Ötödikes voltam, és Erzsi néni tanította az irodalmat. Erzsi néni a maga nemében szokatlan jelenség volt: kulturált, halk szavú és rendkívül olvasott.  Ráadásul értette is azt, amit olvas. Amikor pedig aztán mi olvastuk végig a Pál utcai fiúkat, nekiállt végigkérdezni az bennünket, hogy kinek-kinek kicsoda a legszimpatikusabb figura Molnár regényében.

Huszonketten jártunk az 5/c-be. Érkeztek sorra a válaszok. Sok-sok Boka, kicsivel kevesebb Nemecsek. Pénzes Laci volt az, aki elsőnek hökkentette meg kissé a gyerekeket, mert ő kaján vigyorral Csónakost dobta be. Röhögés csattant fel, mert hát Pénzesben volt valami letagadhatatlanul Csónakos-szerű, tudott például két ujjal fütyülni. Aztán újra sorjázott a sok Boka és a kicsivel kevesebb Nemecsek, és egyre közeledett a pillanat, amikorra nekem kellett színt vallanom.

Eseménytelen életem során csupán az irodalom volt az a dolog, amiről mindig őszintén és egyenesen nyilatkoztam, akkor sem tettem másként. Így aztán, noha egy kis habozás után az igazsághoz híven Áts Ferit neveztem meg. Halk és enyhén dacos válaszomra felzúgott a kötelező, elszörnyedt "júúúj...!". Hiszen Áts nem lehet pozitív karakter, mert hogy ő az ellenség, a rettenetes vörösinges vezér. Megdöbbenésemre azonban Erzsi néni kijelentette, szintén nagyon halk és kissé dacos hangon, hogy Áts Feri pedig nagyon pozitív figura. Ez a megnyilvánulás alapjaiban rengethette meg huszonegy osztálytársam szilárdnak vélt értékrendjét – legfeljebb talán a Pénzes Laciét nem.

Azóta számtalan alkalommal elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lett volna, ha Erzsi néni inkább azt a kérdést teszi fel, hogy ki a mű legellenszenvesebb karaktere. Mert nem a brutális Pásztorokat lettem volna kénytelen mondani, sem pedig az örökké civakodó Kolnayt vagy Barabást, sőt, talán még csak nem is Gerébet, az aljas árulót. Sokkal inkább kénytelen lettem volna megnevezni a Pál utcaiak elnök-tábornokát, Boka Jánost.  

Vizsgáljuk meg hát együtt, hogy mire is alapozom ezt a meglehetősen elutasító véleményt!

Boka végtelenül fontoskodó és végtelenül hiú alak, ez számos pontján kiderül a regénynek. Irodalmi előképe talán Akhilleusz lehet, az önimádó görög hős. Én legalábbis beszélő névnek tartom a Boka nevet, hiszen ez a testrész akár Akhilleusz sarkára is utalhat. Arra pedig az egyik legjobb barátom, Kincses Tamás hívta fel a figyelmemet, hogy az Íliászra utalhat a regény kiskutyájának, Hektornak a neve.Molnár az első fejezetben így jellemzi Bokát:

Kisebb veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha bírónak hívták, akkor is kitért. Ő már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűséggel megy el, és ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De mikor már elhatalmasodott a baj, és a veszekedés akkora lett, hogy már-már tanári beavatkozás vált szükségessé, akkor közbelépett Boka, békíteni. És aki békít, arra legalább nem haragszik egyik fél sem.

Ugyancsak árulkodó szavak ezek. Ezek szerint Bokát az, hogy egy adott helyzetben kinek van igaza és kinek nincs, a lehető legkevésbé sem izgatja. Döntéseinek legfontosabb mozgatórugója az, hogy őt magát milyennek tartják a megbíráltak. Ne kerülje el a figyelmünket az a rész sem, ami a tanári beavatkozásról szól. Mi más utalhatna is ez, ha nem a hatalomtól való félelemre? Márpedig általános emberi tapasztalat az, hogy a hiú emberek valahol mindig felnéznek a hatalomra és a tekintélyre.

Boka egyszer lefogja a törökmézes emberrel vagánykodó Geréb kezét, az indokai pedig sokatmondóak. Azt mondja ugyanis hogy én szeretem, ha valaki bátor, de ennek semmi értelme nincs. Ez a mondat ugyancsak árulkodik róla. Egy olyan fiúcska szavai ezek, aki szerint a cselekedet megítéltetése nem pusztán azon múlik, hogy az helyesek-e vagy nem, hanem legalább annyira azon is, hogy vajon ő, Boka János személy szerint szereti-e azokat. És hát mi egyéb volna ez, ha nem maga a merő egoizmus?

