Aradi Bence blogja

irodalmi dimenziók

irodalmi dimenziók

Emléklapra...

, ... avagy negyvenkettő

2018. március 14. - Bence Aradi

Az ünnep igazából azért ünnep, mert kiragad a mindennapok monotonitásából. Így aztán mindig meghökkentő. Szilveszter éjszakáján decens úriasszonyok öltözhetnek lengén és ledéren és csillogóan, és hűvös úriemberektől várjuk el szinte, hogy lehányják a főnök cipőjét. Karácsonykor egy fát cipelünk be a lakás közepére, és aggatunk rá élelmiszert. Húsvétkor illatszerekkel locsolunk le rokonokat vagy felületes ismerősöket – régebbi, noha ettől nem feltétlenül boldogabb időkben ez vödörrel és vízzel történt. Ha eljő a születésnapunk, akkor világítótesteket szurkálunk az ételbe, mielőtt elfogyasztanánk. Mikuláskor csizma kerül az ablakba. Ford Prefect a fejét vakarná.

A valódi ünnep, ha tradicionális, mindig kizökkent, extatikus és spontán. Fura ruhákba öltözött karnevál (ahogy arról Supka Géza írt), és fura viselkedésű bolondok napja (erről bővebben lásd Maurice Lever vonatkozó művét).

covers_195710.jpg

Ettől az ünnep feltétlenül vidám. A születésnap nem csak a boldog felnövekedésről szól, hanem a kikerülhetetlen elmúlásról is. Az esküvőn csak-csak összebilincselik a két fiatalt, a menyasszony le van fátyolozva és meg van koszorúzva, mint a halotti áldozat (bővebben Zolnay Vilmos: A művészetek eredete), és a vőlegény feketét visel. Vagy ott van az egyik kedvenc ünnepem, a mexikói Halottak Napja (bővebben Gately: Bolygóbuli), ami egyszerre tragikus és komikus, cinikus és fenséges. Épp ez teszi félelmetesen lenyűgözővé és röhejesen emberivé.

dia-muertos-tabasco-1.jpg

Az ünnep igazából akkor hal meg, ha oda lesz a spontaneitás. Ha elönti az unalmas pátosz. A fellengzős kiüresedettség. Mondjuk úgy, ha az állami, egyházi, iskolai ünnep rangjára silányul. Ha be kell írni az ellenőrzőbe, hogy

Megjelenés illő öltözékben (lányoknak sötét szoknya, fehér blúz, fiúknak fehér ing, sötét szövetnadrág, nem sportcipő!) Kokárda kötelező!

Mindenfajta hatalom hivatal, és aki a hivatalban dolgozik, az óhatatlanul hivatalnokká válik. Akár basáskodó osztályvezető, akár jóindulatú, joviális főnök úr, akár ostoba apparatcsik, akár elhivatott közszolga (mindez gyakorta egy személyben), soha nem több, mint hivatalnok, bürokrata. Semmi nem áll távolabb tőle, mint az extázis és spontaneitás. A bürokrata pedig ki is volna más, mint Harper Lee kissé összecsapott regényének  maycombi lelkésze, Mr. Stone:

Dr. Finch egyszer kijelentette, még soha nem találkozott egyetlen, ötvennél fiatalabb emberrel sem, aki olyan tehetséggel untatott volna halálra bárkit, mint a fiatal Mr. Stone. Nem volt vele semmi gond, attól eltekintve, hogy egy mérlegképes könyvelő valamennyi szükséges tulajdonságával rendelkezett: nem szerette az embereket, nem volt humorérzéke és meglehetősen korlátolt is volt.

