Petőfi Sándor több vonásában Quentin Tarantinóra hajaz.

Az egyik ilyen vonás az, hogy mind Petőfi, mind Tarantino a magánéletben nehéz természetű, hisztérikus figura. Feltűnősködő, öntörvényű pojáca, aki mellett idegölő kaland tíz percnél többet elviselni. A kiállhatatlan természet sokszor a nagy tehetségek sajátja. 

A másik vonás az, hogy Petrovics Sándor szülei is afféle jöttmentként, gazdasági bevándorlókként furakodtak be egy másik kultúrkörbe. Petőfi apukája és anyukája tót volt. Tarantino apja digó, anyja félig ír, félig csiroki indián. Ezeknek a migránsoknak a gyerekei aztán elég jól feltalálták magukat, és odáig jutottak, hogy a környező, családjukétól némileg eltérő kultúrkör jellegzetes figuráit élesebb szemmel tudták megfigyelni, és pontosabban tudták ábrázolni, mint azok, akik már több generáció óta abban a környezetben éltek. Hiába, ha valakinek az a szerencse jut osztályrészül, hogy egyrészt több kultúrát szív magába az anyatejjel, másrészt friss szemmel tudja szemlélni a környezetét, harmadrészt tehetségnek sincsen híján, ezen felül pedig a bizonyítás égő vágya fűti, nos, az bizony olykor elég jelentős teljesítményre képes.

A két fiú pályáját szemlélve nyugodtan kijelenthetjük, hogy minkét alkotó csodagyerek, igazi enfant terrible. Fiatal kora ellenére mind Petőfi, mind Tarantino igen intenzív alkotó. A műveik színvonala meglehetősen esetleges: a gyorsaság néha a pontosság rovására megy. Az életművükben így aztán akad néhány korszakalkotó csoda is, az alkotásaik nagy része azonban sajnos könnyen feledhető, dibdáb, összetákolt és végiggondolatlan fércmű. De hát, hogy most olaszra fordítsuk a szót, már csupán Tarantino apukája iránti érdemtelen tiszteletből is, 

Chi fa falla, e chi non fa sfarfalla.

vagyis nagyon szabad fordításban

Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

A negyedik párhuzam pedig az, hogy a szerzők alkotói technikái is erősen hasonítanak.

Szerencsés esetben (tehát ha olyan fába vágják a fejszéjüket, ami nem haladja meg a képességeiket) mindketten valami köznapi, már-már ponyvaregénybe illő figurát választanak főhősnek. Ezek a hétköznapi figurák nem ritkán teszetosza vesztesek. Igazi pancserek. Alapvetően lusta, maguknak való lények. Pató Pál a düledező udvarházában vagy Louis a parkolóban. A véletlen szituációk mindig megzavarják őket, és, ha győzedelmeskednek is, a győzelem a legtöbb esetben sokkal inkább a puszta véletlennek köszönhető, nem pedig a gyors helyzetfelismerésnek.

A két művész egyik közös formajegye ezen túl a szinte minden pillanatban tetten érhető irónia.  Emiatt aztán gyakran úgy tűnik, mintha primitív vagy megjátszós hőseik érzelmei sekélyesek volnának. A figurák ezen felül – mint ahogy az az egyszerű embereknél már lenni szokott – a kellemetlen szituációkra gyakorta túlságos indulattal, sőt, brutális erőszakkal vagy kontrollálatlan dühkitöréssel reagálnak. A hüledező és elismerő röhögést az efféle, már-már parodisztikus indulatkitörések váltják ki az olvasóból és a nézőből.

Azonban én meglehetősen leegyszerűsítőnek tartanám azt a véleményt, hogy Petőfi hősei puszta zsánerfigurák volnának. Hétköznapi alakok, az kétségtelen. Teli vannak indulatkezelési problémával, ez is tagadhatatlan. Petőfi műveinek mélységét azonban az teremti meg, hogy ezeknek az alsóbb néposztályból való, tanulatlan figuráknak igazából vannak érzelmei, még ha színpadias, álmacsó gesztusokkal meg is próbálják elleplezni azokat. Talán azért, mert saját maguk is megrettennek a saját érzelmeiktől, mint olyan jelenségektől, amelyet nem értenek igazán, így aztán képtelenek kezelni.

Sentiment is a chemical defect found in the losing side.

A két alkotó munkásságában akad még egy feltűnő hasonlóság: mindketten nagyon szeretik keverni az idősíkokat: előre- és hátraugranak a narráció közben. Tarantino jó filmjeiben (vagyis mindabban a filmben, amit a Kill Bill előtt forgatott) ez a módszer nagyon is tetten érhető. Petőfi kissé visszafogottabban bánik az idősíkok keverésének eszközével.

