Több ízben hajtottunk fejet az úgynevezett Nagy Magyar Anya előtt. Szőrmentén érintettük Nemecsek Ernő anyukáját, a kis szőke asszonyt. Utaltunk Édes Szülémre (by Móra), kicsit mélyebben belementünk Toldi Lőrincnébe. Viviszekciónk másik tárgya volt József Attila mamája, P. Borbála, alias Mama.
Kezdőknek való ujjgyakorlat volt ez ahhoz képest, amibe most fogunk!
Egy valódi, szegecselt acélborítású nehézbombázót veszünk most célba remegő kezekkel. Ödön, Richárd és Jenő anyja ő, Baradlay Kazimir felesége (a második fejezettől özvegye), Marie.

A jellemrajz elkészítése előtt régi szokásunkhoz híven ideidéznénk egy szaktekintélyt, alátámasztandó, miért is esett épp rá a választásunk. Most speciel az Irodalmi Alakok Lexikona lesz ez a spiritus rector. Mit is ír hát e jeles munka Baradlaynéról?

Baradlayné – a „kőszívű embernek”, Baradlay Kazimirnak felesége, majd özvegye Jókai A kőszívű ember fiai c. regényében. Férje a halálos ágyán szigorúan meghagyta neki, hogy fiait műve folytatására, az udvarhű, reakciós rendi Magyarország eszméjének szolgálatára nevelje tovább. ~, aki két évtizedet töltött el zsarnoki férje betegápolójaként, eltökélte, hogy ennek az utasításnak éppúgy ellenszegül, mint annak, hogy ura jobbkezéhez, Rideghváry Bencéhez menjen feleségül. Hazahívta legidősebb fiát, Ödönt, aki Szentpétervárott szolgált diplomatajelöltként, hogy a reformszellemű erők élére álljon a megyében, s hozzásegítette, hogy feleségül vehesse szerelmét, Lánghy Arankát. A negyvennyolcas forradalmak őszén kiment a forrongó Bécsbe, és kofának öltözve áthatolt az ostromzáron, hogy hazahozza másik két fiát; Jenőt kimentette Plankenhorst Alfonsine hálójából, Richárdot pedig rávette, hogy huszárcsapatával hazatérjen a magyar szabadságharc szolgálatába. Világos után a megtorlások két idősebbik fiát fenyegették, akik a másfél év eseményeiben vezető szerepet vittek, de a sors különös fordulatai folytán mindkettő megmenekült, ám az anya elvesztette a legkisebbet, Jenőt, aki önként halt meg bátyja, Ödön helyett. – ~ a Hőslelkű Magyar Anya. Így, nagybetűvel, és irónia nélkül. Minden szava, minden tette emelkedett lelkéről, gyermekei iránti határtalan, de okos szeretetéről és a haza iránti odaadásáról tanuskodik. Büszke önérzet és meleg szív lakik benne együtt a rendületlen céltudatossággal, bátor, okos és leleményes, ha kell. Ideál, amely bizton, két lábán áll a földön.

Baradlayné figuráját eredetileg Jókai még inkább a középpontba szánta. 1868-ban a Fővárosi Lapok arról tudósított, hogy "Jókai ismét nagy regényen dolgozik, melynek címe: Anya örökké." Csak később lett belőle a Kőszívű ember fiai.
Mintha írás közben a szerző fókuszt váltott volna. Az Anya helyett előtérbe került az Apa, és a Fiúk. Jókai kicsit mintha elfordult a kedves Mamától.

A nő, Baradlay Marie jellemének megértéséhez muszáj újraolvasni a legalább a végrendeletet, hiszen a kirobbanó konfliktus okai itt lelhetőek fel. Szívem szerint mindenkinek azt javasolnám, olvassa el az egész regényt, mert ritka jó munka. De hát, ha nincs időnk, hát nincs időnk, így idemásoltam a haldokló nagyúr utolsó szavait az első fejezetből (Hatvan perc). Csakis a szavakat, minden körítést elhagyva:

– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból...[...]
– Írja ön végszavaimat! Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. Sokan vannak, akik értenek engem; de kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek. Írjon ön le minden szót, amit mondok, Marie.[...]
– Most a tengelye esik ki a gépnek [...], s a hulló romok dobaját hallom már koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. – Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokbul. Köszönöm. Üljön le és folytassa.[...]
– Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.
Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek – és jogtalanul világra jönnek. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni. Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében. Ott majd elfásul a rajongása, s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, amit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.[...]
– Azt a leányt [...], ki miatt el kellett neki hagynia e házat, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakünn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes. [...]
– Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan régió áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richárd számára azokban sok végeznivaló lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!... Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven perc még az idő, s nekem annyi mondanivalóm van még. Írja ön le, amit eléje mondtam.[...]
– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben, és szolgáljon a hivatalban, és tanulja magát fokrul fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fenntartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésre vezethetnek - a költői ábrándok követése nélkül.[...]
– Ily három erős oszlop fönn fogja tartani azt a művet, amit én alkottam. Egy diplomata - egy katona - egy főhivatalnok. Miért nem építhettem még tovább, amíg ők megerősödnek, amíg helyeiket meg tudják állni! Marie! Nőm! Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt, hogy cselekedje azt, amit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy porrá lesz percek múlva, ami rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja, hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. Egy negyedszázad munkája odavesz. Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecül. Ez a mi nyolcszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával ragadják át dögvész idején. - Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved! Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arcképeit. Az megenyhít.[...]
– Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.[...]
– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. De házam az eszmék vára marad. "Nemesdomb" nem esik ki a történelemből. Központja, tűzhelye, napja lesz ez a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.[...]
– Ön kételkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt? Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.[...]
– Én akarom azt [...] Kijelöltem előre, akihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Bencének fogja nyújtani kezét.[...]
– Marie, hagyja ön abba! Most nincs idő az ön sírására. Én sietek. Utam van. Úgy kell lenni, ahogy mondtam. Ön fiatal még; nincs negyvenéves. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak - most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam, Richárd, a harmadikban a legifjabb, Jenő. Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, amiből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elítélve, kiszentenciázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága, és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, ami élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal és lemondásokkal folytatott életet. Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.[...]
– Én úgy akarom [...]. Térjen ön az asztalhoz vissza, és írja. Végakaratom ez. Nőm hat hét múlva halálom után adja kezét Rideghváry Bencének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. Leírta-e ön, amit eléje mondtam, Marie?
A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette, és hallgatott.
– Az óra végire jár [...]. De "non omnis moriar"! A mű, mit megkezdettem, utánam fennmarad, Marie! Tegye ön kezemre kezét, és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi könny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntül minden reggel, minden este, hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam. Én itt leszek! Mindig itt leszek.[...]

