Vagy huszonöt évvel ezelőtt  Molnár Lajossal (később londiner lett az Erzsébet szállóban) hazafelé ballagtunk a XI. kerület legendás kocsmájából, a Mészölyből. Akkoriban a punkzenét kedvelő budai úrifiúknak nem csak a katonai bakancs volt a kötelező kelléke, hanem jó nagy adag sznobizmus is. Így aztán körülbelül a Ménesi út és a Bartók Béla út sarkán azon kezdtünk tanakodni, hogy vajon melyik is a legrosszabb magyar vers.

Szóba került vagy másfél tucat. A kamaszoknak bámulatra méltó a memóriája, és még bámulatosabb a kritikai érzéke. Amikor aztán megkerültük a Feneketlen tavat, Lajos széles arca egyszerre felragyogott, és ujját tanítóbácsisan a magasba lökve elszavalta  Elfojtódást Kölcsey Ferenctől.

A verseny egyszer és mindenkorra el volt döntve. Ha az irodalmi művek színvonalát felszínformákkal kellene leírni, akkor az Elfojtódás volna az irodalmi topográfia Mariana-árka. A beszélgetés utáni években, immár egyetemistaként kényszerűen végigolvastam Kölcsey valamennyi versét, átrágtam magam néhány tanulmányán, és megbirkóztam a teljességgel semmitmondó, mindamellett végtelenül dagályos Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című íráson is, és újra meg újra helyeslően rá kellett bólintanom Lajos ítéletére.

A Hymnus azonban teljesen elüt az imént felsorolt művektől. Ha felételezzük, hogy létezik egy-könyves író, vagyis olyan férfiú, aki csupán egy jelentős művet alkot életében, és az a mű nem hogy jelentős, de egészen egyszerűen zseniális, akkor értelemszerűen kell lennie egy-verses költőnek is.

Mert abban természetesen egy másodpercig sem volt vita Lajos és közöttem azon a régi, augusztusi, sörgőzös éjszakán, hogy az bizony telitalálat, és merem remélni, hogy a Hymnust olvasgatva máig is elismerően csettint egy-egy punkze-rajongó, budai úrigyerek vagy fantáziadús kisiskolás.

Ott van mindenekelőtt a versforma. Kölcsey váltakozó a felező hetes (4/3) és felező hatos (4/2) sorokban írta meg ezt a művet. Ez a ritmikai megoldás telitalálat, hiszen ez a sorpár, ha használhatok itt egy költőien fura fokozást, az egyik legmagyarabb.  Erre a ritmusra énekeljük azt, hogy

Megismerni a kanászt
Cifra járásáról,
Tűzött-fűzött bocskoráról,
Tarisznyaszíjáról...

A Hymnus, ha a műfaját nézzük, egy imádság. Egy szakrális megnyilatkozás. Elvárnánk, hogy valami méltóságteljes ritmusa legyen. Kölcseynél azonban olyan ritmusban szólal meg, amely dallamul egy keserédes kanászdalt kíván. A disznópásztor a biblia szerint a legmegvetendőbb lény: ezek szerint mi, magyarok csupán istennél lamentáló kanászok vagyunk. A legmegvetettebb próbál panaszt emelni a legmagasabbnál. Ez a rejtett trükk az öngúnynak és az iróniának olyan pazar példája, ami, azt hiszem, világviszonylatban egyedülálló.

(A magam részéről kissé sajnálatosnak tartom, hogy Erkel Ferencnek nem tűnt fel ez a ritmikai sajátosság, amikor 1844-ben benyújtotta a pályaművét a megzenésítést kiíró bizottságnak. Az előző évben maga Erkel is tagja volt ennek a jeles grémiumnak, és éppen azért függesztette fel a tagságát, hogy indulhasson a nem csekély, húsz arany nyereménnyel kecsegtető pályázaton. A pályamű, amit aztán ripsz-ropsz be is nyújtott, egészen véletlenül az az egyes számú pályamű volt, és

a nyertes pályamű szerzőjének derék maestrónk s karmesterünk, Erkel Ferenc kiáltaték ki

Hosszú évekkel később Erkel kissé kiszínezte a születés körülményeit, de hát az efféle tévedéseket írjuk az alkotó tehetség javára. Távol álljon tőlem az, hogy egy Erkel tehetségét kétségbe vonjam! Magyarországon mindig is elképzelhetetlen volt, és természetesen elképzelhetetlen most is, hogy zenei és egyéb díjakkal ne csupán a tehetséget és a teljesítményt, hanem az esetleges kapcsolatokat, ne adj' Isten politikai rokonszenveket díjazzák!

Hogy Erkel muzsikájának két első sora pedig kínosan emlékezett a Gotterhalte, a német himnusz dallamának két első sorára, az nyilván nem az ihlet hiányából fakad, hanem puszta véletlen.)

Az első versszakot annyiszor hallottuk és daloltuk életünkben, hogy szinte már bele se gondolunk, mit is jelentenek a szavak. Akadnak, akik csak ezt a nyolc sort tekintik himnusznak. Én legalábbis találkoztam már ilyen emberrel, és egy Tamási Áron nevű ember is megemlített bizonyos Ábel nevű legényt, aki ezt a véleményt hangoztatta.

A szomorú berögződések miatt most át is ugrunk az első nyolc soron, de, ígérem, vissza-visszatérünk még rá. Nekiveselkedünk a második versszaknak (A versszakok Kölcsey kéziratának helyesírását követik).

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
´S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Ha a Hymnust egyfajta szövegkönyvnek tekintenénk, ami alapján klipet kellene forgatnunk, akkor a kamera felfelé nézne (felhozád, bérczére), a plán pedig nagytotál volna, ami befogná a Tiszától a Dunáig terjedő területet. Kölcsey hithű kálvinista volt, így a versei tobzódnak a bibliai, elsősorban ószövetségi utalásokban. A szent bércz is ószövetségi képet hív elő (Sion hegye), mint ahogy a folyók emlegetése is előhívhatja a Jordánt, az ígéret földtének határfolyóját – így a honfoglalás előzménye egyfajta pusztai vándorlás volna. Önmagában ez az azonosítás persze nem volna más, mint egy meglehetősen olcsó bibliai allúzió, olyasfajta, amihez hasonlóval a korszak nem egy költője is szívesen eljátszadozgatott. A versszak azonban egyéb utalást is rejt, így a bibliai, általános szimbólum speciálisan magyarrá válik. 

Ha ugyanis előbb említett, képzeletbeli filmünket színesben forgatjuk le, és utasításokat keresünk a vers szövegében arra, hogy milyen színeket is használjunk, akkor egyértelmű, hogy legelőször a piros ugrik be: a hangsúlyos vér szó mindenképpen ezt a színt hívja elő. A Duna és a Tisza zúgó habjai nyilván fehérek. A bércz nagy valószínűséggel zöld. A három együtt kiadja a magyar trikolórt.

A népi magyarázat szerint a magyar címerpajzson húzódó négy ezüst sáv négy magyar folyót szimbolizál, a pajzs bal oldalán a hármashalom három pedig három hegyet jelenít meg. Amikor aztán először futott át az agyamon, hogy hogy is festhet egy szent bérc, kissé zavarba jöttem. Hátha elragadtattam magam, gondoltam. Így aztán teszteltem a dolgot a tanítványaimmal, és lerajzoltattam velük, hogyan is néz ki szerintük egy szent bérc.

Hát valahogy így:

Azaz mind ugyanazt rajzolták: egy dombot, a domb tetején egy kereszttel. A vizuális típusú emberekben pedig ez a kép talán felidézi a hármashalom tetejébe szúrt (kettős) keresztet. Sávok, színek, domb, kereszt.

Érttünk Kunság mezejin
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlőveszszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad Török sánczára,
´S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Ebben a versszakban egy búzakalászt látnánk képzeletünk gyöngyvásznán. A kép lassan átváltana egy szőlővesszőbe. A következő montázson zászló lobogna. Mind a búza, mind a szőlő növény, a zászlót pedig nem leszúrja az Úr, hanem plántálja, vagyis elülteti (palántálja), mintha az is növény volna: a három kép szorosan egybekapcsolódik. A három kép azonban nem csak úgy megjelenik a semmiből, az átmenet sokkal zökkenőmentesebb. Az előző versszak ugyanis a felvirágzó mag(zat) képéve zárult, így logikus, hogy most szárba szökkennek a harmadik versszak valós vagy metaforikus növényei.

A két metonimia, a kalász (liszt, tehát kenyér) és a nektár (bor) nyilván az oltáriszentség szimbólumai. A nektár amellett az istenek, méghozzá a pogány istenek itala, ez a kép pedig a versben hamarosan megjelenő pogányokat előlegez(het)i meg. És meg is jelennek a pogány törökök, egyelőre látszólag legyőzve.

Azaz mégsem teljesen. A Török sánczára ugyan odaplántáljuk a zászlónkat (helyesebben nem is mi, hanem az Úr), ez a Török azonban koránt sincs megszelídítve, hanem vad. 

A kép korántsem diadalmas: az említett kalász az aranysárga, a nektár talán a borostyán színét hívja elő, ám a korábbi arany, fehér, zöld, vörös színek az olvasó szeme előtt kezdenek tompábbá fakulni és sötétebbé válni. A bús-Bécsnek-büszke alliterációt minden magyartanár megemlíti. Kétségtelen, hogy a három b-hang úgy buffog, mint valami ostromágyú. Az erőteljes halmozás azonban ráirányíthatja a figyelmünket arra, hogy a három szó között ellentét feszül: Bécs vára (zászló ide vagy oda), továbbra is büszkén áll, mint a hogy a török is vad maradt, a győzedelmes Mátyás hada azonban valami miatt mégiscsak bús. Persze, tudom, én is olvastam, hogy a had azért bús itt, mert hogy Mátyás zsoldosait úgy nevezték, fekete sereg, az meg egy bánatos szín, de én azért ezt a magyarázatot egy kicsit elnagyoltnak tartom.

A fekete sereg büszke szószerkezet. Az öt rövid magánhangzó szinte galoppozik. A magánhangzók mind magasak, mint a büszkén magasba szegett fej. A szintagma hosszú, mint egy elnyúló hadoszlop. A bús had ellenben rövid, a magánhangzók mélyek, a két szótag trochaeus: a szintagma mintha lógó fejjel vánszorogna.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
´S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló Mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Az Úr beste pogánykodásaink miatt (a pogánykodásra a nektár szó is utal)  le is sújtott ránk. Az égbolton dörgő fellegek. A haragvó isten villámokat küld ránk. A villám pedig újabb montázzsal egyszerre tatár nyílvesszővé változik át: nyílvesszőt és villám nagyon hasonlítanak. Ez az átmenet ugyanolyan elegáns, mint az előbbi kalász-vessző-zászló.

Érdemes megfigyelni azt is, hogy a kép nem csak fakóbbá és sötétebbé válik. Míg a második versszak a tágasság, nyitottság érzését keltette, tehát egyfajta költői nagytotálban láthattuk a képeket, a negyedik versszakra a képzeletbeli kameránk már lefelé néz, a perspektíva pedig beszűkül. Hiszen ha dörög az ég, és rákezd az eső, az ember ösztönösen behúzza a nyakát, és kissé előre hajol. A vállra vett rabigát pedig csak úgy tudjuk hordozni, ha teljesen előregörnyedünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Verthadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
´S lettél magzatod miatt,
Magzatod hamvedre?

A versszak két egységből áll. Az első négy sor egyetlen, zsúfolt mondat, amit már-már érthetetlenné tesz a mondaton belül alkalmazott öt stiláris eszköz: a szórendcsere (inversio) és a kihagyás (detractio), a rész-az-egész-helyett (synecdoché), a körülírás (periphrasis) és a költői kérdés (interrogatio). Ha a mondatot visszarendezzük, akkor azt a jelentést kapjuk, hogy nagyon sokszor énekeltek a harcias törökök diadaléneket a legyőzött katonák csontvázain állva. Az elsőre nehezen érthető megfogalmazás csak még intenzívebbé teszi a barokkosan sokkoló képet, és a megalázó, mohácsi verség utáni káoszt idézi. A csontvázak tetején álló, harsogó vadak képe pedig annyira erőszakos és annyira primitív, mint egy Heavy Metal lemezborító. Ezenkívül ne kerülje el a figyelmünket az is, hogy a diadalmas pogányok nem hullákon, hanem csontvázakon énekelnek, pedig az volna logikus. Énekelni rögtön a csata után szokás, nem pedig évtizedekkel később, mikor a legyőzöttek teste már porrá omlott.  Ez a nyilvánvaló túlzás a török hódoltság hosszú, másfélszáz évére utal.

A hullák nincsenek eltemetve. Ugyan miért?

Legalább három magyarázat kínálkozik.

A vesztett csaták után úgy megfogyott a nemzet, hogy ember sem akadt, aki a takarítás kényszerű munkáját elvégezné. 

A második eset azt sejteti, hogy még ha akadt volna is ember, mármint magyar, aki eltemette volna a hullákat, az méltatlannak találta őket arra, hogy szentelt földbe temesse, mert hogy halálos bűnben haltak meg.

A harmadik megoldás pedig az, hogy a győztes törökök nem temették el az ellenséget, mert hogy méltatlannak találták őket erre a tisztességre. Ali a Szondi két apródjában zászlós kopjával temetteti a méltó ellenfelet, a hősies gyaur basát. Kölcseynél a török közkatonák még táncot is lejtenek a holttesteken.

Még nehezebben fejthető meg a versszak második négy sora, ám ha vesszük a fáradságot, talán még jobban beleborzongunk, mint a megelőző négy sorba.

Kölcsey a hazát itt anyaként ábrázolja. a hazáját eláruló fiú a metaforában egy anyagyilkos, aki ráadásul az őt tápláló kebelre támad rá, megkockáztatom, tőrrel. Egy anya, akit mellbe szúr a saját fia, mint Oresztész Klütaimnésztrát: már magában bestiális egy kép lenne, hát még ha hozzátesszük azt, hogy itt ezt az anyát egyenesen megszólítja a vers (szép hazám), így aztán egy pillanatra az olvasó kénytelen a saját anyját maga elé vetíteni, már ha hajlandó el is képzelni azt, amit valóban olvas.

Az anya (anyánk) ekkor, a szúrás hatására hamvvederré, vagyis halotti urnává válik, amely hamvvederbe pedig beléhull saját, hamuvá porladó fia és egyben gyilkosa. Egy fiút magába fogadó anya a vérfertőzést, Oidipusz bűnét idézi fel. Ha ez az anya ráadásul halott is, az meg a nekrofilia. Hazaárulás, anyagyilkosság, vérfertőzés, nekrofilia – négy sorban és egyetlen képben négy irtóztató bűn.

Bújt az üldözött ´s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szertenézett és nem lelé
Honját a´ hazában.
Bércre hág és völgybe száll,
Bú ´s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
´S lángtenger felette.

Újabb ószövetségi utalás: kinek ne ugrana itt be kapásból Sámuel első könyvének 24. fejezete, abból is az 1-12. rész.:

Ezután elvonult onnan Dávid, és Éngedi sziklavárában tartózkodott. Amikor visszatért Saul a filiszteusok üldözéséből, jelentették neki, hogy Dávid Éngedi pusztájában van. Maga mellé vett Saul háromezer válogatott embert Izráelből, és elment, hogy megkeresse Dávidot és embereit a zergék kősziklájánál. Amikor eljutott a juhaklokhoz, amelyek az útfélen vannak, volt ott egy barlang. Saul bement oda, hogy a szükségét végezze. Dávid pedig embereivel együtt éppen a barlang legbelső zugában tartózkodott. Akkor ezt mondták az emberek Dávidnak: Nézd, ez az a nap, amelyről azt mondta neked az ÚR, hogy kezedbe adja ellenségedet. Tégy vele, amit jónak látsz! Erre fölkelt Dávid, és lopva levágta Saul köpenyének a sarkát. Dávidnak azonban megindult a szíve, miután levágta Saul köpenyének a sarkát, és ezt mondta embereinek: Mentsen meg az ÚR attól, hogy ilyen dolgot kövessek el az én uram, az ÚR fölkentje ellen, és kezet emeljek ellene, hiszen az ÚR fölkentje ő! Így beszélte le Dávid az embereit, és nem engedte meg, hogy Saulra támadjanak. Saul pedig elindult a barlangból, és útjára ment. Ezután Dávid is fölkelt, kiment a barlangból, és így kiáltott Saul után: Uram király! Saul hátratekintett, Dávid arccal a földre hajolt, és leborult előtte. Akkor ezt mondta Dávid Saulnak: Miért hallgatsz az olyan emberek szavára, akik azt mondják, hogy Dávid a vesztedre tör?! Hiszen most a saját szemeddel láthattad, hogy kezembe adott az ÚR a barlangban. Mondták is, hogy öljelek meg, de én megszántalak, és ezt mondtam: Nem emelek kezet az én uramra, mert az ÚR fölkentje ő. Nézd csak, atyám, itt van a köpenyed sarka a kezemben. Amikor levágtam a köpenyed sarkát, nem gyilkoltalak meg. Értsd meg ebből, és lásd be, hogy nem akarok semmi rosszat vagy hűtlenséget elkövetni ellened, és nem vétkeztem ellened, bár te üldözöl engem, hogy elvedd az életemet.

A két történet feltűnően hasonlít egymásra. Jelentős pontokon azonban el is tér egymástól. Mind a kettőben üldöző és üldözött szerepel. A párhuzamban az az érdekes, hogy míg a biblia szövegében teljesen egyértelmű, hogy a hatalmas üldözi az alávetettet, és a menekülő fut be először a barlangba, (ahogy azt a logika megkívánja), a mi himnuszunk egyetlen szóval sem utal arra, hogy ki üldöz kit, miért, mikor és melyiknek mi lesz a sorsa.

Az az apróság is figyelemre méltó, hogy Dávid az apjának nevezi a kiszolgáltatott királyt (" Nézd csak, atyám, itt van a köpenyed sarka a kezemben."). Hiszen az előző képben két fő képe egy anya, egy fiú és egy sírgödör voltak, ebben a két sorban pedig, ha az ószövetségi allúziót elfogadjuk, a fő képek egy apa, egy fiú és egy barlang.

Az ószövetségi utalást rögtön egy újszövetségi utalás követi: Kölcsey bámultra méltó precizitásának és feszes szerkesztésének újabb mintapéldája. Az evangélikus énekeskönyv 140. éneke (Várj, ember szíve készen...) Krisztus második eljöveteléről szól. A dalocska egyik sora arra figyelmeztet, hogy ha majd érkezik a Megváltó, akkor

...A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon.

Kölcsey ebben a versszakban azonban – az általa nyilván jól ismert zeneművel szemben – azt hangsúlyozza, hogy a bérc és a hegy továbbra is megmarad, vagyis a Megváltó eljövetele, ha nem is teljesen reménytelen, de némi nehézségbe ütközik.

A versszakot aztán a Poklot, illetve az Apokalipszist idéző képek (vérfolyó, tűzüzön) zárják le. Összességében tehát ez a versszak egy ószövetségi utalással indít, ezután érinti az Újszövetséget, végül pedig a bibliát lezáró Jelenések Könyvével zárul.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv ´s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréböl,
Kínzó rabság könynye húll
Árvánk hő szeméböl!

Meghökkentő, hogy a szerző itt egyszerre jelen idejű igékre vált. Eddig, az első versszak kivételével, amely főként felszólító módú igékből áll (a felszólítás pedig értelemszerűen nem lehet más, mint jelen idejű), az összes versszakban múlt idejűek voltak az igeidők. Itt azonban, ahogy közeledünk a költemény írásának jelen idejéhez, a költő visszavált, és nekiáll következetesen jelen időt használni: zajlik, nem virúl, hull.

Bevallom, először nem is értettem, miért is volt ez az igeidő-váltás. Az igazat megvallva elsőre fel sem tűnt a dolog. Aztán persze eltöprengtem, és utánanéztem az évszámoknak. 1823-ban jelentős csata éppen nem pusztított. A napóleoni háború már csak emlék, a Császár két éve halott. Akkor meg miféle halálhörgésről, meg árvákról, meg vérről, meg hulló könnyről beszélünk? Ez a négy szó így együtt, a jelen idejű igékkel, óhatatlanul egy most dúló háborút idéz, amit a már szó is alátámaszt.

Ha háború nem is volt, az tény, hogy 1823-ban a nemességnek egyre inkább kezdett elege lenni az abszolutista, osztrák kormányzásból. A megyei, rendi ellenállás fokozódott (lásd a Kőszívű ember fiai vonatkozó részeit). A magyar nyelv, akárcsak a japán, a jövő idő kifejezésére jelen időt használ, és én nem tudom nem feltételezni, hogy itt a jelen idő valójában kicsit talán jövő idő is, így ez a négy sor nem más, mint egyfajta prófécia, jóslat, jövendölés. Hogy a fokozódó ellenállás egy idő után óhatatlan tragédiához fog vezetni, és akkor aztán lesz majd halálhörgés, holtak, siralom, könny és árvák. Lett is, mert hát, tegyük szívünkre a kezünket, a nemesi ellenállás szinte egyenes úton vezetett a '49-es tragédiához.

De hát ezekkel a magyarokkal nem lehet értelmesen beszélni, így csak az Istenhez fordulhatunk. És fordulunk is, az utolsó versszakban. a fohászkodás jöhet szóba. Kissé rezignáltabb és lemondóbb, mint az első versszakban, de hát azért tegyük már meg, amit meg lehet tenni.

Szánd meg Isten a´ Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kinjának.
Bal sors a´ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödtte már e´ nép
A´ múltat ´s jövendőt!