Időről időre érdemes újra átfutni A kulcsot. Nem egy nagy lélegzetű alkotás, és a munka ugyancsak megéri a fáradságot. Amellett remekmű, mint ahogy remekmű Kosztolányi szinte mindegyik novellája. Sőt, megkockáztatom, hogy Kosztolányinak nem csak szinte mindegyik novellája az, hanem mindegyik, csak léteznek még olyan írásai, amelyhez túl ostoba vagyok.

Vasy Géza, akinél volt szerencsém egyszer kollokválni az egyetemen, írt erről a novelláról egy tőle megszokott, korrekt elemzést. Találtam aztán egy másik elemzést, vagy inkább összefoglalást , amely ugyan érinti a novella lényegét, de nem bontja ki ezt az izgalmas gondolatot. Akad olyan elemzés is, amelyik azt a motívumot hangsúlyozza, hogy ez a novella egyfajta beavatástörténet. Az én értelmezésem elég keveset tesz majd hozzá ezekhez a cikkekhez és prezentációkhoz – de talán egy kicsit részletesebben foglalkozik majd Kosztolányi bámulatos formaművészetével és apró, finom, professzionális trükkjeivel.

Azok az elemzések, amelyek a beavatás-motívumra helyezik a hangsúlyt, kiemelik azt, hogy a hármas számnak különös jelentősége van a műben. Ez tény és való.

Az illetékosztály, amit Takács Pisti keres, a harmadik emeleten van. A hallgatag, de segítőkész Szász bácsi három rozoga falépcsőn megy fel és le, és az utolsó ajtó szemöldökfáján is három szám látható. Ezek a számok mind háromjegyűek. Pista hármasával hágja a fokokat, miközben a lépcsőkön iramodik végig. Szász bácsi, a szótlan, de készséges kalauz pedig háromszor ismétli meg a kisfiú nevét.

– Pista - ámuldozott az öregúr –, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?

A misztikus hármas ismétlés alkalmazása tetten érhető az olyan típusú mondatokban is, amiket az apa és az anya szoktak rendszeresen hajtogat otthon,

„a hivatal, a hivatal, a hivatal.", „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért"

, illetve pár sorral később az apa kioktató szavaiban is:

„nem gyermeknek való" és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való"

A novella másik, professzionális írói eszköze a képek (metaforák, hasonlatok) használata.

Be kell vallanom, Kosztolányi verseit én valahogy mindig is émelyítően töménynek éreztem. Egyszer, amikor nagyjából annyi idős lehettem, mint A kulcs Takács Pistije, apámmal elmentünk a Fehérvári úti piacra. Ott aztán apám a maga jellegzetes, kissé dzsentroid módján azt a kijelentést tette, hogy na, most azt vesz nekem, amit csak akarok. Én habozás nélkül az egyik tálcára mutattam. Ezen valami fura, rózsaszín, hengeres édességek voltak. Puncsrolád.

Apám rögtön kifizette az egész tálcát, mind a nyolc darabot, amit én becsülettel be is faltam, ott helyben, a tűző melegben. Na, azóta nem eszem puncsroládot, és igazság szerint a rózsaszín valamennyi árnyalatát negligálom. Ezt a kis híján negyven évvel ezelőtti, gyomorforgató kulináris élményt talán csak egy múlta felül később: az, amikor pár évvel később egy egész üveg, Ouzo nevű, ragacsos ánizspálinkával végeztem puszta virtuskodásból. Egy korty ánizspálinkát nem ittam azóta se.

Na, hasonló hatással van az esztétikai érzékemre Kosztolányi Dezső költészete, mint amilyen hatással az gyomromra volt az előbb említett étel- és italféleség. Kosztolányi versei nekem túlságosan dúsak. Kevés sorban túl sok kép, túl sok hasonlat, oxymoron, szinesztézia, enallagé és anafora, töméntelen mennyiségű cizellált rím, hivalkodó irodalmi utalások tömkelege, negédes allúziók és már-már öncélú alakzatok.