Foglaljuk össze a testamentum lényeges pontjait, egyenként, lecsupaszítva, tényszerűen (az érzelmek, filozofálgatás teljes mellőzősével, jogászi szárazsággal):

1§ Egy fiú (életkor 24) élvezze ki az életet. Legyen diplomata. Ne vegye el azt, akit szeret.
2§ Egy fiú (23) ne nősüljön meg, hanem haljon meg a testvéreiért.
3§ Egy fiú (22) legyen főhivatalnok.
4§ Az özvegy menjen hozzá egy bizonyos emberhez.

Baradlayné Marie szorgalmasan és engedelmesen lejegyzi férje szavait. És elérünk a regény egyik csúcspontjához. Coup de théâtre. Ha az egész regény film volna, ezt a részt számtalanszor visszapörgetnénk a videón. Annyira hatásos, hogy egész biztosan fent volna a Youtube-on is.

A nagy, hatalmas, kőszívű ember aztán, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskednie kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jöjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek, és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöctartónak - büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemesemberhez.
A nő pedig, midőn látta, hogy a végső perc betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleírt papírra fektetve rebegé:
– Halld meg, Uramisten, és úgy bocsásd színed elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túlvilágon, ahogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mindezen rossznak, amit ő végleheletével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Teelőtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!...
Egy emberen túli, egy elképzelhetetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.
A felriadt nő rettenve tekinte az ágyán fekvő halottra.
És íme, annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.
Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utána küldött fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halál utáni kiáltással kijelentse végső, tiltakozó vasakaratát.

Baradlay Kazimir nagyon rideg és nagyon kemény férfi. Ehhez kétség sem férhet. Egy fiút (No 2) halálra ítélni, és egy nőnek előírni, hogy kihez menjen hozzá, valóban hűvös és számító jellemre vall. Egy másik fiúnak (No 1) kvázi megparancsolni, hogy fogjon fékeveszett dorbézolásba, szintén fejcsóválásra kényszerítene egy igazgatóhelyettest vagy egy lelkészt. Az az elejtett megjegyzés, hogy a három fiú közül (No 3) az egyiket jobban szerette, mint a másik kettőt, na, az meg a női magazinok szerkesztőinél és az iskolapszichológusok körében verné ki a biztosítékot, mert a gyerekeket ugyanúgy kell szeretni, a kutyaúristenit...!

Baradlay Kazimir azonban nem gonosz. Nem hidegvérű szadista. Nem valami fanatikus náci.
Hanem nemesember, méghozzá magyar nemesember – ezt többször hangsúlyozza. Nyolc évszázad tekint le rá, és várja el, hogy helyesen döntsön.
Tehát nem csak a Kázmér, egy önálló entitás, egy individuum, hanem annál sokkal több: egy Baradlay.
A hidegvérről pedig csak annyit, hogy nem is annyira hideg az. Huszonnégy évvel ezelőtt ebben az emberben tűz, szenvedély és szerelem lobogott. De kénytelen volt elfojtani. De az mindvégig ott parázslott. Baradlay Kázmér a hálálos ágyan is arról beszél, hogy nagyon is tudja, mi a rajongás.

Ön fiatal még; nincs negyvenéves. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak - most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. [...] Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. [...] Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség!

Nem tudni, hogy Baradlaynéban megvolt-e valaha ez az érzés. Valószínűleg igen. A haldokló férj nem mondana olyasmit, hogy az ön édes ajka, ha az az ajak nem lett volna valóban édes. Egy frigid nő húzódozó, ímmel-ámmal csókjára nem így emlékezne vissza a halálos ágyán.
Azonban ez a hajdani érzés átadta magát valami egészen másféle szenvedélynek. A hidegen lobogó bosszúvágynak.

A műnek van egy általános, politikai-történelmi értelmezése, ezt nagyon szeretik az elemzések. Marie és Kázmér ellentétét szeretik erre visszavezetni. Hogy ez a férj és a feleség ellentétének az oka. Egyszerű a dolog, mint egy faék: hát egyrészről ott van az udvarhű, reakciós, zsarnok apa, és vele szemben a Hőslelkű Magyar Anya, aki okos, melegszívű, szereti a hazáját blablabla... az előbb már idéztem az Irodalmi Alakok Lexikonának üres és patetikus szócséplését.
Baromság. Ennél mélyebb, lélektani okokat kell kiszimatolnunk. A politikáról, az egész forradalomról Jókai meglehetősen szomorkásan, már-már önironikus szomorkodással beszél (Tavaszi napok):

Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utca tömve férfiakkal, minden ablak hölgyarcoktól ragyog. Nemzetőrök, aulatagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szíve: fiatalsága.
Talán álmodtuk mindezt?
Bizony, csak úgy álmodtuk mindezt.
Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szívünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifjú olvasó, egy poéta meséli el neked, amiket háromszor hét év előtt álmodott.

