Hogy megtakarítsunk némi időt, és mihamarabb belekezdhessek az elemzésbe, ideiktatok egy rövid életrajz-részletet. Az interneten találtam, egy olyan oldalon, amit nagyon gyakran látogat a szerencsétlen diák, akinek másnapra kiselőadást kell tartania a kései Kosztolányiból.

A Meztelenül (1928) az 1924–28 közti időszak verseit tartalmazza. Hangvétele megváltozott: az esztétizáló helyett a moralizáló hajlam került előtérbe. A versek a védtelen és a világban kiszolgáltatott ember sorsának részvétteljes szemléletéről tanúskodnak. A szánalom és a részvét ettől fogva kulcsfogalmai lettek Kosztolányi költészetének.

1929-ben A Toll című folyóirat vitájában – mintegy válaszul a korábban kapott kritikára – Kosztolányi élesen bírálta Ady költészetét és az alakja körül kibontakozó kultuszt. Az 1929. július 14-i számban jelent meg Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről) című írása. Vádjai lényegében igaztalan vádak voltak, írásában a régi sérelmet torolta meg. Az ezt követő támadások ismét arra késztették, hogy visszavonuljon a közéleti szerepléstől. A vita lezárásának szánta a Marcus Aurelius című költeményét, amely a Nyugatban jelent meg 1929. október 1-jén. A kicsinyes valóság fölé emelkedő filozófus-császár alakja a barbárság elleni küzdelmet, a tiszta művészetért, a kultúráért vívott harcot testesíti meg. A versben Kosztolányi saját ars poeticáját fogalmazta meg, amely mentes minden messianisztikus, váteszes hangtól és gesztustól.

Íme, előttünk áll Kosztolányi, a maga valójában. A merő erkölcs és morál és esztétikum, a tiszta művészet, részvét és szánalom, enyhe sértettség. Amellett a kicsinyes valóság fölé emelkedő császár ő, aki csupán a tiszta művészetért, a kultúráért harcol.

Kétségtelen, Kosztolányiban valóban van valami puha és lágy vonás, olyasmi, ami azt sejteti, hogy ő maga gyermekded és életidegen. A haja lazán hullik magas homlokába. Erősen raccsol. A szeme csillog, ebben persze némi drog is szerepet játszhat. Csak zöld tintával hajlandó írni. Hajlamos a hisztérikus, teátrális jelenetekre (ezeket a felesége, Harmos Ilona gátlástalanul ki is teregeti nem egy írásában; érzésem szerint merő kicsinyességből, mint ahogyan nem kímélte a írófeleségeket sem). Kosztolányi két beceneve, a Dide és a Desiré is mennyire gyermekded és mennyire franciásan esztétizáló – ráadásul volt neki még egy fura keresztneve is.

Attól azonban, hogy Kosztolányi ilyen volt, nem kell azt feltételeznünk, hogy a figurái is ilyenek lennének – elvégre Arany János sem hajigált malomköveket, Petőfi sem ivott bort és Rejtő sem volt sem matróz, sem cowboy, sem idegenlégiós. Sőt, ha a szerző egy-egy hőse esetleg hajlamos belevágni moralizáló vagy esztétizáló eszmefuttatásokba, szembeállítva az alantas hétköznapiságot a fennkölt, tiszta művészettel vagy filozófiával, nos, akkor sem biztos, hogy ezekkel az eszmefuttatásokkal maga a szerző száz százalékig egyetértene. Talán Kosztolányi csak azt nyújtja az olvasónak, amit az tőle, a csokornyakkendős, színes tintás Kosztolányitól elvár, de igazából halkan, rejtve, félig-meddig csak magamagának egészen mást mond vagy játszik, hasonlóan Karinthy cirkuszi bohócához. Ne felejtsük ám el, hogy Dide és Frici éppenséggel a legjobb barátok, így egyben abszolút szellemi partnerek voltak.

