Forgassunk le gondolatban egy képzeletbeli filmet Tarr Béla vagy a korai Fellini modorában!

Adva volna egy, az átlagosnál kissé gazdagabb, viszonylag nagy létszámú település. Egy tehetős házaspár magához vesz egy apátlan-anyátlan újszülöttet, hiszen minden jobb, mint az állami gondozás. A fiú cseperedik, majd a nevelőapa vállalkozásában helyezkedik el. A szülők szinte elkényeztetik: jut menő ruhára, az étkezés bőséges. A fiú aztán kamaszkorára aztán szénné gyúrja magát. És mert hát dübörög benne a tesztoszteron, részt vesz néhány kemény bunyóban is – persze győzedelmeskedik.

A munkához azonban nemigen fűlik a foga. Igazából csak a csajozás érdekli. Össze is jön a helység egy másik árvájával, egy hasonlóan elkényeztetett, hasonlóan lusta, és hozzá hasonlóan ugyancsak egy szikra felelősségérzet nélküli, de bomba alakú és ugyancsak kihívó csajjal. Amikor aztán a lány nevelőanyja egyszer felelősségre vonja a leányzót (éppenséggel azért, mert hogy az ifjú testépítő kvázi mindenki szemel láttára teszi magáévá az odaadó teremtést), a fiú sans gêne lekurvázza az idősödő asszonyt, mi több, életveszélyesen megfenyegeti.

Emellett hamarosan világossá válik az is, hogy a srác a csajozás közben a nevelőfaterja vállalkozását is teljesen elhanyagolta. A hűtlen kezelésből fakadóan aztán tetemes anyagi kár keletkezett.

A fiatalember, ahelyett, hogy vállalná az anyagi és az erkölcsi felelősséget, még aznap éjszaka meglép. Elbúcsúzik a lánytól, akit, noha persze fogadkozik, azért nem viselt meg túlságosan a dolog. Idővel aztán híre jön (persze, könnyen lehet, hogy ez is csak afféle mendemonda), hogy a srác bűnözők közé keveredett. Mindenesetre beszélnek egy bestiális gyilkosságról a közelben. Olyan hírek is terjednek, hogy a srác felcsapott hivatásos katonának, és most mindenféle távoli vidéken zsoldoskodik.

A korábban bombázó csaj persze hamarosan teljesen elhasználódik, mint a plebejus szépségek általában. A nevelőanya egymagában nem bírja az egyre növekvő anyagi terheket, és teljesen eladósodik. A lány fiatalon meghal.

Némi, nem kevés idő elteltével teljesen elgyötört, kopott egyenruhás csavargó tűnik a településen. A bácsiban egy fiatalasszony felismeri az egykori amatőr testépítőt és fiatalkorú bűnözőt. Azóta hosszú idő telt el: évek, talán egy évtized is. A nevelőszülőkhöz nincs miért menni, talán nem is élnek már.

Az öreg hajléktalan teljesen összeroppan. Zokogni kezd, és meg sem hallja immár, amit mondanak neki. Kivánszorog a temetőbe, és lefekszik a sírra. Ez volna a film utolsó képsora.

Ugyanez a tartalma a jól ismert János vitéznek is.

Legalábbis annak a felének, amelynek a reális, földi sík a tere. A patakpart, a falu, a zsiványtanya, esetleg a hadsereg, és a temető.

Persze, nem ilyennek ismertük meg az iskolában Jancsit, és nem ilyen jellemzéseket olvashatunk az interneten sem róla: ott K. János népi származású, pozitív hős, néha olyan tulajdonságokkal, amelyek talán csak a tanárnéni/tankönyvszerző fejében léteznek.

Hogy azonban az imént felvázolt neorealista változat valamennyi részlete a helyére kerüljön, és látva lássék, hogy nem csak polgárt akartam pukkasztani, vegyük át egyenként az állításokat, és támasszuk alá néhány irodalmi és logikai érvvel.

Adva volna egy, az átlagosnál kissé gazdagabb, viszonylag nagy létszámú magyar település.