A hatalom rajong a jelmondatokért. Nincs persze probléma a jelmondatokkal, ha a pillanat szüli őket, bár akkor ez a néhány szó még nem jelmondat, hanem jópofa rigmus, cselekvési program, bon mot. Az, hogy

Szabadság, egyenlőség, testvériség!

szívet dobogtató, lélekemelő, lángoló szintagma, és mit sem von le a három főnév nagyszerűségéből az a tény, hogy az elmúlt lassanként harmadfélszáz esztendőben igen világos fejű férfiak tucatjai esnek egymásnak, azon vitatkozva, hogy ez a három izé így egymás mellett vajon mit is jelent, kizárja-e egymást, vagy megvalósítható-e.

quick-overview-on-english-literature-66-638.jpg

Sőt, még az se gond, ha a jelmondat az égvilágon semmit sem jelent. Korábban többször említést tettem ama szellemi közegről, amely a mai napig is meghatároz. A néhai József Attila Gimnázium volt ez a közeg, jobban mondva ama része, amelyik 1985-től 1989-ig járt oda. Egészen pontosabban ennek a közegnek az a része, amelyik olykor, nem is ritkán, a szintén megboldogult Mészöly kocsmában gyűlt össze.

Nekünk is volt egy jelmondatunk. Mit jelmondatunk: egész rigmusunk! A versikét, amit Nagy Kornél - Nagy Zoltán szerzőpáros alkotott, átszellemült lelkesültséggel tudtuk elordítani a legváltozatosabb helyeken és pillanatokban, hol magában a kocsmában, hol este, a Feneketlen-tó partján, méghozzá olyan tűzzel és lelkesedéssel, ami már-már elfeledtette velünk, hogy a szöveg gyakorlatilag értelmetlen:

Fedeztetni volna jó!
Jó a csődör, jó a ló!
Kutya meg a mája:
Albán halál rája!

Megismétlem azonban, vagy, hogy átvegyem a hivatalnokok korlátolt beszédmódját, leszögezem, aláhúzom, hangsúlyozom, kiemelem: a tűz, eredetiség és spontaneitás a jó jelmondatnak is sajátja.mating-horses-men-s-premium-t-shirt.jpg

A megsavanyodott és kissé fásult hatalom alkalmasint próbálkozik a jelmondatokkal, különösen jeles napok és választások idején, de hát a fenti három tulajdonság nélkül nem sok siker koronázza a próbálkozást. Némelykor át-átvesz más-más reklámügynökségtől másodlagos frissességű szlogent, oszt' annyi. Kicsit kellemetlen, ha egyszer csak kiderül a turpisság, de hát egy jó hivatalnoknak ezerfelé áll a feje, kénytelen túllépni az ilyesmin, mint egyszeri köztársasági elnök a plágiumvádon. A jelmondatot aztán egységes színű felületre kell helyezni, jól olvasható betűtípussal, a szín mindenképpen legyen élénk, a betűk pedig jól olvashatóak.

Kokárda kötelező!

Az plágiumgyanús módszer azonban még mindig kevesebb gonddal jár és paradox módon tisztább eljárás, mint ha egy nemzeti nagyság, rég halott költő egy mondatát, mondatrészét vesszük át. A költőket meglehetősen sokan ismerik,akik esetleg tisztában vannak azzal, milyen körülmények között vetette Nemzeti Nagyság papírra a jelentős sorokat. De még ha nem is történész a befogadó, akkor is fennáll a veszély, hogy olvas és ért az anyanyelvén. Esetleg nincs híján némi következtetőképességnek, esetleg ritmusérzéknek sem.

Igen kínosan érintett hát, amikor a minap a következő plakát jött szembe velem mosolyogva:

336x500px_marc15.jpg

 Mivel ez elsősorban irodalmi blog, főként a versrészlettel koncentrálok. A plakát többi fennmaradó része jobbára úgyis érdektelen.

A költeményt, amiből a fenti idézet való, Kölcsey Ferenc írta. Vele már volt alkalmunk foglalkozni. Akkor az egyetlen jó (mi több, zseniális) versét néztük meg alaposabban. Ez a Hymnus volt. Annak az írásnak az elején felemlegettem egy réges-régi esetet, amikor is Molnár Lajossal vitatkoztunk azon,ki a legrosszabb magyar költő – meg kell említenem, Lajos is mészölyös, vagyis mészöjer volt. Kölcsey nyerte el a legrosszabb magyar költő címét, a legrosszabb magyar versnek pedig az Elfojtódás bizonyult.