 Nézzük meg hát, hogy vajon hogy állhatott erkölcsi és morális kérdésekhez Kosztolányi! Azaz, próbáljuk meg kikövetkeztetni egy írása, a Paulina alapján. Helyesebben, próbáljunk meg felvázolni néhány egyéb szempontot is azokon kívül, mint amit a fentebb emlegetett Sulinet felsorolt. Már csak azért is érdemes a Paulinával foglalkoznunk, mert hogy 2005 októberében a novella az írásbeli érettségi egyik részét képezte, mégpedig ilyetén formában:

Értelmezze Kosztolányi Dezső Paulina című alkotását! Milyen erkölcsi kérdéseket vet fel Kosztolányi műve? Hogyan jeleníti meg, hogyan jellemzi szereplőit a szerző? Vizsgálja meg az elbeszélői-szerzői nézőpontot és a mű szerkezeti felépítését!

A mű szerkezeti felépítésével nem fogunk foglalkozni, azt meglehetősen kimerítően megtette ez a tanulmány. Pusztán a szövegalkotási feladat első részére fókuszálunk.

Mielőtt azonban belekezdenénk, nem árt újra elolvasni a művet. Alaposan, szóról szóra. Az ördög ugyanis a részletekben lakik.

PAULINA

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként, s piros bort iddogáltak.

Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt, és kék szeme.

Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott, és fölugrott.

– Hol a pénzem? Megloptak. Tolvaj – rivallt –, tolvaj.

Kavarodás támadt. Közben a tolvaj – egy hajóslegény – kereket oldott.

– Ez volt – mondták többen, s körülvették Paulinát.

A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség.

Elővették a rabszolgalányt.

– Ide azzal a pénzzel.

– Nincs nálam.

– Akkor velünk jössz, babám.

– Nem – sikított Paulina –, nem. Én ártatlan vagyok – s meg se moccant.

– Indulj – vezényelt az egyik katona – az alacsony és kancsal –, s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.

Ott megint csak állt, mint a cövek.

Erre a másik katona – a magasabbik – a karjához ért. – Ne nyúlj hozzám – ordította a lány. – Hagyj engem. Mert megharaplak.

A katona nevetett.

De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska, s végigkarmolta az orrát. A katona vére csurgott.

Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.

– Disznók – sivalkodott, s kibomlott vörös haja, és izzott a kék szeme –, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, és édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.

Aztán fölnyalábolták, s úgy vitték.

– Dögök – üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival –, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De azért kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok, Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter – hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.

Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

A bölcs ezen a kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál.

Mind a ketten fölálltak a márványpadról, s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még azután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

– Miért kiabál? – kérdezte a bölcs. – Mit akar?

– Igazságot – felelte a költő.

– Nevetséges – jegyezte meg a bölcs. – Minden indulat nevetséges.

– Minden indulat fönséges – szólt a költő. – Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.

– Miért gondolod?

– Mert úgy haragudott.

– Mit ér vele? – kérdezte tűnődve a bölcs. – Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.

– Az mindegy – mondta a költő. – Az igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.

Ha a novellát az erkölcsi kérdések és a szereplők jelleme felől kell értelmeznünk, akkor azzal a két szereplővel kell kezdenünk, akik az erkölcscsőszök és az immorális emberek szokása szerint először ejtik ki az igazság szót a szájukon.

Ez a két szereplő Mutius Argentinus, a sztoikus bölcs, és Rufus, a költő.

Az elemzések hajlamosak a két hozzáállást, Mutiusét és Rufusét szembeállítani. Olvastam egy kifejezetten színvonalas munkát Veres Andrástól, ami Kosztolányi Latin arcélekjét taglalja. Veres véli úgy, hogy a római tárgyú művek problematikája igen közel állt szerzőjéhez, szinte személyes ügyének számított.

Mutius Argentinus tehát sztoikus bölcs, (aki) ezen a kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál. Nyilvánvalóan jól megy a sora. Villában lakik, ahová be van vezetve a víz, ez pedig csak különleges császári engedéllyel lehetséges, és Augustus óta fizetni is kell érte.

