Ady verseiben a szerelem és a halál gyakran jár kéz a kézben. Azaz nem csak Ady esetében van ez így, hanem nagyon is sok esetben. Az evolúció zseniális gondolata szerint a túlélésre és a szaporodásra való törekvés az a két hajtóerő, ami a világ kerekét mozgatja. A túlélés a halálhoz köthető, hiszen nem más, mint nem-meghalás, a szaporodás pedig egyes elszórt esetekben talán feltételez némi szerelmet is. És hát mert a művészet sem más, mint evolúciós termék, így aztán a szerelem és a halál művészi témája is roppant népszerű.

Gondoljunk csak a Rómeó és Júliára vagy a Carmenre. Esetleg Gustav Klimt képére. Vagy ott van Schubert vonósnégyese, A halál és a lányka. A viszonylag újkeletű alkotások közül pedig Almodóvar filmje ugrik be, a Matador.  Egyes időszakokban ez az árukapcsolás, mármint a halál és a szerelem összekapcsolása gyakoribb: a századvég és a századelő művészete például előszeretettel élt ezzel az árukapcsolással. Más korszakokban az egyéb motívumok tűnnek meghatározóbbnak: a társadalmi problémák, a bátorság és gyávaság kérdése, hatalom és elnyomatás, szabadság és szolgaság... de a háttérben azért mindig ott munkálkodik a jó öreg biológiai meghatározottság.

Hogy ne kalandozzunk el olyan messzire, vagyis hogy visszaevezzünk a magyar irodalom vizeire, és megnézzük, hogy is áll nálunk ez a szerelem-halál egybefonódás, idézzük eszünkbe egy pillanatra Szerb Antalt. Ez a kiváló férfiú a szerelmet (amor) a halál (mors) fosztóképzős alakjának magyarázta egy helyütt, és igen komolyan hangsúlyozta a meghalás erotikus voltát. Van ugyanis egy regénye, az Utas és holdvilág (egyes ítészek szerint ez egy majdhogynem megfejthetetlen, többszörösen áttételes és és megrázó műalkotás; kritikusabb szellemek szerint kulisszahasogatóan giccses lektűr, egyfajta érzelmi onánia). No, de hogy szavunkat ne feledjük, Szerb ebben a műben az etruszk haláldémonokat úgy írja le, mint szép és vonzó nőket, illetve férfiakat, attól függően, hogy épp kit is ragadnak el.

– Mik ezek? - kérdezte Mihály meglepve.
– Ez a halál – mondta Waldheim, és hangja egyszerre éles lett, mint mindig, mikor valami komoly tudományos dologra került szó. – Ez a halál; vagy talán inkább a meghalás. Mert az nem ugyanaz. Ezek a nők, akik elcsalják a férfiakat, ezek a szatírok, akik elragadják a nőket, haláldémonok. De figyeled? A nőket férfi-démonok ragadják el, a férfiakat női démonok. Ezek az etruszkok nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus.

A halál és a szerelem állandó kettőssége nyilván különösen jelen van Ady életében és művészetében, hiszen ő nem csupán a saját életét, de a saját halálát is a szexnek, vagyis hát a szex útján terjedő szifilisznek köszönhette – már ha az ilyesmit egyáltalán meg illik köszönni. Meglehetősen kellemetlen lehet azzal a tudattal élni, hogy igen csúfos és fájdalmas halállal fogunk meghalni a nem is annyira távoli jövőben, méghozzá olyan halállal, amely halált valami nagyon vágyott dolog okozta. És, gondolom, ha Ady le is foglalta magát olykor olyan komolynak és lényegesnek tetsző fogalmakkal, mint a Pénz vagy az Isten, azért csak-csak ott motoszkálhatott az agyában két, ennél sokkal meghatározóbb jelenség is.

Úgyhogy akkor most kószáljunk egy kicsit A magyar Ugaron!

A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Egyszer egy gimnáziumban, – a nevét borítsa jótékony homály, – azt akartam demonstrálni a diákoknak, hogy milyen kevesen is vannak olyanok, akik képesek volnának egy viszonylag hosszabb szöveget összefoglalni három épkézláb és összefüggő mondatban. Ők erre hevesen tiltakoztak, mondván, hogy rájuk bizonyára nem vonatkozik ez a feltételezés. Én erre véletlenül épp ezt az Ady Endre-szöveget választottam ki, és felszólítottam őket, hogy nosza, mindenki írja le egy negyed papírra, miről is szól ez a négy versszak.

Na, azt a sok sületlen böstörködést, amit ők ott összehordtak, bizony nehéz lenne szavakba foglalni! Volt abban alakuló szellemi irányzat, meg társadalomkritika, aztán az agrárproletariátus elmaradott helyzete, feudális Magyarország, művészi magány. Csupa mellébeszélés, és semmi a lényegből.

De hát vettük már órán ezt is a verset, és a P.... tanárnő is azt mondta, hogy erről szól!