De azért az Emléklapra sem maradt le sokkal:

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.

 A klasszikus, iskolai módszer szerint – klasszicista költeményhez klasszikus módszer dukál – vizsgáljuk meg a két sort tartalmi szempontból, formai szempontból, majd térjünk ki a vers születésének körülményeire és arra, hogy mit is üzen a mű a mának!

A vers nem túlságosan terjedelmes, mindössze két sor. Műfaja tanító epigramma. Fő tárgya a halál és a haza. A két téma így, önmagában, semmit nem jelent. Mondhatni, akkora blöff, mint az Élet, a Világmindenség meg Minden. A halál az halál: nem tárgya az irodalomnak, hiszen annyira általános és közhelyes. A meghalás, na, az már más dolog, mert minden egyes meghalás egyedi. A jó mű pedig mindig egyedi, és kerüli az általánosságokat. Mind meghalunk, de nem mindegy, hogyan. A bölcsészesen homályos fejtegetés illusztrálása végett ideiktatok most egy viccet, hogy érzékeltessem, mit is értek ezen:

1933.: A bóher, kezében újságot lobogtatva izgatottan beront a jesivába, és rányitja az ajtót a békésen Tórát olvasgató rabbira :
– Rabbi! Rabbi! Hitlert megválasztották kancellárnak! Mondd... mi lesz?
– Ajvé! Hogy mi lesz, az nem kétséges. No de addig mi lesz...!

A haza fogalma pedig szintén alkalmatlan arra, hogy verset írjanak róla. Mikszáth hazája a krumpli és az erdőben köhécselő erdei szellem, akinek csak egy szeme van, az is hátul, a nyakcsigolyáján. Petőfi legjobb versei tényszerűek és konkrétek: pór menyecskét látunk a Tisza és a kis Túr összefolyásánál, alkonyatkor túlpartján, és a menyecskének korsó volt kezében, más helyen meg kékellő szamárkenyeret, amelynek a hűvösébe tarka gyíkok térnek. Radnótinak a haza a , amire rálép, hogy ne feleljen, 

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya
...

szamarkenyer_20130709_075_tn.jpgEz a haza, a konkrét és egyedi. Nem négy szócska (kicsinyítőképzővel!), még akkor sem, ha ezt a négy szócskát NAGYBETŰVEL szedem, mint primitívebb sajtólevelezők a megszokásból fontosnak gondolt szövegrészeket. Ez, hogy A HAZA MINDEN ELŐTT kábé olyan tartalmas duma, mint az, hogy ANYA CSAK EGY VAN. Naná, majd kettő. Vagy négy. Vagy egyenesen 42.

Önmagában nem az számít, hogy van-e haza, anya, gyerek, jóbarát, feleség vagy kutya, hanem az, hogy ez az anya, gyerek, jóbarát, feleség vagy kutya miért egyedi a saját létezésében, miért utánozhatatlan és megismételhetetlen csoda, vagyis miért az enyém.

A kisvakond kidugja a fejét a föld alól, és ezt kérdezi a mamájától:
– Anyuci! Mi az a csodálatos kék felettünk?
– Az az ég, kisfiam.
– S mi az a ragyogó sárga az égen?
– Az a nap, kisfiam.
– És az a pompás zöld körülöttünk?
– Az a fű, kisfiam.
– És az az izé, ami így birizgálja az orrocskámat?
– Az a szél, kisfiam.
– Anyuci, ha minden olyan csodálatos kint, akkor mi miért élünk itt a hideg, büdös, poros sötétségben?
– Mer' ez a hazánk, bazdmeg!

A versének három szereplője van: a lírai én (narrátor, a vers írója), a megszólított vagy címzett (meg nem nevezett személy, akihez az Emléklapra szól, valamint mi, a vers valamennyi olvasója), ezen kívül a megszólított leendő, vagy már életben lévő fia.

