S most te figyelj, alföldi diák, aki testre erős vagy,
S nem kínoz sem kórság, s nem bánt szörnyü betegség,
S egyet kell csak lépned, s kint vagy a tágterü rónán,
Melyet nagy, csodaszép búrájával beborítgat
Mindig az égszínkék ég, melynek a más neve égbolt,
És akinek szeme hozzászokva a nagyszerü térhez,
Nagy távolsághoz, s tud gyakran messzire nézni,
És ki nem élsz hegyoromnyi magas, nagy házfalak által
Körbekerítve, becsukva-bezárván elreteszelve,
Nem tudod így, egy üres, nagy térség mennyire számít,
S mennyire rettentő fontos sok pesti gyereknek,
Halld szavam, elmondom, mi a grund, ez a tágterü síkság,
Házak nélküli ingatlan, melly áll Budapesten.

Pesti gyereknek az Alföld ez, s ez néki a róna,
Birtoka, széles, tágterü síkja, a nagyszerü térség.
Ez minden számára, mi fontos, mert a szabadság
Ez, s vele eggyütt vég nélkül lévő univerzum.
Kis föld, eggy oldalról szegvén deszkapalánkkal,
Mely lötyögős, szálkás deszkákból van szegecselve,
És düledezni szokott olykor, más oldalain meg
Égignyúló nagy házaknak nagy fala áll ott,
Ez hát ott a határ, erről, s arról, meg amarról.
Most már négyemeletnyi nagy épület áll ama grundon,
Pál uccának széles, nagy grundjára lerakva,
Nagy, szomorú ház áll, melyben sok férfi meg asszony
Tengeti napját, nem tudván tán semmit amarról,
Hogy néhány kis pesti diák, csóró valamennyi,
úgy érezte, e kis föld néki a szép fiatalság.

Egy irdatlan, üres grund ez, nincs épület ottan,
Illő is, hogy üres telken ház semmi se álljon.
Hosszu palánkja a Pál ucczát elzárta a grundtól.
Jobbról-balról két nagy ház volt néki határa,
s hátul, leghátul volt az, mely tette a grundot
Roppant széppé, s lett ettől izgalmas a tág tér.
Itt kezdődik még egy széles s hosszu telekrész,
Illendő, hogy tudd, hisz' nem titok ez, se valótlan.
Ezt a hatalmas, más nagy telket bérli amottan
gőzfűrészt használó cég, az dolgozik ottan,
Így a telek farakással volt itt-ott telerakva.
Furcsa, titokkal telt, félelmes, csöpp, kicsi ház az.
Nyáron a vadszőlő véges-végig befutotta,
S zöld lomb közt pöfögött ki a keskeny, karcsu vasoszlop,
Rendje szerint: nem késett semmit, nem sietett az,
Órásmester sem tud olyan tárgyat remekelni,
Mely ily pontossággal, jól megtartva, amit kell,
Köp ki fehér gőzt, vastorkán sípolva, pöfögve.
Hitték volna sokan, kik hallják füllel e hangot,
Messzire állva amonnan, vélték volna magukban,
Hogy gőzmozdony kínlódik, szenved valahol bent,
Nagy farakások közt, várván, hogy már hova futhat.

Otrombán nagy fáskocsik állták körbe a kunyhót.
És kis idő telt el rendjén, akkor kocsi gördült
Annak a háznak a széléhez, s ereszének alatta
Megtorpant, s hallatszott aztán nagy recsegés, és
Nagy ropogás mellé, keveredtek a hangok azonmód.
Kis házacskánk oldalt nyúlt tetejének alatta
Apró ablak nyílt, tátotta ki ottan a száját,
S ebböl a szájból vályú volt hosszan kieresztve,
deszkából remekelt, öblös, tág, hosszu csatorna.
És amikor kocsi állt meg az ablacskának alatta,
Egyszercsak kezdett lepotyogni a hosszu csatornán,
Öblös tákolmányon az aprócskára hasított,
S jól szétfűrészelt faanyag, s csorgott a szekérbe,
Oly szaporán, mint nyál csordul, csöppen le a szájból
Némelykor, vagy mint csordul víz hosszu mederben.
És mikor aprófával megtelt egy kocsi ottan,
Rikkantott a kocsis, s egyszer szólt akkor a hangja.
Rögvest abbamaradt a kicsiny kémény pöfögése,
Egyszeriben támadt nagy csönd mélyén ama háznak,
És a kocsis rászólt a lovakra, s a jó lovak akkor
Indultak, s húzták a kocsit, megrakva teherrel.
Aztán más kocsi állt az ereszhez, mert a hasában
Nem volt semmi, az éhes volt, korgott neki gyomra,
mert üresen tátongott, s ebben a szent minutában
Ismét jött ki a gőz, puffogta az éjszinü kémény,
Vasból volt az a kémény, s hullt ismét a hasáb ott,
Aprócskára hasított sok pici kocka azonnal.
És így ment ez teljesedésbe az évek alatt ott,
Elmúlt sok tavasz és nyár, ősz és téli zimankó.
Így aztán sose tűnt el a nagy farakás ama térről,
És sose szűnt meg a gőzfűrész harsány sivítása.

Néhány kis csenevész fát látsz még erre meg arra,
Epret hajt ott rajta az ág, hát néki eperfa
Elnevezése, a kis ház áll eme fácska mögötte,
S eggyik eperfa tövén áll egy dibdáb, kicsi kunyhó,
Rozzant tákolmány, hívnád tán csak kalyibának.
Benne lakott egy tót, aki éjszaka el nem aludván
Fára vigyázott, őrizvén ott mind a hasábfát,
Hogy ne kerüljön tolvajkézre se rönkfa, se apró,
vagy hogy senki se gyújtsa fel azt, lobbantva a lángot.