, tiltakoztak az előbbinél is hevesebben a diákok, amikor felhívtam arra a figyelmüket, hogy egyetlen szó sincsen ebben a rövid versben, ami parasztra, proletárra, társadalomra vagy művészetre utalna. Akadt olyan diák is, aki az irodalomtankönyvre hivatkozott: meg hát némelyiküknek nyilván szokásává vált a hosszú évek során az az erősen helyteleníthető gyakorlat, hogy P...... tanárnő magyarázatán túl elolvassa a Mohácsy-féle tankönyv elemzését is.

Úgy gondoltam, hogy azért nem teljesen reménytelen a helyzet, és változni sose késő, elvégre csupán alig tizenkét éve kénytelenek irodalomórára járni. Így hát nekiálltunk együtt végigolvasni ezt a költeményt, sorról sorra. Az óra végére aztán  egészen jó storyboard kerekedett ki a dologból, elvégre éppen médiaismeret-óra volt. De hát többször említettem már, hogy a jó irodalom mindig beindítja a belső mozit. Ha A magyar Ugaron című művet filmre kéne vinni, akkor egyértelmű, hogy Tim Burtont kérném fel rendezőnek. Már csak  A halott menyasszony miatt is.

A szakirodalom Adynak ezt a költeményét szereti látomásszerű tájversnek titulálni. Ha azonban megnézzük a vers minőségjelzőit, akkor azt kell észrevennünk, hogy a benne lévő jelzőket ugyancsak nehéz a tájhoz kapcsolni. Egyetlen jelző kivételével (ez az elvont magyar jelző) az összes többi szóról egészen más kell, hogy eszünkbe jusson, semmint a táj.

Hiszen mi lehet az, ami buja vagy szűzi? Kire mondjuk azt, áhított pillanatainkban, hogy szent, hökkenten elégedett pillanatainkban pedig azt, hogy vad? Érdemes végigjátszani az összes jelzővel, és ellenőrizni a feltételezésem helyességét, de, azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy ezek a szavak mind-mind egy nőre illenek rá. Egy ugyancsak ellentmondásos nőre.

Lássuk a további meghökkentő részleteket is! Ha azt a szót használjuk valamire, hogy szűzi, akkor a szóhoz jórészt a fiatalság asszociálódik. Mint ahogy kacagni is főként egy fiatal nő szokott, és ő az, aki suhan – ez bizony két olyan ige, amit szinte kivétel nélkül csak fiatal nőre szoktunk használni. Sőt, azt se felejtsük el, hogy létezik egy olyan latin mondás is, miszerint

Az ifjúság szél ( =iuventus ventus)

, és a vers utolsó előtti sorában bizony a szél suhan el kacagva, vagyis még a szél szerepeltetése is rájátszik arra az érzésre, hogy a magyar Ugar fiatal.

Ez a fiatalság azonban azonban nehezen egyeztethető össze az ős és a szent szóval. Az ős jelzőben eleve benne van a régi jelentése, és nekem a szent szóról sem a csikókor ugrik be.

Az egész mű főhőse szinte nem más, mint egyetlen testet öltött oxyomoron. A magyar Ugar egy nő, aki egyszerre szűzi és buja, egyszerre fiatal és ősi, egyszerre odaadó és alvó. Hogy kissé tiszteletlenül, de annál plasztikusabban fogalmazzunk, a magyar Ugar egy szűzkurva, vagy, hogy némileg irodalmibb példát hozzunk fel,  egy tisztességtudó utcalány.

Foglaljuk most össze a cselekményt: ez sem tűnik túlságosan bonyolultnak:

Egy (feltehetőleg) férfi gázol a tájon. Lehajol, mert meghall valamit. Ekkor indák nőnek ki a földből, s miközben a főhős elbódul, körbeölelik, és behúzzák a föld alá, majd teljesen befedik. Ezután kacagás hallatszik. A halálos ölelés azonban kifejezetten bódító és szerelmes. Így aztán ebben az egész jelenet, ami lehetne akár profi horror is, egyszerre fülledtté és betegessé, magyarán szecesszióssá válik.  

A betegességet, azaz a betegség iránti érdeklődést ugyancsak erőteljessé teszi az

e szűzi földön valami rág

sor is. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, hogy miféle valami is lehet az, ami ott rág. Amit csak sejtünk, de a nevét nem akarjuk kimondani, és aminek a jeleit odahajolva, kíváncsian vizsgáljuk.

Növények is nőnek errefelé, méghozzá aprócska növények: dudva, muhar. Akadnak azonban térdig-comközépig érő zöldfélék is (hiszen nagyjából ilyen magas növényekben lehet gázolni, az ennél alacsonyabbakban maximum lépkedni). Ezekből a hétköznapi növényekből lesznek egyszerre felburjánzó, 

égig nyúló giz-gazok... , vad indák...