A lírai én határozottan hivatalos pózt vesz fel, elvégre nem mond, tanácsol vagy javasol, hanem üzen. Üzenni az alárendeltnek szokás. Ha valaki azzal jön be hozzám, hogy

Anyád írt/szólt.

, az a kifejezés semleges, és a hír lehet kellemes vagy kellemetlen. Ha azonban a mondat úgy hangzik, hogy

Anyád üzent!

, akkor nincs olyan természetes nyelvérzékű magyar ember, akit ne érezne ebben az igében valami sürgető vagy fenyegető felhangot, még akkor is, ha anyám üzenetéről később esetleg kiderül, hogy igazából semmi baj nincs.

Kissé problematikus ezen felül az, hogy a lírai én (aki ebben az esetben feltehetőleg magával Kölcsey Ferenccel azonos) csupán a megszólított fiának szán egy majdan átadandó (misszilis) üzenetet. Az esetleges lánygyerekről szó se esik. Ez bizony a felvilágosodás nemes eszméjéhez méltatlan viselkedés. Ha ugyanis Kölcsey csak a fiúkat tartja érdemesnek arra, hogy ezt az (ugyan teljességgel semmitmondó) üzenetet majdan megkapják, az bizony nem kevéssé sértő a hölgyekre nézve. Nekik esetleg nincs hazájuk? De sértő a vers címzettjére nézve is, mert hogy utasítgatja, hogy melyik gyereknek mondjon majd és mit. Ugyan, hadd döntse már el a megszólított, hogy kinek ad át és milyen üzenetet!

És egyébként is: ha ez a négy szócskából álló gondolat annyira fontos, hogy Kölcsey nem átall egy egész emléklapot rápazarolni, akkor ugyan, miért nem címzi az üzenetet egyenesen a fiúnak, kihagyva a közvetítőt?

kolcsey-head.jpg

Én is apa vagyok, és mint minden apa, nyilván csapnivaló. Teli hibával, következetlenséggel, jellembeli fogyatékossággal. Azonban mégis fellobban bennem némi jogos berzenkedés, amikor egy olyan ember áll itten neki üzengetni nekem, hogy mit mondjak vagy mit ne mondjak a halálos ágyamon, akinek saját magának soha nem volt gyereke. Azért a tudás mellé némi tapasztalat sem árt.

Másfelől pedig engedtessék már meg az a szabadság, hogy amikor majd lógnak ki a belőlem a csövek, szortyogva veszem a levegőt, és látom, hogy a pillantások olykor kínosan elkerülik a szememet, akkor majd én dönthessem el, hogy kinek és mit mondok. Már ha egyáltalán lesz mit mondanom. Vagy akarok egyáltalán mondani valamit. Vagy lesz egyáltalán mellettem valaki, aki érdemesnek tart arra, hogy meghallgasson. Remélem, lesz bennem azért annyi eredetiség, hogy kitaláljak valami újszerűt. Ha nem, akkor addig keresgélek magamnak itt. Jótanáccsal azonban teli van a padlás.

Kölcseynek ez a verse emellett formai szempontból sem tökéletes. Sántikál kissé. Az epigramma versmértéke a disztichon, ami egy hexameterből és egy pentameterből álló sorpár. Az első sor vége, ha a hexameter igazán elegáns, egy daktylus és egy spondeus (— ◡ ◡ — —). Az utolsó verslábnál ugyan megengedi a verstan, hogy trochaeust (— ◡) alkalmazzunk, hiszen a sor végén megállunk, így az utolsó szótag mindenképpen hosszú (— ), azért ez a megoldás itt, valljuk be, nem tökéletes. Egy hosszabb lélegzetű időmértékes mű, teszem azt, egy eposz elbírna ilyen apróbb lazaságokat. Egy epigramma azonban nem: tiltja a terjedelem. Egy étterem esetén, ahol az étlapon van negyven fogás, megbocsátható, ha egy étel nem sikerült olyan jól. Egy kifőzde, ahol egyetlen fogás van, nem engedheti meg magának, hogy elsózza azt.