A politizáló nőkről pedig ugyancsak sommás véleménye volt – ebben a műben Jenő szájába adva ezt a véleményt (Az a harmadik):

A nők túlságosak, ha egyszer politikai hevélyekbe keverednek.

Az ellentét kettejük, a két szülő között nem szimplán politikai. A gyerekek sorsával játszanak mindketten, arról kívánnak határozni. Gondoljuk végig logikusan, hogy vajon melyik döntést mennyire lehet elfogadnunk.
Baradlay Kázmér legkegyetlenebb mondata nyilván az, hogy Richárd haljon meg testvéreiért. Igen, elborzadunk. Egy apa, aki az egyik fiát halálra szánja? Vérlázító. Olyan undorító, mint, mondjuk, Ábrahám tette. Azonban gondolkodjunk el egy kicsit az anyuka későbbi szavain, amelyeket is a cvikkeres Jenőhöz intéz (Az a harmadik):

Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szíve, mint neked, midőn legfélelmesebb ellenségüket meghívják tulajdon anyjuk, tulajdon testvéreik ellen. És mégis megteszik, mert erős meggyőződésük, hogy az anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-címeren két nagy folt esett. Ödön és Richárd nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő fényes cáfolat lesz az a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik indult el meghívni a nagy hatalmú szövetségest.

Vagy később, megint odaszúrva a kis pubikának, egy teátrális térdrerogyással megfejelve (A nem mutatott levél):

Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak, és arca büszke volt.
– Tehát menj! Menj, ahová önfejed visz! Hagyj itt engemet kétségbeesve, könnyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt, de én nem azokat siratom, akik elvesznek, hanem téged, aki megmaradsz.

Tetszik érteni? Az apa valóban úgy rendelkezett, hogy az egyik fia haljon meg a családért. Az anya elég hamar tisztában van azzal (művelt, okos asszony, beszél franciául, angolul, németül), hogy a forradalom elveszett. Így azzal is, hogy a másik kit fiúnak annyi. De szinte kéjeleg abban a gondolatban, hogy micsoda spártai anya ő (Női bosszú). No de kérem, mi jobb: egy halott vagy kettő?

Persze, most fognak ám megvádolni hazaárulással. Hogy hát az a kegyetlen apuka egy olyan pimf kis izé miatt akarta elveszejteni a katona fiát, mint család vagy nemesség. Azonban azt azért ne felejtsük el, hogy azt, hogy egyszer sem említi meg az osztrák kormányt vagy uralkodót a vén reakciós, sőt semmiféle kormányt vagy királyt. Bezzeg a Nagy Magyar Anya! Ő sokkal szebb, nemesebb, dicsőbb halált talált ki a gyerekeinek. Haljanak meg a' Honért! A' Nemzetért!
Oké, nyilván édes és dicső dolog meghalni a hazáért (Dulce et decorum est pro patria mori), de én azért egy kicsit szabadelvű vgyok ebben a kérdésben. Tőlem azért hal meg valaki, amiért csak akar. Halni vágyik? Tegye!

Csak hát engedtessék már meg az, kérem, hogy mindenki maga választhassa meg a saját halála okát és módján. Már ha az ilyesmire fogékony, és van rá lehetősége, és nem vár türelmesen addig, míg el nem jön érte az öreg kaszás. Azonban vegyük észre, hogy ezt az egész forradalmárosdi, patrióta izét speciel maga Marie oltotta bele a fiai szívébe! Nincs egyetlen, mégoly csekély utalás sem arra, hogy akár Ödönt, akár Richárdot izgatta volna olyasmi, mint a haza, forradalom, respublika.

Ödönt, persze, meglehet, már a szabadságharc előtt, Pétervárott is megérintette a közélet, elvégre örökös főispán Nemesdombon.
De legalább ugyanannyira érdekelték a nők és a bulizás is. Magyarán, tette a dolgát úgy, ahogy az apja kérte. Amikor megérkezik az apja halálhíre, speciel épp egy luxuskuplerájban rendeli meg a számot, ami abból áll, hogy egy ferdeszemű cserkesz luxuskurva tök pucéron lovagol körbe-körbe egy porondon. A szatmári tizenkét pont miatt kirobbant verekedést persze megakadályozza, mint örökös főispán, de hát ez a kötelessége – feltehetőleg, ha a kurucok kezdenek gyilkolászásba, nem pedig a labancok, akkor is ezt tenné.

Richárd pedig... no hiszen! Ha létezik apolitikus ember a világirodalomban, akkor az éppenséggel Baradlayi Richárd. Az ő életéből sem hiányoznak a nők. Az egyik például képet is küld neki, amelyiden Danaénak van lefestve – Richárd pedig küld cserébe egyet magáról.
Danaé, mint az köztudomású, királylány volt, akit Zeusz aranyeső formájában termékenyített meg. Íme, alant egy kép, amit egy Adolf Ulrik Wertmüller nevű festő készített 1787-ben. Na, ő az a bizonyos Danaé. Képzeljük el, miféle képet küldhetett magáról Baradlay Richárd kapitány...
Ez a képcsereberélés nagyjából olyan, mint amikor manapság meggondolatlan kamaszok pikáns fotókat küldözgetnek egymásról, aztán csodálkoznak, amikor az felbukkan a világhálón... ebben a műben, szerencsére, a világhálót Salamon zsibárus boltja (Porcelán utcában, Nro 3) helyettesíti.