A szabadság a történet idején már csupán látszat. A novella bizonyíthatóan i. sz. 80. után játszódik, hiszen már áll a Colosseum („Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött”), márpedig azt Vespasianus kezdte építtetni, Titus alatt fejezték be, a nevét pedig Nero hatalmas, mellette álló szobráról kapta. A mi gazdag, római filozófusunk tehát nem egy önálló, független, erkölcsös gondolkodó, integer vitae scelerisque purus, hanem az az inkább Horatiusra hajaszó értelmiségi, aki valójában, még ha nincs is híján tiszteletet parancsoló tehetségnek, azért nem más, mint a hatalom olykor több, mint lojális kiszolgálója.

Mutius Argentinus, a sztoikus bölcs nem valóságos személy, hanem Kosztolányi fantáziájának szülötte. A szerző bárhogy elnevezhette volna a teremtményt. A fiktív név azonban mindig árulkodik a szerző szándékáról, és a karakter ábrázolásának egyik eszköze. Ez Kosztolányi esetében fokozottan így van, hiszen ő maga is írt a névadás technikájáról, és tanulmányt is szenteltek ennek a kérdésnek.

A Mutius előnév (praenomen) több személyt hívhat elő bennünk. Előhívhatja Caius Mucius Scaevolát, a köztársaság hősét, akit rettenthetetlen bátorság jellemzett. A mi Mutiusunk azonban csak a nevében emlékeztet a fél karját a köztársaságért megsütögető kommandósra. A Mutius-változat az íráskép alapján a latinul tudókban (márpedig az antikos műveltségére Kosztolányi ugyancsak felvágott!) inkább a mutus, -a, -um, vagyis a 'néma' melléknevet hívja elő. A bölcs tehát, cinikusan fogalmazva, az, aki az adott helyzetben, tehát ha azt hallja, hogy valakit igazságtalanság ér, inkább hallgat.

Az Argentinus név sem valóságos római nemzetségnév (genticilium). Egy funkció-istennek, az ezüstpénz istenének volt a neve Argentinus. A név ugyanis a latin 'ezüst' (argentum, -i, n) származéka.

Az ókori felosztás szerint az emberiségnek korszakai vannak. Hésziodosznál (Istenek születése) ezek az arany, ezüst, héroszok kora, bronz és vas. Ugyanez a szimbolika felbukkan az egész mediterraneumban – a Bibliában lásd például Dániel könyvét, ott Nabukdonozor álmában a korszakokon túl az egymást követő birodalmakat jelentik a fémek, a héroszok kora hiányzik, viszont helyette ötödiknek ott van a vassal kevert cserép.

Hozzátehetjük még ehhez azt is, hogy a római irodalmat a klasszika-filológia (ezt művelte Kosztolányi is) archaikus, arany-, ezüst- és késői korra osztja. Az ezüstkor ebben a felosztásban éppenséggel a Római Birodalom hanyatló korszakával, a behódoló vagy a közélettől visszavonuló irodalommal esik egybe, azzal a korszakkal, amelyik Velleius Paterculusszal megnyitja az alázatoskodó szerzők korát.

 A Mutius Argentinus névválasztás tehát arra utalhat, hogy a filozófus, az igazság tudója és kutatója immár nem tevékeny résztvevő, sőt, már nem is beszél, hanem néma, illetve arra, hogy a filozófia (és a filozófus) értéke a korábbi filozófiához képest kezd lecsökkenni. Esetleg azt, hogy maga a filozófus azonos szimplán egy pénzt jelentő funkció-istenséggel. Ezen felül arra, hogy az oly hatalmas Római Birodalom a dicső korszakából a hanyatlás korszakába lépett.

Lássuk hát a költőt!

Ismerünk a történelemből számos Rufust. Ezek közül azonban egyetlenegy sincsen, aki akár foglalkozását (költő), akár a cselekmény időpontját (i. sz. 80 után) tekintve azonos lehetne a novella Rufusával. A költő mégis létezőbb személyiség, hiszen ilyen név legalább létezik, ellentétben a filozófus nevével. Az alkotó, aktív személyiség e szerint mindig magasabb rendű, mint a szemlélődő, passzív fél.

