Akinek a közelmúltban alkalma nyílt arra, hogy végiglapozza Gotthold Ephraim Lessing Laokoón, vagy a festészet és költészet határairól című izgalmas és gondolatébresztő értekezését, alátámasztja azt az egyébként is mindenki előtt világos és egyértelmű igazságot, hogy a kép és a szöveg közlésmódja némiképp eltér egymástól. Azonban az, hogy a képet le lehet fordítani szövegre, kétségbevonhatatlan tény, hiszen viszonylag pontosan és részletesen el tudom mondani, hogy mit ábrázol egy festmény vagy fénykép.

Fordítva is igaz. Egy epikus mű egy-egy jelenetét könnyedén lehet rajzolni. Magunk is kaptunk olyan feladatot rajzórán, hogy készíts illusztrációt erről vagy arról a meséről, versről, verses meséről – feltéve, persze, ha a rajztanárunkat kellő nyitottság és rugalmasság jellemezte, és megvolt benne a kellő bátorság, hogy elrugaszkodjon a tantervtől.

A modernizmus előtti költők, a romantikusok elképesztően plasztikusan és képszerűn ábrázoltak. Talán azért, mert a kép, egy metszet, egy olajfestmény előállítása akkoriban lényegesebben drágább volt, mint a szövegé. Ez a vibrálók, eleven és éles képszerűség aztán odáig vezetett, hogy a kor kvázi hivatalos festészete és szobrászata, az akadémizmus kifejezett szorgalommal illusztrálta saját korának irodalmi alkotásait. Meg kell jegyeznünk azonban, a képek esztétikai minősége vagy pláne az írott szöveghez való hűsége, illetve a történelmi tényekhez való hitelessége erősen megkérdőjelezhető.

Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és főképpen persze Arany János láttatnak. Leginkább talán Arany láttat, aki saját maga pedig annyira szeret elrejtőzni a világ elől. Arany úgy használja a tollat, mintha valami kamera volna. Egy-egy sora olyan pontos és annyira behatárolt, hogy akár egy storyboard, más néven képes forgatókönyv egy-egy kockája is lehetne.

A Toldit kifejezetten jó mulatság illusztrálni. Tapasztalataim szerint a tehetségesebb gyerekek és a nyitott felnőttek kedvelik is ezt a feladatot, csak hát néha hajlamosak abba a hibába esni, hogy nem azt rajzolják le, ami a szövegben van, hanem inkább azt, amit látni szeretnének. Ennél persze csak az a kínosabb, ha magát hozzáértőnek és szakértőnek kikiáltó valaki próbál illusztrálni egy Toldi-féle remekművet, aztán szintén nem ügyel arra, hogy kövesse a szerző egyértelmű utasításait. Egy Arany-képregénynek én nagyon elkötelezett híve vagyok, feltéve persze, ha a szerzőben megvan a kellő szakmai és művészi alázat, és egyetlen mozzanatában sem változtatná meg Arany János ötleteit. Hiszen ha Arany egyszer azt írta, hogy

Pedig még legénytoll sem pelyhezik állán.

akkor ugyan már, Toldi legyen csupasz képű, legyen a képe olyan neki, mint a babapopsi, és ne viseljen olyan dús bajuszt, mint valami goromba, vaskosan középkorú, fideszes házelnök – márpediglen például ebben a kötetben Toldi Miklós efféle arcszőrzettel dicsekszik, már ha az ilyetén arcszőrzet egyáltalán bármilyen dicsekvésre okot adhat. A fenti kép, ami a Daliás Idők című rajzfilmből való, elsőre nem tűnik elhibázottnak – aztán alaposan szemügyre vesszük. De hát ember, kiáltunk fel megrökönyödve, ha Arany egyszer tisztán és világosan azt írta, hogy

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

akkor Toldi itt ugyan miért áll lábszárközépig dudvában és muharban, és pláne hol vannak a szolgák, meg a kuvasz, meg az ökrök? Ha az első versszakban Toldi

Széles országútra messze, messze bámul,

mint ahogy az írva vagyon, akkor az az országút legyen bizony széles és messzire nyúló, ne pediglen egy ilyen girbegurba kis ösvényecske, mint ezen a képen!

Aranynál ugyanis minden apró részletnek helye és célja van. Miklós arcszőrzete a későbbiekben komoly, szimbolikus jelentőséggel fog bírni. A trilógia további két részében, a Toldi szerelmében és a Toldi estéjében a költő többször is megemlíti hőse dús, hosszú, idős korában derékon túl érő szakállát. Arra a következtetésre kell tehát jutnunk, hogy ha a későbbiekben a sűrű szakállnak lesz jelentősége, akkor a kezdet kezdetén a hangsúlyozottan legénytoll nélküli ábrázatnak is van.

De ne vágjunk a dolgok elébe, maradjunk egyelőre az keletkezésben és történetmesélésben legkorábbi műnél (Toldi, 1846), és haladjunk versszakról versszakra! Olykor időzzünk el egy-egy rímnél, sornál, képnél vagy akár szónál, szedjük darabokra, cincáljuk szét, ízlelgessük, mint a jó bort, és hagyjuk, hogy felfedje a titkait!

Az indító kép, a megalapozó beállítás (establishing shot) valóságos klasszikus. Nagytotálban látjuk a napot az ég tetején, akárcsak a már tárgyalt  János vitézben, ahol is

Tüzesen süt le a nyári nap sugára...

A nagytotál bevett filmes technika, az amerikai filmeknél már-már kötelező elem: gondoljunk akár a Csillagok háborújára, vagy megannyi westernre! A kamera aztán lefelé mozdul, daruzik, és mutatja a mezőt a tikkadt szöcskenyájakkal. A kép sárgás-szürkés, színtelen, fakó:

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

A vadnyugati párhuzamot nem véletlenül hoztam fel. Meggyőződésem, hogy a nagy Sergio Leone szegről-végről ismerte a magyar kultúrát. Az szinte biztos, hogy valamikor látta a Fábri Zoltán-féle Pál utcai fiúkat, és tisztelettel át is vett belőle egy beállítást. A Fábri-féle feldolgozásban Csónakos először egy társzekér tetején lévő székben ülve tűnik fel – lásd az alábbi bejátszásnál 2:20-nál. 

Ez a kép kísértetiesen hasonlít a gengsztereposzban arra, amikor Noodles és a haverjai Max Berkowiczcsal találkoznak  – ebben a videóban a kép 47:31-nél van. Gondolom, Leone belenézett az 1969-es (és nem mellesleg Oscar-díjra jelölt) filmbe, és megmaradt benne a jól eltalált jelenet. Na most, ha viccelődni akarnék, akkor azt kockáztatnám meg, hogy a Volt egyszer egy Amerika leforgatása előtt Ennio meg nyilván Arany Jánost olvasott. Ez, persze, feltehetően légből kapott állítás volna. Pusztán arról lehet szó, hogy a nagy emberek, a géniuszok néha ugyanarra a gondolatra jutnak.

A vadnyugati klasszikus első jelenete kietlen, üres tájon, napégette préripusztán indul. Mellette nem országút, hanem sínpár fut a messzi távolba. Három rossz arcú cowboy érkezik a vasútállomásra. A filmtörténet egyik leghosszabb nyitó jelenetében több, mint hét percen át igazából nem történik semmi, csak ég a napmelegtől a kopár szik sarja, és idegesítő hangokat hallunk.

Egy légy zümmög.

Vízcseppek csöppennek egy kalap karimájára.

Egy borostás gengszter idegesítően ropogtatja az ujjait.

Arany János hangmérnöknek sem lett volna utolsó. Ha gondolatban nem csak végignézzük, hanem végig is hallgatjuk a Toldi első énekét, azt tapasztaljuk, hogy borzalmasan idegesítőek a hangok. Javaslom, olvassák végig az első négy versszakot, lassan él komótosan, mintha egy Leone-filmet néznének, és koncentráljanak a hanghatásokra!

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.

Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

A harminckét sorban tikkadt szöcskenyájak (ciripelne), tíz tizenkét szolga hortyog, a szerencsétlen ökrök szomjasan delelnek (és bőgnek panaszosan), bögölyök (zümmögnek, a vérző szarvasmarhák pedig nyilván csapkodnak a farkukkal, ha egyszer a bögölyök hadával háborúra kelnek), és (lihegve) nyelvel a kuvasz is. Van itt ciripelés, hortyogás, bőgés, zömmögés és csapkodás és lihegés, a lihegést csak még inkább felerősíti a hadával háborúra alliteráció. Van ez legalább olyan idegesítő, mint Morricone nyikorgó ajtaja, ropogó ujjai, kereplő szélkereke, csöpögése és zümmögő legye. És ha ehhez még egy óriási, vérszívó szúnyogot is odaképzelünk...

Ha a film és a költemény közötti, meghökkentő párhuzamokat még tovább akarnám sorolni, akkor felhívnám a figyelmet az imént olvasott negyedik versszak utolsó négy sorára:

Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

Tehát a szél motívuma (Leonénál kelepelő szélkerék) és a mozdony motívuma (hiszen mi más is volna egy füstokádó, nagy kémény, ami szalad?) megjelenik mindkét alkotásban. Arany több alkalommal elrejt a műveiben efféle anakronizmusokat.

A bosszantó hangok és a késeltető szerkesztés (retardáció) miatt nő, nő, nő a drámai feszültség, egyszerűen muszáj, hogy egyszerre kirobbanjon. A filmben feltűnik Harmonica, rövid párbeszéd hangzik el, és golyót kap három gengszter. A költeményben szintén fegyveresek fognak feltűnni, a feszültség tovább fokozódni, és muszáj lesz, hogy valaki öljön. Meglátjuk, fog is.

Hadd hívjam fel még egy meghökkentő párhuzamra a figyelmet. A Leone-klasszikus számos káprázatos bemondása és párbeszéde közül idézném a következőt:

    Harmonica: And Frank?

    Snaky: Frank sent us.

    Harmonica: Did you bring a horse for me?

    Snaky: [Chuckling] It looks like we're... it looks like we're shy one horse!

    Harmonica: You brought two too many. [Harmonica shoots the three henchmen dead]

A Toldi majdani párbaj-jelenetében (10. ének, 13. fejezet) szinte ugyanez ismétlődik meg. Toldi Miklós és a cseh Mikola egyszerre érkeznek a Margit-szigetre, külön-külön csónakon. Toldi pedig visszarúgja az egyik lélekvesztőt a budai partra. Majd, amikor a cseh vitéz megkérdezi, hogy ugyan miért is cselekedte ezt az ismeretlen magyar, a rejtélyes idegen majdhogynem ugyanazt válaszolja, mint a filmen Harmonica:

„Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,
„Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”

 Az előre- és hátrautalás Arany Jánosnál hihetetlenül bonyolult és összetett. Már-már a homéroszi eposzokra, Vergilius Aeneisére emlékeztet, ahogy a vissza-visszatérő képek jelentései egymásra játszanak, kiegészítik és továbbviszik egymást.

A Toldi nyári képpel indul, akárcsak a Toldi szerelme. A záródarabnak, a Toldi estéjének az első sora az őszt idézi:

Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,

Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,

És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

 , a trilógia legeslegutolsó sora pedig az, hogy

S elborítá a sírt új havával az ég.

Vagyis a szalontai géniusz az ég tetején lévő nyári naptól eljut a jéghideg, téli sírig.

Amikor Miklóst először pillantjuk meg, akkor Arany egy költői képpel írja le, meg nem mondanám, hogy metafora vagy hasonlat-e. Ez a kép is visszatér majd az trilógia végén.

Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.

Egy halomba ütött fát látunk, amelyen keresztben áll egy másik fadarab (petrencésrúd, vendégoldal). Egy kereszt alakú tárgy meredezik az átalútnál. Ráadásul egy halomba ütve.

Ugyan  kiben ne idézne fel ez a kép egy út menti feszületet, vagy egy sírkeresztet? Toldi ugyan hatalmas, de még csak gyerek. A kép, amit Arany itt alkalmaz, előre jelez egy teljesen felesleges életet. Minden lehetősége meglenne arra, hogy sikeres legyen. Erős. Gazdag. Jó családból való. Azonban mindezzel mit sem tud kezdeni. Hosszú, dühös, mogorva és eltékozolt élete során semmit nem fog tenni, aminek nyoma maradna. Akár már most fekhetne a sír alatt. A Toldi-trilógiája egy eltékozolt, tipikus magyar karakter rajza. Meggyőződésem, hogy Arany ezt a fiút – hasonlóan a Wales-i bárdok esztelen, színpadiasan hősies fanatikusaiig – negatív példának akarta elénk állítani. Az elvetélt sorssal kapcsolatban ideidézném Faludy György találó szavait a Pokolbéli víg napjaim című anekdotagyűjteményből:

Csak az öt esztendő alatt, melyet külföldi egyetemeken töltöttem, kezdtem ráébredni, hogy nézetem a magyar környezet és neveltetés függvénye. Csak akkor vettem észre, hogy kedvencem és nyelvi gyönyörűségem, Arany Toldija a lehető legjobb fordításban is megkésett eposz egy erős és buta emberről, kinek sorsa a XX. században Nyugaton senkit sem érdekel, vagy hogy másik kedvencem, a Szeptember végén a nyugati olvasóknak szentimentális maszlag, a sírjából a fejfára akasztott özvegyi fátyolért feljövő halottal.

De vissza Aranyhoz! Felbukkan Laczfi Endre, a nádor kevély hada élén, aranyos ruhában, sárga harci ménen ülve, és odaveti a bambán álló, nagydarab fiúnak a már-már szállóigévé váló kérdést:

Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?

Toldi rettenetesen zokon veszi ezt a megszólítást. Pedig, ha belegondolunk, túl sok oka nincs rá.

Ha a mai viszonyokba helyezzük a jelenetet, akkor valahogy úgy kellene elképzelnünk, hogy a Terrorelhárítási Központ páncélozott harci járművei jelennek meg egy komótos, vidéki építkezés mellett. Tíz-tizenkét melós heverészik az árnyékban. A betonkeverőbe lassan belediffundál az anyag. A generátor feleslegesen zümmög. A nap tűz az égen. Egyetlen melós, ránézésre afféle teddide-teddoda hülyegyerek, afféle falusi izompacsirta álldogál ott, mészfoltos kezeslábasban, de az se dolgozik ám, csak bámul maga elé, szerszámmal a vállán, és anélkül, hogy észbe venné, úgy bámulja a kommandósokat,

Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.

Ugyan már, mire is gondolhatna az osztagot vezető parancsnok? Sejthetné, hogy ez a tűző napon álldogáló, szófukar srác valami helyi oligarcha dúsgazdag özvegyének a másodszülöttje? Sőt egyenesen ő a művezető, és a henyélő melósok mind alá tartoznak? Arról a sihederről, aki annyira hülye, hogy még csak le sem ül, amikor az összes kolléga éppen munkaszünetet tart, és ahhoz is gyagyásnak látszik, hogy a szerszámot lerakja, ráadásul totál beszédképtelen – vegyük észre, az első énekben egyetlen szót sem szól! – bajos volna ilyesmit feltételezni.

Azt meg pláne nehéz feltételezni, hogy Toldi a származására utaló, módosabb ruhában menne ki szénát rakodni. Már csak ezért is bosszantanak azok az illusztrációk, amelyek Miklóst valami ilyesféle gúnyában ábrázolják.

Laczfitól sem vehetjük zokon, hogy a paraszt szóval él. Ez nagyjából olyan titulus, mint ha ma az öcsi szót vetné oda egy útbaigazítást kérő sofőr az út szélén álldogáló segédmunkásnak. Nem éppen megtisztelő formula, de bizonyos kultúrkörökben akár joviális, barátságos szóhasználatnak is lehet tekinteni.

Ha pedig az imént Toldi Miklósról úgy szóltam, mint tipikus magyar férfiúról, akkor érdemes megfigyelni, hogy hogyan is ábrázolja Arany János egy magyar erőszakszervezet tipikus vezetőjét! Hát senkinek sem tűnik fel, hogy az ország legfőbb hadura, a nádorispán, a király helyettese egészen egyszerűen eltéved saját területen?!? Ha egy stratéga ennyire béna békés körülmények között, akkor vajon mire számíthatunk majd háborús körülmények között?

Arany, mint az köztudomású, a Toldi ötletét egy bizonyos Ilosvai Péter históriájából, a Toldi Miklós históriájából vette, és a trilógiát ebből a műből, valamit a történelmi forrásokból kiindulva formálta meg. A nádor, Laczfi Endre (Ilosvainál András) már a históriában is eltéved:

Nemsokára Laczfi András jő Budára,
Erdélyből indula Lajos udvarába,
Az uton mentében Váradot haladá,
Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.

Ott egy általúton hogy ő mégyen vala,
Véletlenül utát elvesztette vala,
Egy rakodó szénaszekeret lölt vala,
Toldi Miklós kezében nyomtató rúd vala.

A magyar fegyveres erők ilyetén koordinációs zavarai, úgy tűnik, már 1574-ben sem leptek meg senkit. Arany, teljes joggal, benne is hagyta ezt a remek jelenetet a műben, pedig más jelenetekkel egészen szabadon bánt. A nagy művek közös jellemzője az, hogy valamennyi történelmi helyzetben hitelesnek bizonyulnak. Én sem véletlenül a TEK harcosait hoztam fel példának az imént.

Toldi, meglepő módon, nem Laczfira orrol meg a tiszteletlen megszólítás miatt. Arról, persze, szó sem lehet, hogy esetleg saját magát hibáztassa amiatt, hogy ilyen kellemetlen félreértés sújtja. Ha freudista irányba akarunk elkóborolni, akkor mondhatnánk azt is, hogy okolhatná esetleg a túlzott anyai szigort is. Hiszen mit keres ő itt egyáltalán? Tagbaszakadt, bivalyerejű nemesember, az isten is harcosnak teremtette! De nem, Toldi Miklós szerint a fő ellenség, minden baj okozója a saját bátyja, az álnok Toldi György, a rókalelkű.

Mert vitéz volt apja; György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyüjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.

[...]

„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkü bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?

Én paraszt? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.

Azért ebben is van valami sajátosan magyar. Ez a viselkedés, mondhatni, hungaricum. Miklósnak igazából nem az a baja, hogy ő maga nem sokra vitte, és kénytelen itthon rohadni. Sokkal inkább azon füstölög, azon fő magában, sőt, azon gondolkodik (!), hogy másnak, ebben az esetben a saját bátyjának milyen jól is megy. Ez, nagyjából, a jó öreg dögöljön meg a szomszéd tehene-effektus.

Toldi ekkor a petrencés rudat véginél ragadja, és valami sajátságos, XIV. századi GPS-ként mutatja a nádorispánnak és mind egész hadának, hogy merre is van Buda:

Nádorispán látja Toldit a nagy fával,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat,
Amellyel mutatja e suhanc az útat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!

No, és itt az első nagy lehetőség, amit Toldi elszalaszt. Lesz még jó néhány a hosszú, eseménydús és totál felesleges élete során. Ez a siheder most, aztán férfiként és öregemberként is mindig vagy túl későn, vagy túl korán, vagy rosszul dönt. Ha ugyanis ebben a pillanatban, ahelyett, hogy továbbra is valami katatón afáziába süllyedne, inkább egyenesen ránézne Laczfira és a legényeire, és odavetne valami olyasmit, hogy

Dejszen téved az úr: bár külsőm csalóka
Nemesember volnék születésem óta.
Testvérem Toldi György, a király barátja,
Nos, annak vagyok én a kisebbik bátyja.
Ő Budán henyél, míg én a béresekkel
Dolgozok egy sorban, ahogy jő a reggel:
Pedig szívesebben mennék én csatára:
Oly legénynek, mint én, ott lehet nagy ára!

, akkor nem kérdéses, hogy Laczfi és hada örömmel tenne egy kis kitérőt, és a hadat Nagyfalu felé fordítva megkeresné a fiatalember szülőjét és/vagy törvényes képviselőjét (szerencsénkre mindkettő éppen ott tartózkodik), hogy felajánljanak a srácnak egy biztos és kifizetődő karrier-lehetőséget. Toldi azzal az akrobatamutatvánnyal, amit az imént produkált, átment a felvételi vizsgán: az egyetlen akadály a – tévesen feltételezett – nemtelen származás volna csupán:

Elvonul a hadnép hosszu tömött sorban,
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”

A had azonban elvonult, Miklós pedig hazaindul. A tíz-tizenkét szolga marad, az ökrök tovább bőgnek, a kuvasz nyelvel. A hőség őrjítő, a feszültség már-már az őrületig fokozódik. A fékezhetetlen dühkitörést borítékolni lehet.

És következik a négy befejező sor. Egy-egy jelenet záróképe előreviszi a cselekményt, és a jó filmekben fenntartja az érdeklődést. A filmnyelv ezt a hatást suspese-nek nevezi.

Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.

A komor bika elsőre egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, mint ahogy elsőre minden nagy mű egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik. Persze, Toldi erős, mint egy bika, és vad is. Férfias és bősz. És naná, hogy komor: ugyan melyik nemesifjú ne volna az, akit az imént nevezett parasztnak az ország nádora?Aki azonban járatos egy kissé az állattenyésztésben (vagy ismeri annak a frazeológiáját), az tudja jól, hogy mire is való volt a herélés gyakorlata. Arra, hogy az adott állat hímjének megőrizzük a testi erejét, de az állat elveszítse a hímekre jellemző vadságot. Ha a herélést időben és helyesen végezték el, úgy a csődörből paripa, a bikából ökör, a kanból ártány lett.

Megesett azonban, hogy a műtétet vagy rosszul, vagy túl későn végezték el. Az eredmény ilyenkor csúfos eredménnyel járt. A szerencsétlen állat ugyanis elvesztette a nemzőképességét, ám megőrizte szinte korlátozhatatlan vadságát.

Az állattenyésztésben a rosszul kiherélt, tehát meddő, ám féktelenül vad bikát nevezték komor bikának vagy komorbikának. Aki nem hiszi, írja be a keresőablakba (próbáltam beilleszteni linket, de nem valami miatt nem engedi a rendszer).

A hármas hasonlat másik két tagja sem kevésbé figyelemre méltó. Az éjféltől elvárnánk, hogy ne barna legyen. A barna valahogy a romlást, a rothadást idézi. Persze, tudjuk jól, hogy a barna sokáig a sötét szinonimájaként élt, lásd Csokonainál Az Álomról első mondatát (amely mű nem egy vonása, ha jól megfigyeljük, vissza fog ám köszönni később!):

Jőn az álom, ’s mindent pihenésre hajta:
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Bé boritja véle a’ földet ’s az eget
Alóla altato mák olajt tsepeget
Mellynek hűss balsama a’ benne feredett
Szem héjjaknak édes nyugovást engedett.

Arany János persze élhetett régies kifejezéssel. Gyakran tesz ilyesmit. A régies vagy tájnyelvi szót olykor magyarázattal, lábjegyzettel is ellátja. Azt hiszem, itt azonban nem puszta archaizálásról van szó. A mű más helyén (Toldi 4. 3.) az éj szimplán sötét. Az ötödik énekben (5. 1.) megszemélyesítés írja le az éjszakát,

De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba vonta,

, és Arany itt nem késlekedik lábjegyzetben megmagyarázni, hogy mi a bakacsin. A Toldi szerelmében (3. 35) az éjfél jelzője öreg. A barna egyszer sem kerül elő többet. Megkockáztathatjuk tehát, hogy az 1846-ban már szokatlan jelző itt az éjfél, vagyis Toldi szokatlan, tehát nem-egészséges voltát hivatott kifejezni. Egy tisztességes éjfél legyen fekete vagy sötét!

A vadkan-hasonlat képi síkja mellett a fogalmi sík szintjén ott áll az árulkodó veszett jelző. Nem kell ahhoz állatorvosnak lennünk, hogy tudjuk, a veszettség bizony egy súlyos, a hordozójára feltétlenül halálos, a környezetére pedig legalábbis életveszélyes betegség. Tehát három sorban három szokatlan, elhibázott, fertőzött jelenség sorjázik egymás után. Jelző nélkül a bika, éjfél, vadkan három férfias, félelmetes jelenség volna ez. Ezekkel a jelzőkkel azonban Toldi, akire a képek vonatkoznak, sokkal inkább beteges és ijesztő. Búcsúzóul pedig, többé-kevésbé híven az első énekhez, idézzük fel egy idevágó képpel az utolsó két szót is: vas kezében.

Nem könnyű óvodásnak lenni. Pláne általános iskolásnak.

Akinek gyerekként el kell olvasnia a Kincskereső kisködmön című rémmesét, és lelkiismeretesen át is rágja magát rajta, az nagy valószínűséggel meglehetősen frusztrált felnőtté cseperedik. Ebben a regény-féleségben először is torokgyíkban meghal a húgocska – tisztán emlékszem, az én húgocskám egy éjszakát átsírt, miután elolvasta ezt a fejezetet. Aztán szívrohamot kap az apa, miközben ajándékot készít a fiának. A kis Márton, a főhős tőrőlmetszett pechvogel: egyetlen szerencséje, hogy legalább nem nyomorék, mint a kis bicebóca. Igazából, mire az ember a végére ér ennek a szintén Tarr Béla kamerája után kiáltó műnek, arra a bizarr következtetésre jut, hogy tulajdonképpen az öreg, bűbájos Küsmödi járt a legszerencsésebben, mert legalább meggazdagodott. Igaz, hogy előtte magára robbantott egy egész szénbányát, így nem igazán élvezhette a hirtelen jött vagyont, de az egész mű ismeretében még ez is sikersztori.

Hasonlóan nyomasztó pszichotriller a Légy jó mindhalálig. A kalap ott marad a parkban, a reskontó részben elvész, részben ellopják, Pósalaki bácsi vak, a főhős, Nyilas Misi szánalmasan középszerű, Bella kisasszony ellenben ócska ringyó, és mindezen felül még a pakkot is megeszik. Ennyi nyomorúság után tulajdonképpen kifejezett optimizmusra adhat okot, hogy a főhős legalább megfogalmaz egy épkézláb és előremutató gondolatot, jelesül, hogy 

Én nem akarok debreceni diák lenni tovább!

ami a maga kissé negatív módján legalább építő jellegű, jövőbe mutató elhatározás. Móra Ferenc előbb említett pszichotrillerének zárómondata ezzel szemben az, hogy

A szeretet az élet.

, ami azon felül, hogy az égegyadta világon nem jelent semmit, még gyomorforgatóan émelyítő is.

Nem állunk sokkal szerencsésebben a versek nagy részével sem, amiket gyerekkorunkban vagyunk kénytelenek végigolvasni, megtanulni, pláne elszavalni. Mórának és Móricznak egyaránt szívszorító gyerekkora volt, és rajta is hagyta a nyomát a későbbi munkásságon rendesen. Nehezen szabadulok azonban attól az érzéstől, hogy ha összeadjuk és hatványra emeljük mindama szomorúságot és félelemet, amit ők ketten kisgyerekként átéltek, akkor is csak alulról fogjuk karcolgatni József Attilát. Móra ugyan mélyszegénységben élt, de legalább szerették a szülei. Móricz sorsa az övénél is keserűbb volt: de hát neki is ott ott voltak a szülők és a család, akikre azért a bajban lehet számítani.

Szegény József Attilának ellenben soha nem volt apja. Pőcze Borbála így aztán elég ambivalensen állt hozzá a férfiakhoz, és a frusztrációját a kisfiúra is kiterjesztette: hiába, no, akit egyszer a kígyó megmar, az a gyíktól is fél. A kis József Attila először 1914-ben próbált öngyilkos lenni, kilencévesen, amiből később egy novella is születik. Ha igaz, így történt a dolog, József Attila, mint minden költő és irodalmár, hajlamos kissé a lódításra: de van olyan vélemény is, hogy akkor próbált végezni magával, amikor a Mama kis híján agyonverte, holmi megevett bukták miatt – erre legalábbis utal a Szabad-ötletek zavaros, kusza jegyzékében a költő.

nem én tettem / jaj istenem mit csináltam / elolvassa-e / rájön-e / én ettem meg a buktákat / szamár kölök / mindent szabad / semmit se tudsz

A kisfiú és Pőcze Borbála viszonyát finoman szólva sem a bensőséges szeretet jellemezte, maximum a szeretetvágy az egyik, a gyermeki oldalról. Mielőtt rátérnénk a mai témánkra, vessünk egy röpke pillantást egy másik József-vers, a Kései sirató első négy sorára. Elég jól kifejezi, hogy mit is gondolt József Attila a Mamáról.

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.

Harminchat fok éppen hogy nem betegség, hanem egészség. Aki harminchat fokos lázban ég, az egészséges. Az egészség, tehát maga az élet, ha végigvisszük a metaforát, a vers szerint betegség. Az író és pszichiáter D. R. Laing közismert bon mot-ja szerint pedig

Az élet nemi úton terjedő betegség, a halálozási aránya száz százalék.

József Attila ugyanabban a betegségben, az életben szenved, amiben az anyja is. Vagyis hát az csupán szenvedett, hiszen a Mama már nyugodtan fekszik a halál oldalán. Na most gondoljunk bele, hogy mely foglalkozás vagy milyen viselkedés képviselőit is nevezünk könnyű lánynak. Vagy gondoljunk bele abba, hogy a lenge szó egyik jelentése csapodár, könnyelmű, csélcsap. Ki az a személy, akit egyesek csak úgy odaintenek magukhoz: és mit is csinál ez a lenge nőszemély, ami után ki szokás nyújtózni valakinek az oldalán.

Legyünk őszinték: József Attila itt egész egyszerűen prostituáltnak titulálja az anyját. A metaforát úgy tudjuk feloldani, hogy anyám, te ribanc, megfertőztél az élettel, és nem voltál hajlandó ápolni: de legalább a Halállal végre sikerült egy jót szerelmeskedned.

Ezek után kissé kínos, hogy amikor az óvodában és általános iskolában eljön május vasárnapja, szinte törvényszerű, hogy fehér ingbe és sötét nadrágba (lányok esetében blúzba és szoknyába) öltözve el kell szavalni a világirodalom egyik legnyomasztóbb költeményét, a Mamát.

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

 Ha vizualizáljuk a költeményt, akkor azt látjuk, hogy egy férfiú sétál majd meg-megállva, mert nyilván elgondolkodik. A kép itt vált, fade-off, és ott is vagyunk a múltban. A férfi most kisgyerek, ordít és toporzékol. Az anyja azonban ügyet sem vet rá. Nem szidja. Még csak rá se néz. Hanem megy- megy fel a nyikorgó lépcsőn a padlásra.

A következő vágásban képzeletünk gyöngyvásznán békaperspektívából (hiszen a magosba szállnak, tehát mi értelemszerűen lejjebb vagyunk, gyerekmagasságban) ruhákat, lengő és suhogó, fényes ruhákat látni. Majd ismét fade-off, vissza a jelenbe. A férfi felnéz az égre, és ott a fölé tornyosuló, óriási Mamát látja, amint szürke haja betölti az látóteret.

Ha ezt a vizualizációs technikát választjuk, amikor szöveget elemzünk, meghökkentő élményben lehet részünk: beugrik egy valamikor látott film. Ezek az asszociációk szabadok és általában teljességgel véletlenszerűek, így óvatosan kell kezelni őket. A Woody Allen művészetében járatos olvasók azonban nyilván egyetértenek abban, hogy az utolsó snitt kínosan emlékeztet a brooklyni mester egy korai zsengéjére, az Ödipusz, mi fájra.

No, igen, megint a jó öreg ödipális-vonal, ami a Kései siratóban is felbukkant: de, ahogy arra felhívtam a figyelmet, csak óvatosan a párhuzamokkal! Hiszen az itteni a mamával (vagy ragaszkodjunk inkább a jól bevált, jiddis szóhoz, a máméhoz) éppen az a baj, hogy túlságosan sokat beszél, és túlságosan sokat törődik (és törődött!) a felnőni akaró, de felnőni képtelen, szemüveges ságeccel. Mégis fennáll egyfajta paralellizmus, ami abban ragadható meg, hogy a filmbéli Sheldon Mills (Allen) épp azért nem tud felnőni, mert hogy az anyja mindig túl sokat foglalkozott vele; a mi félrománunk, József Attila tragédiája ellenben abban rejlik, hogy az anyja soha nem foglalkozott vele. Woody Allen filmje ezért tragikomédia. József Attila tizenhat sora pedig ezért vérfagyasztó, hitchcocki horror.

Az ötlet persze nem nekem jutott eszembe. Egyszer a tízéves fiammal mentünk le a pincébe, talán a bicikliket vittük le, vagy hoztuk fel, nincs jelentősége a dolognak, és a fiam egyszer csak megkérdezte, hogy mi az a nagyon félelmetes film, amiben van egy bácsi, és van az anyukája, és az anyuka mindig azt mondja, hogy ne menjenek le a pincébe. Én meggondolatlanul rávágtam, a tanáremberekre olykor jellemző fensőbbséges, kissé kioktató modorban hogy

Az nem film, hanem vers. És nem pince, hanem padlás. És nem az anyuka nem akar lemenni, hanem a fiú szeretne felmenni.

A fiam egy pillanatra eltöprengett, aztán megrázta a fejét, és komoly arccal megismételte, hogy biztos, hogy filmről beszél. Együtt néztük meg, már elég régen. És az anyuka, állt meg a fiam a lépcsőn, még így kiabál is, nagyon félelmetes hangon, és utánozni kezdte a lépcsőfordulóban, hogy

Tegyél le, Norman! Tudok én járni! Nem szeretem a pincét!

 Én pedig abban a pillanatban kapkodni kezdtem a levegőt, hogy nahát, ugyanazok a képek és motivumok, a lépcső, a fent és a lent, az anya és a fiú, a múlt és a jelent tisztára megvan a Psychóban is, ebben a szinte megugorhatatlan klasszikusban is, és megvan a Mamában is.

József Attila és a néhai Pőcze Borbála viszonya (legalábbis ebben a versben) kínosan emlékeztet Norman Bates és a jobblétre szenderült Norma Bates viszonyára.

És akkor fogjunk bele a Mama részletes elemzésébe:

Már maga az első két sort megtörő enjambement elbizonytalanít: megtorpanunk és újra elindulunk. Ugyanennyire frusztrál, hogy első hallásra nem lehet eldönteni, az időhatározó (mindig) melyik igéhez, melyik cselekvéshez tartozik. Mindig gondolok, vagy mindig meg-megállva. Persze, ha elolvassuk a kinyomtatott változatot, az ortográfia segít. Az versszöveg azonban, ha csak a fülünkre hagyatkozunk, homályos (ha egy erőltetett hasonlattal akarnám befejezni ezt a mondatot, azt írnám, mint egy padlásfeljáró vagy egy pincelejáró). Kétértelmű az is, hogy ki az, aki meg-megáll: a Mama, vagy a beszélő, a huszonkilenc éves költő? A föld alatt rothadó, kelmeként széthulló Pőcze Borbála és az állandóan szuicid gondolatokkal vívódó, élőhalott József Attila egybeolvadnak, szinte eggyé válnak, ugyanúgy, mint Norman és Norma Bates. És ha már az ortográfiánál tartunk: nekem a hideg futkározik a hátamon attól is, hogy József Attila hosszú í-vel írja a mindig szót, amit pedig kultúrember nemigen tesz. Egyetlen más versében sem művlet József Attila ilyen barbárságot.

A második versszak feloldhatatlan logikai ellentmondással indít.  A költő azt állítja, hogy

Én még őszinte ember voltam.

Ez a kijelentés ilyen formában nem más, mint a híres Epimenidész-paradoxon. Vagyis ha a krétai Epimenidész kijelenti, hogy

A krétaiak mindig hazugok („Κρητες αει ψευσται”)

, akkor észrevehetjük, hogy rögvest logikai ellentmondásba boncsolódunk. Ha ez az állítás ugyanis igaz, akkor Epimenidész, aki ezt a kijelentést teszi, legalább egyszer igazat mondott, tehát a nem igaz az, hogy a krétaiak mindig hazudnának. Ha azonban itt hazudik, akkor... de nem játszom végig a lehetőségeket, akit érdekel az ilyesfajta szellemi zsonglőrködés, ezen az oldalon részletesen utána nézhet. Ami József Attilát illeti, ha ő magamagáról azt állítja, hogy még őszinte ember volt, akkor ebben implicite az van benne, hogy most már nem őszinte ember, következésképpen mindama állítás, amit tesz, jelesül, hogy meg-megáll, gondolkodik, vagy hogy egyáltalán látja az anyját, finoman szólva is megkérdőjelezhető. A paradoxontól csak még nehezebb lesz az egész versre ránehezedő, hullaszagú, szürke, nyirkos, borzongató bizonytalanság.

Amitől igazán összeszorult a torkom, már óvodásként, amikor valaki énekelve elszavalta ezt a beteges négy versszakot, az az volt, hogy az anyuka oda se néz a gyerekeire. Merem remélni, hogy kevés gyerek és felnőtt ismeri azt a tehetetlen, megalázó érzést, hogy milyen az, amikor tudomást sem vesznek az emberről.

Akkor inkább utáljál, vagy inkább szidjál le, büntess meg, verj meg, de azt ne csináld, hogy nem szólsz hozzám!

Az anyuka azonban éppen ezt teszi, sőt, még rá se néz erre a szerencsétlenre, hanem magára hagyja. Tényleg, olyan hatalmas erőfeszítést kívánt volna egy pici gyereket a hónunk alá csapni, és felvinni arra a rohadt padlásra?

A ruhák angyalszárnyakként suhognak.  A Mama eltűnt, és egyedül hagyta a kisfiút, a lépcső alján. A  két szimbólum, így együtt, a lépcső és a suhogó szárny a mennyországot idézi. Jákob egy lajtorját lát maga előtt, ami a mennybe vezet. Megjegyezném, hogy ez a vers, a Mama megjelent egyszer Mennybemenetel címen is. Mégsem feloldás ez a vers. Jákob legalább megverekedhet az angyallal vagy démonnal, akit a Biblia csak Valakinek nevez. Az angyal-isten-Mama ebben a ellenben magára hagy egy kisfiút.

Az utolsó versszakban a szürke hajat látjuk lebbenni az égen. Nem az arcát látjuk a Mamának (az egész versben egyszer sem látjuk, hiszen hátat fordít az ordító és toporzékoló gyereknek). Nem a kezét. Nem a szemét. Hanem a haját. A hajat, ami önmagában egy élettelen szőrcsomó. A szürke haj így ijesztő és halott, vagy legalábbis az öregséget és a halált jelképezi. Az az oxymoron, hogy szépen megöregedni, legalább akkora blődség, mint Móra már idézett, gejl mondata a szeretetről és az életről. (A fentebbi kép egyébként, ha valakinek nem volna ismerős, a Psychóból való. Norma Bates parókája. A mama haja. Kifejezetten bájos látvány, úgy érzem, idepasszol.

És akkor az utolsó szimbólum, a kékítőt. Eltartott egy ideig, amíg ráleltem, hogy mi is ez a vegyszer. A kékítő igazából nem más, mint puszta szemfényvesztés. Egyáltalán nem szappan vagy mosószer. Egyáltalán nem tisztít. Ma úgy nevezik az efféle csodaszert, hogy optikai fehérítő. Ha ezt használjuk, a ruha sárga és kopott marad, de ez a festékféleség, lévén, hogy komplementer a sárgával, becsapja a szemet. A tisztaság csupán látszat.Ugyanakkora átverés, mint az az állítás, hogy József Attila és Pőcze Borbála szerették volna egymást.

Szóval, ha rajtam múlna, az óvónénik és tanítónők helyében én megfontolás tárgyává tenném, hogy jövőre valami más verset válasszak anyák napjára.

Forgassunk le gondolatban egy képzeletbeli filmet Tarr Béla vagy a korai Fellini modorában!

Adva volna egy, az átlagosnál kissé gazdagabb, viszonylag nagy létszámú település. Egy tehetős házaspár magához vesz egy apátlan-anyátlan újszülöttet, hiszen minden jobb, mint az állami gondozás. A fiú cseperedik, majd a nevelőapa vállalkozásában helyezkedik el. A szülők szinte elkényeztetik: jut menő ruhára, az étkezés bőséges. A fiú aztán kamaszkorára aztán szénné gyúrja magát. És mert hát dübörög benne a tesztoszteron, részt vesz néhány kemény bunyóban is – persze győzedelmeskedik.

A munkához azonban nemigen fűlik a foga. Igazából csak a csajozás érdekli. Össze is jön a helység egy másik árvájával, egy hasonlóan elkényeztetett, hasonlóan lusta, és hozzá hasonlóan ugyancsak egy szikra felelősségérzet nélküli, de bomba alakú és ugyancsak kihívó csajjal. Amikor aztán a lány nevelőanyja egyszer felelősségre vonja a leányzót (éppenséggel azért, mert hogy az ifjú testépítő kvázi mindenki szemel láttára teszi magáévá az odaadó teremtést), a fiú sans gêne lekurvázza az idősödő asszonyt, mi több, életveszélyesen megfenyegeti.

Emellett hamarosan világossá válik az is, hogy a srác a csajozás közben a nevelőfaterja vállalkozását is teljesen elhanyagolta. A hűtlen kezelésből fakadóan aztán tetemes anyagi kár keletkezett.

A fiatalember, ahelyett, hogy vállalná az anyagi és az erkölcsi felelősséget, még aznap éjszaka meglép. Elbúcsúzik a lánytól, akit, noha persze fogadkozik, azért nem viselt meg túlságosan a dolog. Idővel aztán híre jön (persze, könnyen lehet, hogy ez is csak afféle mendemonda), hogy a srác bűnözők közé keveredett. Mindenesetre beszélnek egy bestiális gyilkosságról a közelben. Olyan hírek is terjednek, hogy a srác felcsapott hivatásos katonának, és most mindenféle távoli vidéken zsoldoskodik.

A korábban bombázó csaj persze hamarosan teljesen elhasználódik, mint a plebejus szépségek általában. A nevelőanya egymagában nem bírja az egyre növekvő anyagi terheket, és teljesen eladósodik. A lány fiatalon meghal.

Némi, nem kevés idő elteltével teljesen elgyötört, kopott egyenruhás csavargó tűnik a településen. A bácsiban egy fiatalasszony felismeri az egykori amatőr testépítőt és fiatalkorú bűnözőt. Azóta hosszú idő telt el: évek, talán egy évtized is. A nevelőszülőkhöz nincs miért menni, talán nem is élnek már.

Az öreg hajléktalan teljesen összeroppan. Zokogni kezd, és meg sem hallja immár, amit mondanak neki. Kivánszorog a temetőbe, és lefekszik a sírra. Ez volna a film utolsó képsora.

Ugyanez a tartalma a jól ismert János vitéznek is.

Legalábbis annak a felének, amelynek a reális, földi sík a tere. A patakpart, a falu, a zsiványtanya, esetleg a hadsereg, és a temető.

Persze, nem ilyennek ismertük meg az iskolában Jancsit, és nem ilyen jellemzéseket olvashatunk az interneten sem róla: ott K. János népi származású, pozitív hős, néha olyan tulajdonságokkal, amelyek talán csak a tanárnéni/tankönyvszerző fejében léteznek.

Hogy azonban az imént felvázolt neorealista változat valamennyi részlete a helyére kerüljön, és látva lássék, hogy nem csak polgárt akartam pukkasztani, vegyük át egyenként az állításokat, és támasszuk alá néhány irodalmi és logikai érvvel.

Adva volna egy, az átlagosnál kissé gazdagabb, viszonylag nagy létszámú magyar település.

A falu, ahol a János vitéz cselekménye indul, egyáltalán nem szűkölködik. Tudjuk, hogy termelnek kukoricát, hiszen ott találja meg Kukoricza Jancsit egy gazdaember jólelkű felesége. A kukorica termeléséből disznótartásra következtethetünk, mint ahogy abból is, hogy Kukoricza Jancsi a tarisznyájából szalonnát falatozik az 5. fejezetben. De van birkatenyésztés, hiszen nyájat őriz a címszereplő. És nyilvánvalóan fejlett a szőlőkultúra, hiszen a 17. fejezetben

Szüretre készült a falu lakossága.

Jancsi gazdája jól menő állattenyésztő, lásd a 14. fejezet egy versszakát:

Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan,
Kednek gazdasága, ökre és juha van,
Ha felcsuporodik a kis istenadta,
Nem kell kednek bérest, juhászt fogadnia.

Azután említ egyszer szamarat is a költő:

Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a mesterségem

Azt a badarságot tehát, hogy Kukoricza Jancsi szegény volna, bízvást elvethetjük.

Hogy az ilyen falucska nagy létszámú, arra a fent említett jóléten túl talán abból is merészelhetünk következtetni, hogy minden további nélkül titokban lehet tartani azt, hogy valaki nem kívánt gyermeket vár. Kukoricza Jancsit a falu szélén találják meg a kukoricásban, az anyjáról pedig nincs tudomásunk. Holott egy kis közösségben lehetetlen volna elbújni.

Vegyük észre azt is, hogy az első fejezet idilli helyszínén, a falu végén a juhászgyerek körül

... tenger virág nyílik...

Burjánzó fű, virágokkal, miközben a Nap tüzesen süt le? Ez nem egy sivár, alföldi porfészek, hanem egy olyan kis Kánaán, ahol a föld nagyon is termékeny, és olyan bő hozamú, hogy a parasztok a füvet nyár közepéig még csak le sem kaszálják! Ha pedig komolyan vesszük azt, hogy a pár napi erdőben rablók tanyáznak, akiknél kádszámra áll az arany és az ezüst: nos, ezt a pénzt valahonnét össze kellett rabolniuk. Ilyesmit pedig csak olyan helyen lehet, ahol van miből.

Egy tehetős házaspár magához vesz egy apátlan-anyátlan újszülöttet, hiszen minden jobb, mint az állami gondozás. A fiú cseperedik, majd a nevelőapa vállalkozásában helyezkedik el. A szülők szinte elkényeztetik: jut menő ruhára, az étkezés bőséges. A fiú aztán kamaszkorára aztán szénné gyúrja magát. És mert hát dübörög benne a tesztoszteron, részt vesz néhány kemény bunyóban is – persze győzedelmeskedik.

Ebben azért volt egy jó adag szellemeskedés, elismerem, az állami gondozás helyett írhattam volna árva- vagy lelencházat is, mert hogy a XIX. században így hívták ezt a szomorú intézményt. De az állítás igazságtartalmával nem lehet vita. Gazduram bizony állattenyésztő, tehát vállalkozó, saját alkalmazottal. A fiú menő ruhában jár

Ő addig subáján a fűben heverész.

Egy juhászsuba nem két fillér, hanem valóságos luxuscikk, amiről itt lehet érdekességeket olvasni. Ugyancsak fontos megemlítenünk azt, hogy Kukoricza Jancsi nagyon nagy erejű legény

Markos gyerek volt ő, húsz legényen kitett...

, ami azt feltételezi, hogy bőségesen kap enni. Akármelyik sportoló vagy testépítő megerősítheti azt az állítást, hogy megfelelő erőnléthez csak megfelelő kalóriabevitel után lehet jutni. Ugyancsak a bőséges és változatos táplálkozás mellett szól az a tény is, hogy Jancsinak az ötödik fejezetben – mint ahogy azt már említettük – még akad a tarisznyájában szalonna, noha a szöveg tanúbizonysága szerint nem sok.

Hogy a főhőst nem kell félteni, ha verekedésre kerül a sor, arról az idézet húsz legényen kitett mellékmondata árulkodik. Lehet, persze, hogy az ilyesmit nem kell komolyan venni. Azonban Kukoricza Jancsinak olyan indulatkezelési problémái vannak már a második fejezetben, hogy nem lepődnénk meg azon, ha megtudnánk, valóban gyakran összetűzésbe került a falu többi legényével.

 Össze is jön a helység egy másik árvájával, egy hasonlóan elkényeztetett, hasonlóan lusta, és hozzá hasonlóan ugyancsak egy szikra felelősségérzet nélküli, de bomba alakú és ugyancsak kihívó csajjal. Amikor aztán a lány nevelőanyja egyszer felelősségre vonja a leányzót (éppenséggel azért, mert hogy az ifjú testépítő kvázi mindenki szemel láttára teszi magáévá az odaadó teremtést), a fiú sans gêne lekurvázza az idősödő asszonyt, mi több, életveszélyesen megfenyegeti.

Iluska egyik munkája a mosás volna. Délután egy körül kell, hogy nekiálljon, hiszen

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

a nap pedig nyáron ekkor van a zeniten. A ruhák azonban mosatlan halomban hevernek még naplementekor is, amikor 

A patak habjain piroslott az este,

Tehát mire a mostoha rászánja magát, hogy megnézze, hol késik leánya, addigra a legóvatosabb becslés szerint is eltelik hét teljes óra. Ezt a hosszú idő alatt pedig a két ártatlan árva bizony nem legeltetéssel és ruhatisztítással végzi, hanem hát... istentelenkedéssel. Arcpirító bujálkodásukra az teszi fel a pontot, hogy mindezt látótávolságra a falu határától teszik.

Gyanús, hogy Iluska miért éppen ott mos, és miért így. Nagyon úgy fest, hogy bedob mindent, ami Jancsi bámuló szemei esetleg odatapadhatnak. A természet elkényeztette mindennel: karcsú termet, szép hosszú haj, gömbölyű kebel. Mindezen felül pedig a

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba';
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

Iluska szemtől szemben áll, hiszen a keblén kívül a térde is látszik. Kénytelen előrehajolni, ha a víz olyan sekély, hogy térdig sem ér. A szoknyája nyilván fel van gyűrve, másképp vizes lenne. Megkockáztatom, a gyolcs ing sem teljesen száraz immár, és a tüzesen sütő nyári nap sugára miatt Iluska öltözéke talán kissé meg is van lazítva... 

Jancsi eközben a subáján heverész, és

egy kőhajtásnyira van tőle a patak...

Jó okunk van feltételezni, hogy Kukoricza Jancsi nem a hasán heverészik. Nem is hanyatt. Egyrészről úgy nem nagyon lehetne kiabálni, márpedig a

"Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!"
...
"Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!"

szavakat Jancsi nyilván kissé emeltebb hangon kénytelen kiejteni. A patak harminc-negyven méterre van. Ha hason feküdne, a rekeszizma összenyomódna. Ha hanyatt, akkor nem látná a lányt.

Summa summarum a jelenet tehát minden rokokó finomságot nélkülöz. Egy tagbaszakadt, falusi bunkó hever az oldalán, tettre készen, és egy vizes trikós mellszépségverseny potenciális győztesét stíröli és kapacitálja kurjongatva, szinte egy köpésre a település legszélső házától.

Vegyük észre ezen kívül azt az apróságot is, hogy Kukoricza szavai nem túlságosan szofisztikáltak. A lényeg nagyjából úgy foglalható össze, hogy 

Nézd, bébi, unatkozom, gyere ki: öt perc alatt megvan az egész!

Amely felvetésre a szende és szűzies Iluska nem röstelli biztosítani tettre kész lovagját, hogy

Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;

Ezt a sztahanovista hivalkodást, persze, a későbbi események ismeretében nehezen tudnánk gúnyos kacaj nélkül elismételni.

És történik, aminek az események logikájából fakadóan történnie kell. A fárasztó testgyakorlás végére a fiatalok némiképpen elpillednek, és elalszanak. Javaslom, hogy pihenjünk meg mi is pár percre, és tekintsük meg a Go to Sleep Little Baby című blues-t!

A mostoha néhány óra meddő várakozás után a falu szélére siet. Hangot ad érthető rosszallásának. Kukoricza Jancsi habozás nélkül odaadó Iluskája segítségére siet.

Idézzük fel az egész jelenetet:

"Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
Hogy kihullanak még meglevő fogai."

Reszkető kedvese védelmezésére
Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
Azután haragos szemmel fenyegetve
Az elmondottakhoz e szavakat tette:

"Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
Úgyis töri magát, dolgozik eleget,
És mégsem kap száraz kenyérnél egyebet.

Most eredj Iluskám. Megvan még a nyelved,
Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. -
S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál."

Ironikus, hogy Petőfi éppen akkor nevezi a nyáj bátor őrzőjének hősét, amikor pedig hol van már a nyáj? Ha pedig Iluska iménti szavai kacajra fakasztották az olvasót, Petőfi mostani jellemzése egyenesen röhögésre késztet.

Még hogy ez a tizen-egynéhány éves kolosszust bátor volna? Egek! Ugyan, miféle bátorság kell ahhoz, hogy megfenyegessünk egy vénasszonyt azzal, hogy kiütjük a fogait? És pláne azzal, hogy felgyújtjuk a házát? Aztán azt se feledjük el, hogy K. J. fiatalkorú a történet eme részén még csak fenyegetőzik a gyújtogatással – de nem telik el három nap, és ugyanez az ember a szavának áll, és rá is gyújtja a házat tizenkét zsiványra, akiket előtte tudatosan leitatott.

Egy ismerősöm évekkel ezelőtt arra is felhívta a figyelmemet, hogy a mű első szava a

Tüzesen...,

és ha egy pillanatra felidézzük a Befordultam a konyhára című művet, akkor egyenesen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Petőfi talán látens piromániás volt: a lobogó tűz, valamint a szép lány nála kölcsönösen feltételezték egymást.

Jancsinkra visszatérve azt azért szeretném leszögezni, hogy alvó embereket elevenen elégetni az én értékrendem szerint a problémák megoldásának kissé talán drasztikus módja. Mások más véleményen vannak, hiszen, akadnak elemzések, amelyek szerint ezzel a cselekedetével a hős csupán saját erkölcsi nagyságát bizonyította be.

Kukoricza Jancsi ezután céloz arra, hogy a mostoha szintén nem a jó erkölcseiről volt híres, ezzel persze egy füst alatt Iluskát is lekurvázza. Majd kezd derengeni előtte, hogy valami nem teljesen kóser.

Emellett hamarosan világossá válik az is, hogy a srác a csajozás közben a nevelőfaterja vállalkozását is teljesen elhanyagolta. A hűtlen kezelésből fakadóan aztán tetemes anyagi kár keletkezett.

A fiatalember, ahelyett, hogy vállalná az anyagi és az erkölcsi felelősséget, még aznap éjszaka meglép. Elbúcsúzik a lánytól, akit, noha persze fogadkozik, azért nem viselt meg túlságosan a dolog. Idővel aztán híre jön (persze, könnyen lehet, hogy ez is csak afféle mendemonda), hogy a srác bűnözők közé keveredett. Mindenesetre beszélnek egy bestiális gyilkosságról a közelben. Olyan hírek is terjednek, hogy a srác felcsapott hivatásos katonának, és most mindenféle távoli vidéken zsoldoskodik.

A bátor Jancsi néhány óra után bátran elfut elszalad – ahelyett, hogy férfi módra vállalná a felelősséget, és a kárvallott nevelőapával megállapodnának valamiféle jóvátételben. Ezután magára hagyja a csaját, akit előtte kvázi a világ nyilvánossága előtt, khm, csinált meg, hogy ezzel a rút kifejezéssel éljünk, és akinek valószínűleg őrjöngő haragra gerjesztette a nevelőanyját.

Nem kell persze arra gondolnunk, hogy Iluskát egy szemernyire is furdalná a lelkiismeret. Petőfi a negyedik fejezetben exressis verbis kijelenti, hogy

Iluska már aludt.

Mindezek tudatában nehezen volna tartható az az álláspont, hogy a szőke, szorgos, árva kislányt gyötörné a túlzott önvád, és álmatlanul hánykolódna szűzi nyoszolyáján.

Kukoricza mindezek után eltűnik a faluból. Egy napot gyalogol, egy felet átalszik, és a hatodik fejezet elején a zsiványtanyára ér. Megöl tizenkét embert. Ez szokatlan eljárás, de nincs itt semmiféle csoda. Két lábbal állunk a valóság talaján.

Még az is hihető, hogy ez a botcsinálta bűnöző aztán berukkol katonánk. A hadsereg évtizedeken keresztül megtűrte a soraiban a kisebb-nagyobb gazembereket. Mi történik aztán a való világban?

Némi, nem kevés idő elteltével teljesen elgyötört, kopott egyenruhás csavargó tűnik a településen. A bácsiban egy fiatalasszony felismeri az egykori amatőr testépítőt és fiatalkorú bűnözőt. Azóta hosszú idő telt el: évek, talán egy évtized is. A nevelőszülőkhöz nincs miért menni, talán nem is élnek már.

Az öreg hajléktalan teljesen összeroppan. Zokogni kezd, és meg sem hallja immár, amit mondanak neki. Kivánszorog a temetőbe, és lefekszik a sírra. Ez volna a film utolsó képsora.

Kukorica Jancsi a 17. fejezetben bukkan fel ismét a faluban. Épp szüretre készül a lakosság.

A XIX. század költőinél az, hogy az évszakok a hős életkorát szimbolizálják, bevett írói gyakorlat. Arany János Toldija a trilógia elején ifjú, és Ég a napmelegtől a kopár szik sarja. A Toldi estéje aztán egy őszi képpel indul (Őszbe csavarodott a természet feje), és a főhős is ősz. A trilógia utolsó sora pedig az, hogy S elborítá a sírt új havával az ég, vagyis a tél beállta a halál metaforája.

Petőfin ugyanezt a bevett technikát alkalmazza. Az ősz itt a megőszült Kukoricza Jancsi kivetülése. Kukoricza időközben csúnyán megöregedett.

Annyi idő telt el, hogy egyrészt nem ismeri meg Iluskáék házát, sem az ott lévő embereket, és

Azok sem ismertek a megérkezőre;

A kis takaros menyecske, aki elmeséli, mi is történt, szintén alighogy, azaz mai kifejezéssel élve alig ismeri meg.

Kukoricza hajlott koráról egyéb mozzanatok is világosan árulkodnak. A menyecske (aki még gyerek volt, amikor Jancsi elhúzott otthonról) egyszer kegyelmednek szólítja, másodszor pedig szegény Jancsi bácsinak. Mindkét megszólítás az időseknek dukál.

Mint ahogy az is alátámasztja az állításunkat, hogy Kukoricza Jánost (ideje elhagyni ezt a gyermeteg Jancsizást!) a szívélyes asszonyka egy karszékbe ülteti. Aki csak felületesen is tájékozott a korabeli, igen szigorú vidéki etikettben, az tudja jól, hogy azt, hogy ki hová ülhetett (padkára, lócára, székbe, karszékbe), szerfelett komolyan vették. Karszékbe negyven év alatt nemigen ülhetett senki.

Ha elfogadjuk azt, hogy Kukoricza János esetleg valóban katona volt, és hogy le is szolgálta a maga idejét (ami nagyjából 12-16, olykor húsz év is volt), akkor a hős ebben az időben minimum a késő harmincas-kora negyvenes éveit taposhatja.

A feltételezést, hogy a valós síkon talán több évtized is eltelt, alátámasztja az a mozzanat is, hogy János bácsit nem úgy fogadják, mint egy trógert, aki hebehurgyán eljátszotta a nevelőapja vagyonát, öregasszonyokat fenyegetett meg életveszélyesen és kiskorú lányokkal üzekedett a patakparton. A menyecske viselkedéséből és szavaiból inkább egyfajta megbocsátó szánalom árad. Hiszen az idő minden sebet begyógyít. De csupán a megfelelő hosszúságú idő.

A reális sík utolsó színtere a temető. Ide a menyecske kíséri ki a megtért bűnöst, a tékozló fiút. Talán azért, mert félti a teljesen összeroppant alakot. De az is lehet, hogy az öreg csavargó nincs tisztában azzal, hogy hol is van a temető. Elfelejtette volna? Vagy akkor, amikor itt élt, még nem volt ott? Bármelyik válasz elfogadható. De mindkettő bizonyíték arra, hogy ugyancsak hosszú idő telt el.

Leáldozott a nap piros verőfénye,
Halovány hold lépett a napnak helyébe,
Szomorún nézett ki az őszi homályból,
János eltántorgott kedvese hantjától.

Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
Leszakította a virágszálat róla,
Elindult s mentében magában így szóla:

"Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt halálom napja megérkezik."

A főhős megzavarodva tántorog ide-oda. Ez az a pillanat, amikor a történet megcsúszik, és egyszerre újra csak átlépünk a mesésbe, a misztikusban, a lélek világába. 

János tép egy virágot a sírról.

Egy ötödikes diákom hívta fel a figyelmemet arra a  fontos apróságra, hogy hogy a vadrózsa nem virágzik ősszel. Tudom, persze, mert utánanéztem, hogy az őszirózsa azonban igen. Az őszirózsát azonban nem fogadom el. Rózsa ugyanis még egyszer előfordul a költeményben:

Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.

A rózsa itt Iluska metaforája. Jogos a feltételezés, hogy ugyanolyan fajta, mint az Iluska sírjáról tépett különös virág. A metaforikus rózsának rózsának tüskéje van, tehát feltételezhetjük hogy a képzeletbeli, sírról szakasztott virágnak is. Tüskés rózsa pedig nem nyílik ősszel. Magyarán a temetőbeli virág a szeszélyes képzelet tárgya, egy lassanként megbomló elme agyszüleménye.

Évek óta meggyőződésem az, hogy a mű valóságon túli, mesebeli, képzeletbeli síkja nem más, mint egy álom. Egy álom, amit a szülőfalujába visszatérő és annak temetőjében halálra fagyó, középkorú csavargó vízionál. Egyben pedig egy pokolbéli, megtisztító és feloldozó utazás is. Az ilyen túlvilági utazásra számos mitológiában van példa. A klasszikus görög nekyiának nevezi, és az Odüsszeia óta az eposzok állandó kelléke. Nekyia van Vergilius Aeneisében is, és nekyiának lehet tekinteni az Isteni Színjáték első és második részét, a Pokolt és a Purgatóriumot is. Petőfi géniuszát bizonyítja, hogy főszereplője álombeli utazásában Dantéra, Vergiliusra és Homéroszra is rájátszik.

Az álomvilág egy része a huszár-időszakot öleli fel.

A főhős természete egyelőre nem változott semmit: ugyanazt az kegyetlen, indulatkezelési problémákkal küzdő, monomániás alak, mint aki volt. A Jánost vitézt, valami furcsa okból, sokan mint a magyar hazaszeretet egyik megnyilvánulását emlegetik. Nekem már általánosban feltűnt, hogy Kukoriczát semmiféle patrióta lelkesedés nem fűti, amikor felcsap katonának. Csupán csak a nyomott hétköznapjait akarja feldobni egy kicsit:

Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú –
Nagyon kivánt dolog nekem a háború.

Ja, hogy erről van szó. Unom magam, deprimált vagyok, hát rajta, megölök néhány embert. Kukoricza János, úgy tűnik, a gyújtogatás után mintha rákapott volna az ölés ízére.

A halálra, elmúlásra, kárhozatra utaló képek aztán egyre erőteljesebben jelennek meg az álom-utazás egyes részein.

Könnyedén át lehetne siklani afölött az apróság fölött, hogy az olasz vidék rozmaringot terem. A rozmaring azonban, azon túl, hogy fűszernövény, az olaszoknál és a latin népeknél a szegények tömjénfája volt, a tömjénfüst pedig a misék és temetések elengedhetetlen kelléke.

Az alvásnak ebben a szakaszában Kukoricza János hol fázik, hol izzad, akárcsak az az ember, akit a fagyhalál fenyeget. Még nagyon régen, 1991-ben egyszer lett volna alkalmam fagyhalált halni, ne firtassuk, hogy hogyan; Szerencsére akadt a társaságban egy jótét lélek, aki addig rugdosta a bordáimat, míg morgolódva fel nem cihelődtem a hóból. Nos, biztosíthatok mindenkit, a fagyhalál tényleg olyan, ahogy Petőfi leírja! Először didereg az ember egy kicsit, aztán szépen lassan elszenderül, és egyszerre valóban forróságot érez. Itt is előszörre

Csakhogy küszködnie kellett a hideggel,
Mert Taljánországban örökös tél vagyon;

azután pedig

Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót...

A francia királynak János elmeséli az életét. Ez a szövegrész is klasszikus eposzi kellék. Odüsszeusz a phaiák királynak meséli el a kalandjait. Aeneas a karthagói Dido királynőnk számol be a hányattatásairól. Mindkét ókori hős elutasítja az ott lévő királylány illetve királynő szerelmét, aztán mindketten hajóra szállnak. Kukoricza János (a János vitézre a továbbiakban sem áll rá a szám) még álmában is hajlamos mentegetni magát, és a valóságot kissé a maga kedve szerint formálni.

Szegény gazduramat mindközönségesen bántalmazónak állítja be, holott, azt hiszem, azt már elég meggyőzően sikerült bebizonyítanunk, hogy ez az állítás számos sebből vérzik. Egy véletlen megjegyzés arról tanúskodik, hogy, hogy talán néha túrós lepényben is jutott. Vasárnaponként pedig a szegény kis lelencgyerek boldogan játszhatott a falu többi gyerekével, köztük Iluskával.

Már gyerekkoromban hogyha őt láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;
Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
És vele játszhattam a gyerekek között.

Jellemző, hogy János milyen könnyedén átsiklika nyáj elvesztésén:

Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
Annak következtén elcsapott a gazdám.

Valahogy? Valahogy elszalasztám?! ELSZALASZTÁM?!? Ember, ez nem afféle szimpla elszalasztás volt! Másfélszáz birkát nem csak úgy elszalaszt egy ember, mint a hetvenes trolit reggelente! Mindez megfejelve azzal az álságos, sunyi, mellékesnek tűnő valahogy határozóval. Még jó, hogy nem úgy fogalmazott, tulajdonképpen állati pechem volt. A gazda pedig nem elcsapta őt, hanem ő volt az, aki gyáván megfutott a felelősség elől.

Gazduram a későbbiekben majd még egyszer eszébe jut Kukoriczának:

Gazduram ugyan nem legszebben bánt velem;
Hanem én őneki mindazt elengedem.
S igazság szerint ő oka szerencsémnek;
Meg is jutalmazom, mihelyt hazaérek.”

Talán gazduramnak kellene elengednie azt a tetemes kárt, amit elszenvedett. Az emlegetett jutalom pedig nem annyira jutalom: sokkal inkább jogos kártérítésnek hívják az ilyesmit. Kukoricza Jánosban egyébként a valóságos síkon fel sem merül, hogy a volt gazdáját, munkaadóját és nevelőapját felkeresse.

Az igazi pokoljárás, az igazi Nekyia a mű 19. fejezetétől indul.

Vergilius, esetleg Dante hatása itt érhető tetten.

Az utazás végig sötétben történik, néha, mint például a boszorkányok földjén, teljes sötétségben. Csak a hold világít olykor, napfényről említés sem tétetik az álom első részében. A hold többször efogy és megtelik,

Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,

ugyanúgy, mint Poklának XXVI. fejezetében, ahol egyébként éppen Odüsszeusz beszél:

Ötször csempült meg, ötszört telt meg újra,
új világgal a holdvilágnak alja,
mióta beléptünk a vészes útra,

Petőfi 19. fejezete azzal indul, hogy Jánost a lába

Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,

 A Commedia kezdetén Dante, aki ugyanúgy középkorú, mint a mi Jancsi bácsink

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

Az ördög mindig a részletekben lakik. Az álomban mindennek jelentése van.

Kukoricza útbaigazástást kér valakitől. Lehetne ez a figura drótos- vagy üvegestót, koldus vagy rőzsegyűjtő anyóka, napszámos, erdész vagy szénégető. Itt azonban

Fazekasé volt a szekér, melyet látott;

Hogy miért éppen a fazekast vízionál a talán lassanként megtisztuló hős álmodik, arra egy bibliai helyen (Mt. 27) találunk magyarázatot:

Amikor Júdás, az áruló látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek. „Vétkeztem – mondta –, elárultam az igaz vért.” „Mi közünk hozzá? – válaszolták. – A te dolgod!” Erre az ezüstöt beszórta a templomba, aztán elment és felakasztotta magát. A főpapok fölszedték a pénzt, de úgy vélték: „Nem szabad a templom kincstárába tenni, mert vér díja.” Tanácsot tartottak, és megvették rajta a fazekas telkét az idegenek számára temetőnek. Ezért hívják azt a telket még ma is Vérmezőnek.

Kukoriczának, ennek a primitív ösztönlénynek a sötét agyában itt kezd motoszkálni egy halovány gondolat. Hogy talán ugyanolyan bűnös, mint Júdás. Látensen megjelenik az öngyilkosság gondolata. A János vitéz, vagyis az álom végén pedig, amikor a hős (mert K. János itt viselkedik először hősiesen) a vízbe hajítja a rózsát, még ha az csupán képzeletbeli víz és képzeletbeli rózsa is, akkor éppenséggel öngyilkos akar lenni.

Ez az álomvilág hemzseg a már-már freudi párhuzamoktól. Minden nagyobb és jelentőségteljesebb, mint a valódi életben. Kukoricza újra átéli élete sorsfordító eseményeit, az álmok újrajátsszák előtte a korábbi élményeket. Álmában vágtató patakot lát Kukoricza – mint valamikor régen azt a bizonyos patakot, amelyben a buja Iluska mosta a ruhát. Az óriások csősze nagy, ordító, agresszív kamasz, mint ahogy ő is az volt hajdanán. A fák levele olyan széles,

Hogy szűrnek is untig elég volna fele.

János pedig, ha nem is szűrön, de subán heverészett azon a végzetes, nyári napon.

És varjakat is megpillant a hős:

Hát még meg a varjúk!... hú, azok voltak ám!
Látott egyet űlni egyik fa sudarán,

Létezik egy olyan közmondás, hogy Láttam én már karón varjút. Ezt a mondást mindenki félreérti. A latin szakosoknak vagy huszonöt éve Bollók János professzor magyarázta el a jelentését.

A közmondások, fejtegette a néhai Bollók a maga kissé rekedtes és mindig kissé fásult hangján, mindig metaforikusak. A varjú a népnyelvben nem más, mint a fiatal özvegyasszony. A fiatal özvegyek gyakorta fogadkoznak a temetésen, hogy ők aztán soha többé, sehol, senkivel... Na, ilyenkor súgnak össze kajánul a gyászolók, hogy láttam én már karón varjút, mert hát, ugyebár, a karó is metaforikus.

A varjú tehát előhívja az özvegy mostoha képét, sőt, a közmondás letagadhatatlan erotikuma azt a cselekvést, amit Kukoricza Jancsi és Iluska végeztek hajdanán.

Ugyanígy megfeleltethető egymásnak az óriások kapuja és a gazduram kapuja, az óriáskirály és a gazduram. Az óriásokhoz ugyanúgy halálra szántan lép be János, mint a zsiványokhoz. Mindkét esetben ugyanúgy meggondolja magát. Az óriások is lakomára invitálják, mint ahogy a zsiványok is tették. Aztán egy sípot ajándékoznak neki, amivel bármikor összehívhatja őket. A régi hadseregekben a kiképzőtiszt egyik legfőbb eszköze pedig éppenséggel éppen a síp szokott volt lenni.

Kukoricza út közben egyszer elalszik egy temetőben. Én sokkal elfogadhatóbbnak tartom, hogy valójában ez az a pillanat, amikor a főhős a reális síkon éppen hogy még egyszer, utoljára felébred, és konstatálja, hogy a temetőben fekszik. Álmunkban gyakorta előfordul, hogy a valódi világ és az álomvilág keveredik, egyszer ébren vagyok, egyszer alszom.

Kukoricza itt ébred fel utoljára, mielőtt végleg a halálos álomba merülne.

Ledőlt, el is aludt, észre nem is véve,
Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;
Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
Harcoltak hantjai a rontó idővel.

Ezután az álom kezd egyre ragyogóbbá válni. A semmirekellő főhős, az életét teljesen eltékozló Kukoriczánál kezd jelentkezni a halál előtti eufória. Hősünkön lassacskán eluralkodik az a béke, ami a halál előtti pillanat sajátja lehet –, már ha hihetünk azoknak, akik átéltek klinikai halált. Zseniális az a megoldás, hogy Petőfi ennél a pillanatnál ugyanazokról a szereplőkről, óceánról és mennyei révészről ír, mint Dante a Purgatórium kezdetén. Hiszen K. János is most ér el a megtisztuláshoz.

A Paradicsom távoli világa mint a mitológiai Boldogok Szigete jelenik meg. Ezek a szigetek egyben a halál szigetei is. Az efféle szigetekről, erről a motívumrendszerről nálam sokkal plasztikusabban beszélt erről Waldheim az Utas és holdvilágban, akit érdekel, utánakereshet. Mindenesetre a szerelmi és halálos vágynak ugyanaz a kettőssége jelenik meg Petőfi Tündérországában is, mint amiről már oly sokszor szóltunk, például Ady Endre esetében. Kukoricza – még ha csupán képzeletben is – vállalja a halált, és elfogadja a saját magára mért büntetést, és ezáltal leli meg a szerelmet. 

És saját magunk legyőzéséhez azért nem kevés vitézségre van szükség. 

Vagy huszonöt évvel ezelőtt  Molnár Lajossal (később londiner lett az Erzsébet szállóban) hazafelé ballagtunk a XI. kerület legendás kocsmájából, a Mészölyből. Akkoriban a punkzenét kedvelő budai úrifiúknak nem csak a katonai bakancs volt a kötelező kelléke, hanem jó nagy adag sznobizmus is. Így aztán körülbelül a Ménesi út és a Bartók Béla út sarkán azon kezdtünk tanakodni, hogy vajon melyik is a legrosszabb magyar vers.

Szóba került vagy másfél tucat. A kamaszoknak bámulatra méltó a memóriája, és még bámulatosabb a kritikai érzéke. Amikor aztán megkerültük a Feneketlen tavat, Lajos széles arca egyszerre felragyogott, és ujját tanítóbácsisan a magasba lökve elszavalta  Elfojtódást Kölcsey Ferenctől.

A verseny egyszer és mindenkorra el volt döntve. Ha az irodalmi művek színvonalát felszínformákkal kellene leírni, akkor az Elfojtódás volna az irodalmi topográfia Mariana-árka. A beszélgetés utáni években, immár egyetemistaként kényszerűen végigolvastam Kölcsey valamennyi versét, átrágtam magam néhány tanulmányán, és megbirkóztam a teljességgel semmitmondó, mindamellett végtelenül dagályos Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című íráson is, és újra meg újra helyeslően rá kellett bólintanom Lajos ítéletére.

A Hymnus azonban teljesen elüt az imént felsorolt művektől. Ha felételezzük, hogy létezik egy-könyves író, vagyis olyan férfiú, aki csupán egy jelentős művet alkot életében, és az a mű nem hogy jelentős, de egészen egyszerűen zseniális, akkor értelemszerűen kell lennie egy-verses költőnek is.

Mert abban természetesen egy másodpercig sem volt vita Lajos és közöttem azon a régi, augusztusi, sörgőzös éjszakán, hogy az bizony telitalálat, és merem remélni, hogy a Hymnust olvasgatva máig is elismerően csettint egy-egy punkze-rajongó, budai úrigyerek vagy fantáziadús kisiskolás.

Ott van mindenekelőtt a versforma. Kölcsey váltakozó a felező hetes (4/3) és felező hatos (4/2) sorokban írta meg ezt a művet. Ez a ritmikai megoldás telitalálat, hiszen ez a sorpár, ha használhatok itt egy költőien fura fokozást, az egyik legmagyarabb.  Erre a ritmusra énekeljük azt, hogy

Megismerni a kanászt
Cifra járásáról,
Tűzött-fűzött bocskoráról,
Tarisznyaszíjáról...

A Hymnus, ha a műfaját nézzük, egy imádság. Egy szakrális megnyilatkozás. Elvárnánk, hogy valami méltóságteljes ritmusa legyen. Kölcseynél azonban olyan ritmusban szólal meg, amely dallamul egy keserédes kanászdalt kíván. A disznópásztor a biblia szerint a legmegvetendőbb lény: ezek szerint mi, magyarok csupán istennél lamentáló kanászok vagyunk. A legmegvetettebb próbál panaszt emelni a legmagasabbnál. Ez a rejtett trükk az öngúnynak és az iróniának olyan pazar példája, ami, azt hiszem, világviszonylatban egyedülálló.

(A magam részéről kissé sajnálatosnak tartom, hogy Erkel Ferencnek nem tűnt fel ez a ritmikai sajátosság, amikor 1844-ben benyújtotta a pályaművét a megzenésítést kiíró bizottságnak. Az előző évben maga Erkel is tagja volt ennek a jeles grémiumnak, és éppen azért függesztette fel a tagságát, hogy indulhasson a nem csekély, húsz arany nyereménnyel kecsegtető pályázaton. A pályamű, amit aztán ripsz-ropsz be is nyújtott, egészen véletlenül az az egyes számú pályamű volt, és

a nyertes pályamű szerzőjének derék maestrónk s karmesterünk, Erkel Ferenc kiáltaték ki

Hosszú évekkel később Erkel kissé kiszínezte a születés körülményeit, de hát az efféle tévedéseket írjuk az alkotó tehetség javára. Távol álljon tőlem az, hogy egy Erkel tehetségét kétségbe vonjam! Magyarországon mindig is elképzelhetetlen volt, és természetesen elképzelhetetlen most is, hogy zenei és egyéb díjakkal ne csupán a tehetséget és a teljesítményt, hanem az esetleges kapcsolatokat, ne adj' Isten politikai rokonszenveket díjazzák!

Hogy Erkel muzsikájának két első sora pedig kínosan emlékezett a Gotterhalte, a német himnusz dallamának két első sorára, az nyilván nem az ihlet hiányából fakad, hanem puszta véletlen.)

Az első versszakot annyiszor hallottuk és daloltuk életünkben, hogy szinte már bele se gondolunk, mit is jelentenek a szavak. Akadnak, akik csak ezt a nyolc sort tekintik himnusznak. Én legalábbis találkoztam már ilyen emberrel, és egy Tamási Áron nevű ember is megemlített bizonyos Ábel nevű legényt, aki ezt a véleményt hangoztatta.

A szomorú berögződések miatt most át is ugrunk az első nyolc soron, de, ígérem, vissza-visszatérünk még rá. Nekiveselkedünk a második versszaknak (A versszakok Kölcsey kéziratának helyesírását követik).

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
´S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Ha a Hymnust egyfajta szövegkönyvnek tekintenénk, ami alapján klipet kellene forgatnunk, akkor a kamera felfelé nézne (felhozád, bérczére), a plán pedig nagytotál volna, ami befogná a Tiszától a Dunáig terjedő területet. Kölcsey hithű kálvinista volt, így a versei tobzódnak a bibliai, elsősorban ószövetségi utalásokban. A szent bércz is ószövetségi képet hív elő (Sion hegye), mint ahogy a folyók emlegetése is előhívhatja a Jordánt, az ígéret földtének határfolyóját – így a honfoglalás előzménye egyfajta pusztai vándorlás volna. Önmagában ez az azonosítás persze nem volna más, mint egy meglehetősen olcsó bibliai allúzió, olyasfajta, amihez hasonlóval a korszak nem egy költője is szívesen eljátszadozgatott. A versszak azonban egyéb utalást is rejt, így a bibliai, általános szimbólum speciálisan magyarrá válik. 

Ha ugyanis előbb említett, képzeletbeli filmünket színesben forgatjuk le, és utasításokat keresünk a vers szövegében arra, hogy milyen színeket is használjunk, akkor egyértelmű, hogy legelőször a piros ugrik be: a hangsúlyos vér szó mindenképpen ezt a színt hívja elő. A Duna és a Tisza zúgó habjai nyilván fehérek. A bércz nagy valószínűséggel zöld. A három együtt kiadja a magyar trikolórt.

A népi magyarázat szerint a magyar címerpajzson húzódó négy ezüst sáv négy magyar folyót szimbolizál, a pajzs bal oldalán a hármashalom három pedig három hegyet jelenít meg. Amikor aztán először futott át az agyamon, hogy hogy is festhet egy szent bérc, kissé zavarba jöttem. Hátha elragadtattam magam, gondoltam. Így aztán teszteltem a dolgot a tanítványaimmal, és lerajzoltattam velük, hogyan is néz ki szerintük egy szent bérc.

Hát valahogy így:

Azaz mind ugyanazt rajzolták: egy dombot, a domb tetején egy kereszttel. A vizuális típusú emberekben pedig ez a kép talán felidézi a hármashalom tetejébe szúrt (kettős) keresztet. Sávok, színek, domb, kereszt.

Érttünk Kunság mezejin
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlőveszszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad Török sánczára,
´S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Ebben a versszakban egy búzakalászt látnánk képzeletünk gyöngyvásznán. A kép lassan átváltana egy szőlővesszőbe. A következő montázson zászló lobogna. Mind a búza, mind a szőlő növény, a zászlót pedig nem leszúrja az Úr, hanem plántálja, vagyis elülteti (palántálja), mintha az is növény volna: a három kép szorosan egybekapcsolódik. A három kép azonban nem csak úgy megjelenik a semmiből, az átmenet sokkal zökkenőmentesebb. Az előző versszak ugyanis a felvirágzó mag(zat) képéve zárult, így logikus, hogy most szárba szökkennek a harmadik versszak valós vagy metaforikus növényei.

A két metonimia, a kalász (liszt, tehát kenyér) és a nektár (bor) nyilván az oltáriszentség szimbólumai. A nektár amellett az istenek, méghozzá a pogány istenek itala, ez a kép pedig a versben hamarosan megjelenő pogányokat előlegez(het)i meg. És meg is jelennek a pogány törökök, egyelőre látszólag legyőzve.

Azaz mégsem teljesen. A Török sánczára ugyan odaplántáljuk a zászlónkat (helyesebben nem is mi, hanem az Úr), ez a Török azonban koránt sincs megszelídítve, hanem vad. 

A kép korántsem diadalmas: az említett kalász az aranysárga, a nektár talán a borostyán színét hívja elő, ám a korábbi arany, fehér, zöld, vörös színek az olvasó szeme előtt kezdenek tompábbá fakulni és sötétebbé válni. A bús-Bécsnek-büszke alliterációt minden magyartanár megemlíti. Kétségtelen, hogy a három b-hang úgy buffog, mint valami ostromágyú. Az erőteljes halmozás azonban ráirányíthatja a figyelmünket arra, hogy a három szó között ellentét feszül: Bécs vára (zászló ide vagy oda), továbbra is büszkén áll, mint a hogy a török is vad maradt, a győzedelmes Mátyás hada azonban valami miatt mégiscsak bús. Persze, tudom, én is olvastam, hogy a had azért bús itt, mert hogy Mátyás zsoldosait úgy nevezték, fekete sereg, az meg egy bánatos szín, de én azért ezt a magyarázatot egy kicsit elnagyoltnak tartom.

A fekete sereg büszke szószerkezet. Az öt rövid magánhangzó szinte galoppozik. A magánhangzók mind magasak, mint a büszkén magasba szegett fej. A szintagma hosszú, mint egy elnyúló hadoszlop. A bús had ellenben rövid, a magánhangzók mélyek, a két szótag trochaeus: a szintagma mintha lógó fejjel vánszorogna.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
´S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló Mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Az Úr beste pogánykodásaink miatt (a pogánykodásra a nektár szó is utal)  le is sújtott ránk. Az égbolton dörgő fellegek. A haragvó isten villámokat küld ránk. A villám pedig újabb montázzsal egyszerre tatár nyílvesszővé változik át: nyílvesszőt és villám nagyon hasonlítanak. Ez az átmenet ugyanolyan elegáns, mint az előbbi kalász-vessző-zászló.

Érdemes megfigyelni azt is, hogy a kép nem csak fakóbbá és sötétebbé válik. Míg a második versszak a tágasság, nyitottság érzését keltette, tehát egyfajta költői nagytotálban láthattuk a képeket, a negyedik versszakra a képzeletbeli kameránk már lefelé néz, a perspektíva pedig beszűkül. Hiszen ha dörög az ég, és rákezd az eső, az ember ösztönösen behúzza a nyakát, és kissé előre hajol. A vállra vett rabigát pedig csak úgy tudjuk hordozni, ha teljesen előregörnyedünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Verthadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
´S lettél magzatod miatt,
Magzatod hamvedre?

A versszak két egységből áll. Az első négy sor egyetlen, zsúfolt mondat, amit már-már érthetetlenné tesz a mondaton belül alkalmazott öt stiláris eszköz: a szórendcsere (inversio) és a kihagyás (detractio), a rész-az-egész-helyett (synecdoché), a körülírás (periphrasis) és a költői kérdés (interrogatio). Ha a mondatot visszarendezzük, akkor azt a jelentést kapjuk, hogy nagyon sokszor énekeltek a harcias törökök diadaléneket a legyőzött katonák csontvázain állva. Az elsőre nehezen érthető megfogalmazás csak még intenzívebbé teszi a barokkosan sokkoló képet, és a megalázó, mohácsi verség utáni káoszt idézi. A csontvázak tetején álló, harsogó vadak képe pedig annyira erőszakos és annyira primitív, mint egy Heavy Metal lemezborító. Ezenkívül ne kerülje el a figyelmünket az is, hogy a diadalmas pogányok nem hullákon, hanem csontvázakon énekelnek, pedig az volna logikus. Énekelni rögtön a csata után szokás, nem pedig évtizedekkel később, mikor a legyőzöttek teste már porrá omlott.  Ez a nyilvánvaló túlzás a török hódoltság hosszú, másfélszáz évére utal.

A hullák nincsenek eltemetve. Ugyan miért?

Legalább három magyarázat kínálkozik.

A vesztett csaták után úgy megfogyott a nemzet, hogy ember sem akadt, aki a takarítás kényszerű munkáját elvégezné. 

A második eset azt sejteti, hogy még ha akadt volna is ember, mármint magyar, aki eltemette volna a hullákat, az méltatlannak találta őket arra, hogy szentelt földbe temesse, mert hogy halálos bűnben haltak meg.

A harmadik megoldás pedig az, hogy a győztes törökök nem temették el az ellenséget, mert hogy méltatlannak találták őket erre a tisztességre. Ali a Szondi két apródjában zászlós kopjával temetteti a méltó ellenfelet, a hősies gyaur basát. Kölcseynél a török közkatonák még táncot is lejtenek a holttesteken.

Még nehezebben fejthető meg a versszak második négy sora, ám ha vesszük a fáradságot, talán még jobban beleborzongunk, mint a megelőző négy sorba.

Kölcsey a hazát itt anyaként ábrázolja. a hazáját eláruló fiú a metaforában egy anyagyilkos, aki ráadásul az őt tápláló kebelre támad rá, megkockáztatom, tőrrel. Egy anya, akit mellbe szúr a saját fia, mint Oresztész Klütaimnésztrát: már magában bestiális egy kép lenne, hát még ha hozzátesszük azt, hogy itt ezt az anyát egyenesen megszólítja a vers (szép hazám), így aztán egy pillanatra az olvasó kénytelen a saját anyját maga elé vetíteni, már ha hajlandó el is képzelni azt, amit valóban olvas.

Az anya (anyánk) ekkor, a szúrás hatására hamvvederré, vagyis halotti urnává válik, amely hamvvederbe pedig beléhull saját, hamuvá porladó fia és egyben gyilkosa. Egy fiút magába fogadó anya a vérfertőzést, Oidipusz bűnét idézi fel. Ha ez az anya ráadásul halott is, az meg a nekrofilia. Hazaárulás, anyagyilkosság, vérfertőzés, nekrofilia – négy sorban és egyetlen képben négy irtóztató bűn.

Bújt az üldözött ´s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szertenézett és nem lelé
Honját a´ hazában.
Bércre hág és völgybe száll,
Bú ´s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
´S lángtenger felette.

Újabb ószövetségi utalás: kinek ne ugrana itt be kapásból Sámuel első könyvének 24. fejezete, abból is az 1-12. rész.:

Ezután elvonult onnan Dávid, és Éngedi sziklavárában tartózkodott. Amikor visszatért Saul a filiszteusok üldözéséből, jelentették neki, hogy Dávid Éngedi pusztájában van. Maga mellé vett Saul háromezer válogatott embert Izráelből, és elment, hogy megkeresse Dávidot és embereit a zergék kősziklájánál. Amikor eljutott a juhaklokhoz, amelyek az útfélen vannak, volt ott egy barlang. Saul bement oda, hogy a szükségét végezze. Dávid pedig embereivel együtt éppen a barlang legbelső zugában tartózkodott. Akkor ezt mondták az emberek Dávidnak: Nézd, ez az a nap, amelyről azt mondta neked az ÚR, hogy kezedbe adja ellenségedet. Tégy vele, amit jónak látsz! Erre fölkelt Dávid, és lopva levágta Saul köpenyének a sarkát. Dávidnak azonban megindult a szíve, miután levágta Saul köpenyének a sarkát, és ezt mondta embereinek: Mentsen meg az ÚR attól, hogy ilyen dolgot kövessek el az én uram, az ÚR fölkentje ellen, és kezet emeljek ellene, hiszen az ÚR fölkentje ő! Így beszélte le Dávid az embereit, és nem engedte meg, hogy Saulra támadjanak. Saul pedig elindult a barlangból, és útjára ment. Ezután Dávid is fölkelt, kiment a barlangból, és így kiáltott Saul után: Uram király! Saul hátratekintett, Dávid arccal a földre hajolt, és leborult előtte. Akkor ezt mondta Dávid Saulnak: Miért hallgatsz az olyan emberek szavára, akik azt mondják, hogy Dávid a vesztedre tör?! Hiszen most a saját szemeddel láthattad, hogy kezembe adott az ÚR a barlangban. Mondták is, hogy öljelek meg, de én megszántalak, és ezt mondtam: Nem emelek kezet az én uramra, mert az ÚR fölkentje ő. Nézd csak, atyám, itt van a köpenyed sarka a kezemben. Amikor levágtam a köpenyed sarkát, nem gyilkoltalak meg. Értsd meg ebből, és lásd be, hogy nem akarok semmi rosszat vagy hűtlenséget elkövetni ellened, és nem vétkeztem ellened, bár te üldözöl engem, hogy elvedd az életemet.

A két történet feltűnően hasonlít egymásra. Jelentős pontokon azonban el is tér egymástól. Mind a kettőben üldöző és üldözött szerepel. A párhuzamban az az érdekes, hogy míg a biblia szövegében teljesen egyértelmű, hogy a hatalmas üldözi az alávetettet, és a menekülő fut be először a barlangba, (ahogy azt a logika megkívánja), a mi himnuszunk egyetlen szóval sem utal arra, hogy ki üldöz kit, miért, mikor és melyiknek mi lesz a sorsa.

Az az apróság is figyelemre méltó, hogy Dávid az apjának nevezi a kiszolgáltatott királyt (" Nézd csak, atyám, itt van a köpenyed sarka a kezemben."). Hiszen az előző képben két fő képe egy anya, egy fiú és egy sírgödör voltak, ebben a két sorban pedig, ha az ószövetségi allúziót elfogadjuk, a fő képek egy apa, egy fiú és egy barlang.

Az ószövetségi utalást rögtön egy újszövetségi utalás követi: Kölcsey bámultra méltó precizitásának és feszes szerkesztésének újabb mintapéldája. Az evangélikus énekeskönyv 140. éneke (Várj, ember szíve készen...) Krisztus második eljöveteléről szól. A dalocska egyik sora arra figyelmeztet, hogy ha majd érkezik a Megváltó, akkor

...A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon.

Kölcsey ebben a versszakban azonban – az általa nyilván jól ismert zeneművel szemben – azt hangsúlyozza, hogy a bérc és a hegy továbbra is megmarad, vagyis a Megváltó eljövetele, ha nem is teljesen reménytelen, de némi nehézségbe ütközik.

A versszakot aztán a Poklot, illetve az Apokalipszist idéző képek (vérfolyó, tűzüzön) zárják le. Összességében tehát ez a versszak egy ószövetségi utalással indít, ezután érinti az Újszövetséget, végül pedig a bibliát lezáró Jelenések Könyvével zárul.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv ´s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréböl,
Kínzó rabság könynye húll
Árvánk hő szeméböl!

Meghökkentő, hogy a szerző itt egyszerre jelen idejű igékre vált. Eddig, az első versszak kivételével, amely főként felszólító módú igékből áll (a felszólítás pedig értelemszerűen nem lehet más, mint jelen idejű), az összes versszakban múlt idejűek voltak az igeidők. Itt azonban, ahogy közeledünk a költemény írásának jelen idejéhez, a költő visszavált, és nekiáll következetesen jelen időt használni: zajlik, nem virúl, hull.

Bevallom, először nem is értettem, miért is volt ez az igeidő-váltás. Az igazat megvallva elsőre fel sem tűnt a dolog. Aztán persze eltöprengtem, és utánanéztem az évszámoknak. 1823-ban jelentős csata éppen nem pusztított. A napóleoni háború már csak emlék, a Császár két éve halott. Akkor meg miféle halálhörgésről, meg árvákról, meg vérről, meg hulló könnyről beszélünk? Ez a négy szó így együtt, a jelen idejű igékkel, óhatatlanul egy most dúló háborút idéz, amit a már szó is alátámaszt.

Ha háború nem is volt, az tény, hogy 1823-ban a nemességnek egyre inkább kezdett elege lenni az abszolutista, osztrák kormányzásból. A megyei, rendi ellenállás fokozódott (lásd a Kőszívű ember fiai vonatkozó részeit). A magyar nyelv, akárcsak a japán, a jövő idő kifejezésére jelen időt használ, és én nem tudom nem feltételezni, hogy itt a jelen idő valójában kicsit talán jövő idő is, így ez a négy sor nem más, mint egyfajta prófécia, jóslat, jövendölés. Hogy a fokozódó ellenállás egy idő után óhatatlan tragédiához fog vezetni, és akkor aztán lesz majd halálhörgés, holtak, siralom, könny és árvák. Lett is, mert hát, tegyük szívünkre a kezünket, a nemesi ellenállás szinte egyenes úton vezetett a '49-es tragédiához.

De hát ezekkel a magyarokkal nem lehet értelmesen beszélni, így csak az Istenhez fordulhatunk. És fordulunk is, az utolsó versszakban. a fohászkodás jöhet szóba. Kissé rezignáltabb és lemondóbb, mint az első versszakban, de hát azért tegyük már meg, amit meg lehet tenni.

Szánd meg Isten a´ Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kinjának.
Bal sors a´ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödtte már e´ nép
A´ múltat ´s jövendőt!

Petőfi Sándor több vonásában Quentin Tarantinóra hajaz.

Az egyik ilyen vonás az, hogy mind Petőfi, mind Tarantino a magánéletben nehéz természetű, hisztérikus figura. Feltűnősködő, öntörvényű pojáca, aki mellett idegölő kaland tíz percnél többet elviselni. A kiállhatatlan természet sokszor a nagy tehetségek sajátja. 

A másik vonás az, hogy Petrovics Sándor szülei is afféle jöttmentként, gazdasági bevándorlókként furakodtak be egy másik kultúrkörbe. Petőfi apukája és anyukája tót volt. Tarantino apja digó, anyja félig ír, félig csiroki indián. Ezeknek a migránsoknak a gyerekei aztán elég jól feltalálták magukat, és odáig jutottak, hogy a környező, családjukétól némileg eltérő kultúrkör jellegzetes figuráit élesebb szemmel tudták megfigyelni, és pontosabban tudták ábrázolni, mint azok, akik már több generáció óta abban a környezetben éltek. Hiába, ha valakinek az a szerencse jut osztályrészül, hogy egyrészt több kultúrát szív magába az anyatejjel, másrészt friss szemmel tudja szemlélni a környezetét, harmadrészt tehetségnek sincsen híján, ezen felül pedig a bizonyítás égő vágya fűti, nos, az bizony olykor elég jelentős teljesítményre képes.

A két fiú pályáját szemlélve nyugodtan kijelenthetjük, hogy minkét alkotó csodagyerek, igazi enfant terrible. Fiatal kora ellenére mind Petőfi, mind Tarantino igen intenzív alkotó. A műveik színvonala meglehetősen esetleges: a gyorsaság néha a pontosság rovására megy. Az életművükben így aztán akad néhány korszakalkotó csoda is, az alkotásaik nagy része azonban sajnos könnyen feledhető, dibdáb, összetákolt és végiggondolatlan fércmű. De hát, hogy most olaszra fordítsuk a szót, már csupán Tarantino apukája iránti érdemtelen tiszteletből is, 

Chi fa falla, e chi non fa sfarfalla.

vagyis nagyon szabad fordításban

Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

A negyedik párhuzam pedig az, hogy a szerzők alkotói technikái is erősen hasonítanak.

Szerencsés esetben (tehát ha olyan fába vágják a fejszéjüket, ami nem haladja meg a képességeiket) mindketten valami köznapi, már-már ponyvaregénybe illő figurát választanak főhősnek. Ezek a hétköznapi figurák nem ritkán teszetosza vesztesek. Igazi pancserek. Alapvetően lusta, maguknak való lények. Pató Pál a düledező udvarházában vagy Louis a parkolóban. A véletlen szituációk mindig megzavarják őket, és, ha győzedelmeskednek is, a győzelem a legtöbb esetben sokkal inkább a puszta véletlennek köszönhető, nem pedig a gyors helyzetfelismerésnek.

A két művész egyik közös formajegye ezen túl a szinte minden pillanatban tetten érhető irónia.  Emiatt aztán gyakran úgy tűnik, mintha primitív vagy megjátszós hőseik érzelmei sekélyesek volnának. A figurák ezen felül – mint ahogy az az egyszerű embereknél már lenni szokott – a kellemetlen szituációkra gyakorta túlságos indulattal, sőt, brutális erőszakkal vagy kontrollálatlan dühkitöréssel reagálnak. A hüledező és elismerő röhögést az efféle, már-már parodisztikus indulatkitörések váltják ki az olvasóból és a nézőből.

Azonban én meglehetősen leegyszerűsítőnek tartanám azt a véleményt, hogy Petőfi hősei puszta zsánerfigurák volnának. Hétköznapi alakok, az kétségtelen. Teli vannak indulatkezelési problémával, ez is tagadhatatlan. Petőfi műveinek mélységét azonban az teremti meg, hogy ezeknek az alsóbb néposztályból való, tanulatlan figuráknak igazából vannak érzelmei, még ha színpadias, álmacsó gesztusokkal meg is próbálják elleplezni azokat. Talán azért, mert saját maguk is megrettennek a saját érzelmeiktől, mint olyan jelenségektől, amelyet nem értenek igazán, így aztán képtelenek kezelni.

Sentiment is a chemical defect found in the losing side.

A két alkotó munkásságában akad még egy feltűnő hasonlóság: mindketten nagyon szeretik keverni az idősíkokat: előre- és hátraugranak a narráció közben. Tarantino jó filmjeiben (vagyis mindabban a filmben, amit a Kill Bill előtt forgatott) ez a módszer nagyon is tetten érhető. Petőfi kissé visszafogottabban bánik az idősíkok keverésének eszközével.

Hogy Petőfi műveit, vagyis a figuráit megértsük, nem rossz módszer az, ha a cselekményt időrendi sorrendbe állítjuk. Előfordult már olykor-olykor, hogy ezzel a módszerrel éltünk. Mielőtt azonban hozzálátnánk, olvassuk el ismét együtt a mai szövegünket, és közben indítsuk be a belső mozit!

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.

Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszercsak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.

Rendezzük most kronologikus sorrendbe a művet, és (Tarantinóhoz kapcsolódva éljünk most egy filmes kifejezéssel) üssünk össze belőle egy szinopszist! A cselekmény sorrendje szerencsére sokkal egyszerűbben rekonstruálható, mint a Ponyvaregényé. Rövid gondolkodás után könnyedén meg tudjuk fejteni, hogy a négy versszak helyes sorrendje a 2., 3., 4. és 1.

Egy juhász a fűben heverészve furulyázik. Hírt hoznak neki, hogy a babája haldoklik. A szamarára pattanva vágtatni kezd, de elkésik: a lány már halott. Ekkor tiszta erőből fejbe vágja a szamarát a botjával. Végül visszaül az állat hátára, és boldogtalanul elporoszkál.

Hogy a történetet a maga teljességében tudjuk értékelni, ahhoz kissé bele kell helyezni magunkat a korabeli magyar viszonyokba!

A vidéki világnak megvolt a maga tagoltsága. Egy mezítlábas zsellérnél magasabb szinten állt egy szegényparaszt. Az állatokkal foglalkozó szakmunkás jóval többre tartotta magát mindenfajta földtúró bugrisnál. Persze köztük, az állattartók között is megvolt a szigorú hierarchia. Egy rezes fokosú, tűzött-fűzött bocskorú, trágyaszagú kanászt kissé lenézte a kampósbotos, bő subájú, szamárháton poroszkáló juhász. De ő is csak álmodozhatott arról, hogy milyen lehet gulyásnak lenni. Pláne karikás ostort pattogtató, csizmát viselő, cifraszűrös csikósnak, aki lovon száguld át a pusztán! De juhásznak lenni egyáltalán nem volt csekélység.

A jómódú paraszt persze ugyanannyira megvetette az efféle kóbor népséget, mint amennyire amaz lesajnálta őt, noha persze ebben a megvetésben nyilván bujkált némi enyhe irigység is. Nagyjából az a fajta, amit a farmer érezhet a cowboy iránt. Ágrólszakadt csavargó a cowboy, egyik napról a másikra él, de hát mégiscsak talpig férfi, és ugyan lehet, hogy a falu legszebb menyecskéje a legmódosabb gazdához megy hozzá, de azért a magányos állattenyésztőn akad meg a szeme.

Ezeket a szilaj, pusztai legényeket pedig alig egy hajszál választotta el a bűnözőktől. Ahogy a cowboy is majdnem bandita, úgy a kanász, a juhász és a csikós is majdnem betyár. Olvastam egyszer egy nyilatkozatot, a szegedi vizsgálóbíró tette valamikor a XIX. században. Sajnos, nem tudom pontosan idézni, de ígérem, mihamarabb utánanézek a könyvtárban. Az idézet valahogy úgy hangzott, hogy

Nekem az a puszta tény, hogy valaki két évnél többet szolgált juhászként, elegendő bizonyíték arra, hogy az illetőt akasztófára küldjem.

És hogy ez a sommás véleményt alátámasszuk, idézzük fel a magyar irodalom két másik nevezetes juhászát, úgymint a többszörös gyilkos Kukoricza Jancsit a János vitézből, vagy a bottal szintén mesterien bánó Veres juhászt a Móricz Barbárokjából. 

Juhászlegényünk emellett nem csekély testi erővel kell, hogy bírjon. Egy ilyen foglalkozást űző embernek fel kell készülnie arra, hogy tolvajokkal, rablókkal, ragadozókkal kelljen szembeszállnia. Szerszáma, a fokos, a drótsudarú karikás vagy az ólommal körbeöntött pásztorbot nem csak munkaeszközök, hanem félelmetes fegyver is egyben.

Petőfi juhászlegénye emellett ugyancsak megtermett, tagbaszakadt figura kell, hogy legyen. Egyrészről maga Petőfi írja, hogy nagy a legény. Ez önmagában persze semmitmondó megállapítás volna: de még ha csak a legkisebb termetű, legalacsonyabb marmagasságú szamárra gondolunk is, meg kell állapítanunk, hogy valóságos égimeszelőnek kell lennie annak, akinek a lába a jószágon ülve a földig ér.

A mű hőse tehát nem valami nyiszlett szegénylegény. Inkább egy olyan figura, akit legpontosabban talán a kissé ódivatú, ezért a szívemnek igen kedves vagány kifejezéssel lehetne leírni. Afféle magányos cowboy ő, csak éppen nem szájharmonikát nyekerget a prérin, hanem furulyázik a pusztán.

Azazhogy vagány lenne, ha mindeközben a babája (nője, csaja) nem haldokolna éppen.

Tegyük fel most magunknak a kérdést, hogy a juhász vajon tud-e arról, hogy a barátnője a halálán van, vagy a meglepetés erejével éri a dolog.

Meggyőződésem az, hogy tud. Petőfi fantasztikusan bánik a szavakkal. A juhász ugyanis nem a fűben heverészik, mint majd Kukoricza Jancsi fog. Nem, a mi juhászunk bizony

Gyepes hanton furulyál[t]...,

márpedig a hant szó a magyar olvasóban elsősorban a sírhantot hívja elő. A hant tetején furulyázó legény tehát a primitív lelke legmélyén igazából nagyon is jól tudja, hogy a szeretője nemsokára a hant alatt fog feküdni, csak hát egy ilyen nagylegénynek (!) nem illik olyasmit kimutatnia, hogy egy csaj neki egy percig is fontos volna. Petőfi a virtuóz időkezeléssel elleplezi ezt a tényt, hogy mi történik előbb és mi később, mit tudunk és mit nem, ám a hant szó beillesztésével egy pillanatra megvillantja a valóságot.

A költő ezen felül a legény félállati, primitív voltát hangsúlyozza egy prozódiai-szintagmatikai bravúrral. A második versszak első mondatának ugyancsak különös  a szerkezete. Olvassuk el újra ezt a mondatot, ezúttal folyamatosan tördelve.

Gyepes hanton furulyált, legelészett nyája.

Most akkor ki furulyál? A nyáj vagy a juhász? És ki legelészik a gyepes hanton? Persze, egyértelmű, hiszen a juh nem tud furulyálni. Azonban a sajátságos mondatszerkesztés egy pillanatra óhatatlanul megkavarja az olvasót. Az olvasó tudatában egy röpke pillanatra keveredik az állati és az emberi viselkedés. Ez egyébként ugyanaz a trükk, amivel majd Móricz fog élni a már említett Barbárokban: ott a meggyilkolt főhőst fogják Bodri juhásznak hívni, és ő lesz az a hallgató ember, aki a kutyájával jobban el fog tudni beszélgetni, mint akár a saját fiával.

Vegyük észre egyébként azt is, hogy a juhász egyetlenegyszer sem szólal meg a mű során, fel sem ordít, egyetlen könnycseppet sem ejt.

Szintén árulkodó szó a vágtat is. Vágtatni a ló tud, a szamár nem igazán. Itt inkább arról van szó, hogy a juhász, aki igazából csikós akar lenni, egy pillanatra azt játssza, hogy ő most egy ló nyergében ül. Mai példával élve a robogón kucorgó vidéki hülyegyerek, aki éppen a kórházba pöfög, hogy lássa a haldokló barátnőjét, egy pillanatig arról képzelődik, hogy Harley-Davidson motor bőg alatta.

A szamár fejbevágása nyilván egy bunkó alak fájdalmának kivetülése. A juhász nyilván saját magát akarja megbüntetni, hiszen most döbben rá arra, hogy a furulyázás és heverészés helyett talán itt kellett volna lennie. De hát, tudjuk jól, egy vérbeli macsó soha nem hibázik. Kell lennie valakinek, akin kitöltheti a haragját és kiélheti a fájdalmát. Egy tökös biztonsági őr seperc alatt találna magának valami kígyóvállú értelmiségit, akit leverhetne. Egy juhásznak még csak az sem jut, hát ott a szamár, nyilván az tehet a dologról.

A tarantinóian komikus az egészben az, hogy ezek után a juhász, mintha mi sem történt volna, visszaül a csacsi hátára, és elindul vele.

Némi optimizmusra adhat okot, hogy a juhász már nem vágtat, és immár

földig ér a lába.

Ezzel a tagmondattal Petőfi talán azt sugallja, hogy ez a magyar nagylegény a sok tetszelgő vagánykodás és a gyermekded képzelődés után talán végre vissza-, helyesebben inkább odatalál a földre, és visszaérve a nyájhoz, talán leszáll a szamárhátról, és immár két lábbal fog a valóság talaján állni.

No, jó, egy lány halála kellett ahhoz, hogy egy kicsit felnőjön. De hát a  kishitűség gyenge jellemre vall. Annyi szép lány akad, és igazából a szamárnak sem lett semmi baja.

Reméljük, közben a birkák sem széledtek szét.

Egy bizonyos Vargha Ferenc szegezte nekem a kérdést néhány hónapja, hogy én vajon szeretem-e a Cseh Tamás-számokat. Mert, folytatta egy-két héttel később, ugyanis elég fragmentált beszélgetéseink szoktak lenni, ő nagyon sokat gondolkodik ezeken, és talán leülhetnénk egyszer, hogy alaposan elbeszélgessünk róluk.

Pár napja aztán végre le is ültünk jó másfél órára, és azóta én is elég sokat töprengtem. Nem csak a számokon, hanem az egész Cseh Tamás-Bereményi Géza-jelenségen.

Az az érdekes, hogy ezeket a szövegeket mindenki automatikusan úgy emlegeti, hogy Cseh Tamás-számok. Ahelyett, hogy Bereményi-versekként hivatkozna rájuk. Ha egy verset megzenésítenek, akkor a zeneszerző-előadó sokszor indokolatlanul nagy szeletet követelhet magának a közös sikerből. Különösen akkor, ha ő az előadó is. Akkor ő kerül előtérbe. Weöres Sándor sokaknak csak Kaláka vagy Halász Judit. Csiribiri-csiribiri zabszalma.

Hogy egy hasonlattal éljek, a zene olyan, mint az erős fűszerek. A jó zene még egy rossz vagy semmitmondó vers hiányosságait is el tudja leplezni. Viszont ugyanennyire igaz, hogy a túlzásba vitt zene a jó vers finomságait is el tudja nyomni. A jó fűszer pedig természetesen kiemeli. A fűszerekhez azonban, vagyis a zenéhez, fájdalom, annyit konyítok, mint Dávid Ibolya a focihoz.

Így aztán, amikor is Vargha Ferivel végre leültünk az egyik kedvenc kocsmám teraszán, és ő megkérdezte, hogy akkor berakja-e a számokat, és épp vette volna elő a fülhallgatót, én azt javasoltam, hogy talán maradjunk a tiszta szövegnél. 

A Lee van Cleef című költemény mellett döntöttünk. Javaslom, hogy a rövid elemzési kísérlet előtt fussa át az erre fogékony olvasó is a teljes versszöveget.

 Most akkor régi szokásunk szerint írjuk át a cselekményt szinopszissá! Először is állítsuk az eseményeket időrendi sorrendbe! Másodszor, szigorúan csak arra koncentrálva, hogy ki, mit, mikor és hol (mennyi ideig) csinál, rekonstruáljuk a cselekményt!

A szigorúan vett fabula nagyjából a következő lesz:

Van négy cowboy, bizonyos Barleycorn, Charley, Hombre és Dick, akik együtt bandáznak egy bizonyos Lee van Cleef nevű legénnyel. Gyakorta éheznek, a hatóságon kívül vadásznak rájuk (talán) a tisztességes polgárok is; Oregonban Lee meg is sebesül. Lee néha magányosan el-elcsatangol, aztán visszatér. Egy napon a hatóság lekapcsolja őket, és elviszik őket egy Phil Carney nevű erődbe, ahol Lee-t a többiek szeme láttára megkínozzák. A négy banditát aztán éjszaka szélnek eresztik. Lee ezután eltűnik. A másik négy egy évig betegeskedik. Az a szóbeszéd járja, hogy Lee, a legenda fényképésznek állt, Barleycorn, Charley, Hombre és Dick tamáskodnak. Egy napon aztán megpillantanak egy jól öltözött férfit. Dick egy pillanatra úgy véli, talán Lee lehet az. A férfi azonban szótlanul elsiet.

Van nekem néhány ismerősöm, általában néhány évvel idősebbek nálam. Ők, ha ez a dal szóba kerül, kihúzzák magukat, felszegik az állukat, a szemük csillogni kezd; röviden, szisszenve levegőt vesznek, és bent tartják. A kezüket lazán a csípőjükre teszik ilyenkor, mintha csak ellenőriznék, hogy a pisztolytáska a helyén van-e. A szemük összeszűkül, lassan kieresztik a levegőt, és valami olyasmit mondanak elismerően, hogy igen, ez az! És idéznek egy-egy jellemző részt a műből. Férfias mondatokat, mint

Hej! Hej, hej, hej, hej, hej!

Vagy bólintanak, és elmerengenek, hogy

...így csak Lee van Cleef lova lép!

Az igazán műveltek – Magyarországon ez a fogalom azt az embert takarja, aki viszonylagos pontossággal tud hosszabb vagy rövidebb szépirodalmi szövegeket szó szerint idézni, még akkor is, ha az a szöveg az adott témához a lehető leglazább módon, vagy még úgy sem kapcsolódik –  esetleg azt a mondatot választják, hogy

Hátat a falnak és megdögleni.

Lám, lám, a jó öreg hősies értelmezés! Régi hagyománya van ennek. A veszett-ügyért-meghalás szép gesztusa fogja meg ezeket az ismerőseimet. A hej, mi aztán nem adjuk fel soha magasztos elve. Még akkor sem, ha a többiek begyúródnak. Olyanok vagyunk, mint a walesi bárdok. Mint Szondi két apródja. A háromszáz spártai. Katsumoto, a magányos daimjó, egy szál karddal a kezében, szemben a császári hadsereg géppuskáival. Maroknyi, tőrbe csalt légiós a Gemla schottnál, szemben velük Hodologu beduin vezér beduinjai. Vagy, hogy stílszerűbbek legyünk, a hét mesterlövész, amint Calvera utolsó rohamára vár az izzó napsütésben.

Azonban a történetben szó sincs hősiességről, még kevésbé önfeláldozásról. A citált mondatok igen erőteljesek, az kétségtelen. Ez azonban puszta porhintés. Érdemes észrevenni, hogy a szöveg bandavezére, akit nevezzünk Lee van Cleefnek, igazából semmiféle vezéri tulajdonságot nem mutat. A hej! szócska, ha csak egyszer használnánk, valóban mutatna valami dacos hetykeséget. Az a figura azonban, aki minden helyzetben (és ezek a helyzetek kivétel nélkül vesztes helyzetek, éhezés, sebesülés) csak ezt képes ismételgetni, az inkább tűnik tehetetlennek és bénának, semmint rettenthetetlennek. Ennél kínosabb talán csak a négy követő folyamatos hej-hej-hej-hej-hej szövege. Nagyon úgy tűnik, hogy négy szerencsétlen suhancról van szó, akik rajonganak ezért az alakért, és görcsösen próbálják leutánozni a stílusát. Pedig létezik-e kínosabb annál, mint az utánzás? Pláne akkor, ha olyasvalakire akarok hasonlítani, akire igazán nem is érdemes.

Ugyanilyen mulatságos mondat az, ami a ló lépéséről szól. Én nem vagyok egy vidéki ember, de ismertem olyat, aki a falu valamennyi traktorának meg tudta különböztetni a hangját. No de hogy egy ló lépéseit? Ez az állítás sem más, mint legendagyártás, puszta mesebeszéd.

A legkevésbé hősies mondat pedig a harmadik: hiszen a műben nem döglik meg az égvilágon senki! Ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a következő sor pedig az volna, hogy

előreküldesz négy másikat, hej.

Kétértelmű sor ez. Jelentheti azt, hogy golyózáporban a túlvilágra küldöm négy ellenfelemet, becsületes párbajban legyőzve őket. Azonban jelentheti azt is, hogy magam helyett küldök előre négy másikat a golyózáporba, esetleg éppenséggel négy bajtársamat, miközben én megbújok hátul. És mert hát a műnek a címszereplőn kívül négy hőse van, a rajongótábor, Barleycorn, Charley, Hombre és Dick, én bizony inkább ezt az értelmezést sem zárnám ki teljesen.

Miféle hősiességet képzelünk bele ezekbe a versszakokba? Hiszen soha nem létezett olyan pisztolyhős, akit Lee van Cleefnek hívtak. Volt olyan, hogy Douglas Mortimer ezredes. Volt olyan, hogy Angyalszem. Volt Sabata is, meg volt McClain.  Lee van Cleef nem volt, csak egy Lee van Cleef nevű színész, aki eljátszotta ezeket a fentebb felsorolt kemény legényeket. De hát ő nem hős, hanem csak egy pojáca: holland bevándorlók gyereke, született New Jerseyben 1925. december 16-án, tehát már a vers írásakor sem volt egy igazán fiatal fiú. Hát miféle hős az ilyen? És ha ő nem hős, csak egy bohóc, akkor ugyan mekkora hős lehet Barleycorn, Charley, Hombre és Dick?

Egyébként pedig ha már egyszer cowboy-színészt választunk példaképnek, akkor miért pont Lee van Cleef lesz az? Miért nem inkább Clint Eastwood vagy Yul Brinner? Esetleg Charles Bronson? Miért éppen Lee, akinek még a nevét se nagyon tudjuk leírni, hiszen még olyan Cseh Tamás-interjú is van, ahol úgy szerepel, mint Cliff! Ráadásul ennek a sólyomtekintetű alaknak, lett légyen bármekkora színész is, a leghíresebb filmjeiben mindig a másodhegedűs szerepe jutott, vagy éppenséggel negatív karaktert alakított.

A vers maximum a béna vadnyugatról szól, de sokkal inkább a még ennél is  bénább magyar valóságról. A hetvenes-nyolcvanas évek minden heroikusságát nélkülöző, akolmeleg, lábszagú, kisszerű Kádár-rendszeréről.

Ahol minden, ami nyugati, pláne, ha még ráadásul amerikai is, felmagasztosult. Amerika, öcsém! Ott olyan kemény helyek vannak, mint Fort Carney! Ott olyan vad helyek vannak, mint Oregon! Ne keserítsen el bennünket a tény, hogy az erőd valódi neve a térkép tanúbizonysága szerint Fort Kearney. Az se csüggesszen el, hogy Oregon állam soha nem volt része a vadnyugatnak, mert hogy mindjárt ott van Washington alatt, és az a maroknyi indián, aki ott élt, maximum bálnavadászattal foglalkozott. Ugyan, mit számít az ilyesmi ekkora távolságból? Egy ilyen Amerikában méltán lehet példaképünk akár egy holland színész is, pláne, ha neve egy kicsit olyan, mint a Lee farmeré, egy kicsit meg olyan, mint Cliff Richardé.

Ha pedig magyar valóság, és ezek a fiúk igaziból magyar srácok, akik azt képzelik magukról, hogy amerikaiak, akkor a történet még elkeserítőbb. Akkor nem ránk lőnek, hanem maximum beszólogatnak. Nincsenek vállba kapott pisztolygolyók, legfeljebb a körzeti megbízott gumibotoz meg egy kicsit. Itt nem vadnyugati erődbe visznek be, hanem lepukkant rendőrőrszobába. A perzselő nap talán egy arcunkba fordított lámpa. Ebben a mélymagyar valóságban kerül a galerifőnök a szemünk láttára  a padlóra – és talán nem csak fizikai, hanem morális értelemben is. Négyünket aztán este kiengedtek, és mi

iszkoltunk, mint a veszett kutyák

Érdemes megfigyelni, hogy a szöveg hány híres magyar műre játszik rá. Petőfinek van két verse, amelyeket párba szoktak állítani. Az egyik A farkasok dala, a másik A kutyák dala.  A meg-nem-alkuvás és a megalkuvás két példája ez. Bereményi  egymásra játssza a kettőt: az éhező, üldözött, golyó-talált hősök, Petőfi farkasai itt mint beteg kutyák iszkolna, hogy átvacogjanak egy telet, mint ahogy tette azt  Petőfi Debrecenben.

Lehet, hogy kissé messzire merészkedem, de nekem például a

Négy napja már, hogy nem ettünk

mondatról kapásból a

Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset

sor jutott eszembe József Attilától. Ha felidézzük ezt a verset, a Tiszta szívvelt, azt kell észrevennünk, hogy ugyanazok a motívumok abban is, mint a Bereményi műben: éhség, a fiatalság eladása, a törvényen kívüliség, a hősi, vagy legalábbis elszánt halál.

A Bereményi-szöveg egyik jellegzetes helyszíne az utcasarok. Ez pedig talán Ady Endre Az én menyasszonyom című versére reflektál, ami végülis szintén arról szól, hogy micsoda magasztos dolog szembeszállni a világgal és a társadalmi koncvenciókkal, ha van valaki, akiben megbízhatunk.

Akadhat, aki azt mondja, hogy ezek mennyire hajánál fogva előrángatott versek, és a párhuzamok lehetnek akár véletlenek is. Persze, lehetnek. Azonban halkan megjegyezném, hogy a Lee van Cleef a Műcsarnok című lemezen jelent meg, ugyanott, ahol a Petőfi halála, a József Attila és az Ady utolsó fényképe is. Egy ilyen gyűjtemény, egy lemez (a cenzúra minden akadékoskodása ellenére, vagy éppen azért) mindig tudatos kompozíció, és találtam olyan, komolynak tűnő cikket is, ami többször hangúlyozza, hogy Bereményi a dalok összeállításának sorrendjét már-már monopóliumának tekintette.

“én állítottam össze a műsorokat, a dalok sorrendjét, mindent”

Én úgy gondolom, hogy ez a mű nagyon groteszk. Egy egész nemzedék keserű öngúnya szól belőle. Ahol a karizmatikus figura nem beszélhet nyíltam, csak néha egy-egy mélynek látszó, bátornak tűnő, ugyanakkor teljesen semmitmondó „hej!” szócskát ejthet ki. Egy szót, amelyet aztán az önzetlenül rajongó, de tulajdonképpen tehetségtelen slepp felkap, és minden adott  szituációban elismétli. És hát az elleplezés sokszor nem más, mint gyávaság. Tudom, a gyáva igen komoly jelző, a gyávaság pedig súlyos erkölcsi vétség. Létezik olyan vélemény is, hogy ez a legnagyobb bűn. A Kádár-korban, sőt, minden egyes korban az entellektüel kénytelen volt szembesülni a bátorság/gyávaság kérdésével:

“Egyszer volt egy beszélgetésünk sok évvel később: [Cseh Tamás] azt kérdezte tőlem, hogy el mertem volna-e mondani kocsmában azokat a dolgokat, amiket beleírtam a dalszövegekbe. […] Azt mondtam, hogy nem. Az volt a válasza, hogy akkor egy gyáva ember írja a dalszövegeket. Mondtam, hogy »viszont neked, Tamás, a saját bevallásod szerint évekig fogalmad sem volt, hogy mit jelentenek azok a szövegek, amiket énekelsz. Azokat te csak betanultad és visszaadtad.«”

A mű akaratlan bandavezére aztán megköti a maga kompromisszumát, hiszen kiengedik a börtönből. Hogy kellett-e ezért valami olyasmit tennie, ami szégyellnivaló, felelőtlen ígéreteket tenni, hogy mondott-e ott bent bármit is a hatalomnak, vagy az is megelégedett egy kurta hej! szócskával, nos, az nem derül ki ebből a műből, de hát az efféle homályosság Bereményi verseinek az egyik sajátossága. Vannak, akik ezeket a költeményeket egyenesen balladának nevezik. Az azonban biztos, hogy Lee nyilván megkötötte a maga kompromisszumát, mint ahogy a kádári Magyarország kevés híján valamennyi embere. Végre aztán Lee-ből művész lett. Fényképész. Mennyire ironikus, többszörös csavar is a versben, hogy egy mozgófilm-sztárnak beállított figuráról a vers végére állókép-készítő mesterember válik!

De vajon olyan fájó volt-e ez a kompromisszum-kötés? Talán nem is annyira. A filmművészet kevés olyan western-figurát ismer, aki mindig is csinosan öltözött volna. Azok a figurák, akiket Lee van Cleef, a hollandus alakított, mindig skatlyából voltak kihúzva. Az ő ruhájuk minden körülmények között makulátlan volt.

Legfeljebb nem vették észre az olyan lúzerek, mint Barleycorn, Charley, Hombre és Dick.

Ha horror-regényt vagy novellát kellene írnunk, esetleg horrorfilmet kellene forgatnunk, akkor nyilván alkalmaznánk néhány jól bevált fogást. Mindenekelőtt szükségünk volna egy lélektanilag jól megformált történetre, abban pedig legalább egy rejtélyes halálesetre. Homályosnak kellene lennie a szereplők indítékainak, és az sem volna rossz, ha maguk a szereplők is arctalanok volnának: maszkot viselnének, vagy olyan hosszú hajat, amely elfedné a vonásaikat. Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem is lenne nekik arca. 

A túlvilág és az evilág határai természetesen elmosódnának, az álom és a valóság keveredne egymással, mint az Elm utcában. A történet teli lenne sejttetéssel és elhallgatással.

Elhelyeznénk ezen kívül itt-ott még egy-két vallásos szimbólumot is, az ilyesmi mindig megfűszerezi az ilyen beteges dolgokat. 

Hálás szereplő a rémmesékben a gyerek. Akkor is, ha még meg sem született, csak éppen várandós vele Rosemary. Ha már megszületett, az sem rossz, de lehet akár hulla is.

Nem árt, ha szerepet kap a cselekményben valamilyen állat is.

Az operatőrnek azt az utasítást adnánk, hogy használjon szokatlan kameraállásokat (madár- vagy béka-perspektíva), hisztérikus kameramozgásokat (túl gyors vagy túl lassú kocsizás, daruzás és lendítés), és az sem rossz, ha néha meg-megbillen a kép. A terek legyenek vagy nyomasztóan szűkek, vagy beláthatatlanul tágak. Természetesen imádnánk a gyors vágásokat is.

Természetesen sötét színeket használnánk inkább, már ha használnánk egyáltalán színeket.

Zeneszerzőnk pedig utasításba kapná, hogy a dallam visszatérő motívuma legyen valami bájos futam, de a ritmus itt is zökkenjen ki néha – magyarán, a képek kibillent egyensúlya köszönjön vissza a zenében is.

Egy jó író bármely műfajban képes nagyon alkotni. Akár a méltatlanul lenézett horror műfajában is. A feleségem egyszer azt a kijelentést tette, hogy Jókai egy regényét például Roman Polanski tudná igazán filmre vinni: kénytelen voltam igazat adni neki. Meggyőződésem, hogy Arany János az egyik legnagyobb thriller-szerző, aki valaha élt a világon, úgyhogy óvatosan a ballada-olvasással lefekvés előtt! Mikszáthnak pedig majdnem mindegyik novellájában feltűnik valahol kísértet, ami nem is csoda, ha eszükbe idézzük azt a tényt, hogy a kis Kálmánka szklabonyai gyerekszobájának ablaka a temetőre nézett.  Ady Endre horrorisztikus technikáira már utaltunk egy régebbi írásunkban.

A horrorfilmek szigorúan +18-as karikát szoktak kapni. Eléggé tudják nyomasztani az embert. Életemben az első horrorfilm, amit láttam, a Gondolkodó robotok volt – aznap este kéredzkedtem be utoljára a szüleim ágyába. És, noha már több évtizeddel ezelőtt betöltöttem a tizennyolcat, máig is úgy nézek horrorfilmet, hogy a távkapcsoló a kezemben van, és nem félek használni, ha a cselekmény túlságosan rémisztővé válna.

Ilyen érzékeny lelkű emberként furcsállom, hogy minek is kell Weöres Sándort, József Attilát vagy Zelk Zoltánt hallgatni-mondókázni az óvodában, minősített esetben Halász Judittal vagy Kalákával súlyosbítva.  Mert hogy ezek aztán véresen tizennyolc éven felüli művek, az egyetlen értő olvasó előtt sem lehet kétséges egy másodpercre sem. Weöres állítólag maga is célzott ilyesmire,

Mesélik – ki tudja, igaz-e, vagy sem –, hogy egy alkalommal valaki negédes mosollyal a Mesterhez fordult:
– Ön, aki annyi sok szép gyermekverset írt, bizonyára nagyon szereti a gyermekeket, és jól ismeri is őket.
Mire ő így felelt:
– Gyermekem nem lévén, nem ismerem őket, és nem is szeretem, mert bántják a macskámat.

de hát ő annyira bonyolult figura volt, hogy a szavairól sokszor elég nehéz eldönteni, viccnek szánta-e azokat, vagy komolyan mondta.

Zelk Zoltán versétől, az Este jó, este jó címűtől nekem álmatlan éjszakáim voltak. Az diákjaim egy csekély része ugyanilyen tünetekről számol be. Nyomoztam egy kicsit az interneten is: ahogy a kommenteket meg egy-két elemzést elolvasok, mások délutáni szunyókálását is lehetetlenné tette ez a táskás szemű, batrachiánus bácsi. Egyébként némi laza asszociációval hívnám fel a figyelmet ama meghökkentő jelenségre, hogy a nagy rémtörténet-írók jelentős része minimális vagy éppenséggel mindenfajta maszkírozás nélkül elmehetett volna akár horrorfilm-hősnek is – gondoljunk Zelk Zoltánon kívül csupán Poe-ra, Lovecraftra vagy Kingre.

De sok beszédnek sok az alja! Így aztán dobjuk a gyeplőt a lovak közé, mint a már említett Mikszáth egyik hőse, és a középső csoportos időket felidézve éljük át együtt ezt a jól sikerült pszichotrillert!

Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Az első versszak mindjárt elülteti bennünk a bizonytalanságot, ami pedig a rém-irodalom egyik legfőbb lélektani kelléke. Be kell vallanom, hogy én elsőre úgy emlékeztem a versszak második sorára, hogy este mindig jó. Nagyon úgy tűnik, az agyam automatikusan kicserélte a mégis módosítószót mindigre. A mégis azt az érzést kelti, hogy az este alapvetően fenyegető, riasztó időszak, azonban ez az este valahogy mégsem az. Vagy legalábbis szeretném elhitetni magammal, hogy ma talán nem lesz az.

A háromszor ismételt este jó szókapcsolat pedig joggal idézi fel bennünk azt a görcsös igyekezetet, amikor olyasféle mondatokat mantrázgatunk magunknak, mint nem fog fájni.. vagy  lehet, hogy csak beszélgettek...

Vegyük észre azt is, hogy ha a kisgyerek szemszögéből nézzük a szülőket, akkor a kameránknak béka-perspektívában kellene lennie, tehát egy gyerek szemmagasságában, ami elég szokatlan, sőt, félelmetes kameraállás. Ezenfelül azt a tényt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy apa is hátat fordít nekem, anya is háttal áll nekem, és egymással sem váltanak egy szót.

Egy kommentben azt írta valaki, hogy a helyszínt mindig egy szoba-konyhás lakásnak képzelte el, ahol az apa egy fényét vesztett, lepattogzott zománcú lavórban végzi az esti tisztálkodást, derékig meztelenül. Nyilván azért, mert a vers olvasója (vagy ovisként hallgatója) logikusan egy térben képzeli el az egy soron belül említett tevékenységeket, a főzést és a mosdást. Aki ezek után úgy gondolja, hogy ez egy idilli kép, az nyugodtan nézessen a gyerekével Tarr Bélát vagy olvasson fel neki lefekvés előtt néhány oldal Fejes Endrét!

(Hogy egy személyes élményemet idézzem fel újra, megjegyzem, hogy anyám, aki szintén nem megy a szomszédba egy kis szarkazmusért, az apa mosdik, anya főz sort mindig helyettesítette azzal a sorral, hogy apa ordít, anya bőg. Úgy tűnik, valahogy úgy érezte, ez a két tevékenységi forma jobban passzol a vers általános hangulatához.)

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A horrorisztikus képek és események sorjáznak tovább. A tűz és a gőz egyaránt nyomasztó jelenség. A lobogó tűz és mellette fütyülő gőz sokkal inkább idéz fel gőzsípot, tehát kormos mozdonyt vagy gyárat, mint békés otthont.

Azaz álljunk meg egy szóra: mi az, hogy a fazék víz-nótát fütyül? A fazék nem is tud fütyülni. Fütyülni maximum a teáskanna tud, abból sem mindegyik. A fazék maximum a fedőjét tudja emelgetni, amikor pöfög belőle a gőz. Ez az fura fogalmazás azt az érzést kelti az olvasóban/hallgatóban, hogy a tárgyak nem egészen úgy viselkedni, ahogy kellene viselkedniük.

Ott van a bogárkarika: a nézőpont ismét béka-perspektíva. A monoton, kör alakú forgás ijesztő stíluseszközével számtalan horrorfilm él, példaként említeném Alan Parker Angyalszívjének állandóan pörgő ventilátorait.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Ez az a versszak, amelyen minden jó érzésű kisgyereknek összeszorul a szíve. Meghal a kis bogár. A kis bogaram. Engem is szokott így szólítani néha a nagymamám. Ezek szerint a kis bogarak is meghalnak? És különben is, mitől? Csak úgy, váratlanul leigázza őket a Moira?

Meg hogy lehet az, hogy mégse szomorú? A halál, az  pedig nem egy igazán vidám dolog, legalábbis eddig úgy tudtam. És akkor lehet, hogy a többiek, a többi bogár sem sajnálják?  És mi lesz akkor, ha esetleg én is... – mert a gyerekek bizony képesek minden jelenséget azonnal magukra vonatkoztatni.

Ami fölött pedig szintén nem szabad elsiklanunk, az a szokatlan karikás szó. Miért nem körkörös inkább? Ez a fura melléknév  egyesekben felidézhet egy tárgyat, amelyet bizonyos kultúrkörökben nevelési eszközként is alkalmaznak.

A koszorú pedig, előhíva a temetési koszorút, csak még inkább ráerősít a halál, az elmúlás egyértelműen tetten érhető képére. A vers ritmusa pedig erőteljes tá-ti-tá (creticus: — U — ) és tá-ti-tá-ti (ditrochaeus — U — U). És sokszor temetési menetek előtt lépkednek ilyen ritmusban a koporsót cipelő gyászhuszárok.

Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

A szédülés egyre erősebb: a plafon is táncolni kezd, sőt, egyre közelebb nyomul, mint az egyre összébb szoruló falak a Csillagok Háborújában, vagy A kút és az ingában. Ez a fal, ami olyan alacsony, hogy szinte el is érem, lehet akár egy láda fala is. Egy ládáé, amibe csak úgy beletettek, mint annak az Ambrose Bierce nevű hangyás alaknak az egyik hősét.

De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Az ágy és a szék talán a két legbarátságosabb bútordarab. Négy lábuk van, mint egy lovacskának vagy egy kutyának. Fel lehet mászni rájuk. Az egyikben aludni lehet. Ezek a megnyugtató dolgok azonban elvágtatnak előlem.

A füst is gyárat idézhet fel, akárcsak a fekete falak, mint ahogy a fütyülő gőz is. Meg merném kockáztatni azt, hogy ez a gyár egy speciális gyárat kell, hogy felidézzen bennünk. Egy olyan gyárat, amely Zelknek, a zsidó kántortanító kommunizmussal kacérkodó fiának, aki a második világháború egy részét munkaszolgálatosként, más részét bujkáló üldözöttként élte meg, ugyancsak elég sok aggodalomra adhatott okot.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is mint a füst,
mert könnyű vagyok…

Annál is inkább, met a következő versszakban, lám, egy ember száll úgy, mint a füst. Egy bóbiskoló kisfiú lebegés-érzését talán jobban írná le néhány könnyebb, színesebb, konkrétabb dolog. Madár, labda, hópehely. Tollpihe, léggömb, pillangó.

És tűnjön fel végre azt is, hogy eddig egyetlen színt említettek meg, mégpedig a feketét.

A nem félek, de azért sírni akarok mondat pedig legalább annyira abszurd, amennyire a fütyülő fazék képe volt volt az. Félelmünkben nem sírunk. Inkább remegünk. Esetleg megkövülünk a félelemtől. Rosszabb esetben összehugyozzuk magunkat, de sírni nem igazán szoktunk.

Ha pedig nem félek, akkor meg miért is akarnék sírni? Örömömben, hogy szállok, mint a füst? Hogy végre vége van mindennek? És egyáltalán: miért kellene akkor, ha este jó, este jó, könnyekre fakadni? Legalább annyira önellentmondásos érzések kavarognak ebben a két sorban, mint a kis bogárban, amelyik mégse szomorú.

Ki emel, ki emel
ringat engemet?
kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet….

Nem azt írja itt Zelk, hogy nem akarom kinyitni a szemem! Még csak azt sem, hogy nem tudom kinyitni a szemem. Az első esetben ugyanis megvolna a szabad akaratom egy cselekvésre. A második esetben érezhetnénk legalább a szándékot, a törekvést arra, hogy lássunk. A nem lehet állítmány azonban megfellebbezhetetlen, végleges, rajtam mindenképpen kívül álló, befolyásolhatatlan jelenséget fogalmaz meg. Ez a kép talán a leghalálosabb képe az egész versnek.

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.

Az az elemzés, amire egyszer már hivatkoztam, sebészi pontossággal írja le ugyanazt a páni rettegést, amit én éreztem még az óvodában, amikor a sziklaarcú Judit néni énekelte ezt a haláltáncot. Ha ennek a versszaknak kellene az irodalmi párját megtalálni, akkor joggal juthatna eszünkbe a Dies irae. Zelk előtt maximum Tamás testvér volt az, aki ilyen plasztikusan tudta megfogalmazni ama napot, amely majd  a világot tűzben oldja. Mint valamikori latinos, itt felhívnám a figyelmet arra is, hogy a középkori egyházi énekben a végső nap fel fogja oldani a világot (solvet, nem pedig solvit), Zelknél a világ már el is olvadt. A múlt idejű állítmány csak még véglegesebbé teszi ezt az apokaliptikus képet.

Úgyhogy álljon itt végezetül egy igen megkapó kép. Úgy érzem, valahogy ideillik. Már csak azért is, mert ennek a közepén is ül egy kisfiú valaki ölében.

Jó éjszakát, gyerekek!

Ady verseiben a szerelem és a halál gyakran jár kéz a kézben. Azaz nem csak Ady esetében van ez így, hanem nagyon is sok esetben. Az evolúció zseniális gondolata szerint a túlélésre és a szaporodásra való törekvés az a két hajtóerő, ami a világ kerekét mozgatja. A túlélés a halálhoz köthető, hiszen nem más, mint nem-meghalás, a szaporodás pedig egyes elszórt esetekben talán feltételez némi szerelmet is. És hát mert a művészet sem más, mint evolúciós termék, így aztán a szerelem és a halál művészi témája is roppant népszerű.

Gondoljunk csak a Rómeó és Júliára vagy a Carmenre. Esetleg Gustav Klimt képére. Vagy ott van Schubert vonósnégyese, A halál és a lányka. A viszonylag újkeletű alkotások közül pedig Almodóvar filmje ugrik be, a Matador.  Egyes időszakokban ez az árukapcsolás, mármint a halál és a szerelem összekapcsolása gyakoribb: a századvég és a századelő művészete például előszeretettel élt ezzel az árukapcsolással. Más korszakokban az egyéb motívumok tűnnek meghatározóbbnak: a társadalmi problémák, a bátorság és gyávaság kérdése, hatalom és elnyomatás, szabadság és szolgaság... de a háttérben azért mindig ott munkálkodik a jó öreg biológiai meghatározottság.

Hogy ne kalandozzunk el olyan messzire, vagyis hogy visszaevezzünk a magyar irodalom vizeire, és megnézzük, hogy is áll nálunk ez a szerelem-halál egybefonódás, idézzük eszünkbe egy pillanatra Szerb Antalt. Ez a kiváló férfiú a szerelmet (amor) a halál (mors) fosztóképzős alakjának magyarázta egy helyütt, és igen komolyan hangsúlyozta a meghalás erotikus voltát. Van ugyanis egy regénye, az Utas és holdvilág (egyes ítészek szerint ez egy majdhogynem megfejthetetlen, többszörösen áttételes és és megrázó műalkotás; kritikusabb szellemek szerint kulisszahasogatóan giccses lektűr, egyfajta érzelmi onánia). No, de hogy szavunkat ne feledjük, Szerb ebben a műben az etruszk haláldémonokat úgy írja le, mint szép és vonzó nőket, illetve férfiakat, attól függően, hogy épp kit is ragadnak el.

– Mik ezek? - kérdezte Mihály meglepve.
– Ez a halál – mondta Waldheim, és hangja egyszerre éles lett, mint mindig, mikor valami komoly tudományos dologra került szó. – Ez a halál; vagy talán inkább a meghalás. Mert az nem ugyanaz. Ezek a nők, akik elcsalják a férfiakat, ezek a szatírok, akik elragadják a nőket, haláldémonok. De figyeled? A nőket férfi-démonok ragadják el, a férfiakat női démonok. Ezek az etruszkok nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus.

A halál és a szerelem állandó kettőssége nyilván különösen jelen van Ady életében és művészetében, hiszen ő nem csupán a saját életét, de a saját halálát is a szexnek, vagyis hát a szex útján terjedő szifilisznek köszönhette – már ha az ilyesmit egyáltalán meg illik köszönni. Meglehetősen kellemetlen lehet azzal a tudattal élni, hogy igen csúfos és fájdalmas halállal fogunk meghalni a nem is annyira távoli jövőben, méghozzá olyan halállal, amely halált valami nagyon vágyott dolog okozta. És, gondolom, ha Ady le is foglalta magát olykor olyan komolynak és lényegesnek tetsző fogalmakkal, mint a Pénz vagy az Isten, azért csak-csak ott motoszkálhatott az agyában két, ennél sokkal meghatározóbb jelenség is.

Úgyhogy akkor most kószáljunk egy kicsit A magyar Ugaron!

A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Egyszer egy gimnáziumban, – a nevét borítsa jótékony homály, – azt akartam demonstrálni a diákoknak, hogy milyen kevesen is vannak olyanok, akik képesek volnának egy viszonylag hosszabb szöveget összefoglalni három épkézláb és összefüggő mondatban. Ők erre hevesen tiltakoztak, mondván, hogy rájuk bizonyára nem vonatkozik ez a feltételezés. Én erre véletlenül épp ezt az Ady Endre-szöveget választottam ki, és felszólítottam őket, hogy nosza, mindenki írja le egy negyed papírra, miről is szól ez a négy versszak.

Na, azt a sok sületlen böstörködést, amit ők ott összehordtak, bizony nehéz lenne szavakba foglalni! Volt abban alakuló szellemi irányzat, meg társadalomkritika, aztán az agrárproletariátus elmaradott helyzete, feudális Magyarország, művészi magány. Csupa mellébeszélés, és semmi a lényegből.

De hát vettük már órán ezt is a verset, és a P.... tanárnő is azt mondta, hogy erről szól!

, tiltakoztak az előbbinél is hevesebben a diákok, amikor felhívtam arra a figyelmüket, hogy egyetlen szó sincsen ebben a rövid versben, ami parasztra, proletárra, társadalomra vagy művészetre utalna. Akadt olyan diák is, aki az irodalomtankönyvre hivatkozott: meg hát némelyiküknek nyilván szokásává vált a hosszú évek során az az erősen helyteleníthető gyakorlat, hogy P...... tanárnő magyarázatán túl elolvassa a Mohácsy-féle tankönyv elemzését is.

Úgy gondoltam, hogy azért nem teljesen reménytelen a helyzet, és változni sose késő, elvégre csupán alig tizenkét éve kénytelenek irodalomórára járni. Így hát nekiálltunk együtt végigolvasni ezt a költeményt, sorról sorra. Az óra végére aztán  egészen jó storyboard kerekedett ki a dologból, elvégre éppen médiaismeret-óra volt. De hát többször említettem már, hogy a jó irodalom mindig beindítja a belső mozit. Ha A magyar Ugaron című művet filmre kéne vinni, akkor egyértelmű, hogy Tim Burtont kérném fel rendezőnek. Már csak  A halott menyasszony miatt is.

A szakirodalom Adynak ezt a költeményét szereti látomásszerű tájversnek titulálni. Ha azonban megnézzük a vers minőségjelzőit, akkor azt kell észrevennünk, hogy a benne lévő jelzőket ugyancsak nehéz a tájhoz kapcsolni. Egyetlen jelző kivételével (ez az elvont magyar jelző) az összes többi szóról egészen más kell, hogy eszünkbe jusson, semmint a táj.

Hiszen mi lehet az, ami buja vagy szűzi? Kire mondjuk azt, áhított pillanatainkban, hogy szent, hökkenten elégedett pillanatainkban pedig azt, hogy vad? Érdemes végigjátszani az összes jelzővel, és ellenőrizni a feltételezésem helyességét, de, azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy ezek a szavak mind-mind egy nőre illenek rá. Egy ugyancsak ellentmondásos nőre.

Lássuk a további meghökkentő részleteket is! Ha azt a szót használjuk valamire, hogy szűzi, akkor a szóhoz jórészt a fiatalság asszociálódik. Mint ahogy kacagni is főként egy fiatal nő szokott, és ő az, aki suhan – ez bizony két olyan ige, amit szinte kivétel nélkül csak fiatal nőre szoktunk használni. Sőt, azt se felejtsük el, hogy létezik egy olyan latin mondás is, miszerint

Az ifjúság szél ( =iuventus ventus)

, és a vers utolsó előtti sorában bizony a szél suhan el kacagva, vagyis még a szél szerepeltetése is rájátszik arra az érzésre, hogy a magyar Ugar fiatal.

Ez a fiatalság azonban azonban nehezen egyeztethető össze az ős és a szent szóval. Az ős jelzőben eleve benne van a régi jelentése, és nekem a szent szóról sem a csikókor ugrik be.

Az egész mű főhőse szinte nem más, mint egyetlen testet öltött oxyomoron. A magyar Ugar egy nő, aki egyszerre szűzi és buja, egyszerre fiatal és ősi, egyszerre odaadó és alvó. Hogy kissé tiszteletlenül, de annál plasztikusabban fogalmazzunk, a magyar Ugar egy szűzkurva, vagy, hogy némileg irodalmibb példát hozzunk fel,  egy tisztességtudó utcalány.

Foglaljuk most össze a cselekményt: ez sem tűnik túlságosan bonyolultnak:

Egy (feltehetőleg) férfi gázol a tájon. Lehajol, mert meghall valamit. Ekkor indák nőnek ki a földből, s miközben a főhős elbódul, körbeölelik, és behúzzák a föld alá, majd teljesen befedik. Ezután kacagás hallatszik. A halálos ölelés azonban kifejezetten bódító és szerelmes. Így aztán ebben az egész jelenet, ami lehetne akár profi horror is, egyszerre fülledtté és betegessé, magyarán szecesszióssá válik.  

A betegességet, azaz a betegség iránti érdeklődést ugyancsak erőteljessé teszi az

e szűzi földön valami rág

sor is. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, hogy miféle valami is lehet az, ami ott rág. Amit csak sejtünk, de a nevét nem akarjuk kimondani, és aminek a jeleit odahajolva, kíváncsian vizsgáljuk.

Növények is nőnek errefelé, méghozzá aprócska növények: dudva, muhar. Akadnak azonban térdig-comközépig érő zöldfélék is (hiszen nagyjából ilyen magas növényekben lehet gázolni, az ennél alacsonyabbakban maximum lépkedni). Ezekből a hétköznapi növényekből lesznek egyszerre felburjánzó, 

égig nyúló giz-gazok... , vad indák...

, amelyek körbegyűrűzik az elbeszélőt. Kiemelném itt a gyűrűzik igét, amely talán nem véletlenül a gyűrű szó képzett alakja – ezt a szimbólumot, a házasság szent szimbólumát speciel csak ebben a pillanatban vettem észre, pedig évek óta rágódom már ezen a versen. No, már csak az ilyen felismerésekért is érdemes újra és újra irodalommal foglalkozni.

A föld-asszony, akihez a protagonista lehajol, épp alszik (a föld alvó lelkét lesem). A kinyúló-megnövő-gyűrűző indák olyanok, mint a karok, amelyek megölelik a fölé hajló szerelmest. A szűzi-buja magyar Ugar igazából tehát egy szerelemittas nő, aki félig alszik, aki anélkül, hogy tudatában lenne, magához szorítja a rá figyelő, az ő testét vizsgáló és az ő álmát őrző férfit.

Hogy a helyzet még egyértelműbb legyen, halkan megjegyezném, hogy a főhős ezt a vad mezőt ismeri, és én itt erősen hajlok afelé az értelmezés felé, hogy itt az ismerni ige esetleges bibliai értelmét is feltételezhetjük (1Móz 4.1). Annál is inkább, mert hogy a szántófölddel való munkálkodás ősidőktől fogva igenis erotikusnak számított. Vergilius a Georgica egyik sorában (1. 299.) egyenesen felszólítja a földművest, hogy meztelenül szántson és arasson.

Hogy a táj, méghozzá a természetes, nem háborgatott táj erőteljesen feminin voltát csak még inkább kiemeljem, hadd idézzek itt az egyik kedvenc könyvemből, a Sánta Őz, a sziú indián sámán című munkából. Meggyőződésem, hogy Ady Endre sem állhatott távol ettől az értelmezéstől. (És csak halkan jegyezném meg, hogy Ady és az indiánok fiktív, de nagyon is jellemző kapcsolatáról a nagy Békés Pálnak is van egy nagyon jó novellája.)

A férfiak realisták, úgy rajzolják az emberi vagy állati alakokat, ahogyan látják őket, de azért a férfi alkotta képben is akad rejtett értelem bőven. Nézzük például ezt a tájképet. Egy barátom festette. Ha rápillantasz, egy távoli hegy körvonalai. Ezek meg itt felhők, ezek az idomok pedig a forgószél jelképei: két kerek dombot látsz az ég alatt, a prérit, egy sötét völgyet, benne bokrok, hasadék, forrás.

Nahát, ez egyáltalán nem tájkép. Ez egy női test. A dombok a keblei, a selymes füvű síkság a hasa, és az a völgy a forrással — nos, az a wíjá sá, az a testrész, amitől nő a nő. A barátom nem azért festette, hegy vigyorogj. Azt hiszem, ő úgy látta az asszonya testét, mint egy pompás tájat. Nem hagyhatta ki a völgyet a hasadékkal. Az az asszonyiság központja; a nő lényege, ezért szent. A szerelem és a szülés jelképe. Szerintem ez egy nagyon szép kép.

Az altatás és a befedés (betakarás) gesztusa a szerelmes nő helyett persze inkább az anyát, a gondoskodó feleséget vagy a dajkát idézi, de ez ne lepjen meg. A Magna Mater (vagyis Nagy Anya) -figurák, mint Básztet, Cybele, Isis, az ősi termékenységistennők egyben mindig Nagy Hetérák, tehát nagy elveszítők is. Olyan nők ők, akiknek a méhe, a föld egyszerre fogad magába úgy, mint hullát, és egyszerre szül meg úgy, mint gyereket. Valahogy úgy, mint ahogy az unos-untalanig idézett nagy Shakespeare egyik figurája, Lőrinc barát fogalmaz a már említett Rómeó és Júliából.

A Föld mindennek anyja s síriboltja.
Ha életet szül, később ki is oltja.
S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok
Magzatja az emlőjén egy tejet szop.

Ady esetében a vérfertőzés, illetve a szülőre támadás motívuma olykor más helyen is megjelenik. A sajnos nagyon is sokat ismételgetett-idézgetett Föl-földobott kő

te orcádra ütök

sora szintén kétértelmű. És talán nem tiszteletlenség kiemelni azt a tényt, hogy Ady esetében a vérfertőzés nem csak a költészetében, hanem az életében is megjelenik. Felesége,  a hisztérikus Boncza Berta speciel rokonlány volt.

A szerelmes, fiatal-öreg, szűzi, noha buja nő és a (kevésbé egyértelműen jelen lévő) gondoskodó feleség/anya egyszerre meglévő képét azonban egyaránt felülírja egy újabb kép. A kacagó szél ugyanis egy ilyen szerelmes pillanat után gúnyos végzet asszonya, a femme fatale figuráját rendeli hozzá az eddig sem egyszerű figurához. 

Úgyhogy nem lehet ezzel a nővel boldogulni. Ezzel a Magyarországgal. De azért elhagyni lehetetlen. 

Időről időre érdemes újra átfutni A kulcsot. Nem egy nagy lélegzetű alkotás, és a munka ugyancsak megéri a fáradságot. Amellett remekmű, mint ahogy remekmű Kosztolányi szinte mindegyik novellája. Sőt, megkockáztatom, hogy Kosztolányinak nem csak szinte mindegyik novellája az, hanem mindegyik, csak léteznek még olyan írásai, amelyhez túl ostoba vagyok.

Vasy Géza, akinél volt szerencsém egyszer kollokválni az egyetemen, írt erről a novelláról egy tőle megszokott, korrekt elemzést. Találtam aztán egy másik elemzést, vagy inkább összefoglalást , amely ugyan érinti a novella lényegét, de nem bontja ki ezt az izgalmas gondolatot. Akad olyan elemzés is, amelyik azt a motívumot hangsúlyozza, hogy ez a novella egyfajta beavatástörténet. Az én értelmezésem elég keveset tesz majd hozzá ezekhez a cikkekhez és prezentációkhoz – de talán egy kicsit részletesebben foglalkozik majd Kosztolányi bámulatos formaművészetével és apró, finom, professzionális trükkjeivel.

Azok az elemzések, amelyek a beavatás-motívumra helyezik a hangsúlyt, kiemelik azt, hogy a hármas számnak különös jelentősége van a műben. Ez tény és való.

Az illetékosztály, amit Takács Pisti keres, a harmadik emeleten van. A hallgatag, de segítőkész Szász bácsi három rozoga falépcsőn megy fel és le, és az utolsó ajtó szemöldökfáján is három szám látható. Ezek a számok mind háromjegyűek. Pista hármasával hágja a fokokat, miközben a lépcsőkön iramodik végig. Szász bácsi, a szótlan, de készséges kalauz pedig háromszor ismétli meg a kisfiú nevét.

– Pista - ámuldozott az öregúr –, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?

A misztikus hármas ismétlés alkalmazása tetten érhető az olyan típusú mondatokban is, amiket az apa és az anya szoktak rendszeresen hajtogat otthon,

„a hivatal, a hivatal, a hivatal.", „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért"

, illetve pár sorral később az apa kioktató szavaiban is:

„nem gyermeknek való" és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való"

A novella másik, professzionális írói eszköze a képek (metaforák, hasonlatok) használata.

Be kell vallanom, Kosztolányi verseit én valahogy mindig is émelyítően töménynek éreztem. Egyszer, amikor nagyjából annyi idős lehettem, mint A kulcs Takács Pistije, apámmal elmentünk a Fehérvári úti piacra. Ott aztán apám a maga jellegzetes, kissé dzsentroid módján azt a kijelentést tette, hogy na, most azt vesz nekem, amit csak akarok. Én habozás nélkül az egyik tálcára mutattam. Ezen valami fura, rózsaszín, hengeres édességek voltak. Puncsrolád.

Apám rögtön kifizette az egész tálcát, mind a nyolc darabot, amit én becsülettel be is faltam, ott helyben, a tűző melegben. Na, azóta nem eszem puncsroládot, és igazság szerint a rózsaszín valamennyi árnyalatát negligálom. Ezt a kis híján negyven évvel ezelőtti, gyomorforgató kulináris élményt talán csak egy múlta felül később: az, amikor pár évvel később egy egész üveg, Ouzo nevű, ragacsos ánizspálinkával végeztem puszta virtuskodásból. Egy korty ánizspálinkát nem ittam azóta se.

Na, hasonló hatással van az esztétikai érzékemre Kosztolányi Dezső költészete, mint amilyen hatással az gyomromra volt az előbb említett étel- és italféleség. Kosztolányi versei nekem túlságosan dúsak. Kevés sorban túl sok kép, túl sok hasonlat, oxymoron, szinesztézia, enallagé és anafora, töméntelen mennyiségű cizellált rím, hivalkodó irodalmi utalások tömkelege, negédes allúziók és már-már öncélú alakzatok.

A novella azonban hosszabb műfaj, így ott a képek és alakzatok is sokkal egyenletesebben oszlanak el. A stiláris eszközök ügyesebben el tudnak bújni. Ennek a finom rejtőzködésnek aztán az a haszna, hogy amikor is hirtelen elénk toppannak a képek, alakzatok, utalások és szimbólumok, vagyis felismerjük őket, a hatásuk is sokkal erőteljesebb lesz.

Ha Kosztolányi verseit olyanok, mint az édes és ragacsos likőrök, akkor a novellái olyanok, mint a jó minőségű, félszáraz bor. Lassan kell kortyolgatni, elmélyülten, figyelmesen, kapkodás nélkül, jól megforgatva. Egyfajta novellakostolóként érdemes vizsgálni az illatot, bukét, ízt és aromát.

Nézzük hát a hasonlatokat és a metaforákat, vagyis képzett irodalmi sommelier-ként fedezzük fel a lappangó szépségeket, és csodálkozzunk rájuk!

Az Hivatal épülete ebben a novellában egy rengeteg, akár egy erdő, amelyben a kisfiú nem járkál, vagy szaladgál, hanem egyenesen bolyong, ahogy egy erdőben bolyongunk. Szász bácsi léptei súlyos elefántléptek (ezt kétszer is leírja Kosztolányi). A Hivatal egy másik helyen szigorú, ünnepélyes, fényes és megközelíthetetlen, vagyis olyan, mint egy király. A teremben szorongó emberek nyájáról ír a szerző (vagyis birkákról). a farács mögött görnyedező hivatalnokok olyanok, mint a rabok. Takács, az apa dörmög, mint a medve. Egyszerre olyan izgalom támad, mintha tűz ütne ki. A rettegett főnök először fürge incifinci (mint egy kisegér). Később emberkeként hivatkoznak rá, vagyis olyan, mint egy manó. Emellett azonban úgy rendelkezik, mint egy nagy hatalmú király, akinek még testőrsége is van. Pista később egy fura madárhoz hasonlítja az apró emberkét.

Vagyis hát mit is olvasunk itt, a novella első felében?

Világos, hogy mesét, aminek a végigálmodója és egyben főhőse nem más, mint ő maga, Takács Pista. Ő a szegény asszony fia, akit az anyja elküld egy kalandos próbatételre. Ez a kisfiú aztán betéved egy rengeteg erdőbe. Ott beszélő állatokkal találkozik: jólelkű elefánt kiséri át az erdőn, miután illően megszólította. Emberi birkákat lát, mogorva apamedvét engesztel. Egy nagy hatalmú, sok alakú egér-madár-koboldkirállyal találkozik, és rajta is győzedelmeskedik.

(Akad elemzés, amelyik a hivatalt egy labirintushoz hasonlítja, és van olyan utalás is, amelyik a kisfiú bolyongását Odüsszeusz bolyongásához hasonlítja. Én ezeket a párhozamokat kissé felületesnek tartom. Ha persze a főnök úrra alkalmazott metafora nem kisegér, a madár vagy törpe lett volna, hanem a labirintus bőgő hangú bikája, vagyis a Minótaurosz, akkor persze habozás nélkül elfogadtam volna ezt a feltételezést. Ugyanígy, ha a látogatók nem nyájba tömörülnek, mint a birkák, hanem kondába, mint Odüsszeusz disznóvá változtatott társai, akkor az eposz-feltételezés is helyt állt volna. Így azonban kénytelen vagyok dicséretes, de alapvetően felületes és elhibázott gondolatnak tartani ezt a két kósza feltételezést.

Az általam preferált mese-jelleget erősíti Kosztolányi sajátos szóhasználat is. Ha alaposan megfigyeljük, akkor észre kell vennünk, hogy a kisfiú nem sapkát, hanem sipkát visel, ez a szó pedig nagyon is a mesék világából való. Ezen felül az előbb már említett hármas ismétléseken túl a szerző egyes egyéb kifejezései, formulák is a mesei fordulatokra emlékeztetnek.

 "se híre se hamva", "mintha a világ végére igyekeznék"

Ugyancsak ezt a képzelt, varázslatos világot, a mesék világát varázsolja elénk néhány szimbólum is.

Ilyen szimbólum például a végeérhetetlennek tetsző út, amit legyőz a kisfiú és ilyen szimbólum a két épületszárnyat összekötő rozoga híd is, amelyen áthalad.

Megkockáztatom azt a véleményt, hogy a mesteri szerkesztés során Kosztolányi talán csak kétszer ejt apró hibát, vagy kezd el modoroskodni – sajnos, Kosztolányi világéletében hajlamos volt az apróbb modorosságokra, és ez a rossz szokása olykor-olykor a műveiben is feltűnik.

Az első ilyen irodalmi manír az, amikor az apa íróasztalát, ezt a silány bútordarabot úgy írja le a szerző, helyesebben, úgy látja Takács Pisti, mint kis, nyomorék, hektikás (vagyis tüdőbajos) íróasztal. Nem igazán tudom megítélni, hogy egy tíz éves gyerek vajon teljes természetességgel használhatta-e ezt a ritka szót a harmincas években. Ha igen, úgy bocsánat a sommás, noha kissé elhamarkodott ítéletem miatt. És azért itt is hangsúlyoznám, hogy Kosztolányi milyen profi, vegyük észre, hogy ez a fantáziadús, élénk képzeletű, végtelenül rokonszenves és jólelkű kisfiú itt is kapásból élőlényhez hasonlít egy tárgyat (animizál vagy megszemélyesít), és rögtön meg is esik rajta a szíve.

A másik eset pedig az, amikor a két épületszárnyat összekötő folyosót a Sóhajok Hídjához hasonlítja a novellista. Hozzáteszem persze, ez a hasonlat is ül valahol. Amikor Takács Pisti, vagy nevezzük immár talán Takács Istvánnak, amikor másodszor halad át ezen a hídon, akkor immár a felnőtt-lét felé halad, míg korábban a mesék erdejébe hatolt be. A Sóhajok Hídja, a Ponte dei Sospiri pedig a legenda szerint a börtön és a halál felé vezet. Mint a hogy a felnőtt-lét is börtön valahol, és ennek a börtönnek a vége sem kétséges egyikünk előtt sem. Ugyanezt, tehát a túlvilághoz, vagyis a halálhoz vezető utat szimbolizálhatja a novella végén felbukkanó, nyári napfényben tűző kapu a mellette álló kapussal.

Kicsit olyan ez a Takács Pista, mint kevés számú példaképem egyike, Bill Watterson zseniális filozófusa, a tigris-tulajdonos Kázmér. A novella titka nem csupán abban rejlik, hogy mesterien írja le azt a nagyjából negyven percet, amely alatt egy kisfiú felismeri azt az evidenciát, hogy az apja nem hogy nem isten, hanem egy kifejezetten gyáva seggfej. Sőt még csak nem is abban, hogy a kisfiú kénytelen felvetni magában azt, hogy az apja, meglehet, nem is szereti őt. A fiú iránti nagyrabecsülésünk kifejezésének érdekében pedig ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy Pista továbbra is kifejezetten megbocsátó magatartást tanúsít az az arcát vesztett apjával szemben, és keresi az erényeit.

Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.

Hanem van a novellának egy harmadik, már-már tragikus üzenete is. Ez pedig nem más, mint az a szomorú tény, hogy egy pillanat után többé nincsenek mesék. A novella utolsó részében ugyanis – az imént idézett egyetlenegy metaforán kívül – egy darab fantáziadús kép sem bukkan elő. Nincsenek sem segítő elefántok, sem pedig sipkák és rengeteg erdők. A felnőttektől nem kérdezünk, mert nincs többé szükségünk a tanácsaikra. Sőt, megesik, hogy ők kérdeznek tőlünk valamit: és, ha nincs kedvünk válaszolni, akkor elhajtjuk őket egyetlen kurta, semmitmondó válasszal.

A kapus megállította.

– Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? – vallatta.

– Senki – szipogta, és az utcára szaladt.

 Ez a lét, a lassan megnyíló felnőtt, önálló lét pedig izgalmas és újszerű.  Ennek az újszerűségnek felismerésétől az ember  egyszerre lehet boldog, zavart, nyugtalan és riadt, mint Takács Pisti. Csak hát együtt jár ezzel a felnőtt-izével egy egy apró, mondhatni, nüansznyi probléma.

Nincsenek többé mesék, és nem is lesznek soha.

 Horváth János írt egy nem is annyira rossz elemzést erről a versről. Az elemzés nyelve persze kissé nehézkes: Magyarországon egészen egyszerűen muszáj, hogy a tudományos szöveg olvashatatlan és patetikus legyen. Azért próbáljuk meg magunkat átrágni rajta! Érdemes.

A gondolatformák húmora teszi oly derülten elevenné Petőfinek egyik ma is legkedveltebb népdalát, a Befordultam a konyhára kezdetüt. A dal tulajdonképpeni mondanivalója csak ennyi: úgy tettem, mintha pipagyújtani mennék be a konyhába, pedig a leány kedvéért mentem; aligha belé nem szerettem. De ez a csipetnyi tartalom mennyi kedves fordulattal, játszi elszólásokkal, visszavonással, humoros igazítással jut el a két utolsó sor nyílt beszédéig. A pipagyújtás csak ürügy; a vers pedig nem azzal kezdi, hogy „úgy tettem, mintha...”, hanem egyenes állítással: „rágyújtottam a pipára”, s csak azután javítja ki magát: azaz rágyújtottam volna, stb. A színlelésben rejlő kettősséget nem mint színlelést közli, logikusan meghatározó beszéddel, hanem felbontja elemeire; ami benne csak utólagos magyarázatnak kieszelt ürügy, azt minden teketória nélkül eljátssza, külön, mint igazán megtörtént dolgot; s csak miután kimondta a valótlant, igazítja helyre, s ismét sok szóval, a kimondottat eltörlő tiltakozásokkal (a pipám javában égett -- nem is mentem én avégett) tér rá lassan-lassan az igazságra (hogy odabenn szép leány van). Két versszaknak pusztán a gondolatformák primitív furfangján alapuló húmora vezet el végül ahhoz az egyszerű tényhez, hogy a leány kedvéért ment be. A „közeledés” fentebb ismertetett jellege itten inkább a szándékos, tréfás hátráltatás színében tűnik fel, s a gondolatformák eleven játékából eredő húmor nem csupán a genre-alak sajátja, hanem kétségtelenül a műköltőé is, ki művészi célzattal használja fel a kifejezésbeli igénytelenséget. A dal továbbhaladása aztán megint „közeledő párhuzam” által történik, melynek egyik eleme a lobogó tűz (mit a leány rakott), másik egy megfelelő kép: a leányszem tüze. Itt kapcsolódik hozzá az előbbi sok szó rövid eredménye: „én beléptem, ő rám nézett”, s végre, a fölmerült kép „tűz” eleme tovább munkálván, eléri dalbeli végzete mind a delikvens pipát, mind pedig a daloló szívét: „Égő pipám kialudott, Alvó szívem meggyulladott”, pompás rávágással rántva össze egy gondolategységbe kezdetet és véget, eszközt és lelkiállapotot.

Sok igazság van ezekben a szavakban. Petőfi valóban él a késleltetés eszközével, amely kétségkívül komikussá teszi a művet. Igaz, Horváth pont arra nem tér ki, hogy vajon miért is élhet a késleltetés és a humor eszközével Petőfi. Ezen kívül Horváth elsiklik néhány nagyon is szembeötlő tény felett.

Ez a vers ugyanis nem csupán humoros, de amellett kifejezetten erotikus is. Találtam én már olyan, a maga nemében zseniálisan erős feldolgozást, ami érzékelteti eme konyhai eseménysor meglehetősen pikáns voltát. Noha persze ez a filmes feldolgozás sem követi teljesen pontosan az eredeti művet.

Ha magunk elé képzeljük a jelenetek egymásutánját, fel kell tűnnie néhány dolognak. Aki már pipázott életében, az tudja jól, hogy egy pipa meggyújtásához kell némi idő és némi gyakorlat. A dohány nem lehet túlságosan laza, sem túlságosan szoros. A pipának jól kell szelelnie. A Petőfi-korabeli pipa elég ormótlan, súlyos szerszám. Egyáltalán nem olyan kényelmes jószág, mint a cigaretta vagy a szivar, amit csak úgy lazán tartunk a szánkban. A cigarettát ezen kívül parázslik magától is, a jó szivarnak is ugyanez az ismérve. Ha azonban a pipán nem szívjuk folyamatosan, az bizony egy idő után elalszik. Aki valaha is részt vett tűz- és balesetvédelmi oktatáson, az tudja jól, hogy az égéshez három dolog szükségeltetik, éspedig éghető anyag, megfelelő hőmérséklet és oxigén. Így aztán a hős nyilván a kezében tartja ezt a dohányzóeszközt, vagy legalábbis időről időre kénytelen a kezét is használni.

Ha a pipa javában ég, ahogy azt Petőfi írja, az ékes bizonyítéka annak, hogy már jó ideje foglalkozunk vele. Azt minden pipás megerősítheti, hogy jó pár percnek el kell telnie, mire ez a jószág kellően füstölni kezd. Ezt a tevékenységet nem lehet fel-alá járkálva végezni, hanem meglehetősen hosszú ideig nyugalmi helyzetet kell felvenni. Ahhoz, hogy aztán ezt a helyzetet megszakítsuk, komoly elhatározás kell. A pipások nem olyan hebrencs, felugrálós típus, mint a cigarettások.
A vers hőse, a lírai én, hogy ezt a csúf kifejezést használjuk, nem csak úgy ad hoc megy ám ki a konyhába, hanem viszonylag hosszú vívódás után. A Horváth János által felismert késleltető technikák is inkább azt a zavart hivatottak leplezni, amit egy meglehetősen begerjedt fiatalember érezhet. Most akkor odamenjek-e a nagyszünetben ahhoz a zöld szemű,szőke lányhoz a 2/c-ből, vagy ne? Kimenjek a konyhába, vagy ne? Petőfi meglehetősen gyenge, nyakatekert szellemeskedése semmi másra nem szolgál, mint ennek a kamasz-zavarodottságnak a leplezésére. Mint a hogy a dohányzás is lehet olykor kamasz-vagánykodás.

Örömmel közölhetjük, hogy a konyhai dolgozó egyáltalán nem elutasító. Mint ahogy soha nem elutasítóak azok a lányok, akikhez végül oda merünk menni a nagyszünetben. Sőt. 

Képzeljünk most magunk elé ama konyhát, amibe éppen befordulunk, pipával a kézben, izzadtan, torkunkban dobogó szívvel.

Kell ott bent lennie egy tűzhelynek. A tűzhely lehet a szemközti falnál, esetleg a sarokban, vagy lehet jobbra, illetve balra. Bent van a szépség, és nyilván éppen lehajol, amint tüzet rak. Feltehetőleg meglehetős meleg van: egyrészt maga a lobogó tűz miatt, másrészt pedig azért is, mert hogy Petőfi éppenséggel júliusban vagy augusztusban írta ezt a verset – az év két legmelegebb hónapjának valamelyikén, és hát köztudomású, hogy Petőfi mindig az azonnali benyomások költője.

Az olyan embernek, aki csak a jelenben él, és akinek a múltból nincs tartalék kincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a szeme, ha a pipafüst kicsordítja könnyét, kész a vers.

S ha már egyszer meleg van, és konyha, ahol egy leány tüzet rak, úgy megkockáztathatjuk azt is, hogy a leány öltözéke meglehetősen könnyed. Mondhatni, lenge. Hiszen ki látott már olyan cselédet, aki egy forró konyhában, nyáridőben vastag ruhadarabokat öltene magára?

A leány (feltehetőleg cseléd, akikről ebben a remek cikkben olvashatunk) ráadásul  akarva vagy akaratlanul, erről majd később – kifejezetten kihívó pozitúrát kénytelen felvenni. Ezt maga tűzrakás aktusa kényszeríti rá. Nyilván előre kell, hogy hajoljon, így aztán a dohányzást kedvelő ifjú (Petőfi húsz évesen írta ezt a művet) meglehetősen igéző szemszögből pillantja meg a leányt. Akár jobbra, akár balra, akár a szemközt is van az a tűzhely.

Egyetlen dolog azoban kizárt: hogy ebből a szögből az ifjú meglássa a lány szemét is. Hacsak egyetlen esetben nem. Mégpedig abban az esetben, ha a lány a tűzrakás közben rápillant az érkezőre (Én beléptem, ő rámnézett). A lány nyilván ki van pirulva, ami csak még pikánsabbá teszi ezt a képet.

És itt jön a mű egyik legmeghökkentőbb fél mondata, az égő pipám kialudott. Már az imént tisztáztuk, hogy egy pipa parazsának felszításához meglehetősen sok időre van szükség. Hogy aztán egy javában égő pipa parazsa teljesen kialudjon, ahhoz is el kell telnie némi időnek. Hosszú tíz perceknek. Hogy ezalatt az idő alatt mi is történhetett, ott már a képzeletünkre vagyunk kénytelenek hagyatkozni. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy Petőfi esetében a pipa és a szerelem igen közel állt egymáshoz (van is egy verse a közeli kapcsolatról). Ennek a műnek a fő motívumai a tűz és a leányszem. De fel kell idéznünk gondolatban egy másik művet is. Ebben a műben majd

Tüzesen süt le a nyári nap sugára / Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

Itt is látunk egy alacsony sorsú, előre hajolva házimunkát végző, lenge öltözetű leányt. A leány is ráveti majd kökényszeme sugarát egy bizonyos ifjúra. Az a munkafolyamat is félbeszakad majd hamarosan, és egészen más jellegű cselekvésformába csap át. A János vitéz elemzése azonban egy másik, nagyobb lélegzetű bejegyzés tárgya lesz hamarosan.