Hát kellett ennél gyönyörűbb hely sok mulatásra?
Nékünk, városi kisfiuként, és ez bizonyos volt,
Nem kellett, nem volt rá szükség, és nem akartuk.
Ennél szebbet nem tudtunk képzelni, sem ennél
Méltóbbat, mely illett volna komancshoz, apacshoz,
Rézszinü harcoshoz, musztángos nagyszerü sarjhoz.
Nagy, széles sík volt a telek, Pál ucczai földrész,
És gyönyörű volt az, mert ez volt ő, ami nékünk
Prérit játszott olykor, jenkiknek sivatagját.
Hátulsó rész volt a telep, hol sok fahasábot
Vágtak, tároltak, volt ez téres helye minden
más helynek: mert várossá vált olykor a térség,
máskor azonban lett erdő, máskor pedig abból
Sziklás hegylánc nőtt, völggyel s csúccsal teli tájék,
Egyszóval mindennap vált azzá, amit éppen
Róla kimondtak szép szóval, s aznap kinevezték.
Róla kimondtak szép szóval, s aznap kinevezték.
És valahogy hiba volna, ha hinnétek, hogy a fáknak
Nagy telepét nem védték ott, s így védtelen állott!
Egy-egy nagyra rakott farakás roppant tetejében
vár volt, másban erőd volt, így épült fel az ottan.
Hogy mely pontot kell nagy-erőssé tenni azonnal,
Azt Boka mondta ki fennhangon, s intett a kezével.
Ám az erődöt azonban kettő rakta csak akkor,
Csónakos és Nemecsek rakták egymásra a fákat.
Négy-öt ponton volt az erőd, és minden erődnek
Megvolt egy kapitánya, vezérként bírva a tornyot.
Volt kapitány, volt főhadnagy, s hadnagy se hiányzott.
Ez volt hadseregük, sok harcos nagyszerü népe.

Egyetlen baka volt csak, fájdalom erre kitérnünk,
Egyetlen talpas volt ott, rang nélküli harcos.
Ott, az egész grund tág mezején minden kapitány, és
Minden főhadnagy s hadnagy csak lökte parancsát
Pusztán egy kis közkatonának, több nem akadt ott,
Ezt gyakoroltatták, s ítélték szörnyü haraggal
Várfogságra, ha vétett bármit, hogyha kihágott.
Tán azt mondani sem kell, sem szóval kifejezni,
Hogy kit tartottak meg a tisztek közkatonának,
Kis Nemecsek volt az, szőkéshaju, csöpp sihederke.
Ott kapitány, ott főhadnagy s ott még az a hadnagy
csak szalutált tessék-lássék, ha a tágterü grundon
Összefutott tiszttársával, s nagy léha, vidám mód,
Hadnagy, főhadnagy, s így tisztelgett kapitány ott,
Még ha találkoztak százszor, vagy látva szemükkel
Szembekerülnek tiszttárssal, déltől az időig,
Míg nyugtára sietvén elszunnyad nagy Apolló.
Úgy kutyafuttában sapkához emelve kezükkel
Tisztelték egymást, lezseren, hetykén szalutáltak,
S annyit mondtak csak, szavakat nem túlszaporázva:
"Szervusz!", mondták ők, s elegendő volt az a szervusz.
Csak Nemecseknek kellett mindig tenni a dolgát,
Mert a szegénynek némán állván s úgy szalutálva
Állni vigyázzban, vagy haptákban volt kötelesség.
És aki ott sétált, kiabált, így szótra a szókat:
"Hát te hogy állasz, két lábad csámpázva te hordod!"
"Össze a sarkot, távolság köztük lehetetlen!"
"Mellet düllessz most, és húzd hasadat be azonnal!"
"Párhuzamos combbal s lábszárral jöjjön a hapták!"

És Nemecsek boldog volt ott, mosoly ült a szivébe,
És mindenki parancsát nyomban tette meg ő ott.
Oly fiuk is vannak, kiknek nevet akkor a lelke,
Hogyha parancsot kapnak, s kell cselekedni azonnal.
Ám legtöbb fiu mégiscsak szeret adni parancsot.
Emberi természet lévén mind férfi, s az asszony,
Minden lény, aki emberforma, a szép utasítást
Kedveli, mert természete ez minden homidának.
És így volt természetes az, hogy a tágterü grundon
Tisztként szolgált minden hős, éppen Nemecsek volt
Egyként csak baka ott, szőkéshaju, csöpp sihederke.

Dél múlt két órával, s hozzá tégy te azon túl
harminc percet, s mégsem láthatsz senkit a grundon.
Lópokróc van a földre terítve a csöpp kalibánál,
Hortyog a tót azon, és édes méz néki az álma.
Nappal szunnyad a tót, mert akkor tud csak aludni,
Mert éjjel járkálni szokott ő erre meg arra,
Roppant sok farakás közt, vagy trónolni erődnek
Nagy csúcsán, s bámulni kerek, két szemmel a Holdat,
S gőzfűrész zúg most, a kicsiny, feketécske vasoszlop
Hószín gőzfelhőcskét köpköd, s ontja ki torkán,
És potyog ott be az aprófácska a nagy szekerekbe.

Fél három múlt néhány perccel, s ott csikorogva
Nyílt a kisajtó Pál ucczának deszkapalánkján,
És Nemecsek lépett be azon, szőkés sihederke.
Nagy kenyeret húzott ki zsebéből, s körbetekintett,
és miután nem látott senkit lenni a grundon,
Majszolgatta a héját csendben a péksüteménynek.
Ám azelőtt ő jó gonddal reteszelte az ajtót,
Újra bezárván azt, mert törvény sok van a grundon,
Legfőbb törvény egy, szigorú az, tán a leginkább
Megtartandó elv, hogy zárd be azonnal az ajtót,
Hogyha belépsz, ne habozz, s reteszeld be a zárat azonmód.
Mert aki ezt nem tette meg, annak a kényszerü jussa
Várfogság lett nyomban, azonmód várba vetették.
Nagy fegyelem volt ott, katonás, szigorú hadi törvény,
Megtartották olykor a törvényt, néha kevésbé.
Ott egy kőre leült Nemecsek, s ott várta a többit,
S rágta fogával a péksütemény ropogós felerészét.
Roppant érdekes ígérettel volt tele aznap
Grundnak tágterü síkja, nagyon nagy meglepetéssel.
Nagy dolgok fognak történni ma, súgta a szél is,
És ne tagadjuk, mert nem tiltja a csalfa szemérem,
Hogy büszkén dagadott Nemecseknek keble a ténytől,
Ott, ama szent minutában roppant büszke fiú volt,
Mert hogy tagja a grundnak, a híres, nagy csapat eggyik
Tagja lehet, Pál ucczai ő, a neves fiubanda
Harcosa, kiknek híre bizony felszökken az égig.

Rágta tehát kenyerét, s majszolta a nagyszerü héjjat,
Jó ideig, majd indult ő, hova sok farakás volt
Renddel rakva, unottan lépett, s arra bokázott.
Mászkált ott a kis utcákban, léptét szaporázta,
S egyszer szembekerült egy nagy, feketés kutya akkor,
Tótnak volt ebe az, feketéllett annak a szőre.
"Hektór!" szólt neki akkor, s rikkantotta a szót ő,
Nem volt ellenséges a hang, de az éjszinü Hektór
Kedvet nem mutatott, csöpp kedvet sem, hogy a szókat,
Szép köszönést viszonozván tettel a szóra feleljen.
Farkát megcsóválta kicsinyt, lobogott az a zászló,
Ám az ebeknél annyit tesz csóválni a farkat,
Mint amikor két férfi az utcán összeszaladván,
Billent csak kalapot, sietős üdvözletet adván.
Elszaladott az az eb, s ugatott, vakkantva dühöngött.
Szőke, kicsiny Nemecsek szaladott, üldözve rohant ott.
Hektór nagy farakás mellett állott meg, ugatta
Nagy hevesen, dörgött dübörögve a nagyszerü hangja.
Egy farakás volt az, sok nagy farakás közepette,
És lett így az erődítmény: fel sok fiu rakta.