A rufus, -a -um egyébként melléknév, és 'vörös' vagy 'vöröses', esetleg 'agyagvörös' a jelentése. Ha nagyon erőltetni akarom a dolgot, akkor fel kell tételeznem, hogy Paulina vörös haja és a költő vöröset jelentő ragadványneve sem véletlen. Talán azt hivatott hangsúlyozni, hogy egy aktív személyiségnek a filozófusokra jellemző, felesleges, fellengző szócséplés helyett talán inkább segítenie kellene egy embernek, pláne, ha az ennyire hasonlít rá. Igaz, a költő maga erről mit sem tudhat, hiszen ki sem lép az utcára, hiába mellettük cipelik-rángatják el a nem éppen hallgatag Paulinát:

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.
Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

Nem teljesen érdektelen az sem, hogy a filozófus úgy tesz, mintha nem értené, hogy mi történik: ártatlanul megkérdezi, hogy Miért kiabál? Mit akar?, holott

a jajveszékelő némber (...) hangját még azután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

, így aztán jó perceken át hallgathatja, hogy mi is a baja ennek az ártatlan leánynak. Vagyis Mutius csupán úgy tesz, mintha érdekelné a probléma, gyakorlatilag azonban azt akarja bebizonyítani, hogy nem is hallja: ergo az nem is létezik, hiába is veri fel Róma csendjét.

A költő, Rufus azonban nem csupán terel, hanem egy helyen kifejezetten hazudik. Tisztán és világosan leírja a novella, hogy a két férfi az atrium szökőkútjánál cseveg, a márványpadon ülve. Később azonban, a visszataszító esztéta-bölcsész duma végén Kosztolányi ezeket a szavakat adja a Rufus szájába:

Az igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.

Holott a két férfi nem az ágyában riad fel, hanem a padról áll fel. Az ágyból a római köznép riad fel, akiket korábban említ a novella!

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt a rabszolgalánnyal együtt.

Vagyis Rufus, a költő minden vonakodás nélkül, sans gêne azonosítja magát a néppel. Felkeltünk ágyunkból, szól, így, többes szám első személyben, holott ő speciel nem is aludt. Úgy tesz, mintha a költő egy volna a népből, de azért kitetszik hogy egy kicsit fölötte áll. Lehet, hogy ezt az attitűdöt Kosztolányi elítéli ebben a műben. De ez éppenséggel nem jelenti azt, hogy a jeleit ne fedezhetné fel saját magában, vagy olykor ne próbált volna hízelegni a népnek. Karinthy, a hű barát egyszer például kifejezetten úgy jellemezte Desirét egy bökversében, mint aki olykor akár prolisegget is hajlandó nyalni. Mint ahogy, tudható, Kosztolányi a vállalhatatlan hatalom mellett is hajlandó volt vállalhatatlan cikkeket publikálni.

Feltűnő, hogy Kosztolányi ezt a figurát, Rufust csak a ragadványnevén (cognomen) emlegeti, míg a filozófust a praenomenjén és a nomenjén. Így aztán megkockáztathatjuk akár azt is, hogy a bölcs a maga első és második nevével, és a költő a maga harmadik nevével ad ki egy teljes személyiséget (Mutius Argentius Rufus), így a két elképzelt személyiség beszélgetése valójában magának a szerzőnek, az önmagával vitatkozó, hasadt Kosztolányinak metaforikus ábrázolása .

 A költő és a bölcs (Kosztolányi) petyhüdt figurája után térjünk rá a címszereplőre!

Paulina neve – ha már az előbb is névtannal kezdtünk – írói telitalálat. A Paulus név női változata ez. Saul, (latinosan Saulus), a vérszomjas keresztényüldöző hívatta magát váratlan megtérése után Paulusnak. Ennek a névnek a női megfelelője a Paulina.

Saul férfi volt, előkelő származású, visszataszító külsejű, és születésétől fogva római polgár.