A falu, ahol a János vitéz cselekménye indul, egyáltalán nem szűkölködik. Tudjuk, hogy termelnek kukoricát, hiszen ott találja meg Kukoricza Jancsit egy gazdaember jólelkű felesége. A kukorica termeléséből disznótartásra következtethetünk, mint ahogy abból is, hogy Kukoricza Jancsi a tarisznyájából szalonnát falatozik az 5. fejezetben. De van birkatenyésztés, hiszen nyájat őriz a címszereplő. És nyilvánvalóan fejlett a szőlőkultúra, hiszen a 17. fejezetben

Szüretre készült a falu lakossága.

Jancsi gazdája jól menő állattenyésztő, lásd a 14. fejezet egy versszakát:

Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan,
Kednek gazdasága, ökre és juha van,
Ha felcsuporodik a kis istenadta,
Nem kell kednek bérest, juhászt fogadnia.

Azután említ egyszer szamarat is a költő:

Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a mesterségem

Azt a badarságot tehát, hogy Kukoricza Jancsi szegény volna, bízvást elvethetjük.

Hogy az ilyen falucska nagy létszámú, arra a fent említett jóléten túl talán abból is merészelhetünk következtetni, hogy minden további nélkül titokban lehet tartani azt, hogy valaki nem kívánt gyermeket vár. Kukoricza Jancsit a falu szélén találják meg a kukoricásban, az anyjáról pedig nincs tudomásunk. Holott egy kis közösségben lehetetlen volna elbújni.

Vegyük észre azt is, hogy az első fejezet idilli helyszínén, a falu végén a juhászgyerek körül

... tenger virág nyílik...

Burjánzó fű, virágokkal, miközben a Nap tüzesen süt le? Ez nem egy sivár, alföldi porfészek, hanem egy olyan kis Kánaán, ahol a föld nagyon is termékeny, és olyan bő hozamú, hogy a parasztok a füvet nyár közepéig még csak le sem kaszálják! Ha pedig komolyan vesszük azt, hogy a pár napi erdőben rablók tanyáznak, akiknél kádszámra áll az arany és az ezüst: nos, ezt a pénzt valahonnét össze kellett rabolniuk. Ilyesmit pedig csak olyan helyen lehet, ahol van miből.

Egy tehetős házaspár magához vesz egy apátlan-anyátlan újszülöttet, hiszen minden jobb, mint az állami gondozás. A fiú cseperedik, majd a nevelőapa vállalkozásában helyezkedik el. A szülők szinte elkényeztetik: jut menő ruhára, az étkezés bőséges. A fiú aztán kamaszkorára aztán szénné gyúrja magát. És mert hát dübörög benne a tesztoszteron, részt vesz néhány kemény bunyóban is – persze győzedelmeskedik.

Ebben azért volt egy jó adag szellemeskedés, elismerem, az állami gondozás helyett írhattam volna árva- vagy lelencházat is, mert hogy a XIX. században így hívták ezt a szomorú intézményt. De az állítás igazságtartalmával nem lehet vita. Gazduram bizony állattenyésztő, tehát vállalkozó, saját alkalmazottal. A fiú menő ruhában jár

Ő addig subáján a fűben heverész.

Egy juhászsuba nem két fillér, hanem valóságos luxuscikk, amiről itt lehet érdekességeket olvasni. Ugyancsak fontos megemlítenünk azt, hogy Kukoricza Jancsi nagyon nagy erejű legény

Markos gyerek volt ő, húsz legényen kitett...

, ami azt feltételezi, hogy bőségesen kap enni. Akármelyik sportoló vagy testépítő megerősítheti azt az állítást, hogy megfelelő erőnléthez csak megfelelő kalóriabevitel után lehet jutni. Ugyancsak a bőséges és változatos táplálkozás mellett szól az a tény is, hogy Jancsinak az ötödik fejezetben – mint ahogy azt már említettük – még akad a tarisznyájában szalonna, noha a szöveg tanúbizonysága szerint nem sok.

Hogy a főhőst nem kell félteni, ha verekedésre kerül a sor, arról az idézet húsz legényen kitett mellékmondata árulkodik. Lehet, persze, hogy az ilyesmit nem kell komolyan venni. Azonban Kukoricza Jancsinak olyan indulatkezelési problémái vannak már a második fejezetben, hogy nem lepődnénk meg azon, ha megtudnánk, valóban gyakran összetűzésbe került a falu többi legényével.