Fenn, a rakás tetején védőfal volt a hasábból,
S vékony pálcácskán lobogott egy csöpp, kicsi zászló,
két szinü volt: piros egy fele, és fűszín ama másik.
Ugrált körbe az eb, s nem szűnt meg az ő csaholása,
És az erőd falait még egyszer-kétszer körbeszaladta.

"Hát mi lehet, történni mi fog, s megy teljesedésbe?"
Ezt kérdezte a szőke fiúcska az éjszinü ebtől,
mert a barátság jó póráza az ebre, fiúra
Rátekeredve feszült s tartotta az egybe a kettőt.
Vagy tán, mert baka kettő volt csak a harci seregben:
Egy Nemecsek, s Hektór kutya volt ott csak baka másik.
Felnézett az erődre, fejét felszegte figyelve.
Nem látott fenn senkit, azonban tudta a lelke,
Ölfák közt motoz és pakolászik fenn valamely hős,
Bár nem látta sem arcát, sem testét, sem sem alakját.
Hát nekiindult, és felhágott ő a falakra,
Fogva középen a fát, lépvén talpával a végre.
Épp feleúton járt, amikor hang ért a füléhez,
tiszta, világos hang, fahasáb tömbjének a hangja,
mely koccan, ha lerakják azt, vagy hogyha leejtik.
És dobogott neki szíve azonnal, döngte a ritmust,
És kelt édes vágy, hogy térjen a földre azonnal.

Ám amikor letekintett, és meglátta a Hektórt,
Bátorság gyúlt néki szivében, s fellobogott az.
"Félni ne félj, Nemecsek, bátorság töltse be melled!"
Mondta magának, s óvatosan folytatva a mászást,
Rakta előre kezét, s lábát is húzta utána.
Minden foknál bátoritotta magát, feleselvén,
S önmaga ismételte a szót, s maga adta a választ.
Egyre csak ismételte a szót, s azt mondta magában:
" Félni ne félj, Nemecsek, bátorság töltse be melled!"
"Félni ne félj, Nemecsek, bátorság töltse be melled!"
És felhágva a nagy farakás roppant tetejére,
Még egy utolsót szólt, száján szökkent ki a szózat:
"Félni ne félj, Nemecsek, bátorság töltse be melled!",
S lábat lendítvén az erőd mellvédje felett ő
Lépett volna be ott, ám félsz töltötte be szívét,
Mert megijedt szörnyen, s nem mozdult combja, se térde,
Mellyel lépni kivánt, s állt ott levegőben a lába.
"Jézus Urunk, Megváltónk, egy-fia égi Atyánknak!"
Nagy hangon kiabált, formálván fennen a szót ő.
És fejvesztve a sok fokon ismét szállt le a földre,
Lépvén lábbal előre, s tartván kézzel a testét.
És amikor két jó talpával a földet elérte,
Mellében nagy hanggal vert, dobogott neki szíve.

Fölnézett az erődre, fejét, arcát felemelte.
Ott, hol a zászló volt, jobb lábát téve a falra
Áts Feri állt az erőd tetején, s mellette a zászló,
Fönn állott ama rettenetes hős, Áts Feri ottan,
Ellensége nekik, vezetője a nagyszerü hadnak,
Mely a Füvészkert zöldes térén tartja lakását.
Bő, vörös ing lobogott testén, mert szél sziszegett ott,
Ő lemosolygott nagy gúnnyal, fennen levigyorgott.
Halk hangon, csöndes mód szólt le a csöpp sihedernek.
"Félni ne félj, Nemecsek. Bátorság töltse be szíved."
Ám Nemecsek már félt akkor, sőt futva szaladt ő.
Éjfeketés kutya is nyomban szaladott a nyomába,
S együtt erre meg arra kanyargott eb, meg a gyermek,
Ott, farakások közt, az irányuk nékik a grund volt.
És sziszegő szél szárnyán
szállt röppenve kiáltás,
Áts Feri nagy gúnnyal, büszkén reptette utánuk:
"Félni ne félj, Nemecsek. Bátorság töltse be szíved!"

Ám, mire ott, a telekről nézett vissza tetőre,
Áts Ferinek vörös ingét nem láthatta seholsem.
Ám az a zászló sem volt fenn az erőd magasában.
Fogta a zászlót, megkapván hurcolta magával,
Apró, vérpiros és zöld zászlót vitte el onnét,
Melyet varrt Csele nőtestvére, megöltve kezével.
Nem volt ott, farakások közt eltűnt az alakja.
Tán ama uccán ment ki, amely húzódik amarra,
hol gőzfűrész áll, s Máriáról nyerte nevét el,
(Szent Szűz Mária nevén hívják még most is az uccát),
Vagy tán elrejtőzve lapul valahol, s a barátja,
Két roppant Pásztor-testvér is, meglehet, ott van.
És hogy eszébe jutott, két Pásztor is ott lehet éppen,
Végigment a hideg Nemecsek hátán s a gerincén.
Ő már tudta, mi az: Pásztorral szembekerülni.
Áts Ferit ő most látta közelről, szembekerülvén.
Roppantul megijedt, ám tetszett néki az ifjú,
Őszintén megvallva a szót, kedvelte azonnal.
Szép volt, vállas volt, és hozzá barna fiú volt,
s illett rá az a bő, lobogó, nagy vérvörös ing is.
Ettől nagy harcosnak tűnt ő, szép daliának,
Megjelenése szerint harcosnak tudtad azonnal.
Mint Garibáldi Giuseppe, a talján, vagy követője
Volna, a vérvörös ingben volt valamely garibáldis.
Mert a füvészkertnek minden sok tagja különben
Vérpiros ingben volt, leutánozván a vezérük,
Rettenetes, hős Áts Ferihez hasonulni akartak.