Boka imádja a színpadias jeleneteket, különösen akkor, ha ezeknek a jeleneteknek a csúcspontja az, hogy őt a hatalom újabb és újabb címeivel ruházzák fel. Egyszer, már a cselekmény első napján elnököt választanak, és Boka nem felejti el hangsúlyozni, hogy teljhatalmú elnököt, akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Nem szabadulhatunk attól a feltételezéstől sem, hogy ezt az egész hercehurcát maga a későbbi elnök kezdeményezte – az utolsó padban ülő Csónakosról, aki az erről szóló értesítést előreküldi Bokának, nehezen feltételezünk ilyesmit.

Ugyanez a Boka néhány nap múlva kiáltványt bocsát ki a saját legmagasabb aláírásával; csak néhány nap telik el, és immár a teljhatalmú Tábornok pózában tetszelegve magát Napóleonhoz hasonítja (A nagy Napóleonra gondolt... És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle?).

Az sem ritka, hogy Boka fellengzős, túlzó kifejezéseket használ, például olyan sületlenséget, mint például kémeink (Kémeink az ellentáborban jártak... ; ... a kémek jelentése szerint). Egyrészt Nemecsek egyedül ment a szigetre. Másfelől pedig ugyan miféle kém ez a szegény lúzer Nemecsek? Ugyan miféle kém az, aki a döntő pillanatban maga tesz arról, hogy felfedezzék? Az ilyen ember az nem kém, mert hogy az egy hidegfejű, nyugodt profi, igazi szakember. Nemecsek, a kis szőke lúzer pedig nem szakember. Maximum hős.

Meglehet, hogy Bokát talán mégsem istenítik annyira a többiek, semmint ő szeretné – erre is utal néhány jel. Geréb például igencsak elégedetlen Boka teszetoszaságával (Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág.). Az elnökválasztáson legalább ketten Boka ellen szavaznak, ami Bokának nagyon is fáj. Amikor pedig az Elnök úgy dönt, hogy Tábornokká lépteti elő magát, és teátrális békéltető színjátékot adat elő Kolnayval és Barabással, akkor a fiúk megint ezt mondták magukban: “Mégiscsak okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok.” . Én itt egy pillanatra elidőznék a mégiscsak szócskán: mert ez talán arra utal, még ha kimondatlanul is, hogy sokakban felmerül a kétely, hogy a nagy Boka talán mégsem okos fiú. Egyébként pedig maga az író jelenti ki néhány tucat oldallal korábban saját hőséről, hogy az ritkán beszélt ostobaságot. Kétes értékű dicséret ez.

Boka minimum három esetben bizonyítja be, hogy a közös szabályokat addig csupán addig tartja követendőeknek, ameddig azok másra nézve kötelezőek. Magára nézve egy kicsit lazább álláspontot képvisel.

Az első esetben ő az, aki véletlenül nyitva hagyja a grund ajtaját, márpedig a grund törvényei közt az volt az egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem. (Molnár, az irónia nagymestere itt az általában szóval kacsint ki a szövegből.)  Kolnay észrevételezi, hogy valaki megszegte a szabályt. Boka magát is beíratja a rettegett Fekete Könyvbe, ám rögtön bosszút áll a katonai fegyelmet betartó Kolnayn is, és azt árulkodásért íratja be ugyanoda.

Boka második, kissé antidemokratikus tette az, amikor csak úgy, simán, egyéni döntéssel elhatározza, hogy megváltozik a birodalom piros-zöld zászlaja (Ezentúl piros-fehér lesz a színünk), és teszi mindezt az elnökválasztás előtt, akkor, amikor még nem is választották teljhatalmú elnökké.

Van egy harmadik, szintén árulkodó cselekedete. Szabály, hogy az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni, mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Boka a szabály ellenére egy másik jelenetben még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte két ujját a Pál utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz a találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál utcaiak közé, rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásul vették az elnök jelét. Vagyis Boka egy színpadias gesztus kedvéért még arra is készen áll, hogy esetleg Rácz tanár úr előtt leplezze le az egész grundot. Rácz tanár úr pár perc múlva szerencsére csak a Gittegyletet veszi elő, Boka felelőtlensége azonban letagadhatatlan. Az a mondata pedig, amit a kihallgatás után mond a kihallgatott fiúknak (Nagyon megijedtem […], mert már azt hittem, hogy a grundot árulta el valaki... ), egyenesen groteszk. Éppen ő aggódik most a grundért, aki alig fél órával ezelőtt egy kis rivaldafény kedvéért ilyen felelőtlenül viselkedett? 