 Össze is jön a helység egy másik árvájával, egy hasonlóan elkényeztetett, hasonlóan lusta, és hozzá hasonlóan ugyancsak egy szikra felelősségérzet nélküli, de bomba alakú és ugyancsak kihívó csajjal. Amikor aztán a lány nevelőanyja egyszer felelősségre vonja a leányzót (éppenséggel azért, mert hogy az ifjú testépítő kvázi mindenki szemel láttára teszi magáévá az odaadó teremtést), a fiú sans gêne lekurvázza az idősödő asszonyt, mi több, életveszélyesen megfenyegeti.

Iluska egyik munkája a mosás volna. Délután egy körül kell, hogy nekiálljon, hiszen

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

a nap pedig nyáron ekkor van a zeniten. A ruhák azonban mosatlan halomban hevernek még naplementekor is, amikor 

A patak habjain piroslott az este,

Tehát mire a mostoha rászánja magát, hogy megnézze, hol késik leánya, addigra a legóvatosabb becslés szerint is eltelik hét teljes óra. Ezt a hosszú idő alatt pedig a két ártatlan árva bizony nem legeltetéssel és ruhatisztítással végzi, hanem hát... istentelenkedéssel. Arcpirító bujálkodásukra az teszi fel a pontot, hogy mindezt látótávolságra a falu határától teszik.

Gyanús, hogy Iluska miért éppen ott mos, és miért így. Nagyon úgy fest, hogy bedob mindent, ami Jancsi bámuló szemei esetleg odatapadhatnak. A természet elkényeztette mindennel: karcsú termet, szép hosszú haj, gömbölyű kebel. Mindezen felül pedig a

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba';
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

Iluska szemtől szemben áll, hiszen a keblén kívül a térde is látszik. Kénytelen előrehajolni, ha a víz olyan sekély, hogy térdig sem ér. A szoknyája nyilván fel van gyűrve, másképp vizes lenne. Megkockáztatom, a gyolcs ing sem teljesen száraz immár, és a tüzesen sütő nyári nap sugára miatt Iluska öltözéke talán kissé meg is van lazítva... 

Jancsi eközben a subáján heverész, és

egy kőhajtásnyira van tőle a patak...

Jó okunk van feltételezni, hogy Kukoricza Jancsi nem a hasán heverészik. Nem is hanyatt. Egyrészről úgy nem nagyon lehetne kiabálni, márpedig a

"Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!"
...
"Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!"

szavakat Jancsi nyilván kissé emeltebb hangon kénytelen kiejteni. A patak harminc-negyven méterre van. Ha hason feküdne, a rekeszizma összenyomódna. Ha hanyatt, akkor nem látná a lányt.

Summa summarum a jelenet tehát minden rokokó finomságot nélkülöz. Egy tagbaszakadt, falusi bunkó hever az oldalán, tettre készen, és egy vizes trikós mellszépségverseny potenciális győztesét stíröli és kapacitálja kurjongatva, szinte egy köpésre a település legszélső házától.

Vegyük észre ezen kívül azt az apróságot is, hogy Kukoricza szavai nem túlságosan szofisztikáltak. A lényeg nagyjából úgy foglalható össze, hogy 

Nézd, bébi, unatkozom, gyere ki: öt perc alatt megvan az egész!

Amely felvetésre a szende és szűzies Iluska nem röstelli biztosítani tettre kész lovagját, hogy

Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;

Ezt a sztahanovista hivalkodást, persze, a későbbi események ismeretében nehezen tudnánk gúnyos kacaj nélkül elismételni.

És történik, aminek az események logikájából fakadóan történnie kell. A fárasztó testgyakorlás végére a fiatalok némiképpen elpillednek, és elalszanak. Javaslom, hogy pihenjünk meg mi is pár percre, és tekintsük meg a Go to Sleep Little Baby című blues-t!

A mostoha néhány óra meddő várakozás után a falu szélére siet. Hangot ad érthető rosszallásának. Kukoricza Jancsi habozás nélkül odaadó Iluskája segítségére siet.

Idézzük fel az egész jelenetet:

"Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
Hogy kihullanak még meglevő fogai."

Reszkető kedvese védelmezésére
Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
Azután haragos szemmel fenyegetve
Az elmondottakhoz e szavakat tette:

"Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
Úgyis töri magát, dolgozik eleget,
És mégsem kap száraz kenyérnél egyebet.

Most eredj Iluskám. Megvan még a nyelved,
Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. -
S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál."