Négyet koppantottak a grundnak deszkapalánkján
Szép rendben, s megkoccant tőle az ajtó.
Jó Nemecsek föllélegzett, szusz szállt ki belőle.
Mert az a négy koppantás jel volt, sőt, nem akármi,
Csak Pál ucczai ifjú jelzett négy kopogással.
Így szaladott rögvest, kinyitotta azonnal az ajtót,
Húzván jó zárát, reteszét kézzel kivetette.
És Boka jött a Cselével, s jött még ott a Geréb is.
Várt akkor Nemecsek türelemmel, a szíve azonban
Vert hevesen, hadd mondja az újdonságot azonnal,
Félelmes hírt osztani vágyott, ám a fejében
Tudta nagyon, hogy a közkatonának a fő kötelesség,
hogy kedvére tegyen főhadnagynak s kapitánynak.

Hát haptákot vágott ő, feszesen szalutálva.
"Szervusz!", mondták ők, akik akkor jöttek a grundra.
"Mondd, mi az újság, újdonság, ami tán megesett itt?"
Kapkodván szuszogott Nemecsek, levegőt szaporázott,
S kedve a lelkét és szívét hajszolta, hogy akkor
Egy szusszal, szót szólván ott, rögtön kilehellje,
Mindazt, mely megesett, megtörtént, kezdve a szókat.
"Borzasztó és rettenetes, nagy, szörnyü cselekmény!"
Így szökkent hát ott a kiáltás messze a légbe.
Válaszul így szólt néki az eggyik társa azonnal:
"Hát mi esett meg, mondd hát tüstént ezt a cselekményt!"
Elhangzott ez a kérdés, és nem késik a válasz:
"Rettenetes, borzasztó tett, nagy, szörnyü-ijesztő,
Hinni se fogjátok, mert hogy mi esett, hihetetlen!"
Elhangzott ez a szó, és jött rá rögtön a válasz.
"Ámde mi volt az, mely megesett, s ment teljesedésbe?"
Elhangzott ez a kérdés, és nem késik a válasz:
"Áts Feri volt, hát Áts Feri járt itt, mert idejött ő!"
Most a legények, a másik három kezdte a sorját.
Hirtelen elkomolyodtak mind, cseppet se nevettek.
"Ez nem igaz, minden szód aljas, csalfa hazugság!"
Ezt mondotta Geréb, szájával szólta a szókat.
És Nemecsek tenyerét mellére helyezve felelte:
"Isteneink tanusítják mindazt, hogy bizonyosság!"
Válaszul erre felelt fennen Boka néki, kimondván:
"Esküt tenni ne tégy, ne hivatkozz isteneinkre!"
S hogy nyomatékot akarjon még ott adni szavának,
Hát nagy-erős, zengő hangját kieresztve kiáltott:
"Párhuzamos combbal s lábszárral jöjjön a hapták!"
Sarkot a másik sarkhoz csattantott Nemecsek hát.
Most akkor Boka lépett hozzá s állt meg előtte.
"Részletesen mondd el, mit láttál!", szólta a szókat.

Válaszul erre a kis Nemecsek szólt, s mondta szavával:
Én, amidőn odamentem az utcák hosszu sorára,
Akkor az ebkutya zengett nagy-harsány ugatással.
Mentem utána, a lábam lépését szaporázva,
és valamely recsegést hallottam a nagy citadellán,
Mely építmény felmered ottan, pont a középen.
Fölmásztam, s fönn állott Áts Feri, rőtvörös ingben.
"Fönn állott? A citadellánkon megvetve a talpát?"
Elhangzott ez a kérdés, és jött rögtön a válasz.
"Fönn, citadellánk legtetején állt, fenn, a toronyban."
Így szólt kis Nemecsek, szőkéshaju, csöpp sihederke,
És esküdni kivánt ismét, nem ügyelve magára.
Már mellén tartotta kezét, s Boka erre a kézre
Jó szigorún pillantott, hát elkapta azonnal.
És még hozzátette, szavát folytatva szavával:
"És elvitte a zászlót is, hurcolva magával."
Szép Csele fölszisszent, sziszegő szó jött ki a száján.
"Azt hurcolta el ő, zászlónkat vitte magával?"
Válaszul erre felelt Nemecsek, szőkés sihederke.
"Azt hurcolta el ő, nem mást, elvitte magával."

Hát szaladott oda négy fiu rögtön, szedte a lábát.
Leghátul Nemecsek, ki szerény és visszafogott hős,
Egyrészt csak baka ő, meg hát az sem lehetetlen,
Hogy — mert nincs embernek semmi szilárd tudomása —
Áts Feri ott bújkál valahol, rejtőzve az uccák
Zegzugain, farakások közt, hisz képes e cselre.
Ott az erőd fala volt, megtorpant mind ez a négy hős.
Zászlójuk nem lengett fenn, ez volt a valóság.
Még nyele sem volt ott, eltűnt nyél és lobogó is.
Mindnyájan nagyon izgultak, kebelükben a szívük
Hányta magát, dobogott hevesen, nem bírva magával,
Csak Boka volt, akinek nem forrott forrva a vére,
Hűvösnek maradott, a hidegvér nem melegült át,
Mert tartotta magát Boka ismét visszafogottan.

Vállával fordult Boka akkor, s szólt a Cseléhez:
"Mondd meg a nővérednek, hogy holnapra csináljon
Új zászlót, lobogót, és öltse, vasalja azonnal!"
Válaszul így szólt ott Csele, és így szólta a szókat:
"Meglehet az: bár már kifogyott ő sok szövetéből,
Zöldnek híján van, fűszín kelméje hiányzik,
Nincs mohazöld posztó, lombszín rongyot se tud adni.
Vérpiros, az még van: de a zöldszinü, hát, kifogyott mind."
És Boka tette a dolgát higgadt mód, ahogy illik.
"Hószinü vászon tán csak akad? ", kérdezte szavával.
"Abból van neki sok", Csele ezt mondotta ki tüstént.
"Hát akkor varrjon nékünk egy rőtszinü zászlót,
S mellé szőjön még egy széles, hószinü sávot.
Ettől fogva fehér lesz színünk, és piros is még."
Megnyugodottak mind ebben, lelkükre legottan
Nagy nyugalom települt le azonnal, az izgalom elszállt.
Rárikkant a Geréb Nemecsekre, a hangja kiáltott:
"Közkatonának szól a szavam, hát, közbaka, serkenj!"
Válaszul így szólt kis Nemecsek, szőkés sihederke:
"Itt vagyok én, várván itt, és most várok, azonnal!"
Adta a másik a választ, nagy hangját kieresztve:
"Holnaptól legyen így törvénykönyvünk igazítva,
Hogy nem vérpiros és zöld-színt használ csapatunk, mert
Vérpiros és szép, hószinü színt használ valahányunk."
Válaszul erre felelt neki rögtön a másik, azonnal.
"Így lesz, Óberlájtnánt úr, ha parancsodat adtad! "
És a Geréb kegyesen szólt így, hetykén odavetve
Kurta szavát a feszes, haptákos közkatonának,
Szőkés fürtü süvölvénynek, csöpp, szőke gyereknek:
"Rajta, pihenj, mereven-feszes állás nem kötelez hát."