Hogy Petőfi műveit, vagyis a figuráit megértsük, nem rossz módszer az, ha a cselekményt időrendi sorrendbe állítjuk. Előfordult már olykor-olykor, hogy ezzel a módszerrel éltünk. Mielőtt azonban hozzálátnánk, olvassuk el ismét együtt a mai szövegünket, és közben indítsuk be a belső mozit!

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.

Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszercsak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.

Rendezzük most kronologikus sorrendbe a művet, és (Tarantinóhoz kapcsolódva éljünk most egy filmes kifejezéssel) üssünk össze belőle egy szinopszist! A cselekmény sorrendje szerencsére sokkal egyszerűbben rekonstruálható, mint a Ponyvaregényé. Rövid gondolkodás után könnyedén meg tudjuk fejteni, hogy a négy versszak helyes sorrendje a 2., 3., 4. és 1.

Egy juhász a fűben heverészve furulyázik. Hírt hoznak neki, hogy a babája haldoklik. A szamarára pattanva vágtatni kezd, de elkésik: a lány már halott. Ekkor tiszta erőből fejbe vágja a szamarát a botjával. Végül visszaül az állat hátára, és boldogtalanul elporoszkál.

Hogy a történetet a maga teljességében tudjuk értékelni, ahhoz kissé bele kell helyezni magunkat a korabeli magyar viszonyokba!

A vidéki világnak megvolt a maga tagoltsága. Egy mezítlábas zsellérnél magasabb szinten állt egy szegényparaszt. Az állatokkal foglalkozó szakmunkás jóval többre tartotta magát mindenfajta földtúró bugrisnál. Persze köztük, az állattartók között is megvolt a szigorú hierarchia. Egy rezes fokosú, tűzött-fűzött bocskorú, trágyaszagú kanászt kissé lenézte a kampósbotos, bő subájú, szamárháton poroszkáló juhász. De ő is csak álmodozhatott arról, hogy milyen lehet gulyásnak lenni. Pláne karikás ostort pattogtató, csizmát viselő, cifraszűrös csikósnak, aki lovon száguld át a pusztán! De juhásznak lenni egyáltalán nem volt csekélység.

A jómódú paraszt persze ugyanannyira megvetette az efféle kóbor népséget, mint amennyire amaz lesajnálta őt, noha persze ebben a megvetésben nyilván bujkált némi enyhe irigység is. Nagyjából az a fajta, amit a farmer érezhet a cowboy iránt. Ágrólszakadt csavargó a cowboy, egyik napról a másikra él, de hát mégiscsak talpig férfi, és ugyan lehet, hogy a falu legszebb menyecskéje a legmódosabb gazdához megy hozzá, de azért a magányos állattenyésztőn akad meg a szeme.

Ezeket a szilaj, pusztai legényeket pedig alig egy hajszál választotta el a bűnözőktől. Ahogy a cowboy is majdnem bandita, úgy a kanász, a juhász és a csikós is majdnem betyár. Olvastam egyszer egy nyilatkozatot, a szegedi vizsgálóbíró tette valamikor a XIX. században. Sajnos, nem tudom pontosan idézni, de ígérem, mihamarabb utánanézek a könyvtárban. Az idézet valahogy úgy hangzott, hogy

Nekem az a puszta tény, hogy valaki két évnél többet szolgált juhászként, elegendő bizonyíték arra, hogy az illetőt akasztófára küldjem.

És hogy ez a sommás véleményt alátámasszuk, idézzük fel a magyar irodalom két másik nevezetes juhászát, úgymint a többszörös gyilkos Kukoricza Jancsit a János vitézből, vagy a bottal szintén mesterien bánó Veres juhászt a Móricz Barbárokjából. 

Juhászlegényünk emellett nem csekély testi erővel kell, hogy bírjon. Egy ilyen foglalkozást űző embernek fel kell készülnie arra, hogy tolvajokkal, rablókkal, ragadozókkal kelljen szembeszállnia. Szerszáma, a fokos, a drótsudarú karikás vagy az ólommal körbeöntött pásztorbot nem csak munkaeszközök, hanem félelmetes fegyver is egyben.

Petőfi juhászlegénye emellett ugyancsak megtermett, tagbaszakadt figura kell, hogy legyen. Egyrészről maga Petőfi írja, hogy nagy a legény. Ez önmagában persze semmitmondó megállapítás volna: de még ha csak a legkisebb termetű, legalacsonyabb marmagasságú szamárra gondolunk is, meg kell állapítanunk, hogy valóságos égimeszelőnek kell lennie annak, akinek a lába a jószágon ülve a földig ér.