Nem, Richárdban a republikanizmust, a forradalmiságot, azt a nagy hazaszeretetet ugyanúgy az anyuka ébreszti fel. Bécsben röplapokat és újságokat csempész be neki. Manipulálja a huszárjait – Richárd az ilyesmit éppenséggel elég rossz néven veszi. De aztán megjelenik a Nagy Magyar Anya, és ugyanúgy nem hagy választási lehetőséget a fiainak, mint ahogy az apa sem tette volna.

Akkor most ismét térjünk vissza Baradlaynéhoz, és gyilkos fanatizmusa lehetséges okaihoz.
Először is próbáljuk magunk elé képzelni a nőt. Sajnos, Várkonyi Zoltán filmje béklyóban tartja a képzeletünket. Baradlaynét emiatt automatikusan egy kiaszott, sötét, száraz boszorkányként látjuk magunk előtt, aki széleskörű, kozmopolita műveltsége és arisztokrata származása ellenére valamilyen kiismerhetetlen okból erős vas megyei tájszólásban beszél. Ez a Baradlayné annyira öregasszony, hogy az általam igen kedvelt Jordán Tamás például az egyik előadásában így jelenítette meg:

Pedig hát – idézzük fel – nincs negyvenéves, és gyönyörű! Gondoltam, kikeresek egy sötét hajú, negyvenéves szépséget az interneten, és Sandra Bullock mellett döntöttem. Lehetett volna egy csomó másik szépség is, teszem azt, Edelstein vagy Lollobrigida, a lényeg a fekete hajon volt. Elég kemény fába vágtam a fejszémet, mert hogy ezek a hollywoodi színésznők az összes képen vigyorognak, mint a tejbetök, márpedig ilyesmit egy Baradlay Marie álmában sem tenne. Aztán szerencsére találtam egy komoly Bullockot:

Íme. Nagyjából így fest az a Baradlayné Marie, akit Jókai leír. Hogyan juthatott odáig ez a kedves, rokonszenves, csillogóan értelmes és gyönyörű nő, ez a háromgyerekes, dúsgazdag asszony odáig, hogy egyfajta női Nemezissé lényegüljön át? Hogy minden pillanatát a bosszú töltse be, mintha valami nőbe oltott Monte Christónak vagy Max Cadynek?

Az okok nyilván a múltban keresendők. Vissza kell hát utaznunk az időben huszonnégy évet.

Egy nemesember, bizonyos Baradlay Kazimir nőül vesz egy szépséget, aki nincs még tizenhat éves sem. Felmerült bennem az az ötlet, hogy hátha óriási volt a korkülönbség, és egy vénember vett magához egy pénztelen csitrit – előfordul ilyesmi a mi korunkban is. Azonban el kellett vetnem ezt a feltételezést.
Ha ez a házasság a pénzről szól, tehát egyfajta Sugar Daddy-kapcsolat. Annak megvan a maga koreográfiája. Ha az lett volna, akkor az a hajdani csitri végre víg özvegy lehetne, és élhetné világát. De ilyesmiről szó sincs.

Másfelől pedig az is biztos, hogy egyáltalán nem volt kettejük között olyan hatalmas a korkülönbség. Kazimir szavai kétséget sem hagynak afelől, hogy ő is fiatal volt még (Hatvan perc):

Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatatlan.

Akkor talán, gondolkodtam tovább, mésallience-ről van szó? Nem egyenrangú felek közötti házasságról? És az özvegy most bosszút áll a zsarnok nemeseken, akik kihasználták, de titokban afféle tenyeres-talpas cselédlánynak tartották, és összenevettek a háta mögött? Az ilyesmi sem ritkaság, bizony, még ma sem.
Ezt a feltételezést is el kellett vetnem. Kazimir tudomást sem vesz a plebsről (Hatvan perc):

Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes.

Huszonnégy évvel ezelőtt egy ifjú férj rajongott az ifjú feleségért, és, ahogy arról már szóltunk, feltehetőleg ez a szerelem kölcsönös volt. És jött sorjában három gyerek.

Lehetséges esetleg, hogy a nő emiatt gyűlölte meg az urát? Talán kimerítette ez a túlzott sietség: három gyerek három év alatt! Lehet, hogy ez a Marie afféle protofeminista lett volna, egy magyar George Sand, aki úgy vélte, hogy a méhe nem inkubátor, ő pedig nem tenyészkanca?

Ezt a feltételezést is el kell vetnem. A XIX. században az efféle szaporaság egyáltalán nem ment ritkaságszámba. Gróf Széchenyi Istvánnak három gyereke volt, a születési idejük 1837, 1839, 1844. Azonban ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a három gyermek anyja, a boldond gróf ideálja és múzsája, Gróf Seilern-Aspang Crescence korábban már házas volt, és ebből a házasságból hét (!) gyereket hozott az új frigybe, akiknek a születési évei 1820, 1821, 1822, 1828, 1831, 1833 és 1834! Három év alatt három szülés a korban arisztokrata körökben is általános volt – mi több, éppenséggel azon csodálkozhatnánk, hogy Marie-nek miért csak három fia van – ha nem értesültünk volna a férj átkáról, a hirtelen jött betegségről.

Kazimir ekkor választott. A család. A Baradlayak, és azokért aztán mindent. Tudatosan megtervezte nem csak a saját, hanem a környezete életét is. És nyilván nem várt semmiféle beleegyezést.