Erre a szőkés, kis siheder nyugtatta a lábát,
És lepihent, hisz nem kötelezte merev-feszes állás.
És a fiúk felmásztak a várba, a nagy farakásra,
Hogy lássák szemeikkel a tényt, mert tény, ami ott volt,
Hogy lobogójuk hosszu nyelét roppant csavarással
Törte le Áts Feri két markával, szörnyü erővel.
Szöggel volt az a nyél odaverve, s a csöpnyi darabja,
Kis maradéka a zászlónyélnek búslakodott ott,
Megtartotta a vaskos szög, mely fogta a zászlót.
Nagy, harsány kiabálások harsantak a grundról:
"Hóha, hahó!", és "Hóha, hahó!", süvitett, hiszen ez volt
Jelszavuk, ezt harsogták mind, csatasorba ha álltak.
Úgy tűnt, hát megjöttek már többen, valahára,
És nem tudván, hol van a többi, kutatva keresték.
Éles rikkantás harsant fel sok kicsi szájból:
"Hóha, hahó" és "Hóha, hahó", harsogta a torkuk.
És Csele intett ujjával, szólott Nemecseknek:
"Közbaka!", ezt mondotta a szép Csele, szólva a szót ő.
"Itt vagyok én!" Nemecsek pedig akkor mondta a választ.
"Rajta, feleljen az összes társnak!", szólta a másik.
"Úgy lesz, jó hadnagy nagyuram!", szólt erre a másik.
Tölcsért formált két tenyerével, a szája a tölcsér
Eggyik végét érintette, a másik irányba
Szökkent ott ki a vékony, kis hangocska azonnal,
Gyermekhang még, nem felnőtthang mély rianása.
"Hóha, hahó!", és "Hóha, hahó!", süvitett a kiáltás.
Hát leereszkedtek mind, talppal léptek a földre,
Léptük irányozták, s indulván mentek a síkra.
Sík közepén a csoportba verődött többiek álltak:
Csónakos és Weisz, Kende, a Kolnay és valahány még.
Hát amikor meglátták, hogy Boka ottan időzik,
mind haptákba meredtek, mert ő volt kapitányuk.
"Szervusztok!", Boka üdvözlésül mondta a szót ki.
Kolnay hős a csomóból lábát vetve kilépett.
"Tisztelet önti a lelkemet el, s most halld a jelentést,
Hogy bejövén ide, nyitva találtuk a kiskapu zárját.
Törvény van pedig arra, szabályzat mondja ki azt, hogy
Jól reteszelni kapunkat mindnek hű kötelesség,
Hogyha bejött ide, tolja helyére azonnal a zárat.
Kísérőire nézett hát Boka, nagy-szigorúan.
Mind Nemecsekre tekintett ott sok többi azonnal.
És Nemecsek keze mellén volt, hogy szörnyü szavakkal
Hívja az isteneket, s esküt szóljon neki szája,
Hogy nem az ő bűnéből volt záratlan az ajtó,
Ám megszólalt ott kapitányuk, s szólta a szókat:
"Ajtónk jó küszöbén melyikünk lépett be utószor?"

Nagy csönd úr ott, nem szólt szót senki ezekre.
Senki se jött be utolsónak, mind mást megelőztek.
Hallgattak mind egy minutát, hangot ki nem adtak.
És ekkor Nemecseknek az arca ragyogva mosolygott.
Száját szóra nyitotta, felelt ő, mondta azonnal:
"Ó, kapitány, nagyuram, legutolsóként te siettél!"
"Én voltam hát", mondta Bokánk, "aki jött be utószor?"
Hát helyeselt akkor Nemecsek, s így adta a választ:
"Úgy van, jó kapitány, nagyuram, voltál legutolsónk!"
Töprengett kissé Boka akkor, törte fejét ő.
Nagy-komolyan szólalt azután, s szót szólva kimondta:
"Hát az igazság ez, nincs ebben semmi valótlan.
Ajtónk nagy reteszét nem toltam helyre azonnal,
Elfeledém ajtónk zárát rögvest reteszelni.
S íme, kimondom a szót, s így menjen teljesedésbe:
Főhadnagy, nagyuram, fogj éjszín könyvet a kézbe,
S ródd rögvest nevemet bele most, csöppet se habozzál!"
S fordult ő a Gerébhez vállal, rájatekintve.

