Ady versei – mint az összes jó vers – kifejezetten filmszerűek. Van eleje, közepe és vége ezeknek a műveknek, és csekély erőfeszítéssel simán lehetne rövidfilmet vagy klipet forgatni bármelyik verse alapján.

Ha egy képzeletbeli, mondjuk, amerikai filmproducer elhatározná, hogy Ady Endre egy költeményét akarja filmre vinni, és nekünk azt a feladatot adná, hogy rövid szinopszisban foglaljuk össze, miről is szól a Lédával a bálban, csekély erőfeszítés után a következő szöveget tehetnénk a sajtómágnás elegáns íróasztalára:

Egy teremben hangosan szól a zene. A terem zsúfolásig tele van virággal felkoszorúzott leányokkal és fiúkkal. Gyertyák lobognak. Az ajtóban egyszerre sötét fátylas pár jelenik meg. A fiatalok rémülten bámulják a párt, fogalmuk sincs arról, kik is lehetnek. A pár szótlanul belép, és a magukkal hozott, hervadt koszorúk szirmait szétszórják a teremben. A zene elhallgat. Feltámad a szél, és kialszanak a gyertyák. A fiatalok zokogva szétrebbennek, a fekete fátylas pár pedig táncba kezd.

A filmproducerek közmondásosan művelt férfiak, a miénk sem volna kivétel.  Így aztán maró gúnnyal nyilván megjegyezné, hogy azért többre, valami eredetire számított. Márpedig ez a mi Andrew Adynk nem más, mint egy irodalmi tolvaj. Egy közönséges plagizátor. Hiszen ezt a témát ennél ezerszer plasztikusabban feldolgozta bizonyos Edgar Allan Poe egy közismert művében (A vörös halál álarca). Ott is bál van, fiatalok, tánc, álarc és gótikus horror.

Mi itt nyilván felhívnánk a figyelmet arra, hogy Poe Edgár személye nem ismeretlen előttünk, mint ahogy Ady előtt sem volt az. Utalt is rá egy levelében, mint olyan emberre, aki csak poéta akart és tudott lenni. Sőt, tennénk hozzá némi finom fölényeskedéssel, Poe mellett talán nyilván hatással volt Adyra egy Baudelaire nevű francia költő műve, a Haláltánc is. Azonban, folytatnánk elkeseredett bátorsággal, attól, hogy valaki egy vagy akár több motívumot átemel, még nem feltétlenül lopja el azt. Mert hogy ez a vers, noha sok vonásában hasonlít az említett művekhez, mégis egészen új és meghökkentő.

A producer eddigre már nyilván rég kidobatott volna az irodájából, mi azonban, pusztán a saját szórakozásunkra, próbáljuk meg értelmezni Ady Endre versét!

Sikolt a zene, tornyosul, omlik...

Az első sor a zenét írja le egy nagyon izgalmas igei metaforával.  A zene sikolt, tornyosul, omlik. Vajon kinek vagy minek a képét hívja elő bennünk a zene ilyetén leírása? Miről tudnánk még azt állítani, hogy képes erre a három cselekvésekre? Azt hiszem, nem kell hozzá túlzottan megerőltetni magunkat, hogy a zenébe itt egy nőt lássunk bele. Önmagában a tornyosul és az omlik lefesthetne egy épületet. A sikolt igével együtt azonban a három szó egyértelműen egy nőt jelenít meg. Méghozzá egy orgazmust átélő nőt.

A három egymást követő igéből ráadásul az is egyértelmű, hogy ez a nő milyen pozitúrában éli át a sikoltó gyönyört. Nyilván nem a hátán fekszik, mert akkor nem tudna a sikoltás után feltornyosulni, vagyis kiegyenesedni, majd a következő pillanatban visszaomlani. Ez csak akkor lehetséges, ha a szeretkezéskor a nő az aktív. Ebben a képben egy domináns, buja végzet asszonyát látunk magunk előtt.

... Parfümös, boldog, forró, ifju pára...

 A második sor csak még inkább ráerősít erre a képre: a parfüm szó elegáns, világi nőt idéz elénk, erre jönnek a boldog, forró és ifjú szavak: nem kétséges, hogy a metaforikus bál egy extatikus, ifjúkori, párás szeretkezés nagyon is konkrét leírása.