A novella azonban hosszabb műfaj, így ott a képek és alakzatok is sokkal egyenletesebben oszlanak el. A stiláris eszközök ügyesebben el tudnak bújni. Ennek a finom rejtőzködésnek aztán az a haszna, hogy amikor is hirtelen elénk toppannak a képek, alakzatok, utalások és szimbólumok, vagyis felismerjük őket, a hatásuk is sokkal erőteljesebb lesz.

Ha Kosztolányi verseit olyanok, mint az édes és ragacsos likőrök, akkor a novellái olyanok, mint a jó minőségű, félszáraz bor. Lassan kell kortyolgatni, elmélyülten, figyelmesen, kapkodás nélkül, jól megforgatva. Egyfajta novellakostolóként érdemes vizsgálni az illatot, bukét, ízt és aromát.

Nézzük hát a hasonlatokat és a metaforákat, vagyis képzett irodalmi sommelier-ként fedezzük fel a lappangó szépségeket, és csodálkozzunk rájuk!

Az Hivatal épülete ebben a novellában egy rengeteg, akár egy erdő, amelyben a kisfiú nem járkál, vagy szaladgál, hanem egyenesen bolyong, ahogy egy erdőben bolyongunk. Szász bácsi léptei súlyos elefántléptek (ezt kétszer is leírja Kosztolányi). A Hivatal egy másik helyen szigorú, ünnepélyes, fényes és megközelíthetetlen, vagyis olyan, mint egy király. A teremben szorongó emberek nyájáról ír a szerző (vagyis birkákról). a farács mögött görnyedező hivatalnokok olyanok, mint a rabok. Takács, az apa dörmög, mint a medve. Egyszerre olyan izgalom támad, mintha tűz ütne ki. A rettegett főnök először fürge incifinci (mint egy kisegér). Később emberkeként hivatkoznak rá, vagyis olyan, mint egy manó. Emellett azonban úgy rendelkezik, mint egy nagy hatalmú király, akinek még testőrsége is van. Pista később egy fura madárhoz hasonlítja az apró emberkét.

Vagyis hát mit is olvasunk itt, a novella első felében?

Világos, hogy mesét, aminek a végigálmodója és egyben főhőse nem más, mint ő maga, Takács Pista. Ő a szegény asszony fia, akit az anyja elküld egy kalandos próbatételre. Ez a kisfiú aztán betéved egy rengeteg erdőbe. Ott beszélő állatokkal találkozik: jólelkű elefánt kiséri át az erdőn, miután illően megszólította. Emberi birkákat lát, mogorva apamedvét engesztel. Egy nagy hatalmú, sok alakú egér-madár-koboldkirállyal találkozik, és rajta is győzedelmeskedik.

(Akad elemzés, amelyik a hivatalt egy labirintushoz hasonlítja, és van olyan utalás is, amelyik a kisfiú bolyongását Odüsszeusz bolyongásához hasonlítja. Én ezeket a párhozamokat kissé felületesnek tartom. Ha persze a főnök úrra alkalmazott metafora nem kisegér, a madár vagy törpe lett volna, hanem a labirintus bőgő hangú bikája, vagyis a Minótaurosz, akkor persze habozás nélkül elfogadtam volna ezt a feltételezést. Ugyanígy, ha a látogatók nem nyájba tömörülnek, mint a birkák, hanem kondába, mint Odüsszeusz disznóvá változtatott társai, akkor az eposz-feltételezés is helyt állt volna. Így azonban kénytelen vagyok dicséretes, de alapvetően felületes és elhibázott gondolatnak tartani ezt a két kósza feltételezést.

Az általam preferált mese-jelleget erősíti Kosztolányi sajátos szóhasználat is. Ha alaposan megfigyeljük, akkor észre kell vennünk, hogy a kisfiú nem sapkát, hanem sipkát visel, ez a szó pedig nagyon is a mesék világából való. Ezen felül az előbb már említett hármas ismétléseken túl a szerző egyes egyéb kifejezései, formulák is a mesei fordulatokra emlékeztetnek.

 "se híre se hamva", "mintha a világ végére igyekeznék"

Ugyancsak ezt a képzelt, varázslatos világot, a mesék világát varázsolja elénk néhány szimbólum is.

Ilyen szimbólum például a végeérhetetlennek tetsző út, amit legyőz a kisfiú és ilyen szimbólum a két épületszárnyat összekötő rozoga híd is, amelyen áthalad.