És a Geréb feketés könyvecskét ott kihalászott,
Mert a zsebében volt az a kis notesz, és beleírta,
Nagy betüvel belerótta kezével, hogy "Boka János".
És hogy tudja is azt, miről is van szó, odaírta,
Mellérótta a szót, "ajtó", melléje jegyezte.
Nagy tetszést aratott, a fiúknak tetszik a szó mind.
Mert az igazságosság szép, s Boka mindig erényes,
Jó fiu volt, bár volt csak még pusztán sihederke.
Felnőttnek tűnt most: hallatlan, nagyszerü jellem,
Római hős lett ő, melyről hallhatsz latinórán
Sok szépet: mert minden erényes, római férfi,
Jellemes, és büntetni se restell mást, de magát sem,
Így büntette magát meg jó Boka nagy-gyönyörűen.
Ám nem volt Boka sem híján aprócska hibáknak.
Mert feliratta magát, ám fordult Kolnay hőshöz,
Mert az hozta a hírt, hogy az ajtót nyitva találta.
"És te ne jártasd mindig a szád, ne fecsegj te locsogva.
Főhadnagy, hát írd te legottan a Kolnayt is fel,
Mert árulkodik ő, jó társról rossz szavakat szól!"
Rettenetes noteszát hát újólag kikaparta
Főhadnagy nagyurunk, s beleírta a Kolnay hőst is.
És Nemecsek pedig akkor táncot lejteni kezdett
Leghátul, csárdás-táncot járt ottan a lába,
Nagy csendben, nagy örömmel lépte azonnal a lépést
Erre meg arra, hiszen boldogság járta be lelkét,
Hogy nem az ő neve lesz most majd beleírva a könyvbe.
Mert az tudnivaló, hogy a könyvben semmi egyéb volt,
Csak Nemecsek neve, másik egyéb név nem szerepelt ott.
Mindig, minden kis dologért mindenki csak őrá
Gondolt, őt írták ottan be a könyvbe, parancsra.
És törvényszékük, mely minden szombaton ült le,
Mindig csak rá rótta ki verdiktjét, elitélőn.
Nincs mit tenni, ez így volt, és így ment, no, hiába.
Mert ő volt egyedül csak talpas, közbaka ottan.
És ekkor belefogtak a hosszú s nagy csevegésbe,
Meghányták, mi esett meg, s rögvest megkritizálták.
Néhány perc múltán már tudták mindezek ottan,
Hogy mi a nagyszerü újság, mely nemrég megesett ott,
Áts Feri, hős kapitány, vörösingesnek ki parancsol
Nem volt rest idejönni a grundnak pont közepébe,
Mert nagy mersz töltötte be bátorsággal a szívét,
És bemerészkedvén felhágott ő a középső,
Nagy citadella falán, s elvitte magával a zászlót.
Szörnyülködtek mind, háborgott mindnek a lelke.
Körbevegyülték hát, s Nemecsek hős állt a középen,
Új és új részlettel toldva meg azt, ami történt,
Nagy hírt, mely megesett, s izgatja az egyszerü népet.
"És mondott valamit néked?", kérdezte az egyik.
"Hogyne!" felelt Nemecsek, büszkén szólt erre a szóra.
"Mit mondott, mit szólt?", kérdezték erre a választ.
"Rám kiabált nagy-erős hangján", jött erre a szózat.
"Mit kiabált, mit szólt?", hangzott fel rögtön a kérdés.
"Azt, hogy nem félsz-é, Nemecsek, kérdezte kiáltva."
Itt nyelt egyet a kis szőkés sihederke, hiszen mert
Tudta nagyon s érezte, hogy ez nem volt az igazság
Teljesen, és így nyelnie kellett egy kicsikét ott.
Mert, amit elmondott, cáfolja a jó s az igaz szót.
Mert úgy hangzott így, mint hogyha a szíve azonnal
Nagy-bátran vert volna, olyan lett volna, hogy ettől
Bámult volna az Áts Feri is, kérdezve-kibökve,
Hogy "Nem félsz, Nemecsek, nem rettensz itt remegően?"
Megkérdezték hát néhányan, kérdve a kérdést:
"Nem féltél, ó, mondd, nem rettent csöppet a szíved?"
"Nem rettent!", szólt ő, s folytatta szavával a választ.
"Álltam erődnek alatta, megálltam, nem mocorogtam.
Aztán ő leereszkedvén, oldalt elinalva
Eltűnt, mert nem láttam már, eltűnt valamerre.
Elszaladott, elvitte a két gyors lába azonnal."

Közbekiáltott erre Geréb, harsogta a hangja:
"Az nem igazság, ez nem igaz szó, csalfa hazugság!
Áts Feri még sohasem szaladott meg senki fiától!"
És Boka ránézett a Gerébre, figyelte szemével.
"Ejnye, de véded!" — mondta szavával szólva a szókat.
Kissé halkabb hangon szólta a szót a Geréb hős:
"Hát csak azért, mert az hihetetlen volna talán, hogy
Áts Feri megrémült, megijedt volt hős Nemecsektől."
Erre nevettek mind, kacagott ott mindnek a szíve.
Mert igazán, nem volt sok esélye valóban a tettnek.
Megzavarodva toporgott ott akkor Nemecsek hős,
Körben a sok fiu állt, s Nemecsek vonogatta a vállát.
Akkor meg Boka szökkent hát körnek közepébe.
"Hát itt tennünk kell, fiaim, valamit, s cselekednünk.
Mára az elnökválasztást úgyis kijelöltük.
Elnök lesz valamely közülünk, választani fogjuk,
S teljhatalommal bír majd ő, s ami tőle parancsban
Lesz kijelölve, azonnal, rögtön teljesedésbe
Kell, hogy menjen, s vakfegyelemmel megteszitek majd.
Meglehet az, hogy háboru lesz hamarost a dologból,
És akkor szükség lesz majd egy nagyszerü hősre,
Arra, ki bölcsen előre tekint, és néz a jövőbe,
És elrendezi minden dolgunk, mint a valódi
Háboruban szokták azt tenni, a vad csata közben.
Álljon elő hát rögvest, közbaka, lépjen előre!
Párhuzamos lábszárral s combbal jöjjön a hapták!
Vágjon kis darabokra papírt, szabdalja fel azt, hogy
Annyi legyen, mint mink, nem több, kevesebb sem,
Hogy ráírja az összes hős azt, hogy ki legyen majd
Elnöke: ezt felrója, akarva, a csöpp papirosra!
És papirunk beledobjuk majd egy pörge kalapba,
És aki majd legtöbb szavazattal végzi a próbát,
Az lesz majd elnök, vezető, az lesz prezident itt.

"Éljen!", harsogták mind akkor, felkiabálva,
Csónakos akkor a két ujját szájába bevéve
Oly harsány füttyel sivitott, mint hogyha nem ember
Volna, hanem vasból készült gép, jól kikovácsolt
Monstrum: cséplőgépnek híjják azt a parasztok.
És papiroslapokat szaggattak hát a kezükkel,
Mert a noteszkönyvük nincs híján szép papirosnak,
És plajbászát fogta a Weisz, húzván a zsebéből.
Hátul azon veszekedtek ketten, hogy ki kalapját
Érje a tisztesség, hogy megfelelő legyen erre.
Kolnay és Barabás, akinek mindig szive szűkölt,
Mert hogy utálták egymást szívből nagy-fene módon,
S mint a kutyák acsarogtak, gyűlölködve csaholtak,
Majdhogynem birkózni akartak, ölremenően.
Mondta a Kolnay, hogy nem jó a kalap, Barabásé,
Mert zsíros, faggyús, s feketéllik az állati kosztól.
Kende viszont azt mondta, a Kolnayé csöpögősebb,
Több zsír, faggyu van abban, redvásabb az övénél.
Zsírpróbát tartottak rögvest, megcselekedték.
Kis késsel kaparászták szallagját a kalapnak,
Keskeny bőrszíját, mely bévül körbesimúl ott,
És csókol tarkót, nyakszirtet, homlokot is még.

