Nem könnyű óvodásnak lenni. Pláne általános iskolásnak.

Akinek gyerekként el kell olvasnia a Kincskereső kisködmön című rémmesét, és lelkiismeretesen át is rágja magát rajta, az nagy valószínűséggel meglehetősen frusztrált felnőtté cseperedik. Ebben a regény-féleségben először is torokgyíkban meghal a húgocska – tisztán emlékszem, az én húgocskám egy éjszakát átsírt, miután elolvasta ezt a fejezetet. Aztán szívrohamot kap az apa, miközben ajándékot készít a fiának. A kis Márton, a főhős tőrőlmetszett pechvogel: egyetlen szerencséje, hogy legalább nem nyomorék, mint a kis bicebóca. Igazából, mire az ember a végére ér ennek a szintén Tarr Béla kamerája után kiáltó műnek, arra a bizarr következtetésre jut, hogy tulajdonképpen az öreg, bűbájos Küsmödi járt a legszerencsésebben, mert legalább meggazdagodott. Igaz, hogy előtte magára robbantott egy egész szénbányát, így nem igazán élvezhette a hirtelen jött vagyont, de az egész mű ismeretében még ez is sikersztori.

Hasonlóan nyomasztó pszichotriller a Légy jó mindhalálig. A kalap ott marad a parkban, a reskontó részben elvész, részben ellopják, Pósalaki bácsi vak, a főhős, Nyilas Misi szánalmasan középszerű, Bella kisasszony ellenben ócska ringyó, és mindezen felül még a pakkot is megeszik. Ennyi nyomorúság után tulajdonképpen kifejezett optimizmusra adhat okot, hogy a főhős legalább megfogalmaz egy épkézláb és előremutató gondolatot, jelesül, hogy 

Én nem akarok debreceni diák lenni tovább!

ami a maga kissé negatív módján legalább építő jellegű, jövőbe mutató elhatározás. Móra Ferenc előbb említett pszichotrillerének zárómondata ezzel szemben az, hogy

A szeretet az élet.

, ami azon felül, hogy az égegyadta világon nem jelent semmit, még gyomorforgatóan émelyítő is.

Nem állunk sokkal szerencsésebben a versek nagy részével sem, amiket gyerekkorunkban vagyunk kénytelenek végigolvasni, megtanulni, pláne elszavalni. Mórának és Móricznak egyaránt szívszorító gyerekkora volt, és rajta is hagyta a nyomát a későbbi munkásságon rendesen. Nehezen szabadulok azonban attól az érzéstől, hogy ha összeadjuk és hatványra emeljük mindama szomorúságot és félelemet, amit ők ketten kisgyerekként átéltek, akkor is csak alulról fogjuk karcolgatni József Attilát. Móra ugyan mélyszegénységben élt, de legalább szerették a szülei. Móricz sorsa az övénél is keserűbb volt: de hát neki is ott ott voltak a szülők és a család, akikre azért a bajban lehet számítani.

Szegény József Attilának ellenben soha nem volt apja. Pőcze Borbála így aztán elég ambivalensen állt hozzá a férfiakhoz, és a frusztrációját a kisfiúra is kiterjesztette: hiába, no, akit egyszer a kígyó megmar, az a gyíktól is fél. A kis József Attila először 1914-ben próbált öngyilkos lenni, kilencévesen, amiből később egy novella is születik. Ha igaz, így történt a dolog, József Attila, mint minden költő és irodalmár, hajlamos kissé a lódításra: de van olyan vélemény is, hogy akkor próbált végezni magával, amikor a Mama kis híján agyonverte, holmi megevett bukták miatt – erre legalábbis utal a Szabad-ötletek zavaros, kusza jegyzékében a költő.

nem én tettem / jaj istenem mit csináltam / elolvassa-e / rájön-e / én ettem meg a buktákat / szamár kölök / mindent szabad / semmit se tudsz

A kisfiú és Pőcze Borbála viszonyát finoman szólva sem a bensőséges szeretet jellemezte, maximum a szeretetvágy az egyik, a gyermeki oldalról. Mielőtt rátérnénk a mai témánkra, vessünk egy röpke pillantást egy másik József-vers, a Kései sirató első négy sorára. Elég jól kifejezi, hogy mit is gondolt József Attila a Mamáról.

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.

Harminchat fok éppen hogy nem betegség, hanem egészség. Aki harminchat fokos lázban ég, az egészséges. Az egészség, tehát maga az élet, ha végigvisszük a metaforát, a vers szerint betegség. Az író és pszichiáter D. R. Laing közismert bon mot-ja szerint pedig

Az élet nemi úton terjedő betegség, a halálozási aránya száz százalék.

József Attila ugyanabban a betegségben, az életben szenved, amiben az anyja is. Vagyis hát az csupán szenvedett, hiszen a Mama már nyugodtan fekszik a halál oldalán. Na most gondoljunk bele, hogy mely foglalkozás vagy milyen viselkedés képviselőit is nevezünk könnyű lánynak. Vagy gondoljunk bele abba, hogy a lenge szó egyik jelentése csapodár, könnyelmű, csélcsap. Ki az a személy, akit egyesek csak úgy odaintenek magukhoz: és mit is csinál ez a lenge nőszemély, ami után ki szokás nyújtózni valakinek az oldalán.

Legyünk őszinték: József Attila itt egész egyszerűen prostituáltnak titulálja az anyját. A metaforát úgy tudjuk feloldani, hogy anyám, te ribanc, megfertőztél az élettel, és nem voltál hajlandó ápolni: de legalább a Halállal végre sikerült egy jót szerelmeskedned.

Ezek után kissé kínos, hogy amikor az óvodában és általános iskolában eljön május vasárnapja, szinte törvényszerű, hogy fehér ingbe és sötét nadrágba (lányok esetében blúzba és szoknyába) öltözve el kell szavalni a világirodalom egyik legnyomasztóbb költeményét, a Mamát.

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

 Ha vizualizáljuk a költeményt, akkor azt látjuk, hogy egy férfiú sétál majd meg-megállva, mert nyilván elgondolkodik. A kép itt vált, fade-off, és ott is vagyunk a múltban. A férfi most kisgyerek, ordít és toporzékol. Az anyja azonban ügyet sem vet rá. Nem szidja. Még csak rá se néz. Hanem megy- megy fel a nyikorgó lépcsőn a padlásra.

A következő vágásban képzeletünk gyöngyvásznán békaperspektívából (hiszen a magosba szállnak, tehát mi értelemszerűen lejjebb vagyunk, gyerekmagasságban) ruhákat, lengő és suhogó, fényes ruhákat látni. Majd ismét fade-off, vissza a jelenbe. A férfi felnéz az égre, és ott a fölé tornyosuló, óriási Mamát látja, amint szürke haja betölti az látóteret.

Ha ezt a vizualizációs technikát választjuk, amikor szöveget elemzünk, meghökkentő élményben lehet részünk: beugrik egy valamikor látott film. Ezek az asszociációk szabadok és általában teljességgel véletlenszerűek, így óvatosan kell kezelni őket. A Woody Allen művészetében járatos olvasók azonban nyilván egyetértenek abban, hogy az utolsó snitt kínosan emlékeztet a brooklyni mester egy korai zsengéjére, az Ödipusz, mi fájra.

No, igen, megint a jó öreg ödipális-vonal, ami a Kései siratóban is felbukkant: de, ahogy arra felhívtam a figyelmet, csak óvatosan a párhuzamokkal! Hiszen az itteni a mamával (vagy ragaszkodjunk inkább a jól bevált, jiddis szóhoz, a máméhoz) éppen az a baj, hogy túlságosan sokat beszél, és túlságosan sokat törődik (és törődött!) a felnőni akaró, de felnőni képtelen, szemüveges ságeccel. Mégis fennáll egyfajta paralellizmus, ami abban ragadható meg, hogy a filmbéli Sheldon Mills (Allen) épp azért nem tud felnőni, mert hogy az anyja mindig túl sokat foglalkozott vele; a mi félrománunk, József Attila tragédiája ellenben abban rejlik, hogy az anyja soha nem foglalkozott vele. Woody Allen filmje ezért tragikomédia. József Attila tizenhat sora pedig ezért vérfagyasztó, hitchcocki horror.

Az ötlet persze nem nekem jutott eszembe. Egyszer a tízéves fiammal mentünk le a pincébe, talán a bicikliket vittük le, vagy hoztuk fel, nincs jelentősége a dolognak, és a fiam egyszer csak megkérdezte, hogy mi az a nagyon félelmetes film, amiben van egy bácsi, és van az anyukája, és az anyuka mindig azt mondja, hogy ne menjenek le a pincébe. Én meggondolatlanul rávágtam, a tanáremberekre olykor jellemző fensőbbséges, kissé kioktató modorban hogy

Az nem film, hanem vers. És nem pince, hanem padlás. És nem az anyuka nem akar lemenni, hanem a fiú szeretne felmenni.

A fiam egy pillanatra eltöprengett, aztán megrázta a fejét, és komoly arccal megismételte, hogy biztos, hogy filmről beszél. Együtt néztük meg, már elég régen. És az anyuka, állt meg a fiam a lépcsőn, még így kiabál is, nagyon félelmetes hangon, és utánozni kezdte a lépcsőfordulóban, hogy

Tegyél le, Norman! Tudok én járni! Nem szeretem a pincét!

 Én pedig abban a pillanatban kapkodni kezdtem a levegőt, hogy nahát, ugyanazok a képek és motivumok, a lépcső, a fent és a lent, az anya és a fiú, a múlt és a jelent tisztára megvan a Psychóban is, ebben a szinte megugorhatatlan klasszikusban is, és megvan a Mamában is.

József Attila és a néhai Pőcze Borbála viszonya (legalábbis ebben a versben) kínosan emlékeztet Norman Bates és a jobblétre szenderült Norma Bates viszonyára.

És akkor fogjunk bele a Mama részletes elemzésébe:

Már maga az első két sort megtörő enjambement elbizonytalanít: megtorpanunk és újra elindulunk. Ugyanennyire frusztrál, hogy első hallásra nem lehet eldönteni, az időhatározó (mindig) melyik igéhez, melyik cselekvéshez tartozik. Mindig gondolok, vagy mindig meg-megállva. Persze, ha elolvassuk a kinyomtatott változatot, az ortográfia segít. Az versszöveg azonban, ha csak a fülünkre hagyatkozunk, homályos (ha egy erőltetett hasonlattal akarnám befejezni ezt a mondatot, azt írnám, mint egy padlásfeljáró vagy egy pincelejáró). Kétértelmű az is, hogy ki az, aki meg-megáll: a Mama, vagy a beszélő, a huszonkilenc éves költő? A föld alatt rothadó, kelmeként széthulló Pőcze Borbála és az állandóan szuicid gondolatokkal vívódó, élőhalott József Attila egybeolvadnak, szinte eggyé válnak, ugyanúgy, mint Norman és Norma Bates. És ha már az ortográfiánál tartunk: nekem a hideg futkározik a hátamon attól is, hogy József Attila hosszú í-vel írja a mindig szót, amit pedig kultúrember nemigen tesz. Egyetlen más versében sem művlet József Attila ilyen barbárságot.

A második versszak feloldhatatlan logikai ellentmondással indít.  A költő azt állítja, hogy

Én még őszinte ember voltam.

Ez a kijelentés ilyen formában nem más, mint a híres Epimenidész-paradoxon. Vagyis ha a krétai Epimenidész kijelenti, hogy

A krétaiak mindig hazugok („Κρητες αει ψευσται”)

, akkor észrevehetjük, hogy rögvest logikai ellentmondásba boncsolódunk. Ha ez az állítás ugyanis igaz, akkor Epimenidész, aki ezt a kijelentést teszi, legalább egyszer igazat mondott, tehát a nem igaz az, hogy a krétaiak mindig hazudnának. Ha azonban itt hazudik, akkor... de nem játszom végig a lehetőségeket, akit érdekel az ilyesfajta szellemi zsonglőrködés, ezen az oldalon részletesen utána nézhet. Ami József Attilát illeti, ha ő magamagáról azt állítja, hogy még őszinte ember volt, akkor ebben implicite az van benne, hogy most már nem őszinte ember, következésképpen mindama állítás, amit tesz, jelesül, hogy meg-megáll, gondolkodik, vagy hogy egyáltalán látja az anyját, finoman szólva is megkérdőjelezhető. A paradoxontól csak még nehezebb lesz az egész versre ránehezedő, hullaszagú, szürke, nyirkos, borzongató bizonytalanság.

Amitől igazán összeszorult a torkom, már óvodásként, amikor valaki énekelve elszavalta ezt a beteges négy versszakot, az az volt, hogy az anyuka oda se néz a gyerekeire. Merem remélni, hogy kevés gyerek és felnőtt ismeri azt a tehetetlen, megalázó érzést, hogy milyen az, amikor tudomást sem vesznek az emberről.

Akkor inkább utáljál, vagy inkább szidjál le, büntess meg, verj meg, de azt ne csináld, hogy nem szólsz hozzám!

Az anyuka azonban éppen ezt teszi, sőt, még rá se néz erre a szerencsétlenre, hanem magára hagyja. Tényleg, olyan hatalmas erőfeszítést kívánt volna egy pici gyereket a hónunk alá csapni, és felvinni arra a rohadt padlásra?

A ruhák angyalszárnyakként suhognak.  A Mama eltűnt, és egyedül hagyta a kisfiút, a lépcső alján. A  két szimbólum, így együtt, a lépcső és a suhogó szárny a mennyországot idézi. Jákob egy lajtorját lát maga előtt, ami a mennybe vezet. Megjegyezném, hogy ez a vers, a Mama megjelent egyszer Mennybemenetel címen is. Mégsem feloldás ez a vers. Jákob legalább megverekedhet az angyallal vagy démonnal, akit a Biblia csak Valakinek nevez. Az angyal-isten-Mama ebben a ellenben magára hagy egy kisfiút.

Az utolsó versszakban a szürke hajat látjuk lebbenni az égen. Nem az arcát látjuk a Mamának (az egész versben egyszer sem látjuk, hiszen hátat fordít az ordító és toporzékoló gyereknek). Nem a kezét. Nem a szemét. Hanem a haját. A hajat, ami önmagában egy élettelen szőrcsomó. A szürke haj így ijesztő és halott, vagy legalábbis az öregséget és a halált jelképezi. Az az oxymoron, hogy szépen megöregedni, legalább akkora blődség, mint Móra már idézett, gejl mondata a szeretetről és az életről. (A fentebbi kép egyébként, ha valakinek nem volna ismerős, a Psychóból való. Norma Bates parókája. A mama haja. Kifejezetten bájos látvány, úgy érzem, idepasszol.

És akkor az utolsó szimbólum, a kékítőt. Eltartott egy ideig, amíg ráleltem, hogy mi is ez a vegyszer. A kékítő igazából nem más, mint puszta szemfényvesztés. Egyáltalán nem szappan vagy mosószer. Egyáltalán nem tisztít. Ma úgy nevezik az efféle csodaszert, hogy optikai fehérítő. Ha ezt használjuk, a ruha sárga és kopott marad, de ez a festékféleség, lévén, hogy komplementer a sárgával, becsapja a szemet. A tisztaság csupán látszat.Ugyanakkora átverés, mint az az állítás, hogy József Attila és Pőcze Borbála szerették volna egymást.

Szóval, ha rajtam múlna, az óvónénik és tanítónők helyében én megfontolás tárgyává tenném, hogy jövőre valami más verset válasszak anyák napjára.