Ironikus, hogy Petőfi éppen akkor nevezi a nyáj bátor őrzőjének hősét, amikor pedig hol van már a nyáj? Ha pedig Iluska iménti szavai kacajra fakasztották az olvasót, Petőfi mostani jellemzése egyenesen röhögésre késztet.

Még hogy ez a tizen-egynéhány éves kolosszust bátor volna? Egek! Ugyan, miféle bátorság kell ahhoz, hogy megfenyegessünk egy vénasszonyt azzal, hogy kiütjük a fogait? És pláne azzal, hogy felgyújtjuk a házát? Aztán azt se feledjük el, hogy K. J. fiatalkorú a történet eme részén még csak fenyegetőzik a gyújtogatással – de nem telik el három nap, és ugyanez az ember a szavának áll, és rá is gyújtja a házat tizenkét zsiványra, akiket előtte tudatosan leitatott.

Egy ismerősöm évekkel ezelőtt arra is felhívta a figyelmemet, hogy a mű első szava a

Tüzesen...,

és ha egy pillanatra felidézzük a Befordultam a konyhára című művet, akkor egyenesen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Petőfi talán látens piromániás volt: a lobogó tűz, valamint a szép lány nála kölcsönösen feltételezték egymást.

Jancsinkra visszatérve azt azért szeretném leszögezni, hogy alvó embereket elevenen elégetni az én értékrendem szerint a problémák megoldásának kissé talán drasztikus módja. Mások más véleményen vannak, hiszen, akadnak elemzések, amelyek szerint ezzel a cselekedetével a hős csupán saját erkölcsi nagyságát bizonyította be.

Kukoricza Jancsi ezután céloz arra, hogy a mostoha szintén nem a jó erkölcseiről volt híres, ezzel persze egy füst alatt Iluskát is lekurvázza. Majd kezd derengeni előtte, hogy valami nem teljesen kóser.

Emellett hamarosan világossá válik az is, hogy a srác a csajozás közben a nevelőfaterja vállalkozását is teljesen elhanyagolta. A hűtlen kezelésből fakadóan aztán tetemes anyagi kár keletkezett.

A fiatalember, ahelyett, hogy vállalná az anyagi és az erkölcsi felelősséget, még aznap éjszaka meglép. Elbúcsúzik a lánytól, akit, noha persze fogadkozik, azért nem viselt meg túlságosan a dolog. Idővel aztán híre jön (persze, könnyen lehet, hogy ez is csak afféle mendemonda), hogy a srác bűnözők közé keveredett. Mindenesetre beszélnek egy bestiális gyilkosságról a közelben. Olyan hírek is terjednek, hogy a srác felcsapott hivatásos katonának, és most mindenféle távoli vidéken zsoldoskodik.

A bátor Jancsi néhány óra után bátran elfut elszalad – ahelyett, hogy férfi módra vállalná a felelősséget, és a kárvallott nevelőapával megállapodnának valamiféle jóvátételben. Ezután magára hagyja a csaját, akit előtte kvázi a világ nyilvánossága előtt, khm, csinált meg, hogy ezzel a rút kifejezéssel éljünk, és akinek valószínűleg őrjöngő haragra gerjesztette a nevelőanyját.

Nem kell persze arra gondolnunk, hogy Iluskát egy szemernyire is furdalná a lelkiismeret. Petőfi a negyedik fejezetben exressis verbis kijelenti, hogy

Iluska már aludt.

Mindezek tudatában nehezen volna tartható az az álláspont, hogy a szőke, szorgos, árva kislányt gyötörné a túlzott önvád, és álmatlanul hánykolódna szűzi nyoszolyáján.

Kukoricza mindezek után eltűnik a faluból. Egy napot gyalogol, egy felet átalszik, és a hatodik fejezet elején a zsiványtanyára ér. Megöl tizenkét embert. Ez szokatlan eljárás, de nincs itt semmiféle csoda. Két lábbal állunk a valóság talaján.

Még az is hihető, hogy ez a botcsinálta bűnöző aztán berukkol katonánk. A hadsereg évtizedeken keresztül megtűrte a soraiban a kisebb-nagyobb gazembereket. Mi történik aztán a való világban?

Némi, nem kevés idő elteltével teljesen elgyötört, kopott egyenruhás csavargó tűnik a településen. A bácsiban egy fiatalasszony felismeri az egykori amatőr testépítőt és fiatalkorú bűnözőt. Azóta hosszú idő telt el: évek, talán egy évtized is. A nevelőszülőkhöz nincs miért menni, talán nem is élnek már.