Eggyik a másik szallagját kaparászta veszettül.
Ám már akkor késő is volt ezt cselekedni.
Mert közcélra csinos kalapot, feketét Csele nyújtott,
Kis kalapot, mit birtoklott ő teljes egészen.
Mert hát így van ez, és megy mindig teljesedésbe,
Hogy kalapok dolgában lesz Csele mindig a bajnok.
Ott Nemecsek nagy meglepetést szerzett a fiúknak,
Jó nagy meglepetést, mert meg nem kezdte az osztást,
S cetlit, kis papirost nem tett ő kézzel a kézbe,
Csak szoritotta koszos kis manccsal a cédula összes
Lapját, mert jól látta, a társak rájafigyelnek
Most kissé, s ez a közfigyelem nagy-ritka ajándék,
Szempillantást tart, nem többet, s nem kevesebbet,
Hát lépett lábával előre, az alkalom űzte.
Haptákot vágott ki tehát, mellét kifeszitve,
Sarkot zárt a sarokhoz, a két tenyerét meg a combhoz
Tette, s megremegő hangon szót szólva kimondta:

"Kérlek, jó kapitány, tán az nem járja egészen
mégse, hogy én egyedül legyek itten közbaka, más nem...
Már amióta, mi társak, mind itt egybevegyültünk,
És társultunk, s tettünk itten nagyszerü esküt,
Tiszt lett minden hős, lépett mind rangban előre,
közbaka egy maradott csak, s én vagyok az, ki parancsot
Kap csak, jó szigorút, mindenki csak őt utasítja.
És mindent teszek én, egyedül kell tenni a dolgom...
Itt nagyon érzékennyé vált az a szőke fiúcska,
Apró, kis, finom arcán folytak a könnyek azonnal,
Csordult sok dagadék könnycsepp, csordultak az arcán.
És Csele nagy-nemesen szólott, szót szólva kimondta:
"Ezt el kell most zárni mitőlünk, menjen azonnal.
Sír, zokog és hüppög, s könny ömlik mind a szeméből."
Egy hang megszólalt hátul, szót szólva kimondta:
"Bőg ő mint a tehén vagy borjú, s adja a múgást."
Mind kacagott ezen ott, nevetett mind ott az az összes.
És végképp keserű lett ettől kis Nemecsek hős.
Fájt a szegény, kis szíve, a könnycsepp foly le az arcán.
Felzokogott, és sírás közben szólta a szókat:

"Nézzétek meg az éjszín könyvet, az éjszinü könyvben,
abban is én vagyok, én vagyok abba csupán beleírva,
Mindig az én nevem, egy név, nincs más név beleróva,
Én vagyok itt a kutyátok, mert ebszámba soroltok."
Nagy nyugalommal szólt Boka akkor, mondva a szókat:
"Hogyha a bőgést nem hagyod abba azonnal, azontúl
Már mi hagyunk itt, és nem jössz vélünk sehová sem.
Pockokkal nem játszunk mink, örömünk neki nem jár."
Lám, ez a szó, a pocok rögvest megtette hatását.
Mert megijedt Nemecsek, szőkéshaju, csöpp sihederke
Roppant mód, s lassanként így befejezte a sírást.
Vállát érintette tenyérrel hős kapitánya.
"Hogyha magad már jól viseled, s tész úgy, ahogy illik,
És ha kitünteted önmagadat, mívelsz haditettet,
Májusban tán rangban előlépsz, tiszt leszel akkor.
Mostan azonban közbaka-sorban megmaradol te."

Felzúgott a tömeg, mert ezt ők mind helyeselték,
Hisz ha a kis Nemecsek, szőkéshaju, csöpp sihederke
Tisztté lép ma elő, értéktelen akkor a játék.
Nincs kinek adni parancsot, s nincs, ki ugorna parancsra.
Felharsant a Geréb, éles hangját kieresztve:

"Közbaka, ezt a grafitplajbászt tüstént hegyesítse!"
És a kezébe helyezték Weisz feketés ceruzáját,
Mert a golyók közt, mélyen a zsebben a hegy letörött volt.
És az a közbaka állt haptákba, a két szeme könnyben
Úszott még, és könny folyt végig közben az arcán,
És fegyelemmel vette kezébe a csöpp ceruzácskát,
S kezdte hegyezni, hegyezni, szipegve-szipogva
Egy kicsikét, mert nagy sírások után ez a módi,
S minden búját, melytől kis szíve oly keserű volt,
Ő befaragta a Hardtmuth kettes kis ceruzába.

"Főhadnagy, jól meghegyezett, kész, kész van a plajbász!"
S vissza is adva, nagyon nagy sóhaj szállt a szivéből.
S ezzel a sóhajtással mármost ő kis időre,
Hogy majd rangban előlép, jól elnyomta a vágyat.
Szétosztották akkor rendben a cédula-fecnit.
Mindük félrevonult, mindegyik ment külön akkor,
mert ez az ügy volt roppant nagy, s volt fontos emellett.
Aztán jó Nemecsek, ki a közbaka ott a fiúk közt,
Vette magához az összes cetlit, s dobta kalapba,
Szép Csele pörge kalapját töltve a sok papirossal.
És hordozta a kis kalapot, mely volt a Cseléé,
Körbe a sok társ közt, tartván kézzel karimáját,
Akkor lökte könyökkel Kolnay hőst Barabás hős,
Oldalról könyökölt oldalt, és súgta susogva:
"Zsíros ez is, zsírtól fényes, lám, csillog a zsírtól."
Kolnay meg belekémlelt rögvest ott a kalapba.
És érezték mindketten, már szégyen a szégyen,
Röstellkedni se kell többet, nincs semmi okuk rá.
Mert ha a szép Csele is hord zsírtól rút kalapocskát,
Vége a létnek, s mind a világ nem más, csakis árnyék.

Egyben volt hát cédula mind, mert egy se hiányzott,
És Boka harsány hangon zengte az isteni döntést,
S adta kezéből mind, ami cetlit már kikiáltott
Rögvest ott a Gerébnek, mert állt ő Boka mellett
Oldalvást, és kapta kezével a cetlit, a voksot.
Nem több, s nem kevesebb papiros gyűlt össze, csak ennyi,
Tíz és még négy volt ott mind papirosnak a száma.
S fennen zengte a hangja, felolvasván az eredményt
Sorban, hogy Boka János, s ismét, hogy Boka János,
És még egy Boka János jött, ez volt az eredmény.
Aztán azt olvasta, Geréb, s mellé a Dezsőt is.
Egymást nézték ott a fiúk, mind összetekintve.
Tudták, hogy volt ez Boka cetlije, nem lehetett más.
Udvariasságból szavazott a Gerébre, ez illő.
Aztán jött csupa János, meg Boka János azonnal.
Aztán azt olvasta, Geréb, s mellé a Dezsőt is,
Mert jött cédula ismét, ezzel a nagyszerü névvel.
És végül még egy név jött, a Dezső, a Geréb-fi
Ez volt írva, Geréb, s mellé még ott a Dezső is,
Így tíz és még egy szavazat lett ott a Bokáé,
És három szavazat lett osztályrésze Gerébnek.
Megzavarodva mosolygott akkor mindre Geréb hős.
Most történt meg először, hogy sok társ szeme látta,
Hogy Boka és ő, ketten fogtak perlekedésbe,
S nyilván verseny ez itt, a vetélytárs ott az a másik.
Ujjongott neki lelke, a három voks simogatta.
Ám Boka szíve vicsorgott, mert belemart a szivébe
Két szavazat, s az a két lap fájt a szivének.
Hányta-vetette magában, hogy ki szavazta a kettőt,
Kiknek nem tetszhet sem alakja, se nagyszerü lénye,
Addig tette csupán, míg eggyet pislog az ember,
És nyugtatta szivét aztán, s elmúlt a haragja,
S nagy nyugalom szállt rá akkor, simogatta a lelkét.

