Hamarosan újabb elemzést olvashatunk.

Hamarosan új elemzés érkezik.

Ady versei – mint az összes jó vers – kifejezetten filmszerűek. Van eleje, közepe és vége ezeknek a műveknek, és csekély erőfeszítéssel simán lehetne rövidfilmet vagy klipet forgatni bármelyik verse alapján.

Ha egy képzeletbeli, mondjuk, amerikai filmproducer elhatározná, hogy Ady Endre egy költeményét akarja filmre vinni, és nekünk azt a feladatot adná, hogy rövid szinopszisban foglaljuk össze, miről is szól a Lédával a bálban, csekély erőfeszítés után a következő szöveget tehetnénk a sajtómágnás elegáns íróasztalára:

Egy teremben hangosan szól a zene. A terem zsúfolásig tele van virággal felkoszorúzott leányokkal és fiúkkal. Gyertyák lobognak. Az ajtóban egyszerre sötét fátylas pár jelenik meg. A fiatalok rémülten bámulják a párt, fogalmuk sincs arról, kik is lehetnek. A pár szótlanul belép, és a magukkal hozott, hervadt koszorúk szirmait szétszórják a teremben. A zene elhallgat. Feltámad a szél, és kialszanak a gyertyák. A fiatalok zokogva szétrebbennek, a fekete fátylas pár pedig táncba kezd.

A filmproducerek közmondásosan művelt férfiak, a miénk sem volna kivétel.  Így aztán maró gúnnyal nyilván megjegyezné, hogy azért többre, valami eredetire számított. Márpedig ez a mi Andrew Adynk nem más, mint egy irodalmi tolvaj. Egy közönséges plagizátor. Hiszen ezt a témát ennél ezerszer plasztikusabban feldolgozta bizonyos Edgar Allan Poe egy közismert művében (A vörös halál álarca). Ott is bál van, fiatalok, tánc, álarc és gótikus horror.

Mi itt nyilván felhívnánk a figyelmet arra, hogy Poe Edgár személye nem ismeretlen előttünk, mint ahogy Ady előtt sem volt az. Utalt is rá egy levelében, mint olyan emberre, aki csak poéta akart és tudott lenni. Sőt, tennénk hozzá némi finom fölényeskedéssel, Poe mellett talán nyilván hatással volt Adyra egy Baudelaire nevű francia költő műve, a Haláltánc is. Azonban, folytatnánk elkeseredett bátorsággal, attól, hogy valaki egy vagy akár több motívumot átemel, még nem feltétlenül lopja el azt. Mert hogy ez a vers, noha sok vonásában hasonlít az említett művekhez, mégis egészen új és meghökkentő.

A producer eddigre már nyilván rég kidobatott volna az irodájából, mi azonban, pusztán a saját szórakozásunkra, próbáljuk meg értelmezni Ady Endre versét!

Sikolt a zene, tornyosul, omlik...

Az első sor a zenét írja le egy nagyon izgalmas igei metaforával.  A zene sikolt, tornyosul, omlik. Vajon kinek vagy minek a képét hívja elő bennünk a zene ilyetén leírása? Miről tudnánk még azt állítani, hogy képes erre a három cselekvésekre? Azt hiszem, nem kell hozzá túlzottan megerőltetni magunkat, hogy a zenébe itt egy nőt lássunk bele. Önmagában a tornyosul és az omlik lefesthetne egy épületet. A sikolt igével együtt azonban a három szó egyértelműen egy nőt jelenít meg. Méghozzá egy orgazmust átélő nőt.

A három egymást követő igéből ráadásul az is egyértelmű, hogy ez a nő milyen pozitúrában éli át a sikoltó gyönyört. Nyilván nem a hátán fekszik, mert akkor nem tudna a sikoltás után feltornyosulni, vagyis kiegyenesedni, majd a következő pillanatban visszaomlani. Ez csak akkor lehetséges, ha a szeretkezéskor a nő az aktív. Ebben a képben egy domináns, buja végzet asszonyát látunk magunk előtt.

... Parfümös, boldog, forró, ifju pára...

 A második sor csak még inkább ráerősít erre a képre: a parfüm szó elegáns, világi nőt idéz elénk, erre jönnek a boldog, forró és ifjú szavak: nem kétséges, hogy a metaforikus bál egy extatikus, ifjúkori, párás szeretkezés nagyon is konkrét leírása.

… S a rózsakoszorús ifjak, leányok…

A bál résztvevői, mind a férfiak, mind a nők viselik ezt a furcsa díszt, a rózsakoszorút. Gondolhatnánk arra, hogy a rózsakoszorú talán valami viselet volt, amit az ókori lakomákon viseltek. Azonban még a századvég és századelő olykor ízléstelen festészete sem ábrázolja rózsakoszorúval az orgiák (bacchanáliák) résztvevőit, hanem csak a nőket. Arra kell gondolnunk hát, így elsőre, hogy a rózsa nem más, mint a szerelem szimbóluma, amivel kölcsönösen megkoronázza egymást minden szerelmes vagy szerelmeskedő ifjú és leány. Összefoglalva tehát az három sor annyit ír le, hogy az ifjú szerelmeskedés milyen csodálatos és kölcsönös - esetleg tegyük hozzá, hogy az igazi szerelmeskedésben pedig valahol mindig a nő dominál.

…Rettenve néznek egy fekete párra. // „Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk. / Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk / S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat/ A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Folytassuk tovább: mi lehet a sötét fátyol jelentése, és mit jelent a Halál-arc?

Mondhatnánk azt, hogy itt két csontváz lép be, és ők kezdenek el táncolni, tehát egyfajta haláltáncot, Danse Macabre-t látunk. Ez a metafora azonban sántít. Egyrészt a haláltánc lényege mindig az, hogy maga a megszemélyesített halál egy végső táncba ragadja az élőket. Másfelől a haláltáncban a csontváz nem fedi el az arcát, mint ahogy nem fedi el Baudelaire idézett versében sem, vagy pedig a haláltáncokat olykor felidéző egyes művekben - mint például Poe előbb említett novellája - a végén mindig eldobja a maszkot. 

Ady versének vendégei azonban nem leplezik le az arcukat, és nem visznek senkit táncba.

Akkoriban, amikor ez a vers született, a vérbaj (luesz, szifilisz) gyógyíthatatlan, halálos kór volt, ami egy idő után visszataszító kiütésekkel járt. A korszak számos szerencsétlen betege volt kénytelen ilyen vagy olyan praktikákkal elkendőzni ezeket a csúf elváltozásokat. Ady számos alkalommal felülfertőződött ezzel a kórral, ahogy azt ennek a kitűnő cikknek a vége felé olvashatjuk. A sötét fátyol a betegség elleplezésének eszköze.

Ady akkor, amikor ezt a verset írta, már régesrég túl volt az első fertőzésén, Dióssyné Brüll Adél mégsem hagyta el. A kapcsolatukban azonban mindig ott motoszkált a halál. Ráadásul egy olyan halál, ami a szex útján terjed, és két szerelmes adja át egymásnak. Mint egy üde rózsát - és megint itt a rózsa-kép. Ady maga írta le egy novellájában, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy beteg:

Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat.

Ennek a versnek az elszáradt rózsa-koszorúja tehát nem csupán a szerelem elmúlását szimbolizálhatja. Jelképezhet valami  ennél sokkal halálosabb, durvább dolgot: a betegségtől, vagyis magától a szerelemtől elhaló szerelmet, vagy talán a vérbajtól lelohadt vágyakat, ami jellemző a szifilisz végső, tercier szakaszára.

Elhal a zene s a víg teremben / Téli szél zúg s elalusznak a lángok. / Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve / Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Csodálatos, extatikus, parfümös és boldog dolog a szex, de sokszor nem szimplán elmúlik, hanem csúnya halálhoz vezet. A tél mindig a halál jelképe, nem csak Ady Endrénél. A kialvó gyertya is azt jelképezi.

Ady azonban mesteri lezárással teszi egészen egyedivé ezt a művét. Az ő élő-halott, fekete fátylas párja nem fedi fel az arcát, és nem visz végső táncba senkit. Egymással lejtenek táncot, noha már a koszorúk nélkül. Az elszórt, régi szirmok figyelmeztető jelként hevernek a padlón, a mátka-pároknak pedig van még rá lehetősége, hogy esetleg időben felhagyjanak egy olyan tánccal, ami talán végzetes lehet.  Talán nem túlságosan frivol a kijelentés, de mintha Ady finoman, rejtve, egyfajta memento moriként azt üzenné ebben a három versszakban az ifjaknak, hogy ha esetleg figyelnek arra a tánc közben, ki és kitől kap rózsát, akkor talán nem kell nekik is időnek előtte elhullajtott, száraz szirmok között táncolni hamarosan.

Ötödikes voltam, és Erzsi néni tanította az irodalmat. Erzsi néni a maga nemében szokatlan jelenség volt: kulturált, halk szavú és rendkívül olvasott.  Ráadásul értette is azt, amit olvas. Amikor pedig aztán mi olvastuk végig a Pál utcai fiúkat, nekiállt végigkérdezni az bennünket, hogy kinek-kinek kicsoda a legszimpatikusabb figura Molnár regényében.

Huszonketten jártunk az 5/c-be. Érkeztek sorra a válaszok. Sok-sok Boka, kicsivel kevesebb Nemecsek. Pénzes Laci volt az, aki elsőnek hökkentette meg kissé a gyerekeket, mert ő kaján vigyorral Csónakost dobta be. Röhögés csattant fel, mert hát Pénzesben volt valami letagadhatatlanul Csónakos-szerű, tudott például két ujjal fütyülni. Aztán újra sorjázott a sok Boka és a kicsivel kevesebb Nemecsek, és egyre közeledett a pillanat, amikorra nekem kellett színt vallanom.

Eseménytelen életem során csupán az irodalom volt az a dolog, amiről mindig őszintén és egyenesen nyilatkoztam, akkor sem tettem másként. Így aztán, noha egy kis habozás után az igazsághoz híven Áts Ferit neveztem meg. Halk és enyhén dacos válaszomra felzúgott a kötelező, elszörnyedt "júúúj...!". Hiszen Áts nem lehet pozitív karakter, mert hogy ő az ellenség, a rettenetes vörösinges vezér. Megdöbbenésemre azonban Erzsi néni kijelentette, szintén nagyon halk és kissé dacos hangon, hogy Áts Feri pedig nagyon pozitív figura. Ez a megnyilvánulás alapjaiban rengethette meg huszonegy osztálytársam szilárdnak vélt értékrendjét – legfeljebb talán a Pénzes Laciét nem.

Azóta számtalan alkalommal elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lett volna, ha Erzsi néni inkább azt a kérdést teszi fel, hogy ki a mű legellenszenvesebb karaktere. Mert nem a brutális Pásztorokat lettem volna kénytelen mondani, sem pedig az örökké civakodó Kolnayt vagy Barabást, sőt, talán még csak nem is Gerébet, az aljas árulót. Sokkal inkább kénytelen lettem volna megnevezni a Pál utcaiak elnök-tábornokát, Boka Jánost.  

Vizsgáljuk meg hát együtt, hogy mire is alapozom ezt a meglehetősen elutasító véleményt!

Boka végtelenül fontoskodó és végtelenül hiú alak, ez számos pontján kiderül a regénynek. Irodalmi előképe talán Akhilleusz lehet, az önimádó görög hős. Én legalábbis beszélő névnek tartom a Boka nevet, hiszen ez a testrész akár Akhilleusz sarkára is utalhat. Arra pedig az egyik legjobb barátom, Kincses Tamás hívta fel a figyelmemet, hogy az Íliászra utalhat a regény kiskutyájának, Hektornak a neve.Molnár az első fejezetben így jellemzi Bokát:

Kisebb veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha bírónak hívták, akkor is kitért. Ő már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűséggel megy el, és ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De mikor már elhatalmasodott a baj, és a veszekedés akkora lett, hogy már-már tanári beavatkozás vált szükségessé, akkor közbelépett Boka, békíteni. És aki békít, arra legalább nem haragszik egyik fél sem.

Ugyancsak árulkodó szavak ezek. Ezek szerint Bokát az, hogy egy adott helyzetben kinek van igaza és kinek nincs, a lehető legkevésbé sem izgatja. Döntéseinek legfontosabb mozgatórugója az, hogy őt magát milyennek tartják a megbíráltak. Ne kerülje el a figyelmünket az a rész sem, ami a tanári beavatkozásról szól. Mi más utalhatna is ez, ha nem a hatalomtól való félelemre? Márpedig általános emberi tapasztalat az, hogy a hiú emberek valahol mindig felnéznek a hatalomra és a tekintélyre.

Boka egyszer lefogja a törökmézes emberrel vagánykodó Geréb kezét, az indokai pedig sokatmondóak. Azt mondja ugyanis hogy én szeretem, ha valaki bátor, de ennek semmi értelme nincs. Ez a mondat ugyancsak árulkodik róla. Egy olyan fiúcska szavai ezek, aki szerint a cselekedet megítéltetése nem pusztán azon múlik, hogy az helyesek-e vagy nem, hanem legalább annyira azon is, hogy vajon ő, Boka János személy szerint szereti-e azokat. És hát mi egyéb volna ez, ha nem maga a merő egoizmus?

Boka imádja a színpadias jeleneteket, különösen akkor, ha ezeknek a jeleneteknek a csúcspontja az, hogy őt a hatalom újabb és újabb címeivel ruházzák fel. Egyszer, már a cselekmény első napján elnököt választanak, és Boka nem felejti el hangsúlyozni, hogy teljhatalmú elnököt, akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Nem szabadulhatunk attól a feltételezéstől sem, hogy ezt az egész hercehurcát maga a későbbi elnök kezdeményezte – az utolsó padban ülő Csónakosról, aki az erről szóló értesítést előreküldi Bokának, nehezen feltételezünk ilyesmit.

Ugyanez a Boka néhány nap múlva kiáltványt bocsát ki a saját legmagasabb aláírásával; csak néhány nap telik el, és immár a teljhatalmú Tábornok pózában tetszelegve magát Napóleonhoz hasonítja (A nagy Napóleonra gondolt... És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle?).

Az sem ritka, hogy Boka fellengzős, túlzó kifejezéseket használ, például olyan sületlenséget, mint például kémeink (Kémeink az ellentáborban jártak... ; ... a kémek jelentése szerint). Egyrészt Nemecsek egyedül ment a szigetre. Másfelől pedig ugyan miféle kém ez a szegény lúzer Nemecsek? Ugyan miféle kém az, aki a döntő pillanatban maga tesz arról, hogy felfedezzék? Az ilyen ember az nem kém, mert hogy az egy hidegfejű, nyugodt profi, igazi szakember. Nemecsek, a kis szőke lúzer pedig nem szakember. Maximum hős.

Meglehet, hogy Bokát talán mégsem istenítik annyira a többiek, semmint ő szeretné – erre is utal néhány jel. Geréb például igencsak elégedetlen Boka teszetoszaságával (Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág.). Az elnökválasztáson legalább ketten Boka ellen szavaznak, ami Bokának nagyon is fáj. Amikor pedig az Elnök úgy dönt, hogy Tábornokká lépteti elő magát, és teátrális békéltető színjátékot adat elő Kolnayval és Barabással, akkor a fiúk megint ezt mondták magukban: “Mégiscsak okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok.” . Én itt egy pillanatra elidőznék a mégiscsak szócskán: mert ez talán arra utal, még ha kimondatlanul is, hogy sokakban felmerül a kétely, hogy a nagy Boka talán mégsem okos fiú. Egyébként pedig maga az író jelenti ki néhány tucat oldallal korábban saját hőséről, hogy az ritkán beszélt ostobaságot. Kétes értékű dicséret ez.

Boka minimum három esetben bizonyítja be, hogy a közös szabályokat addig csupán addig tartja követendőeknek, ameddig azok másra nézve kötelezőek. Magára nézve egy kicsit lazább álláspontot képvisel.

Az első esetben ő az, aki véletlenül nyitva hagyja a grund ajtaját, márpedig a grund törvényei közt az volt az egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem. (Molnár, az irónia nagymestere itt az általában szóval kacsint ki a szövegből.)  Kolnay észrevételezi, hogy valaki megszegte a szabályt. Boka magát is beíratja a rettegett Fekete Könyvbe, ám rögtön bosszút áll a katonai fegyelmet betartó Kolnayn is, és azt árulkodásért íratja be ugyanoda.

Boka második, kissé antidemokratikus tette az, amikor csak úgy, simán, egyéni döntéssel elhatározza, hogy megváltozik a birodalom piros-zöld zászlaja (Ezentúl piros-fehér lesz a színünk), és teszi mindezt az elnökválasztás előtt, akkor, amikor még nem is választották teljhatalmú elnökké.

Van egy harmadik, szintén árulkodó cselekedete. Szabály, hogy az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni, mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Boka a szabály ellenére egy másik jelenetben még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte két ujját a Pál utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz a találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál utcaiak közé, rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásul vették az elnök jelét. Vagyis Boka egy színpadias gesztus kedvéért még arra is készen áll, hogy esetleg Rácz tanár úr előtt leplezze le az egész grundot. Rácz tanár úr pár perc múlva szerencsére csak a Gittegyletet veszi elő, Boka felelőtlensége azonban letagadhatatlan. Az a mondata pedig, amit a kihallgatás után mond a kihallgatott fiúknak (Nagyon megijedtem […], mert már azt hittem, hogy a grundot árulta el valaki... ), egyenesen groteszk. Éppen ő aggódik most a grundért, aki alig fél órával ezelőtt egy kis rivaldafény kedvéért ilyen felelőtlenül viselkedett? 

Mindezekből az emberi vonásokból szinte egyenesen következik az, hogy a tizennégy éves Boka János hadvezérnek is csapnivaló. Amikor azonnali cselekvés volna szükséges, ő szinte mindig késlekedik és halogat. Más esetben hebehurgyán kapkod. Hajlamos arra, hogy csip-csup dolgokra ügyeljen, a fontos dolgokról pedig többször figyelmen kívül hagyja. Máskor terveket sző, jeleneteket komponál meg a képzeletében, majd, amikor a jelenetek egyszerre valóra válnak, ő maga az, aki a leginkább meglepődik. Ezzel párhuzamosan pedig rá kell világítanunk Boka természetének egyik legjellemzőbb vonására, ami szintén ugyancsak jellemző a narcisztikus személyiségekre. Ez pedig az, hogy Bokának fogalma sincsen arról, valójában melyik embere mennyit is ér.

Az emberismeret és a megfontolt döntések teljes hiányát jelzi többek között az, hogy Boka nem is tudja igazán, kit is akar magával vinni a Füvészkertbe. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet, ismerteti nagyszerű tervét. Nemecsek és Csónakos erre rögtön jelentkeznek. Boka közvetlenül ezután a gigerli Cseléhez fordul, hogy az nem jön-e. Na most akkor itt miről van szó? Boka esetleg nem tudja, hogy ki a két legbátrabb embere? Egy jó vezetőnek azért illene tisztában lennie a a társaság valamennyi tagjának képességeiről. Vagy Csele szimpatikusabb neki a csinos ruhája és a gukkere miatt, mint a vidéki Csónakos és a csóró Nemecsek? Halkan utalnánk itt arra az apróságra is, hogy a grund hierarchiájában ők vannak legalul: például a telep valamennyi erődjét Csónakos és Nemecsek építi.

Boka csekélyebb súlyú baklövése az, inkább csak mulattató apróság, hogy amikor ők hárman behatolnak a Füvészkertbe, az akcióra Boka magával viszi Csele nővérének színházi látcsövét. Ez teljesen fölösleges, színpadias kellék. Spárga viszont nem ártott volna, ám azt Boka kénytelen Csónakostól kölcsön kérni, pedig hát a spárga több szempontból hasznosabb holmi, mint egy gyöngyházberakású színházi gukker.  Boka, a leendő Tábornok pedig megfelelő menekülési útvonalról sem gondoskodik, a puszta szerencsén múlik csupán, hogy ép bőrrel ússzák meg a kalandot. Azaz hogy ketten ép bőrrel ússzák meg  – hiszen Nemecsek tragédiája ezen az estén kezdődik.

Nézzünk néhány példát az indokolatlan halogatásra! Amikor Nemecsek elmeséli, hogyan rabolták ki őket a rettegett Pásztor-fivérek, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mit fog Boka szólni ezekhez a dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta, s amiket eddig Boka nem vett komolyan. Boka, akinek ezek szerint hónapok óta panaszkodnak, most is csak annyit képes válaszolni, hogy Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon. Ott mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy ez hallatlan dolog! Pedig igazán nem állíthatnánk, hogy ne lett volna elegendő ideje felállítani egy haditervet.

Ugyanaznap történik még egy eset, amikor Boka ismét elszalaszt egy kínálkozó lehetőséget. Áts ugyanis elrabolja az egyik piros-zöld zászlót. Nem kell egy Clausewitznek vagy Szun-cenek lenni ahhoz, hogy az ember belássa, ha Boka akkor és ott elüvölti magát hogy utána, akkor már ott és akkor elejét veszik egy csomó bajnak. Hiszen fényes nappal van, és Áts a feltűnő, piros ingében még nem járhat olyan messze! Ehelyett Boka mit tesz? Nekiáll annak, hogy levezesse várva várt elnökválasztását.

Boka egyik legnagyobb felelőtlensége az, hogy nem árulja el a fiúknak a lehető leghamarabb, áruló van közöttük. Sőt, mi több, a titok felfedését Nemecseknek egyenesen megtiltja (Az elnök különböző okokból jónak látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is, mert úgy számított, hogy itt a grundon fogja rajtakapni, s itt fogja azonnal törvényszék elé állítani.) Mi is a rejtett célja ennek a parancsnak? Én képtelen vagyok elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy Boka nyilvánosan akar majd revansot venni Gerében amiatt a három szavazat miatt, amit az az elnökválasztáson kapott.

Boka ráadásul még akkor sem akar eltérni az eredeti tervétől, amikor már tudja, hogy Geréb mindenről értesült, sőt, mi több, a fiúk egyenesen rá is kérdeznek, hogy mi van Gerébbel. Azonban Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti tervétől. Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt a többiek előtt kapja rajta. Ennél a résznél ismét tetten érhetjük azt a finom iróniát, ami Molnár Ferenc munkásságára annyira jellemző már ebben a korai műben is. Boka ugyanis, aki nem az a fiú, aki eltérne a tervétől, azt simán meglépi, hogy magának a csatának a napján felrúgja az addigi teljes haditervet, és sáncárkokat ásat a tót éjjeliőrrel.

Nemecsek pedig, aki nem szeret halogatni, kimegy hősködni Füvészkertbe. Hogy mi történt ott, arról másnap beszámol Bokának. Boka pedig még ezután sem fedi fel az árulót, ami egyenesen eszement döntés. Ha Bokában megvolnának a felelős vezetéshez szükséges minimális képességek, akkor nyilvánosságra hozna mindent, és egyben rögtön parancsba adná, hogy Gerébet tilos akár csak a grund közelébe is engedni. Ha mindez megtörténne, akkor Nemecseknek nem kell titokban kihallgatnia az ismét erre somfordáló Gerébet, nem kellene otthagynia a Gittegylet gyűlését, így aztán nem kellene elszenvednie azt a későbbi megaláztatást, hogy azok majd őt nevezzék árulónak.

Sőt, boncolgassuk csak egy kicsit, miféle következményei vannak Boka hebehurgyaságának! Boka a regény ötödik napján éjszakája feláldozásával kiáltványt pingál fekete és piros betűkkel – a világ politikatörténetének legsemmitmondóbb kiáltványát. Ehhez képest ugyanezen a napon Nemecsek épp a szigeten adja elő a világirodalom egyik leghősiesebb és legmegindítóbb beszédét. Talán illendőbb és hadvezérhez méltóbb volna, ha Boka az önfényezés helyett inkább maga kuporogva fent a fán. Így például a zászlót is simán visszaszerezhetné, (mint ahogy Nemecsek majdnem visszaszerzi), revansot venne Áts Ferin, mert ő is egymaga hajtana végre egy hőstettet ellenséges területen, a kis szőke pedig otthon aludhatna inkább a jó puha ágyban, ahelyett, hogy elszenved egy harmadik fürdőt.

Egy pillanatra érdemes újra felidézni azt a jelenetet, amikor is Boka ráparancsol Kolnayra és Barabásra, hogy azonnal béküljenek ki. Előremutató ötlet, hiszen elejét veszi egy csomó ellenségeskedésnek. Azonban nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy ugyanezt a formális béke-kézfogást végrehajtassa a gittegyletes fiúk és Nemecsek között. Pedig Nemecsek elsírja neki a bánatát, de a Tábornok úr akkor is csupán annyival üti el a valóban súlyos problémát, hogy most nem akarok semmit sem szólni háború előtt. De ha egyszer túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Miért csak akkor, te szerencsétlen?

Boka végzetes, megbocsáthatatlan hibája azonban az, hogy borzalmas emberismerő. Hiszen mi más magyarázat lenne arra, hogy egyetlen közlegény van az egész grundon, méghozzá éppen az a legény, aki messze a legbátrabb közülük (lásd például a viselkedését az einstand-jelenetnél).  Az első látogatás a Füvészkertben csak megerősítheti Bokát abban, hogy Nemecsek igazi hős. A második, privát látogatása ugyancsak. Aztán meg Nemecsek nem csak a magával egykorúakkal szemben rettenthetetlen, hanem a felnőttekkel szemben is (Rácz tanár úr tetemre hívásakor is gittet gyűjt, a szülei tiltása ellenére kétszer is elszökik otthonról). Geréb apja előtt sem félelemből védi meg az árulót, hanem inkább irgalomból. Boka azonban végig tart a felnőttektől, hiszen akkor, amikor Geréb apja vonja felelősségre Nemecseket, ő oda sem megy hozzájuk.

Boka ezen felül gyakorta ugyanúgy kineveti Nemecseket, mint a többiek. Van, hogy pocoknak titulálja. A szigeten, amikor a kis szőke néha jobban érzi magát a kelleténél, szinte ijesztgeti ( Ne bolondozz, Nemecsek! Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk? Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod. Emlékezzél csak a Pásztorokra!;  Ejnye, de jó kedved van! […]  Bezzeg ha majd szemedbe néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától!). És mondja ezt épp annak a katonájának, akiről köztudomású, hogy igenis, nézett  ő már a szemébe a Pásztoroknak, két nappal azelőtt, és nézett a szemébe a rettenetes Áts Ferinek, egy nappal ezelőtt. Boka láthatólag nincs tisztában azzal a csapattiszti alapelvvel, hogy nyilvánosan dicsérj, négyszemközt szidj. Igazán válságos pillanatokban egyébként éppenséggel Boka hajlamos arra, hogy elhagyja magát ([Nemecsek] akkor ijedt meg igazán, mikor meglátta Boka szemében az első könnyet…)

Egy olyan ember esetében, aki képtelen felismerni egy olyan magától értetődő erényt, mint a bátorság, az sem tekinthető különösnek, ha fogalma sincs a bűn fogalmáról. Az árulás bűnöseit Dante például a pokol legmélyebb bugyrába száműzte. Boka azonban csekély ráhatás urán megbocsát az áruló Gerébnek, annak a Gerébnek, aki pár nappal ezelőtt kikacagta Nemecseket. Csak apró érdekességként jegyezném meg, hogy az árulóknak való megbocsátás, úgy tűnik, sajátságosan kelet-európai hagyomány, és a világnak csak ezen a felén érthető. A film legendás, amerikai-magyar változatában például nem is bocsátanak meg Geréb Dezsőnek.

Konklúzióként kénytelen vagyok levonni azt a következtetést, hogy Nemecsek halálának egyetlen felelőse van, mégpedig Boka János. Nem rosszindulatból, persze: csupán csak a hiúság, a közöny és a lustaság tehet róla. És ha már ilyen alaposan megvizsgáltuk az ő nevetséges figuráját, akkor vegyük szemügyre egy kicsit ismét Áts Ferit!

Áts, Bokával ellentétben, az emberi és hadvezéri erények mintaképe. Az olyasfajta rangkórság, hogy hol elnöknek, hol tábornoknak szólíttassa magát, távol áll tőle. Az emberei pusztán úgy hivatkoznak rá, mint vezérünk, Áts Ferenc. A felnőtt-tekintély áhítatos tisztelete hiányzik belőle, feltehetőleg simán konfrontálódik velük (híre járt, hogy kicsapták a reáliskolából). A személyes bátorsága példaértékű (fényes nappal, egymaga megy el zászlót rabolni). Válsághelyzetben pillanatnyi habozás nélkül dönt

Wendauer, fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra, és jobbról-balról a tó partján keríts!

, ráadásul úgy, hogy azonnal csapata legmegfelelőbb emberét választja ki az adott feladatra: köztudomású, hogy Wendauer a legkisebb vörösinges, így a fán a legmagasabbra tud mászni, a Pásztorok pedig a legjobb futók.

Mint a bátor emberek általában, a bátorságot felismeri és méltányolja:

Bátor fiú vagy, Nemecsek, avagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek! […] Én ugyan még nem hívtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hívtam. De hát ha nem akarsz, nem jössz...

A szigetről távozó, víztől csöpögő Nemecseknek dörgő hangon tisztelgést vezényel. A Pál utcában ez a szőke kisfiú a tizedét sem kapja annak a megbecsülésnek, ami itt fél óra alatt jut neki.

Az erőszakoskodást Áts kifejezetten megtiltja. Ha pedig értesül ilyen gyalázatos tettről, azonnal megtorolja, de úgy, hogy ne legyen gúny és széthúzás belőle: a Pásztorok fürdését tilos végignéznie bárkinek is. Saját parancsát magára nézve is kötelezőnek tartja, így ő sem nézi végig. És noha egy önként jelentkező áruló szolgálatait érezhető viszolygással ugyan igénybe veszi, ám akkor, amikor kiderül, hogy az mégsem feltétlenül szükséges, látható megkönnyebbüléssel utasítja el. Az ilyesfajta erények aztán oda vezetnek, hogy Áts képes még olyan emberek esetében is elérni némi javulást, mint a vadállat Pásztorok, akik csak-csak meglátogatják Nemecseket, még ha talán csak parancsra is.

Ez az összehasonlítás aztán elvezethet bennünket a könyv egyik legnagyszerűbb jelenetéhez.

És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először álltak egymással szemtől szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete.

Hogy kettejük közül kinek is van oka lelkiismeret-furdalásra, és kiről tudjuk meg már a legelején, hogy van szíve, ez a fenti fejtegetések után talán döntse el az Olvasó!

Az elemzések, legalábbis azok, amelyeket az általános iskolai és gimnáziumi tankönyvekben lehet elolvasni, meglehetősen felületesen kezelik Arany János balladáját. Ezek szerint, ugyebár, van ez az Edward, aki leigázza a walesieket, aztán nagy-fene gőgösen szemlét tart a tartomány felett. A nép, elsősorban az arisztokraták, a vendég velsz urak behódolnának ugyan, a költők, vagyis a szabad és független értelmiség azonban bátran, sőt vakmerően ellenáll. A zsarnok király ekkor iszonyatos vérengzést rendez, és ötszáz ártatlan bárdot küld máglyára. Az isteni büntetés azonban nem késik, a hazatérő király beleőrül a lelkifurdalásba: a bűnhődése az, hogy folyamatosan hallja a walesi vértanúk énekét.

Ismert az a – természetesen később kitalációnak bizonyuló – történet is, hogy hogyan is született a mű: 1857-ben Ferenc József látogatást tett Magyarországon. Üdvözlő költemény megírására Arany Jánost kérték fel, aki visszautasította a feladatot, helyette megírta A walesi bárdokat, igaz, csupán „íróasztala fiókja számára”. Hiába, Arany sosem volt az a hetvenkedő krakéler, mint az akkor már nyolc éve halott barátja, Petőfi Sándor.

A ballada egyszerre utal a Walesre és egyszerre utal Magyarországra, méghozzá a versformával. Ez a ritmika a legismertebb kelta verselés. Dúdoljuk el a balladát az Auld Lang Syne dallamára, tökéletesen passzolni fog a két szöveg. Másfelől pedig ugyanez a ritmusa a Szózatnak is – megvan hát az egyik párhuzam a kelta walesiek és a magyarok között.

A kelta-magyar ritmikán túl esetleg lehetett más oka is, hogy a költő épp Walest választotta cselekménye színhelyül. Az egyik ok az, hogy a walesi lobogó, a Vörös Sárkány (kymri, vagyis walesi nyelven Y Ddraig Goch) ugyancsak piros-fehér-zöld színű, akárcsak a magyar trikolór. De közrejátszhatott a választásban a walesi nyelv látszólagos rokontalansága is: találkoztam egyszer egy magyarul kiválóan beszélő írrel, aki azt mondta, hogy a skót meg az ír az egymásnak szinte dialektusa, a kymri azonban "kábé úgy rokon nyelv, mint a magyar meg a finn". Vagyis a walesieknek vannak ugyan rokonai (mint nekünk  a finnek, mordvinok, lappok), de azért azok mégis csak távoli, északi népség. Mi, magyarok, afféle kelet-európai velsziekként, lám, még rokonaink által is magunkra vagyunk hagyva.

A magyar vonalra való rájátszás következő, igazán bravúros trükkje a szorosan összetartozó második és negyedik versszak, tehát a király kérdése és az udvaronc válasza.

"Van-e ott folyó és földje jó?/ Legelőin fű kövér:/ Használt-e a megöntözés:/ A pártos honfivér?"

[...]

"Felség! valóban koronád/ Legszebb gyémántja Velsz: / Földet, folyót, legelni jót, / Hegy-völgyet benne lelsz".

A második versszak három szimbóluma, a fű-föld-víz hármas mindenkiben, aki csak egy kicsit is járatos a magyar mondavilágban, a fehér ló mondáját idézi fel. Bizonyára emlékszünk, ez az a mulatságos történet, amikor a honfoglalásra készülő, furmányos magyarok egy fehér lóra cseréltetik el Szvatoplukkal, azzal azzal a bocskoros tóttal az országot. A ballada tehát itt egy jól ismert történetre játszik rá (alludál), Edward szavai az értő olvasóban Magyarországot hívják elő.

Az udvaronc válaszának fő motívumai pedig a korona, a föld, a folyó és a hegy-völgy. A magyar címer motívumrendszerét tekintve a népi hagyomány mindig a négy folyóhoz kötötte a négy sávot, (Duna-Tisza-Dráva-Száva), a három "hegy-völgyet", vagyis a Hármashalmot a Tátra-Mátra-Fátrához, így tehát az udvaronc szavai pedig a figyelmes olvasóban a magyar címert idézhetik fel, jobb oldalán a négy folyóval, bal oldalán a hármashalommal, a kettőskereszt lábánál a koronával.

Az ám, vethetné itt közbe valaki, de ha egyszer a fehér ló mondája van belekomponálva a történetbe, akkor miért nem fehér lovon érkezik Edward, a hódító? A ritmikába tisztán beleillene a fakó szó helyett a fehér, egyáltalán nem törne meg a ritmust!

A fakó ló beemelésével egy újabb, Arany zsenijét dicsérő, már-már posztmodern finomságú utalást érhetünk tetten. Arany János a korabeli visszaemlékezések szerint hatéves korára már ötször olvasta ki a teljes Bibliát. Így aztán nyilván nem volt ismeretlen előtte a Jelenések könyvének hatodik könyve, és annak nyolcadik verse.

És láttam: íme, egy fakó ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt.

Az Apokalipszis negyedik lovasára, a Halálra utal tehát ez a szín, a Halál az, aki fakó lovon érkezik. Arany tehát már itt,  a ballada második sora előrevetíti azt végzetet, ami ugyancsak apokaliptikus lesz, hiszen meg fogjuk látni, hogy a király ítélete után ég földszint az ég, a walesi mártírok pedig dalolva mennek a lángsírba. A keresztény eszkatológia, vagyis a legtávolabbi jövőről szóló misztikus tanítás mindig hangsúlyozza, hogy a világ az idők végén lángsírba fog hullani. Wales tragédiáját itt a költő már-már a végítélethez hasonlítja.

A biblikus utalások a későbbiekben is megjelennek. A három bárd alakját többféleképpen lehet értelmezni, az egyik értelmezés ezek közül lehet akár a bibliai is. A bárdok hármasában e szerint az értelmezés szerint a Szentháromságot lehetne tetten érni: az első, öreg bárd így az Atya szimbóluma, az ifjabb a Fiúé, a legtitokzatosabb harmadik pedig a Szentléleké. Hozzá kell tennünk persze, hogy ennek az érvelésnek az érvényességét némiképpen gyengíti az a tény, hogy a a fehér galamb-metaforát a költő az ősz bárd esetében alkalmazza, holott a fehér galamb éppenséggel a Szentléleket szokta szimbolizálni.

A bibliai utalásokon túl azonban izgalmasabb a ballada lélektani síkját vizsgálni. Vajon ki a bűnös Arany János balladájában? Ez talán a legfontosabb kérdés Arany valamennyi művében.

Könnyedén rávághatnánk, hogy nem kérdéses. Edward, a király. Ugyan ki más is lehetne?

A király bűnössége azonban eléggé korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy azt a hagyományos elemzések állítják.

Hogy leigázta Wales-t? Ugyan miért is ne tette volna? Az a dolga, elvégre angol imperialista – ezt várja el tőle a közvélemény is. Ő angol, tehát kultúrember, a walesi meg nem más, mint egy kelta barbár. A némileg indokolt gőgön túl azonban  idegengyűlölet éppenséggel nincs a királyban, vagy ha van is, könnyed gesztussal túlteszi magát rajta, hiszen egyértelműen honfivért emleget, vagyis honfiaknak nevezi a felkelőket. Lehet, hogy walesi honfiakat ért a kifejezés alatt, akkor ez a titulus nem más, mint a vitéz ellenfélnek kijáró lovagias tisztelet. De ugyanúgy értheti őket akár saját, brit honfitársainak is.

De álljunk csak meg egy pillanatra: miféle felkelőkről is beszélünk tulajdonképpen? Ezt, hogy felkelő, csak mi tesszük hozzá. A figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy Edward egyszer sem nevezi felkelőnek, lázadónak, rebellisnek az ellenséget. Csupán annyit mond ezekről a honfiakról, hogy pártos, vagyis pártoskodó emberek. Pártoskodni pedig kétféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy pártot ütök a törvényes hatalommal szemben. Ebben az esetben Edward nem tesz mást, mint a jog és a törvény szerint jár el. A másik mód az, hogy pártoskodunk egymás között, velszi bánt velszit, az ilyesminek pedig létezik néhány egyéb neve is, úgymint viszály, testvérharc, acsarkodás. Ha ezt a második értelmezést fogadjuk el, akkor pedig a király nem más, mint egyfajta béketeremtő pacifikátor, aki nevető harmadikként bevonult egy egyébként is széthúzó, anarchisztikus országba.

Ráadásul még csak azt sem állíthatnánk, hogy vadállati kegyetlenséggel sarcolná és szipolyozná a köznépet. Ugyan gúnyosan boldog baromhoz hasonlítja a plebset, de hát, tegyük szívünkre a kezünket, egy feudális nagyúr szájából az ilyesmi inkább afféle közhely.

S a nép, az istenadta nép, / Ha oly boldog-e rajt’ / Mint akarom, s mint a barom, / Melyet igába hajt?

Azonban nem szabad elsiklani afelett a tény felett sem, hogy már maga a kérdés feltevése azt sejtteti velünk, a walesi nép boldogsága igenis érdekli a királyt! Azonkívül észre kell vennünk azt is, hogy a walesi földműves, akit Edward felemleget, éppenséggel nem a létminimum határán tengeti nyomorúságos életét. Jóllehet egy pusztító háború után vagyunk, de a paraszt van még annyira jómódú, hogy legyen igába hajtható lábasjószága, ami pedig nem két penny! 

Boncolgassuk tovább ezt a  "ki a bűnös?"-kérdést!

Felvetődhet azt az értelmezés, hogy a walesi nagyurak, Montgomery és a sleppje sem éppen teljesen makulátlanok. Szűkölködni éppenséggel nem szűkölködnek ők sem. 

"Vadat és halat, s mi jó falat / Szem-szájnak ingere, / Sürgő csoport, száz szolga hord, / Hogy nézni is tereh;

írja Arany János. Az természetesen érthető, hogy a legyőzöttek kénytelenek megvendégelni a királyt. Ez a fényűző lakoma, a sürgő csoport, a száz szolga azonban mintha kissé túlmenne a kötelező lojalitáson.

Miről van itt szó? Rongyrázásról? Hízelgésről? Meggondolatlanságról? Tudatos provokációról? A legyőzöttek utolsó büszkeségéről, hogy "Ide nézz, te hülye angol, hát legyőztél, oké, de így mulat egy welszi úr...!". Bármelyikről legyen is szó, valamennyi viselkedésforma hagy maga után némi kívánnivalót. Montgomeryék meggondolatlansága/pökhendisége egyébként abban is tetten érhető, ha megnézzük, hogy ezt a töméntelen mennyiségű ételféleséget mi mindennel öntik is le utána:

"S mind, amiket e szép sziget / Ételt-italt terem; / S mind, ami bor pezsegve forr / Túl messzi tengeren." 

Az urak elhívják a királyt, és kérkedően gazdag lakomával, valamint alkoholos italok elképesztő bőségével fogadják. Mifélékkel is? Hát először is jófajta kelta sört isznak némi whiskyvel megbolondítva (hiszen mi más italt teremne e szép sziget, ha nem sört és whiskyt?), azután erre az egyébként is ütős keverékre nekiállnak pezsgőzni, hiszen a "túl messzi tengeren" lévő ország nem lehet más, mint Franciaország; a bor, mi pezsegve forr pedig, nos, az nem más, mint a francia pezsgő.

(Itt persze az alkoholféleségekkel közelebbi ismeretségben lévő, művelt olvasó rögvest felszisszenhet, hogy ez mekkora sületlenség. Wales leigázásakor a képzeletbeli Edward király nem ihatott pezsgőt, hiszen azt csak valamikor a tizenhetedik század végén vagy a tizennyolcadik század elején kezdte előállítani Dom Pérignon, a derék szerzetes. Arany János azonban nagyon szerette ezeket a viccelődő anakronizmusokat eldugni a műveiben: Toldi Miklós és Bence is tengerit, vagyis kukoricát morzsolgatnak a tűzhelynél, majd’ kétszáz évvel Amerika felfedezése előtt. Arany ennél a résznél, mint annyi más művében, kikacsint a közönségre.)

A király persze berúg, mint az albán szamár, de hát egyrészt angol az istenadta, másrészt túl van egy bizonyára megerőltető hadjáraton. Ráadásul ellenséges vagy legalábbis bizonytalan terület közepén ül, az élete csupa stressz, plusz még valami olyan érthetetlen nyelven karattyolnak körülötte erősen túlöltözött, cifra barbárok, amelyikben olyan szimpla, mindennapi dolgot is, mint például a sör, úgy mondanak, hogy cwrw. Nem csoda, hogy a király egy kissé rátölt.

Az ételekkel és italokkal való hivalkodáson túl van egy másik, ha lehet, még különösebb, még ostobább vagy még provokatívabb húzása ezeknek a walesi nagyuraknak. Ugyan, magyarázza már el nekem valaki, hogy mit keresnek Montgomeryben ezek a forrófejű, nacionalista költők, ezek a bárdok? Igazán el lehetett volna őket dugni valahol, pláne épp azon a napon, amikor  fog vendégeskedni egy másik forrófejű nacionalista, aki ráadásul még csak nem is kelta, hanem egy angol bunkó. Azt pedig illene tudni, hogy egy részeg angol mire képes, láttuk mi már angolt futballmeccs után. Ráadásul ez a fickó nem ám valami rohadék Martin Smith Croydonból! Nem, ő Edward, Anglia királya, akinek a háta mögött éppenséggel fel van sorakozva a világ egyik legütőképesebb hadserege. Olyan hadsereg, amelyik épp a minap bizonyította be, hogy nincs benne semmi kamaszlányos vonakodás, ha arról van szó, hogy esetleg kelta nacionalistákat kell kibelezni. És Montgomery ezzel az emberrel tart egy légtérben walesi költőket!

A király tehát csúnyán elázott. Nyilván érzékeli a sanda pillantásokat. Esetleg ez a parnveü rongyrázás borítja ki csöppet – a ballada olyan műfaj, ami sok dolgot homályban hagy – és a sorozatos provokációra provokációval válaszol. Úgyhogy jöhetnek is a bárdok.

A bárdok figuráját gyakorta úgy szokták értelmezni, hogy az első, az ősz bárd mintaképe Vörösmarty Mihály, a másodiké Petőfi, a harmadiké maga a költő, Arany János. Ebben lehet valami. Az első ének romantikus stílusa, a vér, a fegyvercsörgés, az éj mind-mind Vörösmarty stílusát idézik. Az ifjú bárd szavai valóban idézhetik a fiatalon elhunyt költőt: az elvonuló esti szél, ami ráadásul víz fölött vonul el, és a magára hagyott özvegy egyértelműen előhívják Petőfi egyik kései, káprázatos versét, az Itt van az ősz kezdetűt.

"Kedvesem, te űlj le mellém, / Űlj itt addig szótlanúl, / Míg dalom, mint tó fölött a / Suttogó szél, elvonúl."

Ebben az elégiában Petőfi ír olyat is, hogy lantomat megpendítem – akárcsak egy bárd. A harmadik dalnokról tudjuk meg a legkevesebbet – ez a visszafogottság pedig Arany Jánost idézi. A bárdok fellépésének sorrendje ugyanaz, amilyen sorrendben ezek a magyar költők betörtek az irodalmi közéletbe.

A király elkövette hát a saját tragikus vétségét. A balladának ezentúl úgy kell viselkednie, mint egy jó drámának, ahol is egy (gyakran akaratlan) vétség elkezd kulminálódni, és végül visszafordíthatatlan tragédiába fordul. Nézzük, mi is történik:

Az ősz bárd viselkedése érthető, és le kell szögeznünk, hogy ki is vívhat némi elismerést. Az öreg nyilván szemtanúja volt annak, ahogy a honfitársai elhullanak. Látta a vért, érezte a szagát. És ezek után egy ilyen jöttment tacskó, egy angol király még dicsérő dalt várna. Az öregben nyilván elszakad valami, és vállalja a vártanú hősies szerepét. Sok vesztenivalója nincsen, fél lábbal úgyis a sír szélén áll. Elénekli hát azt, ami ilyenkor elvárható egy patriótától.

A király ebben a pillanatban nyilván kutyaszorítóba került. Egy félig pacifikált területen tett egy diplomatához méltatlan javaslatot. Oké, kissé illuminált állapotban tette, de hát ez mentség. A király kínos érzéseiről csak a kurtán odavetett Máglyára! el! igen kemény" - parancsból értesülhetünk. Úgy tűnik, hogy az a kötekedő vagány, aki alig egy perccel ezelőtt, még velsz ebeket meg hitvány ebeket emlegetett, és a részegek szokása szerint folyamatosan ismételgette önmagát (Ti urak, ti urak), egy pillanat alatt kijózanodott.

Gyengeséget azonban nem mutathat. Egyelőre egyetlen megoldás kínálkozik: az öreged likvidáljuk, és megpróbálunk jó képet vágni a dologhoz.

Ekkor azonban előlép a második bárd, és egy – ha lehet, még durvább – dalt zeng el. Ez a fiatalember pedig több szempontból is szerfelett kérdéses figura.

Egyrészről, ha már volt egy véres háború, ugyan, miért nem ment el ő is harcolni? Talán azért, mert hogy ő nem katona, hanem afféle művészember? Olyasfajta, Walesben nem ritka értelmiségi, aki elválasztja egymástól a politikusi énjét és az írói énjét? Vagy éppenséggel volt harcolni, de túlélte a mészárlást, és most furdalja a lelkiismeret? Esetleg az öreg előző szavait vonatkoztatja magára, azokat, hogy "elhullt csatában a derék"? Ezek szerint az, aki nem hullt el, az hitvány? Mindegyik lehetőségnek megvan a valószínűsége, és az biztos, hogy az ifjú bárd valami miatt nagyon meg akar halni, ráadásul úgy, hogy a hősi halál egy színpadiasan látványos, sőt, már-már beteges módját, a tűzhalált választja.

Az ifjú bárd vitatható személyiségén túlmenően az éneke sem túl fair! Az öreg azokról énekelt, akik meghaltak már. Ezeket az embereket nem fenyegeti a király esetleges bosszúja. Az ifjú énekes szinte felhívja a király figyelmét azokra az ellenzékiekre, akik még itt vannak, a szüzekre, meg a hadiözvegyekre, meg a számos árvára, sőt, még a lakhelyüket is megjelöli, és nem csak úgy általánosságban dalol a túlélőkről. Az ifjú énekes ezzel az erővel akár egy "Milford Hates the King!" feliratú pólóban is bevonulhatott volna az ebédlőbe, és, hát én speciel egy ilyen gesztus után nem igazán szeretnék milfordi polgár lenni.

A király pedig nem szól semmit, csak int. A helyzet menthető lenne. Itt Mongomery és a nemesek is bedobhatnák magukat – nem valószínű, hogy a király ellenkezne.

Így hát vakmerőn (és, figyelem, ez nagyon fontos!) hívatlanul előáll a harmadik. Arany, ez a nyelvzseni, akinek a magyar költők közül tudomásom szerint a legnagyobb a szókincse, pontosan tisztában van a bátor és a vakmerő szavak közötti finom különbséggel! A bátor szó egyértelműen pozitív csengésű. A vakmerő korántsem az.

A hívatlanul pedig ugyancsak kettős értelmű. Lehet, hogy Edwardra vonatkozik, akinek immár eszébe sincs harmadik énekest hívnia. De – ha egy kissé merészebbek vagyunk – vonatkozhat mindenki másra is! Montgomeryre és a sleppjére, a száz szolgára, az ott lévő és az ott nem lévő walesiekre, például a jelenleg ugyancsak kínos helyzetben lévő milfordiakra is. A harmadik bárd azonban mindenki mást semmibe véve jön, és az eddigi felségsértéseket megfejeli még némi blaszfém szakralitással is. Nem úgy lép fel, mint egy dalnok, hanem egyenesen szinte úgy, mint egy pap („ige hallatik”, „átok fejedre”). Az isteni bosszú emlegetésén túl egy füst alatt ráirányítja a király figyelmét a teljes, még életben maradt walesi értelmiségi- és művészvilágra is – az özvegyek, anyák, szüzek és árvák bemártásán már túl vagyunk.

A királynak ezután a hármas provokáció után egész egyszerűen nincs más választása, mint hogy kiadja a rettenetes parancsot. Autoriter ez a tett? Kétségkívül az! De tegyük hozzá, ez a parancs nem más, mint egy kényszerpálya végső állomása. A király személyének pozitívabb megítéltetéséhez pedig hozzájárul a ballada lezáró, harmadik része.

A király ugyanis beleőrül a lelkifurdalásba. Nem egy minden erkölcsi érzék nélküli, érzéketlen vadállattal állunk itt szemben, hanem egy viszonylag érző emberrel, aki nem gyilkol, ha az nem feltétlenül muszáj. Felköttetem a lordmayort, fogadkozik, ha bosszant bármi nesz!, de aztán mégsem kötteti fel, hanem mesterséges módszerekkel (síp, dob, zene, harsona) próbálja meg elfojtani a belülről hallatszó szörnyű éneket. És azt sem írja Arany, hogy a királyt az bántaná, amit a lázadó Wales-szel tett, csörgő fegyvert, haldokló hörgését egyszer sem hallja. Az a cselekedete, a pártoskodók megrendszabályozása, kockáztassuk meg újra, többé-kevésbé helyénvaló volt. Edwardot csupán az zavarja, amit a dalnokokkal volt kénytelen tenni, és ez az eljárás azért okozhat különösen nagy lelki kínokat, mert hogy akarata, szándéka és legjobb meggyőződése ellenére kellett történnie.

Arany soha nem volt forradalmi alkat, Igazából úgy került ő bele a revolúcióba, hogy nem is igen volt más választása. Egyszerűen olyan volt a korszellem, hogy nemhogy illendő, de egyenesen ajánlatos is volt lázadni. Pláne neki, Arany Jánosnak, Petőfi 1846 óta deklaráltan legjobb barátjának. Nem mondhatta azt 1848-ban, hogy rendben, fiúk, csináljátok csak ezt a forradalmat, én maradok annál, amihez értek. Kényszerűségből lapszerkesztést vállalt, de közismert, hogy A Nép Barátját, ezt a forradalmi orgánumot igazából Vas Gereben szerkesztett, és Arany egy idő után teljesen ki is száll a lapból. Petőfi halála érzékelhetően felzaklathatta a költőt, de egy közeli barát halála nem ugyanaz, mint a forradalom bukása, hanem annál sokkal több. Az igazi lírikus alkatnak, mint Aranynak, mikrokozmosza, nem pedig makrokozmosza van. A lírikus mindig személyekhez kötődik, az eszmékhez a politikusoknak valók. A forradalom, a lázadás Aranynál egyébként is groteszk folyamat –gondolunk csak a forradalom remek illusztrációjára, A nagyidai cigányokra.

A walesi bárdok egyáltalán nem forradalmi vers, hanem éppen az ellenkezője. Valójában nem arról szól, hogy mit tegyenek a költők 1857-ben, hanem sokkal inkább arról, hogy mit ne tegyenek. Mert jóllehet szép és színpadias, amit tesznek a bárdok, vakmerő és patetikus, de van benne valami fékevesztetten vad, fanatikus, engesztelhetetlen, és hátborzongató is. Arany bárdjai úgy hősiesek, ahogy egy kamikaze-pilóta hősies, de ne feledjük el, valahol a kamikaze-pilóták is felelősek amiatt az atombomba miatt, aminek aztán végül is jórészt civilek estek áldozatul Hirosimában és Nagaszakiban.  Úgy emlékezzünk Arany bárdjaira, mint olyan értelmiségiekre, akik – vélhetőleg Arany szándéka szerint is – inkább negatív, elrettentő példaként kell, hogy az olvasók előtt álljanak. Hiszen olyan figurák ők, akik egy vérforraló és dicsőséges, de alapvetően vesztes pártütés után a dalaikkal kis híján újabb tűzbe és újabb vérbe ránthatották ezt az alapvetően izgága, fura nyelvet beszélő nemzetet.