Az öreg hajléktalan teljesen összeroppan. Zokogni kezd, és meg sem hallja immár, amit mondanak neki. Kivánszorog a temetőbe, és lefekszik a sírra. Ez volna a film utolsó képsora.

Kukorica Jancsi a 17. fejezetben bukkan fel ismét a faluban. Épp szüretre készül a lakosság.

A XIX. század költőinél az, hogy az évszakok a hős életkorát szimbolizálják, bevett írói gyakorlat. Arany János Toldija a trilógia elején ifjú, és Ég a napmelegtől a kopár szik sarja. A Toldi estéje aztán egy őszi képpel indul (Őszbe csavarodott a természet feje), és a főhős is ősz. A trilógia utolsó sora pedig az, hogy S elborítá a sírt új havával az ég, vagyis a tél beállta a halál metaforája.

Petőfin ugyanezt a bevett technikát alkalmazza. Az ősz itt a megőszült Kukoricza Jancsi kivetülése. Kukoricza időközben csúnyán megöregedett.

Annyi idő telt el, hogy egyrészt nem ismeri meg Iluskáék házát, sem az ott lévő embereket, és

Azok sem ismertek a megérkezőre;

A kis takaros menyecske, aki elmeséli, mi is történt, szintén alighogy, azaz mai kifejezéssel élve alig ismeri meg.

Kukoricza hajlott koráról egyéb mozzanatok is világosan árulkodnak. A menyecske (aki még gyerek volt, amikor Jancsi elhúzott otthonról) egyszer kegyelmednek szólítja, másodszor pedig szegény Jancsi bácsinak. Mindkét megszólítás az időseknek dukál.

Mint ahogy az is alátámasztja az állításunkat, hogy Kukoricza Jánost (ideje elhagyni ezt a gyermeteg Jancsizást!) a szívélyes asszonyka egy karszékbe ülteti. Aki csak felületesen is tájékozott a korabeli, igen szigorú vidéki etikettben, az tudja jól, hogy azt, hogy ki hová ülhetett (padkára, lócára, székbe, karszékbe), szerfelett komolyan vették. Karszékbe negyven év alatt nemigen ülhetett senki.

Ha elfogadjuk azt, hogy Kukoricza János esetleg valóban katona volt, és hogy le is szolgálta a maga idejét (ami nagyjából 12-16, olykor húsz év is volt), akkor a hős ebben az időben minimum a késő harmincas-kora negyvenes éveit taposhatja.

A feltételezést, hogy a valós síkon talán több évtized is eltelt, alátámasztja az a mozzanat is, hogy János bácsit nem úgy fogadják, mint egy trógert, aki hebehurgyán eljátszotta a nevelőapja vagyonát, öregasszonyokat fenyegetett meg életveszélyesen és kiskorú lányokkal üzekedett a patakparton. A menyecske viselkedéséből és szavaiból inkább egyfajta megbocsátó szánalom árad. Hiszen az idő minden sebet begyógyít. De csupán a megfelelő hosszúságú idő.

A reális sík utolsó színtere a temető. Ide a menyecske kíséri ki a megtért bűnöst, a tékozló fiút. Talán azért, mert félti a teljesen összeroppant alakot. De az is lehet, hogy az öreg csavargó nincs tisztában azzal, hogy hol is van a temető. Elfelejtette volna? Vagy akkor, amikor itt élt, még nem volt ott? Bármelyik válasz elfogadható. De mindkettő bizonyíték arra, hogy ugyancsak hosszú idő telt el.

Leáldozott a nap piros verőfénye,
Halovány hold lépett a napnak helyébe,
Szomorún nézett ki az őszi homályból,
János eltántorgott kedvese hantjától.

Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
Leszakította a virágszálat róla,
Elindult s mentében magában így szóla:

"Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt halálom napja megérkezik."

A főhős megzavarodva tántorog ide-oda. Ez az a pillanat, amikor a történet megcsúszik, és egyszerre újra csak átlépünk a mesésbe, a misztikusban, a lélek világába. 

János tép egy virágot a sírról.