Paulina ezzel szemben nő. Egyáltalán nem előkelő, hanem ágrólszakadt melós, aki éjjel-nappal dolgozik. Amellett feltűnő jelenség, hiszen a sok latin között vörös hajú és kék szemű, és minden bizonnyal gyönyörű, hiszen nem zaklatnák folyamatosan a férfiak.

Pál apostol és Paula egyszerre állnak párhuzamban, és egyszerre ellentétei egymásnak. Viszont, hogy ez a párhuzamos ellentét ne tűnjék erőltetettnek, felhívnánk a figyelmet a novella néhány egyértelműen keresztény utalására. Különösen az első részben.

Kosztolányi költészetét, ezt egy csomószor említettem, én kifejezetten affektálósnak tartom, vagy, hogy egy szintén kosztolányis szóval éljek, marcipánosnak. A nagy Barangó egy sajnos nem publikált költeményében rímringyónak titulálja Desirét. Amikor először futottam át a Paulinát, néhányszor összerázkódtam a szerző egy-egy modorosnak, gejlnek, mesterkéltnek érzett jelzős szerkezetétől.

Ilyen volt például a piros bor és a pörkölt hal. A bor vörös, nem piros. A hal pedig sült hal, esetleg párolt hal, de semmiképpen nem pörkölt.

Kivéve akkor, ha rossz. Ha egymás mellé tesszük a rossz minőségű bort, az ehetetlen halat és a katonák által elvitt apostol-nőt (plusz még egy ács is felbukkan, igaz, csupán hajóács), akkor egy rosszul sikerült kereszténység képződik meg előttünk. Felebaráti szeretet és megváltás? Ugyan már! Pedig a novella idejében a keresztény vallás már teljesen behálózta Rómát, és nem is csak a legalsóbb néposztályokat. Elvárható volna hát, hogy egy mártírjelöltet, akit igaztalanul vádoltak meg, és akit épp a római katonák cipelnek el, kimentsenek a testvérei. De nem ez történik: senki nem áll a szegény, az üldözött mellé. Sőt maguk a szegények azok, akik ők vádolják igaztalanul:

– Ez volt – mondták többen, s körülvették Paulinát.

És nem védik meg az ártatlant sem a polgárok, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, sem a házukból kicsoszogók, sem az értelmiség, sem a művészek, sem a hatalmas Caesar, de még az istenek sem, hiszen az égbolt üres.

Jupiter – hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A novellában megfogalmazott kiábrándító, sztoikus következtetés mellett, jelesül, hogy nincs igazság, nincs erkölcs és istenek sincsenek, Kosztolányi még egy hátborzongató viccet is elrejt. Egy speciális, magyar utalást. A novella ettől annyira magyar lesz, hogy, úgy érzem, az a vélemény, hogy a kései Kosztolányi elfordult volna a közélettől, egyenesen tarthatatlan.

Hozzáteszem, a magától értetődő utalást speciel nem én vettem észre, hanem egy B. András nevű tanítványom, akit érettségire készítettem fel a Váci fegyházban, a Gyűjtőben és Márianosztrán. A kiváló B., ez a cserzett arcú, copfos sittes, becenevén Öreg Indián bökött rá bütykös ujjával az első mondat egyik szavára, és kérdezte meg, hogy ehhez mit szólok, és hogy szerintem ez vajon véletlen-e.

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma.

Egy műben az első mondat és az utolsó mondat kulcsfontosságú. Ebben a mondatban pedig van egy szó, amit a hozzám hasonlóan felületes szemlélő elsőre fölösleges modorosságnak vélhetne.

Ez a szó kurtakocsma. Vagyis olyan kocsma, amelyben csak az év egy részén át folyt bormérés (októbertől áprilisig: Szent Mihály napjától Szent György napjáig); általános értelemben: szegényes kocsma.

Azonban, aki egy kicsit is járatosabb a magyar irodalomban (mint például az öreg B. András), annak erről a szóról rögtön beugrik egy Petőfi-vers. Egy olyan Petőfi-vers, amelyik számos vonásában hasonlít a Paulinára. Ha elolvassuk ezt a verset (vagy meghallgatjuk az isteni Kaszás előadásában), akkor észre fogjuk venni, hogy a novellának van még egy jelentése is.