A mű hőse tehát nem valami nyiszlett szegénylegény. Inkább egy olyan figura, akit legpontosabban talán a kissé ódivatú, ezért a szívemnek igen kedves vagány kifejezéssel lehetne leírni. Afféle magányos cowboy ő, csak éppen nem szájharmonikát nyekerget a prérin, hanem furulyázik a pusztán.

Azazhogy vagány lenne, ha mindeközben a babája (nője, csaja) nem haldokolna éppen.

Tegyük fel most magunknak a kérdést, hogy a juhász vajon tud-e arról, hogy a barátnője a halálán van, vagy a meglepetés erejével éri a dolog.

Meggyőződésem az, hogy tud. Petőfi fantasztikusan bánik a szavakkal. A juhász ugyanis nem a fűben heverészik, mint majd Kukoricza Jancsi fog. Nem, a mi juhászunk bizony

Gyepes hanton furulyál[t]...,

márpedig a hant szó a magyar olvasóban elsősorban a sírhantot hívja elő. A hant tetején furulyázó legény tehát a primitív lelke legmélyén igazából nagyon is jól tudja, hogy a szeretője nemsokára a hant alatt fog feküdni, csak hát egy ilyen nagylegénynek (!) nem illik olyasmit kimutatnia, hogy egy csaj neki egy percig is fontos volna. Petőfi a virtuóz időkezeléssel elleplezi ezt a tényt, hogy mi történik előbb és mi később, mit tudunk és mit nem, ám a hant szó beillesztésével egy pillanatra megvillantja a valóságot.

A költő ezen felül a legény félállati, primitív voltát hangsúlyozza egy prozódiai-szintagmatikai bravúrral. A második versszak első mondatának ugyancsak különös  a szerkezete. Olvassuk el újra ezt a mondatot, ezúttal folyamatosan tördelve.

Gyepes hanton furulyált, legelészett nyája.

Most akkor ki furulyál? A nyáj vagy a juhász? És ki legelészik a gyepes hanton? Persze, egyértelmű, hiszen a juh nem tud furulyálni. Azonban a sajátságos mondatszerkesztés egy pillanatra óhatatlanul megkavarja az olvasót. Az olvasó tudatában egy röpke pillanatra keveredik az állati és az emberi viselkedés. Ez egyébként ugyanaz a trükk, amivel majd Móricz fog élni a már említett Barbárokban: ott a meggyilkolt főhőst fogják Bodri juhásznak hívni, és ő lesz az a hallgató ember, aki a kutyájával jobban el fog tudni beszélgetni, mint akár a saját fiával.

Vegyük észre egyébként azt is, hogy a juhász egyetlenegyszer sem szólal meg a mű során, fel sem ordít, egyetlen könnycseppet sem ejt.

Szintén árulkodó szó a vágtat is. Vágtatni a ló tud, a szamár nem igazán. Itt inkább arról van szó, hogy a juhász, aki igazából csikós akar lenni, egy pillanatra azt játssza, hogy ő most egy ló nyergében ül. Mai példával élve a robogón kucorgó vidéki hülyegyerek, aki éppen a kórházba pöfög, hogy lássa a haldokló barátnőjét, egy pillanatig arról képzelődik, hogy Harley-Davidson motor bőg alatta.

A szamár fejbevágása nyilván egy bunkó alak fájdalmának kivetülése. A juhász nyilván saját magát akarja megbüntetni, hiszen most döbben rá arra, hogy a furulyázás és heverészés helyett talán itt kellett volna lennie. De hát, tudjuk jól, egy vérbeli macsó soha nem hibázik. Kell lennie valakinek, akin kitöltheti a haragját és kiélheti a fájdalmát. Egy tökös biztonsági őr seperc alatt találna magának valami kígyóvállú értelmiségit, akit leverhetne. Egy juhásznak még csak az sem jut, hát ott a szamár, nyilván az tehet a dologról.

A tarantinóian komikus az egészben az, hogy ezek után a juhász, mintha mi sem történt volna, visszaül a csacsi hátára, és elindul vele.

Némi optimizmusra adhat okot, hogy a juhász már nem vágtat, és immár

földig ér a lába.

Ezzel a tagmondattal Petőfi talán azt sugallja, hogy ez a magyar nagylegény a sok tetszelgő vagánykodás és a gyermekded képzelődés után talán végre vissza-, helyesebben inkább odatalál a földre, és visszaérve a nyájhoz, talán leszáll a szamárhátról, és immár két lábbal fog a valóság talaján állni.

No, jó, egy lány halála kellett ahhoz, hogy egy kicsit felnőjön. De hát a  kishitűség gyenge jellemre vall. Annyi szép lány akad, és igazából a szamárnak sem lett semmi baja.

Reméljük, közben a birkák sem széledtek szét.