Egy ötödikes diákom hívta fel a figyelmemet arra a  fontos apróságra, hogy hogy a vadrózsa nem virágzik ősszel. Tudom, persze, mert utánanéztem, hogy az őszirózsa azonban igen. Az őszirózsát azonban nem fogadom el. Rózsa ugyanis még egyszer előfordul a költeményben:

Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.

A rózsa itt Iluska metaforája. Jogos a feltételezés, hogy ugyanolyan fajta, mint az Iluska sírjáról tépett különös virág. A metaforikus rózsának rózsának tüskéje van, tehát feltételezhetjük hogy a képzeletbeli, sírról szakasztott virágnak is. Tüskés rózsa pedig nem nyílik ősszel. Magyarán a temetőbeli virág a szeszélyes képzelet tárgya, egy lassanként megbomló elme agyszüleménye.

Évek óta meggyőződésem az, hogy a mű valóságon túli, mesebeli, képzeletbeli síkja nem más, mint egy álom. Egy álom, amit a szülőfalujába visszatérő és annak temetőjében halálra fagyó, középkorú csavargó vízionál. Egyben pedig egy pokolbéli, megtisztító és feloldozó utazás is. Az ilyen túlvilági utazásra számos mitológiában van példa. A klasszikus görög nekyiának nevezi, és az Odüsszeia óta az eposzok állandó kelléke. Nekyia van Vergilius Aeneisében is, és nekyiának lehet tekinteni az Isteni Színjáték első és második részét, a Pokolt és a Purgatóriumot is. Petőfi géniuszát bizonyítja, hogy főszereplője álombeli utazásában Dantéra, Vergiliusra és Homéroszra is rájátszik.

Az álomvilág egy része a huszár-időszakot öleli fel.

A főhős természete egyelőre nem változott semmit: ugyanazt az kegyetlen, indulatkezelési problémákkal küzdő, monomániás alak, mint aki volt. A Jánost vitézt, valami furcsa okból, sokan mint a magyar hazaszeretet egyik megnyilvánulását emlegetik. Nekem már általánosban feltűnt, hogy Kukoriczát semmiféle patrióta lelkesedés nem fűti, amikor felcsap katonának. Csupán csak a nyomott hétköznapjait akarja feldobni egy kicsit:

Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú –
Nagyon kivánt dolog nekem a háború.

Ja, hogy erről van szó. Unom magam, deprimált vagyok, hát rajta, megölök néhány embert. Kukoricza János, úgy tűnik, a gyújtogatás után mintha rákapott volna az ölés ízére.

A halálra, elmúlásra, kárhozatra utaló képek aztán egyre erőteljesebben jelennek meg az álom-utazás egyes részein.

Könnyedén át lehetne siklani afölött az apróság fölött, hogy az olasz vidék rozmaringot terem. A rozmaring azonban, azon túl, hogy fűszernövény, az olaszoknál és a latin népeknél a szegények tömjénfája volt, a tömjénfüst pedig a misék és temetések elengedhetetlen kelléke.

Az alvásnak ebben a szakaszában Kukoricza János hol fázik, hol izzad, akárcsak az az ember, akit a fagyhalál fenyeget. Még nagyon régen, 1991-ben egyszer lett volna alkalmam fagyhalált halni, ne firtassuk, hogy hogyan; Szerencsére akadt a társaságban egy jótét lélek, aki addig rugdosta a bordáimat, míg morgolódva fel nem cihelődtem a hóból. Nos, biztosíthatok mindenkit, a fagyhalál tényleg olyan, ahogy Petőfi leírja! Először didereg az ember egy kicsit, aztán szépen lassan elszenderül, és egyszerre valóban forróságot érez. Itt is előszörre

Csakhogy küszködnie kellett a hideggel,
Mert Taljánországban örökös tél vagyon;

azután pedig

Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót...

A francia királynak János elmeséli az életét. Ez a szövegrész is klasszikus eposzi kellék. Odüsszeusz a phaiák királynak meséli el a kalandjait. Aeneas a karthagói Dido királynőnk számol be a hányattatásairól. Mindkét ókori hős elutasítja az ott lévő királylány illetve királynő szerelmét, aztán mindketten hajóra szállnak. Kukoricza János (a János vitézre a továbbiakban sem áll rá a szám) még álmában is hajlamos mentegetni magát, és a valóságot kissé a maga kedve szerint formálni.