Richárdot nyolcéves korában Bécsbe küldik, ezt tőle magától tudjuk (Mindenféle emberek):

Ej, ha én minden fizázsra emlékezném, amit valaha a házunknál láttam nyolcesztendős koromig, amikor a katonaiskolába felhoztak.

Ödön egy ideig valószínűleg otthon marad, de hamar várja őt is a politikai élet (ne felejtsük el, a kezdőpillanatban a srácok 24, 23 és 22 évesek, Ödön pedig már jó ideje ott van Pétervárott!). Időről időre nyilván hazalátogat a két fiú, ilyenkor nemesurak, MSZMP-s tanácselnökök vagy KDNP-s senkiháziak módjára kilovagolgatnak, és lemészárolnak mindent, aminek két szárnya vagy négy lába van. Jenő, szegény, nem tart velük (Tavaszi napok):

Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyjait.

A családi kötelék, rokonszenv, ilyesmi nem igazán erős a idősebb fiú között: Richárd és Ödön, hiába az apa halála, hiába a forradalom, hat éve nem látták egymást (Az első tandíj), sőt, még párbajoznak is! De Richárd és Jenő sem bírják egymást túlságosan (Comedy of Errors):

Míg élt, az egész embernek nem volt Richárd előtt az a súlya, mint annak a néhány szál hajának most.

Vajon kikérte-e a felesége véleményét a férj? Nyilvánvalóan nem. Az az ember, akivel az első fejezetben találkoztunk, nem az a típus. Az azonban biztos, hogy a feleségével olykor veszekedtek. Egyetlen elejtett mondat árulkodik erről, A kőszívű ember felel című fejezetben. Átsiklana fölötte az ember szeme, pedig ugyancsak fontos információkat tudunk meg ezekből a szavakból:

Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: odafenn van már - s ismét kibékíté őket!

Jenőről szól ez a szövegrész. És arról, hogy ő békítette ki mindig a szüleit. De nem az anya nevében jár engesztelni az apához, hanem éppen fordítva: az apa, a kőszívű Baradlay Kázmér, az udvarhű, reakciós, zsarnok apa kérleli meg a Hőslelkű Magyar Anyát!
Ki itt az, aki bocsánatot kér?
Ki az, aki kompromisszumképes, aki megalázkodik?
Ki az, aki a többiek fölött áll, és csak egy kisfiú könyörgésére hajlandó engedni?

Ez a Marie, úgy tűnik, hideg és legalább annyira kőszívű volt, mint a férje – egyszer maga a regény is megemlíti, hogy az anya szíve kőszív, de gyémántszív (Napfény és holdfény). Azonban min veszekedhetnek? Az apa leendő döntésein? Biztos, hogy nem: akkor azok nem érték volna olyan sokkszerűen a feleségét a halálos ágy mellett. Pénzügyeken? Valószínűtlen, Nemesdomb az Alföld egyik leggazdagabb birtoka.

Nőügyeken, pasiügyeken? Kizárható.

Apróbb, csip-csup házi perpetvarok lehetnek ezek, olyafélék, amelyek mindennaposak egy házasságban, és lassan-lassan megmérgezik azt, hogy például vedd le a cipőd, ha hazajössz, vagy mosogass el, mire hazaérek? Elképzelhetetlen: ott a személyzet, az lehúzza, kipucolja a koszos csizmát, elmosogat és elpakol.

Egyetlen dolog marad, ami állandó és lappangó feszültségforrás lehet.

Jenő.

Hogy Jenő kié. Kit szeret jobban ő, és ki szereti jobban őt.

Mielőtt azonban erre a kérdésre rátérnénk, nézzük meg a végrendelet következő rendelkezését, ami esetleg bosszúvágyra adhat okot. Jelesül azt, hogy Marie a temetés után hat héttel nyújtsa a kezét Rideghváry Bencének.
Manapság joggal háborodna fel minden egyes asszony, ha ezt kérné tőle a férje, haldokolva. Hadd döntsön már ő. Raádsul Rideghváry nem túlságosan rokonszenves figura. Az persze érdekes, hogy Jenő (aki nyilván jól ismeri, hiszen gyakorta megfordulhatott Nemesdombon) nem berzenkedik egy újabb házasságtól (Mindenféle emberek), mint ahogy Richárd sem emel panaszt – igaz, az ő szavaiból azért kitetszik, hogy a házastársát az ember maga választja, nem pedig kijelölik neki.

Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja valaki más is, mit beszél.
– De kérlek - súgá fülébe -, ez igen nevezetes ember.
– Én megengedem neki.
– Ez az adminisztrátora a vármegyénknek.
– Hát az a vármegye dolga.
– És még más valami is... Nekünk leendő mostohaapánk.
– Hát ez az anyánk dolga.
Richárd e szónál hátat fordított öccsének.

Miért dönt vajon az apa Rideghváry mellett?
Politikai tántoríthatatlansága nem képezi vita tárgyát. Nem apolitikus, mint kezdetben Ödön, Richárd vagy Jenő. Nem latolgat a pártok között, mint Boksa vagy Tallérossy Zebulon. Megcsontosodott aulikus kezdettől fogva, és az is marad.

Meglehet, hogy az apa bosszút akar állni a nőn valami miatt. Marie legalábbis céloz erre (A kőszívű ember előtt).

Le akartál a földre zúzni; Itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok..

Csak az a kérdés, hogy miért akarta a férj büntetni vagy megalázni a nőt (már ha igaz, hogy erről van szó. Amikor Baradlay Marie képzeletben beszélget az olajfestménnyel, az a rész annyira zavaros, hogy FBI-profilozó legyen a talpán, hogy zöldágra vergődjön vele. De tételezzük fel, hogy Kazimir tényleg büntetni akar ezzel.

De mit?
Talán azt, hogy Marie a házasság során soha nem kért tőle bocsánatot, ő pedig a nőtől annyiszor (lásd a fentibb eszmefuttatást az engesztelő rebegésről).

Kicsinyes bosszú volna azonban egy magyar nemestől az ilyesmi. Pláne olyasvalakitől, aki még a halálos ágyán is arról beszél, mennyire szerette és szereti a feleségét.
Röhögjenek ki bár, de én még azt is el tudom képzelni, hogy Baradlay Kazimir tényleg azt hitte, jót tesz ezzel az özvegyének!
Hogy az végre kiélvezheti az életet, fiatalon, harminc-egynéhány évesen, egy olyan ember mellett, aki nagyvilági, mondén figura. Aki tud élni és mulatni: ne feledkezzünk meg arról, hogy Rideghváryval elsőként egy bál forgatagában találkozunk.

Ezek, persze, csupán feltevések. Az azonban elgondolkodtató, hogy az ifjú özvegy miért alázza meg olyannyira pokolian Rideghváry Bencét.
Elképzelhető, hogy azért, mert a feje fölött kötötték meg ezt az egyességet. Rideghváry úgy sejti, hogy ő lesz a nemesdombi úrnő férje. El is híreszteli, hiszen egész násznép várakozik Nemesdombon. No, ez az, amit ez a büszke nő (mert azért minden kicsinyes bosszúvágy mellett azért jócskán akad büszkeség ebben a hideg bombázóban) nem tűrhet.
Elutasíthatta volna, persze, jóval diszkrétebben. Az azonban, ahogy nevetségessé teszi az összegyűlt násznép előtt (A kézfogó napja), példa nélküli.

Azaz álljunk csak meg egy szóra, ismételten!

Akad egy másik ember is, akit ilyen pokoli módon aláz meg ez a nő. Hogy át kell élnie azt a szégyent, hogy tanúk és pletykafészkek, rosszindulatú sáskák, a nagy nyilvánosság előtt legyen megalázva. Hogy az oltár előtt nyújtanak neki kosarat, hogy ott hagyják faképnél! És mindkét esetben ugyanaz a Baradlayné Marie a dolog kitervelője. Ez az a fejezet (Az a harmadik), amelyben maga Jókai is úgy nevezi az eredetileg címszereplőnek szánt személyt, hogy rettenetes asszony.

És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy elvezesse a felesküvésre; hiába várta örömanya és menyasszony és meghívott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra; nem jött az többé elő.

És megint el kell gondolkodnunk valamin, ami talán közelebb vezet bennünket ennek a Baradlaynénak a jelleméhez. Bosszúvágya és ellenszenve nem csak a férje ellen irányul. Legalább akkora ellenszenvet táplál magában a szintén gyönyörű Alfonsine iránt is.
Vajon miért gyűlöli ennyire a kedves mama Plankenhorst Alfonsine-t? Hogy mennyire is, annak illusztrálására most idemásolom azt a levelet, amelyet a fiához ír, amikor az bejelentette, hogy házasodni készül (Az a harmadik):

Kedves fiam!
Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz. Ha a te szíved boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyimet tölti meg. - Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé. – Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt, becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd; büszke leszek rá. S ha választasz egy divatleányt, kinek rossz híre ismerős világszerte, kacért, pazarlót, kérni fogom Istent, áldásul fordítsa jóra a rosszat, s engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz egy Plankenhorst Alfonsine-t, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád! Akkor tőlem örökre búcsút vettél.

Na, ezen aztán vakartam a fejemet. Miért, miért, miért?

Alfonsine nem makulátlan, persze, hogy nem az. Van egy zabigyereke a jószándékú Palvicz Ottótól (bevallom, nekem ő a legszimpatikusabb az egész műben). Ocsmány módon eltaszította azt a szegény fiúcskát. Alfonsine nem feddhetetlen. Az a feneség azonban az egészben, hogy Baradlay Marie erről mit sem tudhat! Az egész titok csak jóval később pattan ki, és Richárd szent esküt tesz arra a kamerád halálos ágyánál, hogy soha, senkinek nem fogja említeni azt a nevet.
De még ha tudna is erről a kedves Mama, hát nem pont a levélben írja azt, hogy akár egy kacér, pazarló, rossz hírű divatleányt is hajlandó volna menyének elfogadni?
Azért nem kedveli, mert Alfonsine egy ronda köpönyegforgató, aki hol a bécsi ifjúság, hol a Császár oldalára áll? Egy áruló? Ez az érv is sántít. A két baronesse, Antoinette és Alfonsine egyáltalán nem árulók.
Hanem kémek. Méghozzá istentelenül profi kémek. Mindent bedobnak, amit kell, persze, de hát ez egy kém dolga. És jól csinálják, amit csinálnak: az a hülye balek, az a Fritz Goldner az első kacér mosolyra mindent kifecseg. Ha valakit árulónak lehet nevezni, aki hadititkokkal bánik hűtelenül, akkor az már inkább a Goldner Frici.
Akkor azért nem engedi, hogy Jenő elvegye a kék szemű Plankenhorst-leányt, mert hogy az nem republikánus?
Ez egy fokkal elfogadhatóbb érv volna. Egy tisztességes, ír katolikus fiú 1981-ben ugyan már, ne vegyen el egy ulsteri protestáns ringyót. No de kérem, Baradlayné asszony: akkor kiskegyed meg ugyan, miért nyújtotta két tucat évvel ezelőtt törékeny kacsóját egy olyan megcsontosodott nemesembernek, mint ez a Kázmér? Vagy ha ez az érv, akkor, kéremszépen, tessék ezt az érvet szépen, pontról pontra kifejteni a szegény Jenőnek, és ne ezt a sportszerűtlen érzelmi zsarolás-technikát alkalmazni, hogy "Akkor tőlem örökre búcsút vettél".