A kiindulási helyszín mindkét esetben egy kurtakocsma. A szereplők jórészt a társadalmi ranglétra legalsó szintjén álló emberek. Kosztolányinál hajóslegények és rabszolgák. Petőfinél hajóslegények, szegény zsellérek és a cigány cimbalmos. Mindkét műben fel fog bukkanni egy szegény leány, és említés tétetik annak az anyjáról is, és meg fognak jelenni az úri réteg, amelyik nem tud aludni, valamint az elvtelen szolga is.

Petőfi alig hetvenkét évvel Kosztolányi előtt írta meg a versét, 1947-ben. Huszonnégy éves volt csupán. Kosztolányi 1929-ben vetette papírra a Paulinát, negyvennégy évesen, egy sok tekintetben sokkal kiábrándítóbb században, mint költőtársa. Petőfi hebrencs volt, kiállhatatlan, sértődős és hisztis – viszont letagadhatatlanul őszinte és egyenes. Kosztolányi elpuhult volt, kifinomult, végtelenül jóindulatú és hisztis – viszont csak-csak megkötötte a maga kompromisszumait.

Azt hiszem, ez a novella valahol a Falu végén kurta kocsma gúnyos kifigurázása. Az idealista, naiv Petőfi Sándor néz szembe a rezignált, a világban és önmagában csalódott, középkorú, bús férfival. Találkozás egy fiatalemberrel.

Petőfinél még létezik szolidaritás a szegények között, és létezik olyasmi, mint civil kurázsi. A legények bátran szembeszállnak a hatalom talpnyalójával, és hajlandóak kockáztatni, csak azért is. Viszont egyetlen szó nélkül, lovagi grandezzával hörpintik ki boraikat, ha egy szegény leány beteg édesanyjáról van szó. Pláne, ha istenre hivatkozik – ezek szerint talán csak-csak létezik valamiféle isten. Kosztolányinál ezzel szemben maguk a legények azok, akik megvádolnak egy lányt. Egy lányt, akinek ráadásul már anyja sincsen:

– Disznók – sivalkodott, s kibomlott vörös haja, és izzott a kék szeme –, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, és édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Arról, hogy a novella mennyire nem római, és mennyire magyar, világosan árulkodik ez a rész. A római helyszín, a Tiberis, a villák, a szökőkút: puszta díszletek. Ezek a szereplők egyáltalán nem rómaiak. Paulina ugyanis rabszolga, egy ókori rabszolga pedig soha nem ejtene kis a száján olyan sületlenségeket, hogy esküszöm az anyám sírjára. A római jog szerint ugyanis a rabszolgának nincs anyja, és nincsenek gyerekei. Servi res sunt: a rabszolgák tárgyak. Az pedig, hogy egy kis maszatos konyhalány rabszolga anyjának sírja legyen, egyenesen nevetséges.

Ez egy ízig-vérig magyar novella. A szegények meglopják egymást, és ártatlanul vádaskodnak. A fegyveres testület tagjai gyenge fizikumúak, visszaélnek a hatalmukkal, és nem áll távol tőlük némi rendőri brutalitás sem. A nép közönyös, a bölcs üresen fecseg, a költő pontatlan. Ami egzotikus, idegen, vörös hajú és kék szemű, és mellé még szegény és kiszolgáltatott is, az hivatalból üldözendő. És a derék polgárok , a dicső rómaiak hálóköntösös, papucsos, csoszogó utódai álmosan kussolnak, ha a császárt csupán megemlítik. Pláne akkor, ha kétségbeesetten ordítva, tehetetlenül teszi ezt valaki. És különösen pláne akkor, ha még igaza is van.

És, ha már megemlítettük azt, hogy egy műnél mennyire fontos az első mondat, mennyire hatásos tud lenni, akkor most, mindezek után idézzük fel a költő Rufus utolsó mondatait, és gondolkozzunk el egy kicsit. És hallgassunk meg egy idevágó persziflázst. Ez is valami.