Az elemzések, legalábbis azok, amelyeket az általános iskolai és gimnáziumi tankönyvekben lehet elolvasni, meglehetősen felületesen kezelik Arany János balladáját. Ezek szerint, ugyebár, van ez az Edward, aki leigázza a walesieket, aztán nagy-fene gőgösen szemlét tart a tartomány felett. A nép, elsősorban az arisztokraták, a vendég velsz urak behódolnának ugyan, a költők, vagyis a szabad és független értelmiség azonban bátran, sőt vakmerően ellenáll. A zsarnok király ekkor iszonyatos vérengzést rendez, és ötszáz ártatlan bárdot küld máglyára. Az isteni büntetés azonban nem késik, a hazatérő király beleőrül a lelkifurdalásba: a bűnhődése az, hogy folyamatosan hallja a walesi vértanúk énekét.

Ismert az a – természetesen később kitalációnak bizonyuló – történet is, hogy hogyan is született a mű: 1857-ben Ferenc József látogatást tett Magyarországon. Üdvözlő költemény megírására Arany Jánost kérték fel, aki visszautasította a feladatot, helyette megírta A walesi bárdokat, igaz, csupán „íróasztala fiókja számára”. Hiába, Arany sosem volt az a hetvenkedő krakéler, mint az akkor már nyolc éve halott barátja, Petőfi Sándor.

A ballada egyszerre utal a Walesre és egyszerre utal Magyarországra, méghozzá a versformával. Ez a ritmika a legismertebb kelta verselés. Dúdoljuk el a balladát az Auld Lang Syne dallamára, tökéletesen passzolni fog a két szöveg. Másfelől pedig ugyanez a ritmusa a Szózatnak is – megvan hát az egyik párhuzam a kelta walesiek és a magyarok között.

A kelta-magyar ritmikán túl esetleg lehetett más oka is, hogy a költő épp Walest választotta cselekménye színhelyül. Az egyik ok az, hogy a walesi lobogó, a Vörös Sárkány (kymri, vagyis walesi nyelven Y Ddraig Goch) ugyancsak piros-fehér-zöld színű, akárcsak a magyar trikolór. De közrejátszhatott a választásban a walesi nyelv látszólagos rokontalansága is: találkoztam egyszer egy magyarul kiválóan beszélő írrel, aki azt mondta, hogy a skót meg az ír az egymásnak szinte dialektusa, a kymri azonban "kábé úgy rokon nyelv, mint a magyar meg a finn". Vagyis a walesieknek vannak ugyan rokonai (mint nekünk  a finnek, mordvinok, lappok), de azért azok mégis csak távoli, északi népség. Mi, magyarok, afféle kelet-európai velsziekként, lám, még rokonaink által is magunkra vagyunk hagyva.

A magyar vonalra való rájátszás következő, igazán bravúros trükkje a szorosan összetartozó második és negyedik versszak, tehát a király kérdése és az udvaronc válasza.

"Van-e ott folyó és földje jó?/ Legelőin fű kövér:/ Használt-e a megöntözés:/ A pártos honfivér?"

[...]

"Felség! valóban koronád/ Legszebb gyémántja Velsz: / Földet, folyót, legelni jót, / Hegy-völgyet benne lelsz".

A második versszak három szimbóluma, a fű-föld-víz hármas mindenkiben, aki csak egy kicsit is járatos a magyar mondavilágban, a fehér ló mondáját idézi fel. Bizonyára emlékszünk, ez az a mulatságos történet, amikor a honfoglalásra készülő, furmányos magyarok egy fehér lóra cseréltetik el Szvatoplukkal, azzal azzal a bocskoros tóttal az országot. A ballada tehát itt egy jól ismert történetre játszik rá (alludál), Edward szavai az értő olvasóban Magyarországot hívják elő.

Az udvaronc válaszának fő motívumai pedig a korona, a föld, a folyó és a hegy-völgy. A magyar címer motívumrendszerét tekintve a népi hagyomány mindig a négy folyóhoz kötötte a négy sávot, (Duna-Tisza-Dráva-Száva), a három "hegy-völgyet", vagyis a Hármashalmot a Tátra-Mátra-Fátrához, így tehát az udvaronc szavai pedig a figyelmes olvasóban a magyar címert idézhetik fel, jobb oldalán a négy folyóval, bal oldalán a hármashalommal, a kettőskereszt lábánál a koronával.

Az ám, vethetné itt közbe valaki, de ha egyszer a fehér ló mondája van belekomponálva a történetbe, akkor miért nem fehér lovon érkezik Edward, a hódító? A ritmikába tisztán beleillene a fakó szó helyett a fehér, egyáltalán nem törne meg a ritmust!

A fakó ló beemelésével egy újabb, Arany zsenijét dicsérő, már-már posztmodern finomságú utalást érhetünk tetten. Arany János a korabeli visszaemlékezések szerint hatéves korára már ötször olvasta ki a teljes Bibliát. Így aztán nyilván nem volt ismeretlen előtte a Jelenések könyvének hatodik könyve, és annak nyolcadik verse.

És láttam: íme, egy fakó ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt.

Az Apokalipszis negyedik lovasára, a Halálra utal tehát ez a szín, a Halál az, aki fakó lovon érkezik. Arany tehát már itt,  a ballada második sora előrevetíti azt végzetet, ami ugyancsak apokaliptikus lesz, hiszen meg fogjuk látni, hogy a király ítélete után ég földszint az ég, a walesi mártírok pedig dalolva mennek a lángsírba. A keresztény eszkatológia, vagyis a legtávolabbi jövőről szóló misztikus tanítás mindig hangsúlyozza, hogy a világ az idők végén lángsírba fog hullani. Wales tragédiáját itt a költő már-már a végítélethez hasonlítja.

A biblikus utalások a későbbiekben is megjelennek. A három bárd alakját többféleképpen lehet értelmezni, az egyik értelmezés ezek közül lehet akár a bibliai is. A bárdok hármasában e szerint az értelmezés szerint a Szentháromságot lehetne tetten érni: az első, öreg bárd így az Atya szimbóluma, az ifjabb a Fiúé, a legtitokzatosabb harmadik pedig a Szentléleké. Hozzá kell tennünk persze, hogy ennek az érvelésnek az érvényességét némiképpen gyengíti az a tény, hogy a a fehér galamb-metaforát a költő az ősz bárd esetében alkalmazza, holott a fehér galamb éppenséggel a Szentléleket szokta szimbolizálni.

A bibliai utalásokon túl azonban izgalmasabb a ballada lélektani síkját vizsgálni. Vajon ki a bűnös Arany János balladájában? Ez talán a legfontosabb kérdés Arany valamennyi művében.

Könnyedén rávághatnánk, hogy nem kérdéses. Edward, a király. Ugyan ki más is lehetne?

A király bűnössége azonban eléggé korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy azt a hagyományos elemzések állítják.

Hogy leigázta Wales-t? Ugyan miért is ne tette volna? Az a dolga, elvégre angol imperialista – ezt várja el tőle a közvélemény is. Ő angol, tehát kultúrember, a walesi meg nem más, mint egy kelta barbár. A némileg indokolt gőgön túl azonban  idegengyűlölet éppenséggel nincs a királyban, vagy ha van is, könnyed gesztussal túlteszi magát rajta, hiszen egyértelműen honfivért emleget, vagyis honfiaknak nevezi a felkelőket. Lehet, hogy walesi honfiakat ért a kifejezés alatt, akkor ez a titulus nem más, mint a vitéz ellenfélnek kijáró lovagias tisztelet. De ugyanúgy értheti őket akár saját, brit honfitársainak is.

De álljunk csak meg egy pillanatra: miféle felkelőkről is beszélünk tulajdonképpen? Ezt, hogy felkelő, csak mi tesszük hozzá. A figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy Edward egyszer sem nevezi felkelőnek, lázadónak, rebellisnek az ellenséget. Csupán annyit mond ezekről a honfiakról, hogy pártos, vagyis pártoskodó emberek. Pártoskodni pedig kétféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy pártot ütök a törvényes hatalommal szemben. Ebben az esetben Edward nem tesz mást, mint a jog és a törvény szerint jár el. A másik mód az, hogy pártoskodunk egymás között, velszi bánt velszit, az ilyesminek pedig létezik néhány egyéb neve is, úgymint viszály, testvérharc, acsarkodás. Ha ezt a második értelmezést fogadjuk el, akkor pedig a király nem más, mint egyfajta béketeremtő pacifikátor, aki nevető harmadikként bevonult egy egyébként is széthúzó, anarchisztikus országba.

Ráadásul még csak azt sem állíthatnánk, hogy vadállati kegyetlenséggel sarcolná és szipolyozná a köznépet. Ugyan gúnyosan boldog baromhoz hasonlítja a plebset, de hát, tegyük szívünkre a kezünket, egy feudális nagyúr szájából az ilyesmi inkább afféle közhely.

S a nép, az istenadta nép, / Ha oly boldog-e rajt’ / Mint akarom, s mint a barom, / Melyet igába hajt?

Azonban nem szabad elsiklani afelett a tény felett sem, hogy már maga a kérdés feltevése azt sejtteti velünk, a walesi nép boldogsága igenis érdekli a királyt! Azonkívül észre kell vennünk azt is, hogy a walesi földműves, akit Edward felemleget, éppenséggel nem a létminimum határán tengeti nyomorúságos életét. Jóllehet egy pusztító háború után vagyunk, de a paraszt van még annyira jómódú, hogy legyen igába hajtható lábasjószága, ami pedig nem két penny! 

Boncolgassuk tovább ezt a  "ki a bűnös?"-kérdést!

Felvetődhet azt az értelmezés, hogy a walesi nagyurak, Montgomery és a sleppje sem éppen teljesen makulátlanok. Szűkölködni éppenséggel nem szűkölködnek ők sem. 

"Vadat és halat, s mi jó falat / Szem-szájnak ingere, / Sürgő csoport, száz szolga hord, / Hogy nézni is tereh;

írja Arany János. Az természetesen érthető, hogy a legyőzöttek kénytelenek megvendégelni a királyt. Ez a fényűző lakoma, a sürgő csoport, a száz szolga azonban mintha kissé túlmenne a kötelező lojalitáson.

Miről van itt szó? Rongyrázásról? Hízelgésről? Meggondolatlanságról? Tudatos provokációról? A legyőzöttek utolsó büszkeségéről, hogy "Ide nézz, te hülye angol, hát legyőztél, oké, de így mulat egy welszi úr...!". Bármelyikről legyen is szó, valamennyi viselkedésforma hagy maga után némi kívánnivalót. Montgomeryék meggondolatlansága/pökhendisége egyébként abban is tetten érhető, ha megnézzük, hogy ezt a töméntelen mennyiségű ételféleséget mi mindennel öntik is le utána:

"S mind, amiket e szép sziget / Ételt-italt terem; / S mind, ami bor pezsegve forr / Túl messzi tengeren." 

Az urak elhívják a királyt, és kérkedően gazdag lakomával, valamint alkoholos italok elképesztő bőségével fogadják. Mifélékkel is? Hát először is jófajta kelta sört isznak némi whiskyvel megbolondítva (hiszen mi más italt teremne e szép sziget, ha nem sört és whiskyt?), azután erre az egyébként is ütős keverékre nekiállnak pezsgőzni, hiszen a "túl messzi tengeren" lévő ország nem lehet más, mint Franciaország; a bor, mi pezsegve forr pedig, nos, az nem más, mint a francia pezsgő.

(Itt persze az alkoholféleségekkel közelebbi ismeretségben lévő, művelt olvasó rögvest felszisszenhet, hogy ez mekkora sületlenség. Wales leigázásakor a képzeletbeli Edward király nem ihatott pezsgőt, hiszen azt csak valamikor a tizenhetedik század végén vagy a tizennyolcadik század elején kezdte előállítani Dom Pérignon, a derék szerzetes. Arany János azonban nagyon szerette ezeket a viccelődő anakronizmusokat eldugni a műveiben: Toldi Miklós és Bence is tengerit, vagyis kukoricát morzsolgatnak a tűzhelynél, majd’ kétszáz évvel Amerika felfedezése előtt. Arany ennél a résznél, mint annyi más művében, kikacsint a közönségre.)

A király persze berúg, mint az albán szamár, de hát egyrészt angol az istenadta, másrészt túl van egy bizonyára megerőltető hadjáraton. Ráadásul ellenséges vagy legalábbis bizonytalan terület közepén ül, az élete csupa stressz, plusz még valami olyan érthetetlen nyelven karattyolnak körülötte erősen túlöltözött, cifra barbárok, amelyikben olyan szimpla, mindennapi dolgot is, mint például a sör, úgy mondanak, hogy cwrw. Nem csoda, hogy a király egy kissé rátölt.

Az ételekkel és italokkal való hivalkodáson túl van egy másik, ha lehet, még különösebb, még ostobább vagy még provokatívabb húzása ezeknek a walesi nagyuraknak. Ugyan, magyarázza már el nekem valaki, hogy mit keresnek Montgomeryben ezek a forrófejű, nacionalista költők, ezek a bárdok? Igazán el lehetett volna őket dugni valahol, pláne épp azon a napon, amikor  fog vendégeskedni egy másik forrófejű nacionalista, aki ráadásul még csak nem is kelta, hanem egy angol bunkó. Azt pedig illene tudni, hogy egy részeg angol mire képes, láttuk mi már angolt futballmeccs után. Ráadásul ez a fickó nem ám valami rohadék Martin Smith Croydonból! Nem, ő Edward, Anglia királya, akinek a háta mögött éppenséggel fel van sorakozva a világ egyik legütőképesebb hadserege. Olyan hadsereg, amelyik épp a minap bizonyította be, hogy nincs benne semmi kamaszlányos vonakodás, ha arról van szó, hogy esetleg kelta nacionalistákat kell kibelezni. És Montgomery ezzel az emberrel tart egy légtérben walesi költőket!

A király tehát csúnyán elázott. Nyilván érzékeli a sanda pillantásokat. Esetleg ez a parnveü rongyrázás borítja ki csöppet – a ballada olyan műfaj, ami sok dolgot homályban hagy – és a sorozatos provokációra provokációval válaszol. Úgyhogy jöhetnek is a bárdok.

A bárdok figuráját gyakorta úgy szokták értelmezni, hogy az első, az ősz bárd mintaképe Vörösmarty Mihály, a másodiké Petőfi, a harmadiké maga a költő, Arany János. Ebben lehet valami. Az első ének romantikus stílusa, a vér, a fegyvercsörgés, az éj mind-mind Vörösmarty stílusát idézik. Az ifjú bárd szavai valóban idézhetik a fiatalon elhunyt költőt: az elvonuló esti szél, ami ráadásul víz fölött vonul el, és a magára hagyott özvegy egyértelműen előhívják Petőfi egyik kései, káprázatos versét, az Itt van az ősz kezdetűt.

"Kedvesem, te űlj le mellém, / Űlj itt addig szótlanúl, / Míg dalom, mint tó fölött a / Suttogó szél, elvonúl."

Ebben az elégiában Petőfi ír olyat is, hogy lantomat megpendítem – akárcsak egy bárd. A harmadik dalnokról tudjuk meg a legkevesebbet – ez a visszafogottság pedig Arany Jánost idézi. A bárdok fellépésének sorrendje ugyanaz, amilyen sorrendben ezek a magyar költők betörtek az irodalmi közéletbe.

A király elkövette hát a saját tragikus vétségét. A balladának ezentúl úgy kell viselkednie, mint egy jó drámának, ahol is egy (gyakran akaratlan) vétség elkezd kulminálódni, és végül visszafordíthatatlan tragédiába fordul. Nézzük, mi is történik:

Az ősz bárd viselkedése érthető, és le kell szögeznünk, hogy ki is vívhat némi elismerést. Az öreg nyilván szemtanúja volt annak, ahogy a honfitársai elhullanak. Látta a vért, érezte a szagát. És ezek után egy ilyen jöttment tacskó, egy angol király még dicsérő dalt várna. Az öregben nyilván elszakad valami, és vállalja a vártanú hősies szerepét. Sok vesztenivalója nincsen, fél lábbal úgyis a sír szélén áll. Elénekli hát azt, ami ilyenkor elvárható egy patriótától.

A király ebben a pillanatban nyilván kutyaszorítóba került. Egy félig pacifikált területen tett egy diplomatához méltatlan javaslatot. Oké, kissé illuminált állapotban tette, de hát ez mentség. A király kínos érzéseiről csak a kurtán odavetett Máglyára! el! igen kemény" - parancsból értesülhetünk. Úgy tűnik, hogy az a kötekedő vagány, aki alig egy perccel ezelőtt, még velsz ebeket meg hitvány ebeket emlegetett, és a részegek szokása szerint folyamatosan ismételgette önmagát (Ti urak, ti urak), egy pillanat alatt kijózanodott.

Gyengeséget azonban nem mutathat. Egyelőre egyetlen megoldás kínálkozik: az öreged likvidáljuk, és megpróbálunk jó képet vágni a dologhoz.

Ekkor azonban előlép a második bárd, és egy – ha lehet, még durvább – dalt zeng el. Ez a fiatalember pedig több szempontból is szerfelett kérdéses figura.

Egyrészről, ha már volt egy véres háború, ugyan, miért nem ment el ő is harcolni? Talán azért, mert hogy ő nem katona, hanem afféle művészember? Olyasfajta, Walesben nem ritka értelmiségi, aki elválasztja egymástól a politikusi énjét és az írói énjét? Vagy éppenséggel volt harcolni, de túlélte a mészárlást, és most furdalja a lelkiismeret? Esetleg az öreg előző szavait vonatkoztatja magára, azokat, hogy "elhullt csatában a derék"? Ezek szerint az, aki nem hullt el, az hitvány? Mindegyik lehetőségnek megvan a valószínűsége, és az biztos, hogy az ifjú bárd valami miatt nagyon meg akar halni, ráadásul úgy, hogy a hősi halál egy színpadiasan látványos, sőt, már-már beteges módját, a tűzhalált választja.

Az ifjú bárd vitatható személyiségén túlmenően az éneke sem túl fair! Az öreg azokról énekelt, akik meghaltak már. Ezeket az embereket nem fenyegeti a király esetleges bosszúja. Az ifjú énekes szinte felhívja a király figyelmét azokra az ellenzékiekre, akik még itt vannak, a szüzekre, meg a hadiözvegyekre, meg a számos árvára, sőt, még a lakhelyüket is megjelöli, és nem csak úgy általánosságban dalol a túlélőkről. Az ifjú énekes ezzel az erővel akár egy "Milford Hates the King!" feliratú pólóban is bevonulhatott volna az ebédlőbe, és, hát én speciel egy ilyen gesztus után nem igazán szeretnék milfordi polgár lenni.

A király pedig nem szól semmit, csak int. A helyzet menthető lenne. Itt Mongomery és a nemesek is bedobhatnák magukat – nem valószínű, hogy a király ellenkezne.

Így hát vakmerőn (és, figyelem, ez nagyon fontos!) hívatlanul előáll a harmadik. Arany, ez a nyelvzseni, akinek a magyar költők közül tudomásom szerint a legnagyobb a szókincse, pontosan tisztában van a bátor és a vakmerő szavak közötti finom különbséggel! A bátor szó egyértelműen pozitív csengésű. A vakmerő korántsem az.

A hívatlanul pedig ugyancsak kettős értelmű. Lehet, hogy Edwardra vonatkozik, akinek immár eszébe sincs harmadik énekest hívnia. De – ha egy kissé merészebbek vagyunk – vonatkozhat mindenki másra is! Montgomeryre és a sleppjére, a száz szolgára, az ott lévő és az ott nem lévő walesiekre, például a jelenleg ugyancsak kínos helyzetben lévő milfordiakra is. A harmadik bárd azonban mindenki mást semmibe véve jön, és az eddigi felségsértéseket megfejeli még némi blaszfém szakralitással is. Nem úgy lép fel, mint egy dalnok, hanem egyenesen szinte úgy, mint egy pap („ige hallatik”, „átok fejedre”). Az isteni bosszú emlegetésén túl egy füst alatt ráirányítja a király figyelmét a teljes, még életben maradt walesi értelmiségi- és művészvilágra is – az özvegyek, anyák, szüzek és árvák bemártásán már túl vagyunk.

A királynak ezután a hármas provokáció után egész egyszerűen nincs más választása, mint hogy kiadja a rettenetes parancsot. Autoriter ez a tett? Kétségkívül az! De tegyük hozzá, ez a parancs nem más, mint egy kényszerpálya végső állomása. A király személyének pozitívabb megítéltetéséhez pedig hozzájárul a ballada lezáró, harmadik része.

A király ugyanis beleőrül a lelkifurdalásba. Nem egy minden erkölcsi érzék nélküli, érzéketlen vadállattal állunk itt szemben, hanem egy viszonylag érző emberrel, aki nem gyilkol, ha az nem feltétlenül muszáj. Felköttetem a lordmayort, fogadkozik, ha bosszant bármi nesz!, de aztán mégsem kötteti fel, hanem mesterséges módszerekkel (síp, dob, zene, harsona) próbálja meg elfojtani a belülről hallatszó szörnyű éneket. És azt sem írja Arany, hogy a királyt az bántaná, amit a lázadó Wales-szel tett, csörgő fegyvert, haldokló hörgését egyszer sem hallja. Az a cselekedete, a pártoskodók megrendszabályozása, kockáztassuk meg újra, többé-kevésbé helyénvaló volt. Edwardot csupán az zavarja, amit a dalnokokkal volt kénytelen tenni, és ez az eljárás azért okozhat különösen nagy lelki kínokat, mert hogy akarata, szándéka és legjobb meggyőződése ellenére kellett történnie.

Arany soha nem volt forradalmi alkat, Igazából úgy került ő bele a revolúcióba, hogy nem is igen volt más választása. Egyszerűen olyan volt a korszellem, hogy nemhogy illendő, de egyenesen ajánlatos is volt lázadni. Pláne neki, Arany Jánosnak, Petőfi 1846 óta deklaráltan legjobb barátjának. Nem mondhatta azt 1848-ban, hogy rendben, fiúk, csináljátok csak ezt a forradalmat, én maradok annál, amihez értek. Kényszerűségből lapszerkesztést vállalt, de közismert, hogy A Nép Barátját, ezt a forradalmi orgánumot igazából Vas Gereben szerkesztett, és Arany egy idő után teljesen ki is száll a lapból. Petőfi halála érzékelhetően felzaklathatta a költőt, de egy közeli barát halála nem ugyanaz, mint a forradalom bukása, hanem annál sokkal több. Az igazi lírikus alkatnak, mint Aranynak, mikrokozmosza, nem pedig makrokozmosza van. A lírikus mindig személyekhez kötődik, az eszmékhez a politikusoknak valók. A forradalom, a lázadás Aranynál egyébként is groteszk folyamat –gondolunk csak a forradalom remek illusztrációjára, A nagyidai cigányokra.

A walesi bárdok egyáltalán nem forradalmi vers, hanem éppen az ellenkezője. Valójában nem arról szól, hogy mit tegyenek a költők 1857-ben, hanem sokkal inkább arról, hogy mit ne tegyenek. Mert jóllehet szép és színpadias, amit tesznek a bárdok, vakmerő és patetikus, de van benne valami fékevesztetten vad, fanatikus, engesztelhetetlen, és hátborzongató is. Arany bárdjai úgy hősiesek, ahogy egy kamikaze-pilóta hősies, de ne feledjük el, valahol a kamikaze-pilóták is felelősek amiatt az atombomba miatt, aminek aztán végül is jórészt civilek estek áldozatul Hirosimában és Nagaszakiban.  Úgy emlékezzünk Arany bárdjaira, mint olyan értelmiségiekre, akik – vélhetőleg Arany szándéka szerint is – inkább negatív, elrettentő példaként kell, hogy az olvasók előtt álljanak. Hiszen olyan figurák ők, akik egy vérforraló és dicsőséges, de alapvetően vesztes pártütés után a dalaikkal kis híján újabb tűzbe és újabb vérbe ránthatották ezt az alapvetően izgága, fura nyelvet beszélő nemzetet.