(Zárójelben pedig: idézzük már fel a végrendelet házassággal kapcsolatos pontjait. Richárd ne házasodjon meg soha. Micsoda kegyetlenség, mondaná az egyszeri tanítónéni. Most azonban arról van szó, hogy Jenő ne házasodjon. Hát akkor, kérem szépen, ez micsoda? Ugyanolyan autoriter beleavatkozás egy majdnem-felnőtt ember sorsába! Ödön felejtse el Lánghy Arankát – ha ez a döntés Kazimir részéről kegyetlenség volt, akkor most mit szólunk ahhoz, hogy Jenő pedig felejtse el Alfonsine-t?)

Megkockáztatom most azt, hogy miből fakad ennek a szépségnek, Marie-nak – aki sokkal inkább hajaz a szépséges, de halálos Morticia Addamsre, mint Sanddra Bullockra, eltekintve persze a humorérzéktől – az összes cselekedete.

Valami döbbenetes erejű kisebbrendűségi érzésből. Hogy ez az ember, ez a Baradlay Kazimir őt megfosztotta mindentől, amitől egyéniség lenne.

Hiszen nézzük csak: ez a könyv tele van egyéniségekkel! A nagy művekre az a jellemző, hogy az olvasók, lelki defektusaiknak vagy adott hangulatuknak megfelelően mással és mással tudnak azonosulni. Egy jó regény, film, színdarab esetén simán feltehetjük azt a kérdést, hogy ki a kedvenc figurád, és jön a válasz, hogy Ron, Neville, Piton vagy Lupin, Yoda, Luke, Han vagy Obi-Wan, de akár Darth Vader is. Csupa unicumot látunk, karakteres, erényekből és hibákból összegyúrt, vibráló figurát. Ugyanez, persze, elmondható a Kőszívű ember fiairól is. Akárhányszor olvasom is el, felváltva ujjongok, hogy mekkrora srác ez a Palvicz Ottó, vagy Salamon, vagy Boksa, a betyár, Pál úr...

Ha meg a csajokról van szó (Hermione, Luna, Minerva vagy Bellatrix), akkor Jókainál ott van Aranka, Liedenwald Edit, Antoinette asszony vagy akár maga Alfonsine. Elismerem, Jókai nő-figurái valóban nem annyira plasztikusak, mint a férfi-karakterek, de Edit vagy Alfonsine, sőt, még a léha Antoinette asszony is sokkal, de sokkal eredetibb karakter, mint Baradlay Marie.

Tényleg: feltűnt például az az apróság, hogy az özvegynek egészen egyszerűen nincs vezetékneve? Antoinette-nek és Alfonsine-nak van, és van Arankának, és van Editnek. Van az összes jelentős nőalaknak. Baradlaynénak nincsen.
A neveknek Jókainál különben is van jelentősége. Az olyan magától értetődő, már-már parodisztikus beszélő nevekről, mint Mindenváró meg Tallérossy, szót sem ejtenék. Rejtettebb plusz-jelentése van az olyan ellentétpároknak, mint Ridegh(váry) és Lánghy, a jég és a tűz.

Arra azonban felhívnám a figyelmet, hogy a két özvegy, a két anya-figura, Plankenhorst bárónő és Baradlayné keresztnevei együtt azt adják, Marie Antoinette. Egy letűnő korszak utolsó figurájának a nevét, mert hát a polgári forradalom után az arisztokrácia, a nemesség, mint olyan, véglegesen elveszítette történelmi hivatását.

Azt hiszem, Marie asszony heves indulatai ebből is fakadhatnak. Hogy túl sokban hasonlítanak egymásra ők ketten, özvegyek. Ám meg kell állapítanunk, hogy a túlélési versenyben a Plankenhorst-familia jobban teljesít. Ők is férfi nélkül állják a sarat, de vagyonuk se nagyon van. Ráadásul le kell szögeznünk, hogy az anya és a lánya között sokkal szorosabb, forróbb és szenvedélyesebb a viszony, mint amit Baradlayné bármikor is remélhetne akármelyik fiát illetőleg. A Plankenhorstok valóban egy család, nem pedig egy fejedelemasszony és a hűbéresei, oszlopszent és hódolói, tévéprédikátor és vakbuzgó hívei. Az anya, nyilván, persze kényszerűségből is, osztozni kénytelen a lánya bűnében, de itt a osztozáson a hangsúly. És az biztos, hogy a lánya érzelmi életébe soha nem szól bele Plankenhorst Antoinette. Sőt, mi több, benne még megvan az a szenvedély, amely talán özvegy Baradlaynéban is lobogott egykor – csak el kellett fojtania.

A másik, talán még hátborzongatóbb hasonlóság pedig Alfonsine és Baradlayné között fedezhető fel. Jókaira, szegényre, a felületes és félművelt irodalmárok ráragasztották a Nagy Mesemondó cimkét, mint ahogy ifjabb kortársa és biográfusa, Mikszáth pedig az Anekdotázó Jó Palóc lett. Pedig hát ők ketten a legmisztikusabb szerzők, és a legnagyobb jelképteremtők és talán a legkiábrándultabb alakok a regényírók között.