, amelyek körbegyűrűzik az elbeszélőt. Kiemelném itt a gyűrűzik igét, amely talán nem véletlenül a gyűrű szó képzett alakja – ezt a szimbólumot, a házasság szent szimbólumát speciel csak ebben a pillanatban vettem észre, pedig évek óta rágódom már ezen a versen. No, már csak az ilyen felismerésekért is érdemes újra és újra irodalommal foglalkozni.

A föld-asszony, akihez a protagonista lehajol, épp alszik (a föld alvó lelkét lesem). A kinyúló-megnövő-gyűrűző indák olyanok, mint a karok, amelyek megölelik a fölé hajló szerelmest. A szűzi-buja magyar Ugar igazából tehát egy szerelemittas nő, aki félig alszik, aki anélkül, hogy tudatában lenne, magához szorítja a rá figyelő, az ő testét vizsgáló és az ő álmát őrző férfit.

Hogy a helyzet még egyértelműbb legyen, halkan megjegyezném, hogy a főhős ezt a vad mezőt ismeri, és én itt erősen hajlok afelé az értelmezés felé, hogy itt az ismerni ige esetleges bibliai értelmét is feltételezhetjük (1Móz 4.1). Annál is inkább, mert hogy a szántófölddel való munkálkodás ősidőktől fogva igenis erotikusnak számított. Vergilius a Georgica egyik sorában (1. 299.) egyenesen felszólítja a földművest, hogy meztelenül szántson és arasson.

Hogy a táj, méghozzá a természetes, nem háborgatott táj erőteljesen feminin voltát csak még inkább kiemeljem, hadd idézzek itt az egyik kedvenc könyvemből, a Sánta Őz, a sziú indián sámán című munkából. Meggyőződésem, hogy Ady Endre sem állhatott távol ettől az értelmezéstől. (És csak halkan jegyezném meg, hogy Ady és az indiánok fiktív, de nagyon is jellemző kapcsolatáról a nagy Békés Pálnak is van egy nagyon jó novellája.)

A férfiak realisták, úgy rajzolják az emberi vagy állati alakokat, ahogyan látják őket, de azért a férfi alkotta képben is akad rejtett értelem bőven. Nézzük például ezt a tájképet. Egy barátom festette. Ha rápillantasz, egy távoli hegy körvonalai. Ezek meg itt felhők, ezek az idomok pedig a forgószél jelképei: két kerek dombot látsz az ég alatt, a prérit, egy sötét völgyet, benne bokrok, hasadék, forrás.

Nahát, ez egyáltalán nem tájkép. Ez egy női test. A dombok a keblei, a selymes füvű síkság a hasa, és az a völgy a forrással — nos, az a wíjá sá, az a testrész, amitől nő a nő. A barátom nem azért festette, hegy vigyorogj. Azt hiszem, ő úgy látta az asszonya testét, mint egy pompás tájat. Nem hagyhatta ki a völgyet a hasadékkal. Az az asszonyiság központja; a nő lényege, ezért szent. A szerelem és a szülés jelképe. Szerintem ez egy nagyon szép kép.

Az altatás és a befedés (betakarás) gesztusa a szerelmes nő helyett persze inkább az anyát, a gondoskodó feleséget vagy a dajkát idézi, de ez ne lepjen meg. A Magna Mater (vagyis Nagy Anya) -figurák, mint Básztet, Cybele, Isis, az ősi termékenységistennők egyben mindig Nagy Hetérák, tehát nagy elveszítők is. Olyan nők ők, akiknek a méhe, a föld egyszerre fogad magába úgy, mint hullát, és egyszerre szül meg úgy, mint gyereket. Valahogy úgy, mint ahogy az unos-untalanig idézett nagy Shakespeare egyik figurája, Lőrinc barát fogalmaz a már említett Rómeó és Júliából.

A Föld mindennek anyja s síriboltja.
Ha életet szül, később ki is oltja.
S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok
Magzatja az emlőjén egy tejet szop.

Ady esetében a vérfertőzés, illetve a szülőre támadás motívuma olykor más helyen is megjelenik. A sajnos nagyon is sokat ismételgetett-idézgetett Föl-földobott kő

te orcádra ütök

sora szintén kétértelmű. És talán nem tiszteletlenség kiemelni azt a tényt, hogy Ady esetében a vérfertőzés nem csak a költészetében, hanem az életében is megjelenik. Felesége,  a hisztérikus Boncza Berta speciel rokonlány volt.

A szerelmes, fiatal-öreg, szűzi, noha buja nő és a (kevésbé egyértelműen jelen lévő) gondoskodó feleség/anya egyszerre meglévő képét azonban egyaránt felülírja egy újabb kép. A kacagó szél ugyanis egy ilyen szerelmes pillanat után gúnyos végzet asszonya, a femme fatale figuráját rendeli hozzá az eddig sem egyszerű figurához. 

Úgyhogy nem lehet ezzel a nővel boldogulni. Ezzel a Magyarországgal. De azért elhagyni lehetetlen.