Szegény gazduramat mindközönségesen bántalmazónak állítja be, holott, azt hiszem, azt már elég meggyőzően sikerült bebizonyítanunk, hogy ez az állítás számos sebből vérzik. Egy véletlen megjegyzés arról tanúskodik, hogy, hogy talán néha túrós lepényben is jutott. Vasárnaponként pedig a szegény kis lelencgyerek boldogan játszhatott a falu többi gyerekével, köztük Iluskával.

Már gyerekkoromban hogyha őt láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;
Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
És vele játszhattam a gyerekek között.

Jellemző, hogy János milyen könnyedén átsiklika nyáj elvesztésén:

Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
Annak következtén elcsapott a gazdám.

Valahogy? Valahogy elszalasztám?! ELSZALASZTÁM?!? Ember, ez nem afféle szimpla elszalasztás volt! Másfélszáz birkát nem csak úgy elszalaszt egy ember, mint a hetvenes trolit reggelente! Mindez megfejelve azzal az álságos, sunyi, mellékesnek tűnő valahogy határozóval. Még jó, hogy nem úgy fogalmazott, tulajdonképpen állati pechem volt. A gazda pedig nem elcsapta őt, hanem ő volt az, aki gyáván megfutott a felelősség elől.

Gazduram a későbbiekben majd még egyszer eszébe jut Kukoriczának:

Gazduram ugyan nem legszebben bánt velem;
Hanem én őneki mindazt elengedem.
S igazság szerint ő oka szerencsémnek;
Meg is jutalmazom, mihelyt hazaérek.”

Talán gazduramnak kellene elengednie azt a tetemes kárt, amit elszenvedett. Az emlegetett jutalom pedig nem annyira jutalom: sokkal inkább jogos kártérítésnek hívják az ilyesmit. Kukoricza Jánosban egyébként a valóságos síkon fel sem merül, hogy a volt gazdáját, munkaadóját és nevelőapját felkeresse.

Az igazi pokoljárás, az igazi Nekyia a mű 19. fejezetétől indul.

Vergilius, esetleg Dante hatása itt érhető tetten.

Az utazás végig sötétben történik, néha, mint például a boszorkányok földjén, teljes sötétségben. Csak a hold világít olykor, napfényről említés sem tétetik az álom első részében. A hold többször efogy és megtelik,

Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,

ugyanúgy, mint Poklának XXVI. fejezetében, ahol egyébként éppen Odüsszeusz beszél:

Ötször csempült meg, ötszört telt meg újra,
új világgal a holdvilágnak alja,
mióta beléptünk a vészes útra,

Petőfi 19. fejezete azzal indul, hogy Jánost a lába

Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,

 A Commedia kezdetén Dante, aki ugyanúgy középkorú, mint a mi Jancsi bácsink

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

Az ördög mindig a részletekben lakik. Az álomban mindennek jelentése van.

Kukoricza útbaigazástást kér valakitől. Lehetne ez a figura drótos- vagy üvegestót, koldus vagy rőzsegyűjtő anyóka, napszámos, erdész vagy szénégető. Itt azonban

Fazekasé volt a szekér, melyet látott;

Hogy miért éppen a fazekast vízionál a talán lassanként megtisztuló hős álmodik, arra egy bibliai helyen (Mt. 27) találunk magyarázatot:

Amikor Júdás, az áruló látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek. „Vétkeztem – mondta –, elárultam az igaz vért.” „Mi közünk hozzá? – válaszolták. – A te dolgod!” Erre az ezüstöt beszórta a templomba, aztán elment és felakasztotta magát. A főpapok fölszedték a pénzt, de úgy vélték: „Nem szabad a templom kincstárába tenni, mert vér díja.” Tanácsot tartottak, és megvették rajta a fazekas telkét az idegenek számára temetőnek. Ezért hívják azt a telket még ma is Vérmezőnek.

Kukoriczának, ennek a primitív ösztönlénynek a sötét agyában itt kezd motoszkálni egy halovány gondolat. Hogy talán ugyanolyan bűnös, mint Júdás. Látensen megjelenik az öngyilkosság gondolata. A János vitéz, vagyis az álom végén pedig, amikor a hős (mert K. János itt viselkedik először hősiesen) a vízbe hajítja a rózsát, még ha az csupán képzeletbeli víz és képzeletbeli rózsa is, akkor éppenséggel öngyilkos akar lenni.

Ez az álomvilág hemzseg a már-már freudi párhuzamoktól. Minden nagyobb és jelentőségteljesebb, mint a valódi életben. Kukoricza újra átéli élete sorsfordító eseményeit, az álmok újrajátsszák előtte a korábbi élményeket. Álmában vágtató patakot lát Kukoricza – mint valamikor régen azt a bizonyos patakot, amelyben a buja Iluska mosta a ruhát. Az óriások csősze nagy, ordító, agresszív kamasz, mint ahogy ő is az volt hajdanán. A fák levele olyan széles,

Hogy szűrnek is untig elég volna fele.

János pedig, ha nem is szűrön, de subán heverészett azon a végzetes, nyári napon.

És varjakat is megpillant a hős:

Hát még meg a varjúk!... hú, azok voltak ám!
Látott egyet űlni egyik fa sudarán,

Létezik egy olyan közmondás, hogy Láttam én már karón varjút. Ezt a mondást mindenki félreérti. A latin szakosoknak vagy huszonöt éve Bollók János professzor magyarázta el a jelentését.

A közmondások, fejtegette a néhai Bollók a maga kissé rekedtes és mindig kissé fásult hangján, mindig metaforikusak. A varjú a népnyelvben nem más, mint a fiatal özvegyasszony. A fiatal özvegyek gyakorta fogadkoznak a temetésen, hogy ők aztán soha többé, sehol, senkivel... Na, ilyenkor súgnak össze kajánul a gyászolók, hogy láttam én már karón varjút, mert hát, ugyebár, a karó is metaforikus.

A varjú tehát előhívja az özvegy mostoha képét, sőt, a közmondás letagadhatatlan erotikuma azt a cselekvést, amit Kukoricza Jancsi és Iluska végeztek hajdanán.

Ugyanígy megfeleltethető egymásnak az óriások kapuja és a gazduram kapuja, az óriáskirály és a gazduram. Az óriásokhoz ugyanúgy halálra szántan lép be János, mint a zsiványokhoz. Mindkét esetben ugyanúgy meggondolja magát. Az óriások is lakomára invitálják, mint ahogy a zsiványok is tették. Aztán egy sípot ajándékoznak neki, amivel bármikor összehívhatja őket. A régi hadseregekben a kiképzőtiszt egyik legfőbb eszköze pedig éppenséggel éppen a síp szokott volt lenni.

Kukoricza út közben egyszer elalszik egy temetőben. Én sokkal elfogadhatóbbnak tartom, hogy valójában ez az a pillanat, amikor a főhős a reális síkon éppen hogy még egyszer, utoljára felébred, és konstatálja, hogy a temetőben fekszik. Álmunkban gyakorta előfordul, hogy a valódi világ és az álomvilág keveredik, egyszer ébren vagyok, egyszer alszom.

Kukoricza itt ébred fel utoljára, mielőtt végleg a halálos álomba merülne.

Ledőlt, el is aludt, észre nem is véve,
Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;
Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
Harcoltak hantjai a rontó idővel.

Ezután az álom kezd egyre ragyogóbbá válni. A semmirekellő főhős, az életét teljesen eltékozló Kukoriczánál kezd jelentkezni a halál előtti eufória. Hősünkön lassacskán eluralkodik az a béke, ami a halál előtti pillanat sajátja lehet –, már ha hihetünk azoknak, akik átéltek klinikai halált. Zseniális az a megoldás, hogy Petőfi ennél a pillanatnál ugyanazokról a szereplőkről, óceánról és mennyei révészről ír, mint Dante a Purgatórium kezdetén. Hiszen K. János is most ér el a megtisztuláshoz.

A Paradicsom távoli világa mint a mitológiai Boldogok Szigete jelenik meg. Ezek a szigetek egyben a halál szigetei is. Az efféle szigetekről, erről a motívumrendszerről nálam sokkal plasztikusabban beszélt erről Waldheim az Utas és holdvilágban, akit érdekel, utánakereshet. Mindenesetre a szerelmi és halálos vágynak ugyanaz a kettőssége jelenik meg Petőfi Tündérországában is, mint amiről már oly sokszor szóltunk, például Ady Endre esetében. Kukoricza – még ha csupán képzeletben is – vállalja a halált, és elfogadja a saját magára mért büntetést, és ezáltal leli meg a szerelmet. 

És saját magunk legyőzéséhez azért nem kevés vitézségre van szükség.