Az utolsó két versláb

...be s fiadnak...

végződése szinte kiejthetetlen, ráadásul a gondolat áthajlik (enjambement) a második sorba, a pentameterbe. A klasszikus retorika szerint azonban az epigrammákban és az állatmesékben jól el lehet különíteni egymástól a bölcselkedő vagy elbeszélő részt és a csattanót – legalábbis ha pontosan emlékszem arra, amit az isteni Adamik Tamás professzor úr magyarázott annak idején az egyetemen. Az áthajlás épp ezt az éles határt maszatolja el.adamik_tamas.JPG

A második sor szintén több sebből vérzik. A ritmus — ◡◡ — ◡ ◡ — // — ◡◡ — ◡ ◡ — akar lenni. Kölcseynek azonban nehezen birkózik meg ezzel a feladattal. Az "örökül h(a)" látszólagos ritmusa valóban ti-ti-tá, azonban az lh-mássalhangzópár igazából nem teszi hosszúvá az ül szótagot, lévén hogy az közel áll az úgynevezett muta cum liquidához (még ha nem is teljesen az), ami pedig rövid szótag. Kölcsey is érezhette ezt, különben nem bűvészkedett volna azzal, hogy az örökül szó ü-jét modorosan meghosszabbítja (örökűl).

Ugyanennyire hasogatja a fület a pentameter második része, az a haza minden előtt. Automatikusan úgy ejti az ember, hogy Ah-haza mindene-lőtt. A verstan ugyan megengedő azon a téren, hogy az a hang hosszú-e vagy rövid, a jóízlés és a jó hallás azonban tiltakozik, ha az a hosszú. Egy divatmajom kollégám jó néhány évvel ezelőtt, amikor érettségiztettem, és kis híján megdöglöttem a hőségtől, megkérdezte, hogy hát miért nem hordok a zakóm alatt rövid ujjú inget, hiszen a protokoll újabban tesz itt-ott apró engedményeket. Ám legyen, a protokoll újabban megengedi. A kultúrember azonban kényelmetlenül feszeng.

A verset Kölcsey Ferenc 1833 júniusában írta, Pozsonyban, amikor országgyűlési küldött volt. Majdnem tizenöt évvel a március tizenötödikei forradalom előtt. Kölcsey speciel, aki itt belülről látta a politikát, annyira csalódott az egész vircsaftban, hogy 1834-ben egy életre visszavonult a közélettől, és csakis az irodalomnak élt. Már csak ezért is elég ízléstelen, ha egy politikus éppen vele kampányol. Meg egyébként sem valószínű, hogy az a bizonyos esős nap az utcán találja ezt a szomorú, csenevész, félszemű figurát, mert hogy 1838 augusztusában elvitte a tüdőgyulladás.

Ha már egyszer március tizenötödike, és mottó, akkor ugyan, miért nem választottak ki valami promptabb idézetet? Itt van mindjárt a már többször is emlegetett Petőfi Sándor, aki azért tevőleg részt vett a buliban, noha feltehetőleg nem igazán tudta, mit is művel éppen. Vagy választhatott volna az erre hivatott kampánystáb valami alkalomhoz illőt a Tizenkét pontból is akár:

12_pont.jpg

Oké, oké, egyik-másik pontja lehet, hogy kissé necces, áthallásos mostanság. Gondolok itt az egyes, kettes, négyes, hatos, hetes és nyolcas, a tízes (a kínos alkotmány szó miatt), esetleg a tizenegyes és tizenkettes pontokra, plusz a címre, alcímre és záró mondatra, de hát aki hatalommal foglalkozik, az tanuljon meg időnként ésszerű kompromisszumokat kötni. 

A legkézenfekvőbb megoldásnak azonban az kínálkozik, ha a hivatalos hatalom egész egyszerűen nem nagyon üti az orrát irodalmi és kulturális kérdésekbe.

Egyenlőség, szabadság, testvériség!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://aradib.blog.hu/api/trackback/id/tr613733834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása