy sorára:

Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

Tehát a szél motívuma (Leonénál kelepelő szélkerék) és a mozdony motívuma (hiszen mi más is volna egy füstokádó, nagy kémény, ami szalad?) megjelenik mindkét alkotásban. Arany több alkalommal elrejt a műveiben efféle anakronizmusokat.

A bosszantó hangok és a késeltető szerkesztés (retardáció) miatt nő, nő, nő a drámai feszültség, egyszerűen muszáj, hogy egyszerre kirobbanjon. A filmben feltűnik Harmonica, rövid párbeszéd hangzik el, és golyót kap három gengszter. A költeményben szintén fegyveresek fognak feltűnni, a feszültség tovább fokozódni, és muszáj lesz, hogy valaki öljön. Meglátjuk, fog is.

Hadd hívjam fel még egy meghökkentő párhuzamra a figyelmet. A Leone-klasszikus számos káprázatos bemondása és párbeszéde közül idézném a következőt:

    Harmonica: And Frank?

    Snaky: Frank sent us.

    Harmonica: Did you bring a horse for me?

    Snaky: [Chuckling] It looks like we're... it looks like we're shy one horse!

    Harmonica: You brought two too many. [Harmonica shoots the three henchmen dead]

A Toldi majdani párbaj-jelenetében (10. ének, 13. fejezet) szinte ugyanez ismétlődik meg. Toldi Miklós és a cseh Mikola egyszerre érkeznek a Margit-szigetre, külön-külön csónakon. Toldi pedig visszarúgja az egyik lélekvesztőt a budai partra. Majd, amikor a cseh vitéz megkérdezi, hogy ugyan miért is cselekedte ezt az ismeretlen magyar, a rejtélyes idegen majdhogynem ugyanazt válaszolja, mint a filmen Harmonica:

„Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,
„Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”

 Az előre- és hátrautalás Arany Jánosnál hihetetlenül bonyolult és összetett. Már-már a homéroszi eposzokra, Vergilius Aeneisére emlékeztet, ahogy a vissza-visszatérő képek jelentései egymásra játszanak, kiegészítik és továbbviszik egymást.

A Toldi nyári képpel indul, akárcsak a Toldi szerelme. A záródarabnak, a Toldi estéjének az első sora az őszt idézi:

Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,

Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,

És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

 , a trilógia legeslegutolsó sora pedig az, hogy

S elborítá a sírt új havával az ég.

Vagyis a szalontai géniusz az ég tetején lévő nyári naptól eljut a jéghideg, téli sírig.

Amikor Miklóst először pillantjuk meg, akkor Arany egy költői képpel írja le, meg nem mondanám, hogy metafora vagy hasonlat-e. Ez a kép is visszatér majd az trilógia végén.

Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.

Egy halomba ütött fát látunk, amelyen keresztben áll egy másik fadarab (petrencésrúd, vendégoldal). Egy kereszt alakú tárgy meredezik az átalútnál. Ráadásul egy halomba ütve.

Ugyan  kiben ne idézne fel ez a kép egy út menti feszületet, vagy egy sírkeresztet? Toldi ugyan hatalmas, de még csak gyerek. A kép, amit Arany itt alkalmaz, előre jelez egy teljesen felesleges életet. Minden lehetősége meglenne arra, hogy sikeres legyen. Erős. Gazdag. Jó családból való. Azonban mindezzel mit sem tud kezdeni. Hosszú, dühös, mogorva és eltékozolt élete során semmit nem fog tenni, aminek nyoma maradna. Akár már most fekhetne a sír alatt. A Toldi-trilógiája egy eltékozolt, tipikus magyar karakter rajza. Meggyőződésem, hogy Arany ezt a fiút – hasonlóan a Wales-i bárdok esztelen, színpadiasan hősies fanatikusaiig – negatív példának akarta elénk állítani. Az elvetélt sorssal kapcsolatban ideidézném Faludy György találó szavait a Pokolbéli víg napjaim című anekdotagyűjteményből:

Csak az öt esztendő alatt, melyet külföldi egyetemeken töltöttem, kezdtem ráébredni, hogy nézetem a magyar környezet és neveltetés függvénye. Csak akkor vettem észre, hogy kedvencem és nyelvi gyönyörűségem, Arany Toldija a lehető legjobb fordításban is megkésett eposz egy erős és buta emberről, kinek sorsa a XX. században Nyugaton senkit sem érdekel, vagy hogy másik kedvencem, a Szeptember végén a nyugati olvasóknak szentimentális maszlag, a sírjából a fejfára akasztott özvegyi fátyolért feljövő halottal.

De vissza Aranyhoz! Felbukkan Laczfi Endre, a nádor kevély hada élén, aranyos ruhában, sárga harci ménen ülve, és odaveti a bambán álló, nagydarab fiúnak a már-már szállóigévé váló kérdést:

Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?

Toldi rettenetesen zokon veszi ezt a megszólítást. Pedig, ha belegondolunk, túl sok oka nincs rá.

Ha a mai viszonyokba helyezzük a jelenetet, akkor valahogy úgy kellene elképzelnünk, hogy a Terrorelhárítási Központ páncélozott harci járművei jelennek meg egy komótos, vidéki építkezés mellett. Tíz-tizenkét melós heverészik az árnyékban. A betonkeverőbe lassan belediffundál az anyag. A generátor feleslegesen zümmög. A nap tűz az égen. Egyetlen melós, ránézésre afféle teddide-teddoda hülyegyerek, afféle falusi izompacsirta álldogál ott, mészfoltos kezeslábasban, de az se dolgozik ám, csak bámul maga elé, szerszámmal a vállán, és anélkül, hogy észbe venné, úgy bámulja a kommandósokat,

Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.

Ugyan már, mire is gondolhatna az osztagot vezető parancsnok? Sejthetné, hogy ez a tűző napon álldogáló, szófukar srác valami helyi oligarcha dúsgazdag özvegyének a másodszülöttje? Sőt egyenesen ő a művezető, és a henyélő melósok mind alá tartoznak? Arról a sihederről, aki annyira hülye, hogy még csak le sem ül, amikor az összes kolléga éppen munkaszünetet tart, és ahhoz is gyagyásnak látszik, hogy a szerszámot lerakja, ráadásul totál beszédképtelen – vegyük észre, az első énekben egyetlen szót sem szól! – bajos volna ilyesmit feltételezni.

Azt meg pláne nehéz feltételezni, hogy Toldi a származására utaló, módosabb ruhában menne ki szénát rakodni. Már csak ezért is bosszantanak azok az illusztrációk, amelyek Miklóst valami ilyesféle gúnyában ábrázolják.

Laczfitól sem vehetjük zokon, hogy a paraszt szóval él. Ez nagyjából olyan titulus, mint ha ma az öcsi szót vetné oda egy útbaigazítást kérő sofőr az út szélén álldogáló segédmunkásnak. Nem éppen megtisztelő formula, de bizonyos kultúrkörökben akár joviális, barátságos szóhasználatnak is lehet tekinteni.

Ha pedig az imént Toldi Miklósról úgy szóltam, mint tipikus magyar férfiúról, akkor érdemes megfigyelni, hogy hogyan is ábrázolja Arany János egy magyar erőszakszervezet tipikus vezetőjét! Hát senkinek sem tűnik fel, hogy az ország legfőbb hadura, a nádorispán, a király helyettese egészen egyszerűen eltéved saját területen?!? Ha egy stratéga ennyire béna békés körülmények között, akkor vajon mire számíthatunk majd háborús körülmények között?

Arany, mint az köztudomású, a Toldi ötletét egy bizonyos Ilosvai Péter históriájából, a Toldi Miklós históriájából vette, és a trilógiát ebből a műből, valamit a történelmi forrásokból kiindulva formálta meg. A nádor, Laczfi Endre (Ilosvainál András) már a históriában is eltéved:

Nemsokára Laczfi András jő Budára,
Erdélyből indula Lajos udvarába,
Az uton mentében Váradot haladá,
Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.

Ott egy általúton hogy ő mégyen vala,
Véletlenül utát elvesztette vala,
Egy rakodó szénaszekeret lölt vala,
Toldi Miklós kezében nyomtató rúd vala.

A magyar fegyveres erők ilyetén koordinációs zavarai, úgy tűnik, már 1574-ben sem leptek meg senkit. Arany, teljes joggal, benne is hagyta ezt a remek jelenetet a műben, pedig más jelenetekkel egészen szabadon bánt. A nagy művek közös jellemzője az, hogy valamennyi történelmi helyzetben hitelesnek bizonyulnak. Én sem véletlenül a TEK harcosait hoztam fel példának az imént.

Toldi, meglepő módon, nem Laczfira orrol meg a tiszteletlen megszólítás miatt. Arról, persze, szó sem lehet, hogy esetleg saját magát hibáztassa amiatt, hogy ilyen kellemetlen félreértés sújtja. Ha freudista irányba akarunk elkóborolni, akkor mondhatnánk azt is, hogy okolhatná esetleg a túlzott anyai szigort is. Hiszen mit keres ő itt egyáltalán? Tagbaszakadt, bivalyerejű nemesember, az isten is harcosnak teremtette! De nem, Toldi Miklós szerint a fő ellenség, minden baj okozója a saját bátyja, az álnok Toldi György, a rókalelkű.

Mert vitéz volt apja; György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyüjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.

[...]

„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkü bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?

Én paraszt? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.

Azért ebben is van valami sajátosan magyar. Ez a viselkedés, mondhatni, hungaricum. Miklósnak igazából nem az a baja, hogy ő maga nem sokra vitte, és kénytelen itthon rohadni. Sokkal inkább azon füstölög, azon fő magában, sőt, azon gondolkodik (!), hogy másnak, ebben az esetben a saját bátyjának milyen jól is megy. Ez, nagyjából, a jó öreg dögöljön meg a szomszéd tehene-effektus.

Toldi ekkor a petrencés rudat véginél ragadja, és valami sajátságos, XIV. századi GPS-ként mutatja a nádorispánnak és mind egész hadának, hogy merre is van Buda:

Nádorispán látja Toldit a nagy fával,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat,
Amellyel mutatja e suhanc az útat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!

No, és itt az első nagy lehetőség, amit Toldi elszalaszt. Lesz még jó néhány a hosszú, eseménydús és totál felesleges élete során. Ez a siheder most, aztán férfiként és öregemberként is mindig vagy túl későn, vagy túl korán, vagy rosszul dönt. Ha ugyanis ebben a pillanatban, ahelyett, hogy továbbra is valami katatón afáziába süllyedne, inkább egyenesen ránézne Laczfira és a legényeire, és odavetne valami olyasmit, hogy

Dejszen téved az úr: bár külsőm csalóka
Nemesember volnék születésem óta.
Testvérem Toldi György, a király barátja,
Nos, annak vagyok én a kisebbik bátyja.
Ő Budán henyél, míg én a béresekkel
Dolgozok egy sorban, ahogy jő a reggel:
Pedig szívesebben mennék én csatára:
Oly legénynek, mint én, ott lehet nagy ára!

, akkor nem kérdéses, hogy Laczfi és hada örömmel tenne egy kis kitérőt, és a hadat Nagyfalu felé fordítva megkeresné a fiatalember szülőjét és/vagy törvényes képviselőjét (szerencsénkre mindkettő éppen ott tartózkodik), hogy felajánljanak a srácnak egy biztos és kifizetődő karrier-lehetőséget. Toldi azzal az akrobatamutatvánnyal, amit az imént produkált, átment a felvételi vizsgán: az egyetlen akadály a – tévesen feltételezett – nemtelen származás volna csupán:

Elvonul a hadnép hosszu tömött sorban,
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”

A had azonban elvonult, Miklós pedig hazaindul. A tíz-tizenkét szolga marad, az ökrök tovább bőgnek, a kuvasz nyelvel. A hőség őrjítő, a feszültség már-már az őrületig fokozódik. A fékezhetetlen dühkitörést borítékolni lehet.