Mindezekből az emberi vonásokból szinte egyenesen következik az, hogy a tizennégy éves Boka János hadvezérnek is csapnivaló. Amikor azonnali cselekvés volna szükséges, ő szinte mindig késlekedik és halogat. Más esetben hebehurgyán kapkod. Hajlamos arra, hogy csip-csup dolgokra ügyeljen, a fontos dolgokról pedig többször figyelmen kívül hagyja. Máskor terveket sző, jeleneteket komponál meg a képzeletében, majd, amikor a jelenetek egyszerre valóra válnak, ő maga az, aki a leginkább meglepődik. Ezzel párhuzamosan pedig rá kell világítanunk Boka természetének egyik legjellemzőbb vonására, ami szintén ugyancsak jellemző a narcisztikus személyiségekre. Ez pedig az, hogy Bokának fogalma sincsen arról, valójában melyik embere mennyit is ér.

Az emberismeret és a megfontolt döntések teljes hiányát jelzi többek között az, hogy Boka nem is tudja igazán, kit is akar magával vinni a Füvészkertbe. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet, ismerteti nagyszerű tervét. Nemecsek és Csónakos erre rögtön jelentkeznek. Boka közvetlenül ezután a gigerli Cseléhez fordul, hogy az nem jön-e. Na most akkor itt miről van szó? Boka esetleg nem tudja, hogy ki a két legbátrabb embere? Egy jó vezetőnek azért illene tisztában lennie a a társaság valamennyi tagjának képességeiről. Vagy Csele szimpatikusabb neki a csinos ruhája és a gukkere miatt, mint a vidéki Csónakos és a csóró Nemecsek? Halkan utalnánk itt arra az apróságra is, hogy a grund hierarchiájában ők vannak legalul: például a telep valamennyi erődjét Csónakos és Nemecsek építi.

Boka csekélyebb súlyú baklövése az, inkább csak mulattató apróság, hogy amikor ők hárman behatolnak a Füvészkertbe, az akcióra Boka magával viszi Csele nővérének színházi látcsövét. Ez teljesen fölösleges, színpadias kellék. Spárga viszont nem ártott volna, ám azt Boka kénytelen Csónakostól kölcsön kérni, pedig hát a spárga több szempontból hasznosabb holmi, mint egy gyöngyházberakású színházi gukker.  Boka, a leendő Tábornok pedig megfelelő menekülési útvonalról sem gondoskodik, a puszta szerencsén múlik csupán, hogy ép bőrrel ússzák meg a kalandot. Azaz hogy ketten ép bőrrel ússzák meg  – hiszen Nemecsek tragédiája ezen az estén kezdődik.

Nézzünk néhány példát az indokolatlan halogatásra! Amikor Nemecsek elmeséli, hogyan rabolták ki őket a rettegett Pásztor-fivérek, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mit fog Boka szólni ezekhez a dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta, s amiket eddig Boka nem vett komolyan. Boka, akinek ezek szerint hónapok óta panaszkodnak, most is csak annyit képes válaszolni, hogy Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon. Ott mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy ez hallatlan dolog! Pedig igazán nem állíthatnánk, hogy ne lett volna elegendő ideje felállítani egy haditervet.

Ugyanaznap történik még egy eset, amikor Boka ismét elszalaszt egy kínálkozó lehetőséget. Áts ugyanis elrabolja az egyik piros-zöld zászlót. Nem kell egy Clausewitznek vagy Szun-cenek lenni ahhoz, hogy az ember belássa, ha Boka akkor és ott elüvölti magát hogy utána, akkor már ott és akkor elejét veszik egy csomó bajnak. Hiszen fényes nappal van, és Áts a feltűnő, piros ingében még nem járhat olyan messze! Ehelyett Boka mit tesz? Nekiáll annak, hogy levezesse várva várt elnökválasztását.

Boka egyik legnagyobb felelőtlensége az, hogy nem árulja el a fiúknak a lehető leghamarabb, áruló van közöttük. Sőt, mi több, a titok felfedését Nemecseknek egyenesen megtiltja (Az elnök különböző okokból jónak látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is, mert úgy számított, hogy itt a grundon fogja rajtakapni, s itt fogja azonnal törvényszék elé állítani.) Mi is a rejtett célja ennek a parancsnak? Én képtelen vagyok elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy Boka nyilvánosan akar majd revansot venni Gerében amiatt a három szavazat miatt, amit az az elnökválasztáson kapott.