Megkockáztatom azt a véleményt, hogy a mesteri szerkesztés során Kosztolányi talán csak kétszer ejt apró hibát, vagy kezd el modoroskodni – sajnos, Kosztolányi világéletében hajlamos volt az apróbb modorosságokra, és ez a rossz szokása olykor-olykor a műveiben is feltűnik.

Az első ilyen irodalmi manír az, amikor az apa íróasztalát, ezt a silány bútordarabot úgy írja le a szerző, helyesebben, úgy látja Takács Pisti, mint kis, nyomorék, hektikás (vagyis tüdőbajos) íróasztal. Nem igazán tudom megítélni, hogy egy tíz éves gyerek vajon teljes természetességgel használhatta-e ezt a ritka szót a harmincas években. Ha igen, úgy bocsánat a sommás, noha kissé elhamarkodott ítéletem miatt. És azért itt is hangsúlyoznám, hogy Kosztolányi milyen profi, vegyük észre, hogy ez a fantáziadús, élénk képzeletű, végtelenül rokonszenves és jólelkű kisfiú itt is kapásból élőlényhez hasonlít egy tárgyat (animizál vagy megszemélyesít), és rögtön meg is esik rajta a szíve.

A másik eset pedig az, amikor a két épületszárnyat összekötő folyosót a Sóhajok Hídjához hasonlítja a novellista. Hozzáteszem persze, ez a hasonlat is ül valahol. Amikor Takács Pisti, vagy nevezzük immár talán Takács Istvánnak, amikor másodszor halad át ezen a hídon, akkor immár a felnőtt-lét felé halad, míg korábban a mesék erdejébe hatolt be. A Sóhajok Hídja, a Ponte dei Sospiri pedig a legenda szerint a börtön és a halál felé vezet. Mint a hogy a felnőtt-lét is börtön valahol, és ennek a börtönnek a vége sem kétséges egyikünk előtt sem. Ugyanezt, tehát a túlvilághoz, vagyis a halálhoz vezető utat szimbolizálhatja a novella végén felbukkanó, nyári napfényben tűző kapu a mellette álló kapussal.

Kicsit olyan ez a Takács Pista, mint kevés számú példaképem egyike, Bill Watterson zseniális filozófusa, a tigris-tulajdonos Kázmér. A novella titka nem csupán abban rejlik, hogy mesterien írja le azt a nagyjából negyven percet, amely alatt egy kisfiú felismeri azt az evidenciát, hogy az apja nem hogy nem isten, hanem egy kifejezetten gyáva seggfej. Sőt még csak nem is abban, hogy a kisfiú kénytelen felvetni magában azt, hogy az apja, meglehet, nem is szereti őt. A fiú iránti nagyrabecsülésünk kifejezésének érdekében pedig ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy Pista továbbra is kifejezetten megbocsátó magatartást tanúsít az az arcát vesztett apjával szemben, és keresi az erényeit.

Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.

Hanem van a novellának egy harmadik, már-már tragikus üzenete is. Ez pedig nem más, mint az a szomorú tény, hogy egy pillanat után többé nincsenek mesék. A novella utolsó részében ugyanis – az imént idézett egyetlenegy metaforán kívül – egy darab fantáziadús kép sem bukkan elő. Nincsenek sem segítő elefántok, sem pedig sipkák és rengeteg erdők. A felnőttektől nem kérdezünk, mert nincs többé szükségünk a tanácsaikra. Sőt, megesik, hogy ők kérdeznek tőlünk valamit: és, ha nincs kedvünk válaszolni, akkor elhajtjuk őket egyetlen kurta, semmitmondó válasszal.

A kapus megállította.

– Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? – vallatta.

– Senki – szipogta, és az utcára szaladt.

 Ez a lét, a lassan megnyíló felnőtt, önálló lét pedig izgalmas és újszerű.  Ennek az újszerűségnek felismerésétől az ember  egyszerre lehet boldog, zavart, nyugtalan és riadt, mint Takács Pisti. Csak hát együtt jár ezzel a felnőtt-izével egy egy apró, mondhatni, nüansznyi probléma.

Nincsenek többé mesék, és nem is lesznek soha.