Azzal az elnökük intett, hogy hallgassanak ők mind,
"Így hát én vagyok elnökötök, választva a posztra."
Ismét éljen harsant ott, mert mind kiabáltak,
Csónakos ismét sípolt egy füttyöt kieresztve.
S bár Nemecsek szeme könnyel volt tele még, de azonnal
Éljent rikkantott, órjás, lelkes, nagy örömmel.
Mert kedvelte Bokát nagyon ő, tartotta szivében.
Mert hogy szólni akart, s kívánt ő szólni beszédet.
S szólt: "Köszönöm néktek, fiaim, s lássunk neki mostan
Rögvest minden munkánkhoz, mit kell cselekednünk.
Azt hiszem én, mind tudjátok tisztán, hogy a népség,
Mely vérszín-vörös inget hord, mert hogy vörösinges,
Elvenné grundunk, s mellé vinné farakásunk.
Tegnap is elvették a fiúktól már a golyókat
Pásztor-testvérek, s ma az ismert Áts Feri itten
Bujkált, s vitte a zászlónkat, lobogónkat orozta.
És vagy előbb vagy utóbb ők jönnek majd ide, hogy mink
Fussunk el, mert elkergetnek a nagyszerü síkról.
Márpedig ezt a helyet meg fogjuk védni erősen!

Csónakos akkor bömbölt eggyet, közbekiáltott.
"Éljen a grund, éljen, legyen élő, megmaradásig!"
S égberepültek a kis kalapok, szálltak fel az égbe.
Mind teli torkkal, nagy lélekkel zengte a szókat:
"Éljen a grund, éljen, legyen élő, megmaradásig!"
Széjjelnéztek a szép, nagy telken, a dús farakáson,
Mely mézédes fényben fürdött, hisz beragyogta
Napsugarával Apolló, elhagyván a Zenitnek
Májusi csúcsát, hajtva szekérrel a megnyugovásra.
És látszott, s a fiúk szeme ezt hirdette örömmel,
Hogy szívüknek kedves e kis föld, s nem riadoznak
Küzdeni érte, ha ezt kívánja a sors vagy a szükség.

Egy neme volt ez az érzésnek, mi a honfiu lelkét
Fűti, szülőföldjére ha gondol, a szép anyaföldre.
Úgy harsogták, úgy kiabálták ők nagy-erősen,
"Éljen a grund, éljen, legyen élő, megmaradásig!",
mintha a rettenetes, harsány szó azt kiabálná,
"Éljen a hon, legyen élő mindig nagyszerü földünk!"
És ragyogott sok szép szem, s megtelt mindnek a szíve.
És Boka még folytatta a szót, s szót szólva kimondta:
"Még mielőtt ide fognak jönni, előtte magunk is
Fűvészkertbe megyünk, hozzájuk tér az utunk majd!"
Máskor ilyen roppant mersszel szőtt tervet az ifjak
Tán nem merték volna szeretni, s megfutamodnak.
Ám most ebben az órában, mely mindnek a szívét
Lelkesedéssel járta be, s egyhangon kiabálták,
Egy szív, egy száj, egy lélek harsogta a szókat:
"Menjünk hát oda, menjünk hát, percig se maradjunk!"
És miután mind azt harsogta, hogy elmegy azonnal,
Már Nemecsek sem volt rest, s nagy hangon kiabálta,
"Menjünk hát oda, menjünk hát, percig se maradjunk!"
Ő, a szegény, úgyis hátul kullog, ha vonulnak,
S fogva a főtisztek köpenyét, cipekedve vonulgat.

És jött egy hang még, bortól recsegő kiabálás,
Sok farakás mellől harsant ez az isteni szózat.
Nem mondott mást ez se, csupán fennen riadozta:
"Mánnyunk há', nosza, mánnyunk mink, csöppet se maraggyunk!"
És odanéztek mind, odanézett mind, aki ott állt.
Hát tót volt ott, nem más, északi, nagyszerü szláv sarj.
Ott állt, és a pipája pöfögte a füstöt az égre
Szájának sarkos szélén, s vigyorogva pipázott.
Lábánál Hektór ült ott, Nemecsek baka-társa.
Felkacagott a fiúk sokasága, nevettek a srácok.
És az a tót imitálta azonnal a sok fiusarjat,
Dobta kalapját felfele, és harsogta erősen:
"Mánnyunk há', nosza, mánnyunk mink, csöppet se maraggyunk!"
S ezzel végeszakadt mindennek, mely kötelesség,
Mit hivatal s hivatás diktál, ment teljesedésbe.
Jött hát akkor a labda s ütő (más néven a méta).
És valamely hős sarj nagy gőgösen azt kiabálta:
"Közbaka, rajta, siessen, s hozza nekünk a levattát,
S labdát is mellé, raktárunk rejti e holmit!"
És Nemecsek szaladott fürgén raktárba azon mód.
Egy farakásnak alatta találta a tágterü raktárt.
Hát belebújt, kikotort ott labdát, s még a levattát.

Sok farakás mellett állott az az északi, szláv sarj,
Nagyszerü tót, meg a Kolnay is, mellette a Kende.
Kende a széles, tót kalapot tartotta kezében,
Kolnay zsírpróbát tett ott, benn, ott, a kalapban.
Nem volt kétséges, nem ment az már vitaszámba,
Hogy zsírt legfőképp az a tót tart ott a kalapban,
Rücskös, redvás nagy darabot, faggyús kulimászot.

Akkor hát Boka lépett hosszat, s ment a Gerébhez.
S szólt neki: "Három voksot kaptál, nem kevesebbet,
Rád is voksolt három hős három szavazattal."
És büszkén, fennen szólt akkor néki Geréb hős:
"Így van ez, ez történt és így ment teljesedésbe",
És nagy-erős, szúrós szemmel nézett a szemébe.