És következik a négy befejező sor. Egy-egy jelenet záróképe előreviszi a cselekményt, és a jó filmekben fenntartja az érdeklődést. A filmnyelv ezt a hatást suspese-nek nevezi.

Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.

A komor bika elsőre egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, mint ahogy elsőre minden nagy mű egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik. Persze, Toldi erős, mint egy bika, és vad is. Férfias és bősz. És naná, hogy komor: ugyan melyik nemesifjú ne volna az, akit az imént nevezett parasztnak az ország nádora?Aki azonban járatos egy kissé az állattenyésztésben (vagy ismeri annak a frazeológiáját), az tudja jól, hogy mire is való volt a herélés gyakorlata. Arra, hogy az adott állat hímjének megőrizzük a testi erejét, de az állat elveszítse a hímekre jellemző vadságot. Ha a herélést időben és helyesen végezték el, úgy a csődörből paripa, a bikából ökör, a kanból ártány lett.

Megesett azonban, hogy a műtétet vagy rosszul, vagy túl későn végezték el. Az eredmény ilyenkor csúfos eredménnyel járt. A szerencsétlen állat ugyanis elvesztette a nemzőképességét, ám megőrizte szinte korlátozhatatlan vadságát.

Az állattenyésztésben a rosszul kiherélt, tehát meddő, ám féktelenül vad bikát nevezték komor bikának vagy komorbikának. Aki nem hiszi, írja be a keresőablakba (próbáltam beilleszteni linket, de nem valami miatt nem engedi a rendszer).

A hármas hasonlat másik két tagja sem kevésbé figyelemre méltó. Az éjféltől elvárnánk, hogy ne barna legyen. A barna valahogy a romlást, a rothadást idézi. Persze, tudjuk jól, hogy a barna sokáig a sötét szinonimájaként élt, lásd Csokonainál Az Álomról első mondatát (amely mű nem egy vonása, ha jól megfigyeljük, vissza fog ám köszönni később!):

Jőn az álom, ’s mindent pihenésre hajta:
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Bé boritja véle a’ földet ’s az eget
Alóla altato mák olajt tsepeget
Mellynek hűss balsama a’ benne feredett
Szem héjjaknak édes nyugovást engedett.

Arany János persze élhetett régies kifejezéssel. Gyakran tesz ilyesmit. A régies vagy tájnyelvi szót olykor magyarázattal, lábjegyzettel is ellátja. Azt hiszem, itt azonban nem puszta archaizálásról van szó. A mű más helyén (Toldi 4. 3.) az éj szimplán sötét. Az ötödik énekben (5. 1.) megszemélyesítés írja le az éjszakát,

De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba vonta,

, és Arany itt nem késlekedik lábjegyzetben megmagyarázni, hogy mi a bakacsin. A Toldi szerelmében (3. 35) az éjfél jelzője öreg. A barna egyszer sem kerül elő többet. Megkockáztathatjuk tehát, hogy az 1846-ban már szokatlan jelző itt az éjfél, vagyis Toldi szokatlan, tehát nem-egészséges voltát hivatott kifejezni. Egy tisztességes éjfél legyen fekete vagy sötét!

A vadkan-hasonlat képi síkja mellett a fogalmi sík szintjén ott áll az árulkodó veszett jelző. Nem kell ahhoz állatorvosnak lennünk, hogy tudjuk, a veszettség bizony egy súlyos, a hordozójára feltétlenül halálos, a környezetére pedig legalábbis életveszélyes betegség. Tehát három sorban három szokatlan, elhibázott, fertőzött jelenség sorjázik egymás után. Jelző nélkül a bika, éjfél, vadkan három férfias, félelmetes jelenség volna ez. Ezekkel a jelzőkkel azonban Toldi, akire a képek vonatkoznak, sokkal inkább beteges és ijesztő. Búcsúzóul pedig, többé-kevésbé híven az első énekhez, idézzük fel egy idevágó képpel az utolsó két szót is: vas kezében.