Boka ráadásul még akkor sem akar eltérni az eredeti tervétől, amikor már tudja, hogy Geréb mindenről értesült, sőt, mi több, a fiúk egyenesen rá is kérdeznek, hogy mi van Gerébbel. Azonban Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti tervétől. Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt a többiek előtt kapja rajta. Ennél a résznél ismét tetten érhetjük azt a finom iróniát, ami Molnár Ferenc munkásságára annyira jellemző már ebben a korai műben is. Boka ugyanis, aki nem az a fiú, aki eltérne a tervétől, azt simán meglépi, hogy magának a csatának a napján felrúgja az addigi teljes haditervet, és sáncárkokat ásat a tót éjjeliőrrel.

Nemecsek pedig, aki nem szeret halogatni, kimegy hősködni Füvészkertbe. Hogy mi történt ott, arról másnap beszámol Bokának. Boka pedig még ezután sem fedi fel az árulót, ami egyenesen eszement döntés. Ha Bokában megvolnának a felelős vezetéshez szükséges minimális képességek, akkor nyilvánosságra hozna mindent, és egyben rögtön parancsba adná, hogy Gerébet tilos akár csak a grund közelébe is engedni. Ha mindez megtörténne, akkor Nemecseknek nem kell titokban kihallgatnia az ismét erre somfordáló Gerébet, nem kellene otthagynia a Gittegylet gyűlését, így aztán nem kellene elszenvednie azt a későbbi megaláztatást, hogy azok majd őt nevezzék árulónak.

Sőt, boncolgassuk csak egy kicsit, miféle következményei vannak Boka hebehurgyaságának! Boka a regény ötödik napján éjszakája feláldozásával kiáltványt pingál fekete és piros betűkkel – a világ politikatörténetének legsemmitmondóbb kiáltványát. Ehhez képest ugyanezen a napon Nemecsek épp a szigeten adja elő a világirodalom egyik leghősiesebb és legmegindítóbb beszédét. Talán illendőbb és hadvezérhez méltóbb volna, ha Boka az önfényezés helyett inkább maga kuporogva fent a fán. Így például a zászlót is simán visszaszerezhetné, (mint ahogy Nemecsek majdnem visszaszerzi), revansot venne Áts Ferin, mert ő is egymaga hajtana végre egy hőstettet ellenséges területen, a kis szőke pedig otthon aludhatna inkább a jó puha ágyban, ahelyett, hogy elszenved egy harmadik fürdőt.

Egy pillanatra érdemes újra felidézni azt a jelenetet, amikor is Boka ráparancsol Kolnayra és Barabásra, hogy azonnal béküljenek ki. Előremutató ötlet, hiszen elejét veszi egy csomó ellenségeskedésnek. Azonban nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy ugyanezt a formális béke-kézfogást végrehajtassa a gittegyletes fiúk és Nemecsek között. Pedig Nemecsek elsírja neki a bánatát, de a Tábornok úr akkor is csupán annyival üti el a valóban súlyos problémát, hogy most nem akarok semmit sem szólni háború előtt. De ha egyszer túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Miért csak akkor, te szerencsétlen?

Boka végzetes, megbocsáthatatlan hibája azonban az, hogy borzalmas emberismerő. Hiszen mi más magyarázat lenne arra, hogy egyetlen közlegény van az egész grundon, méghozzá éppen az a legény, aki messze a legbátrabb közülük (lásd például a viselkedését az einstand-jelenetnél).  Az első látogatás a Füvészkertben csak megerősítheti Bokát abban, hogy Nemecsek igazi hős. A második, privát látogatása ugyancsak. Aztán meg Nemecsek nem csak a magával egykorúakkal szemben rettenthetetlen, hanem a felnőttekkel szemben is (Rácz tanár úr tetemre hívásakor is gittet gyűjt, a szülei tiltása ellenére kétszer is elszökik otthonról). Geréb apja előtt sem félelemből védi meg az árulót, hanem inkább irgalomból. Boka azonban végig tart a felnőttektől, hiszen akkor, amikor Geréb apja vonja felelősségre Nemecseket, ő oda sem megy hozzájuk.