… S a rózsakoszorús ifjak, leányok…

A bál résztvevői, mind a férfiak, mind a nők viselik ezt a furcsa díszt, a rózsakoszorút. Gondolhatnánk arra, hogy a rózsakoszorú talán valami viselet volt, amit az ókori lakomákon viseltek. Azonban még a századvég és századelő olykor ízléstelen festészete sem ábrázolja rózsakoszorúval az orgiák (bacchanáliák) résztvevőit, hanem csak a nőket. Arra kell gondolnunk hát, így elsőre, hogy a rózsa nem más, mint a szerelem szimbóluma, amivel kölcsönösen megkoronázza egymást minden szerelmes vagy szerelmeskedő ifjú és leány. Összefoglalva tehát az három sor annyit ír le, hogy az ifjú szerelmeskedés milyen csodálatos és kölcsönös - esetleg tegyük hozzá, hogy az igazi szerelmeskedésben pedig valahol mindig a nő dominál.

…Rettenve néznek egy fekete párra. // „Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk. / Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk / S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat/ A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Folytassuk tovább: mi lehet a sötét fátyol jelentése, és mit jelent a Halál-arc?

Mondhatnánk azt, hogy itt két csontváz lép be, és ők kezdenek el táncolni, tehát egyfajta haláltáncot, Danse Macabre-t látunk. Ez a metafora azonban sántít. Egyrészt a haláltánc lényege mindig az, hogy maga a megszemélyesített halál egy végső táncba ragadja az élőket. Másfelől a haláltáncban a csontváz nem fedi el az arcát, mint ahogy nem fedi el Baudelaire idézett versében sem, vagy pedig a haláltáncokat olykor felidéző egyes művekben - mint például Poe előbb említett novellája - a végén mindig eldobja a maszkot. 

Ady versének vendégei azonban nem leplezik le az arcukat, és nem visznek senkit táncba.

Akkoriban, amikor ez a vers született, a vérbaj (luesz, szifilisz) gyógyíthatatlan, halálos kór volt, ami egy idő után visszataszító kiütésekkel járt. A korszak számos szerencsétlen betege volt kénytelen ilyen vagy olyan praktikákkal elkendőzni ezeket a csúf elváltozásokat. Ady számos alkalommal felülfertőződött ezzel a kórral, ahogy azt ennek a kitűnő cikknek a vége felé olvashatjuk. A sötét fátyol a betegség elleplezésének eszköze.

Ady akkor, amikor ezt a verset írta, már régesrég túl volt az első fertőzésén, Dióssyné Brüll Adél mégsem hagyta el. A kapcsolatukban azonban mindig ott motoszkált a halál. Ráadásul egy olyan halál, ami a szex útján terjed, és két szerelmes adja át egymásnak. Mint egy üde rózsát - és megint itt a rózsa-kép. Ady maga írta le egy novellájában, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy beteg:

Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat.

Ennek a versnek az elszáradt rózsa-koszorúja tehát nem csupán a szerelem elmúlását szimbolizálhatja. Jelképezhet valami  ennél sokkal halálosabb, durvább dolgot: a betegségtől, vagyis magától a szerelemtől elhaló szerelmet, vagy talán a vérbajtól lelohadt vágyakat, ami jellemző a szifilisz végső, tercier szakaszára.

Elhal a zene s a víg teremben / Téli szél zúg s elalusznak a lángok. / Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve / Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Csodálatos, extatikus, parfümös és boldog dolog a szex, de sokszor nem szimplán elmúlik, hanem csúnya halálhoz vezet. A tél mindig a halál jelképe, nem csak Ady Endrénél. A kialvó gyertya is azt jelképezi.

Ady azonban mesteri lezárással teszi egészen egyedivé ezt a művét. Az ő élő-halott, fekete fátylas párja nem fedi fel az arcát, és nem visz végső táncba senkit. Egymással lejtenek táncot, noha már a koszorúk nélkül. Az elszórt, régi szirmok figyelmeztető jelként hevernek a padlón, a mátka-pároknak pedig van még rá lehetősége, hogy esetleg időben felhagyjanak egy olyan tánccal, ami talán végzetes lehet.  Talán nem túlságosan frivol a kijelentés, de mintha Ady finoman, rejtve, egyfajta memento moriként azt üzenné ebben a három versszakban az ifjaknak, hogy ha esetleg figyelnek arra a tánc közben, ki és kitől kap rózsát, akkor talán nem kell nekik is időnek előtte elhullajtott, száraz szirmok között táncolni hamarosan.