Baradlayné ugyanis tökéletes megfelelője Alfonsine-nek. Amit a már emlegetett Irodalmi Alakok Lexikona ír Alfonsine-ról, legalább annyira illik Baradlaynéra is:

Nagy szenvedélyek feszítik, de ezek mind negatív, pusztító érzések: gyűlölet, káröröm, bosszúvágy. A heroikus eposzok és nagy mesék erkölcsi igazságtétele irányítja el végül az ő sorsát is, amiben vétkezett, abban bűnhődik.

Ráadásul mindketten elkövetik a bűnök bűnét. Azt a bűnt, amit a nagy Dante a Commediában mindenek alá sorolt, és a vétkeseit a kilencedik kör legalsó bugyrába, Kainába vetette.

Az árulást. Embertársaink elárulását.
És mennyire hasonló az a jelenet, amikor a férfi, akit Alfonsine, és akit Marie elárult, rájönnek arra, hogy mi is volt az életük! Csak füst, nem valóság. Képzeletük festővászna (Egy ember, akit eddig nem ismertünk):

- Ön a márciusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben, s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt.
- Nem tagadhatom.
- Ráemlékszik-e ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor?
A hadbíró egy tárcából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa, ami azokon van írva plajbásszal.
Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? Hisz Alfonsine írta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára tevé tárcáját, jegyezgeté fel e nevezetes mondásokat - albuma számára.
És őrajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.

Az áruló Marie ugyanígy irkál az elején, ugyanilyen buzgalommal, mint Plankenhorst Alphonsine! És Kázmér, ez a szerencsétlen, némileg életidegen figura, ez a saját világába zárkózott holdkóros ugyanúgy élete utolsó pillanatában kénytelen szembesülni azzal, hogy galádul elárulták, és éppen az a nő, akit imádott. Akárcsak most Jenő, ez az apjához hasonlóan naiv alak. Jenő, akit a színleg mogorva apja a gyerekei közül a legjobban szeretett.

És itt értek körbe a dolgok. Jenő felnőtt az apja szintjére, és eggyé vált vele. Nagyon is érdemes elolvasni a fiú három levelét, amit az életben maradt családtagoknak küld. A túlvilágról érkező leveleket (A túlvilágról). Érdemes szóról szóra végigsillabizálni. Az az emelkedett méltóság, az a sziporkázó gúny és az a szelíd önirónia, amivel a mindvégig lenézett Jenő kiosztja az őt folyamatosan semmibe vevő rokonságot, az egyszerre stiláris és egyszerre emberi bravúr – hogy Buffont idézzük meg. Be kell vallanom, és sokáig nem értettem, hogy Jókai miért is szerettette bele Jenőt a lelkész kissé frigid lányába, Lánghy Arankába. És rá kellett jönnöm, hogy azért, mert hogy talán egyedül Aranka volt az, aki nem azt mondta, hogy mit kell tenned, vagy hogy mit tegyél vagy ne tegyél, hanem emberszámba vette a kis szemüvegest, és rábízta a döntést (A nem mutatott levél):

– Te is elítélsz-e? – suttogá hozzá Jenő távoztában.
– Tedd, amit szíved parancsol! – sóhajta az ifjú nő.
– Az égre! Azt teszem.

Baradlay Jenő a végén mind sorsában, mind viselkedésében eggyé válik az apjával. Tehát többé nem csak a Jenő, egy önálló entitás, egy individuum, hanem annál sokkal több: egy Baradlay (Egy ember, akit még eddig nem ismertünk).

Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat, hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.
A hadbíró próbára tette. Talán gyanúja volt.
Keresgélt a félretett vádiratok között. Talált egyet.
- Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam pénzverdéiből minden érckészletet elkobzott, s azt magának tartotta.
Most már a harag pírja lepte el az ifjú arcát. Indulatosan kiálta fel:
- Az nem igaz! Az rút rágalom! Azt egy Baradlay nem tette!
E felindulás pecsételte meg halálát.
Ez bizonyítá, hogy ő az igazi.

És lássunk akkor még egy bizonyítékot, hogy itt valójában a magyar nemesség haláláról és egyben apoteózisáról van szól. Hogy Jenő és Kazimir mindketten a régi rendszer nagy halottai, mártírjai, akik azért adták az életüket, hogy a család tovább élhessen, és hogy igazából egyek  ketten, Baradlayak, nem csupán Jenő és nem csupán Kazimir (A börtön távírdája):

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:
"Mi lett?"
Vissza rá a válasz:
"Halálítélet."
"Ki?"
"Baradlay."
"Melyik?"
"Az öreg."
Richárd szobáján is keresztülment e kriptogramm, s ő újra kérdezett:
"Keresztneve?"
Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:
"Az öreg."
Richárd pedig Jenő öccsét szokta mindig "az öreg"-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, ami fiatalemberek között szokásos.

Az öreg itt nem egy becenév, amit Richárd adott évődve az öccsének. Ez egyértelmű utalás az öreg Baradlayra, az apára.

Bennem egyre erősebb a feltételezés, hogy Jókai, aki annak idején még Jókaynak írta a nevét, csak aztán megcsalatva a délibábok által, egy hóbortos tavaszi napon úgy gondolta, micsoda haladó eszme is azt a nemesi "-y"-t lecserélni sima "-i"-re, így utólag, vén fejjel ráébredt volna arra, amire például Arany is. Hogy szép dolog egy a köztársaság, és lelkesítő a forradalom, de azért vannak óhatatlan veszteségek is.

Még ha az csak egy látszólag lényegtelen -y is a vezetéknév végén.