Boka ezen felül gyakorta ugyanúgy kineveti Nemecseket, mint a többiek. Van, hogy pocoknak titulálja. A szigeten, amikor a kis szőke néha jobban érzi magát a kelleténél, szinte ijesztgeti ( Ne bolondozz, Nemecsek! Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk? Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod. Emlékezzél csak a Pásztorokra!;  Ejnye, de jó kedved van! […]  Bezzeg ha majd szemedbe néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától!). És mondja ezt épp annak a katonájának, akiről köztudomású, hogy igenis, nézett  ő már a szemébe a Pásztoroknak, két nappal azelőtt, és nézett a szemébe a rettenetes Áts Ferinek, egy nappal ezelőtt. Boka láthatólag nincs tisztában azzal a csapattiszti alapelvvel, hogy nyilvánosan dicsérj, négyszemközt szidj. Igazán válságos pillanatokban egyébként éppenséggel Boka hajlamos arra, hogy elhagyja magát ([Nemecsek] akkor ijedt meg igazán, mikor meglátta Boka szemében az első könnyet…)

Egy olyan ember esetében, aki képtelen felismerni egy olyan magától értetődő erényt, mint a bátorság, az sem tekinthető különösnek, ha fogalma sincs a bűn fogalmáról. Az árulás bűnöseit Dante például a pokol legmélyebb bugyrába száműzte. Boka azonban csekély ráhatás urán megbocsát az áruló Gerébnek, annak a Gerébnek, aki pár nappal ezelőtt kikacagta Nemecseket. Csak apró érdekességként jegyezném meg, hogy az árulóknak való megbocsátás, úgy tűnik, sajátságosan kelet-európai hagyomány, és a világnak csak ezen a felén érthető. A film legendás, amerikai-magyar változatában például nem is bocsátanak meg Geréb Dezsőnek.

Konklúzióként kénytelen vagyok levonni azt a következtetést, hogy Nemecsek halálának egyetlen felelőse van, mégpedig Boka János. Nem rosszindulatból, persze: csupán csak a hiúság, a közöny és a lustaság tehet róla. És ha már ilyen alaposan megvizsgáltuk az ő nevetséges figuráját, akkor vegyük szemügyre egy kicsit ismét Áts Ferit!

Áts, Bokával ellentétben, az emberi és hadvezéri erények mintaképe. Az olyasfajta rangkórság, hogy hol elnöknek, hol tábornoknak szólíttassa magát, távol áll tőle. Az emberei pusztán úgy hivatkoznak rá, mint vezérünk, Áts Ferenc. A felnőtt-tekintély áhítatos tisztelete hiányzik belőle, feltehetőleg simán konfrontálódik velük (híre járt, hogy kicsapták a reáliskolából). A személyes bátorsága példaértékű (fényes nappal, egymaga megy el zászlót rabolni). Válsághelyzetben pillanatnyi habozás nélkül dönt

Wendauer, fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra, és jobbról-balról a tó partján keríts!

, ráadásul úgy, hogy azonnal csapata legmegfelelőbb emberét választja ki az adott feladatra: köztudomású, hogy Wendauer a legkisebb vörösinges, így a fán a legmagasabbra tud mászni, a Pásztorok pedig a legjobb futók.

Mint a bátor emberek általában, a bátorságot felismeri és méltányolja:

Bátor fiú vagy, Nemecsek, avagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek! […] Én ugyan még nem hívtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hívtam. De hát ha nem akarsz, nem jössz...

A szigetről távozó, víztől csöpögő Nemecseknek dörgő hangon tisztelgést vezényel. A Pál utcában ez a szőke kisfiú a tizedét sem kapja annak a megbecsülésnek, ami itt fél óra alatt jut neki.

Az erőszakoskodást Áts kifejezetten megtiltja. Ha pedig értesül ilyen gyalázatos tettről, azonnal megtorolja, de úgy, hogy ne legyen gúny és széthúzás belőle: a Pásztorok fürdését tilos végignéznie bárkinek is. Saját parancsát magára nézve is kötelezőnek tartja, így ő sem nézi végig. És noha egy önként jelentkező áruló szolgálatait érezhető viszolygással ugyan igénybe veszi, ám akkor, amikor kiderül, hogy az mégsem feltétlenül szükséges, látható megkönnyebbüléssel utasítja el. Az ilyesfajta erények aztán oda vezetnek, hogy Áts képes még olyan emberek esetében is elérni némi javulást, mint a vadállat Pásztorok, akik csak-csak meglátogatják Nemecseket, még ha talán csak parancsra is.

Ez az összehasonlítás aztán elvezethet bennünket a könyv egyik legnagyszerűbb jelenetéhez.

És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először álltak egymással szemtől szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete.

Hogy kettejük közül kinek is van oka lelkiismeret-furdalásra, és kiről tudjuk meg már a legelején, hogy van szíve, ez a fenti fejtegetések után talán döntse el az Olvasó!