Ha horror-regényt vagy novellát kellene írnunk, esetleg horrorfilmet kellene forgatnunk, akkor nyilván alkalmaznánk néhány jól bevált fogást. Mindenekelőtt szükségünk volna egy lélektanilag jól megformált történetre, abban pedig legalább egy rejtélyes halálesetre. Homályosnak kellene lennie a szereplők indítékainak, és az sem volna rossz, ha maguk a szereplők is arctalanok volnának: maszkot viselnének, vagy olyan hosszú hajat, amely elfedné a vonásaikat. Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem is lenne nekik arca. 

A túlvilág és az evilág határai természetesen elmosódnának, az álom és a valóság keveredne egymással, mint az Elm utcában. A történet teli lenne sejttetéssel és elhallgatással.

Elhelyeznénk ezen kívül itt-ott még egy-két vallásos szimbólumot is, az ilyesmi mindig megfűszerezi az ilyen beteges dolgokat. 

Hálás szereplő a rémmesékben a gyerek. Akkor is, ha még meg sem született, csak éppen várandós vele Rosemary. Ha már megszületett, az sem rossz, de lehet akár hulla is.

Nem árt, ha szerepet kap a cselekményben valamilyen állat is.

Az operatőrnek azt az utasítást adnánk, hogy használjon szokatlan kameraállásokat (madár- vagy béka-perspektíva), hisztérikus kameramozgásokat (túl gyors vagy túl lassú kocsizás, daruzás és lendítés), és az sem rossz, ha néha meg-megbillen a kép. A terek legyenek vagy nyomasztóan szűkek, vagy beláthatatlanul tágak. Természetesen imádnánk a gyors vágásokat is.

Természetesen sötét színeket használnánk inkább, már ha használnánk egyáltalán színeket.

Zeneszerzőnk pedig utasításba kapná, hogy a dallam visszatérő motívuma legyen valami bájos futam, de a ritmus itt is zökkenjen ki néha – magyarán, a képek kibillent egyensúlya köszönjön vissza a zenében is.

Egy jó író bármely műfajban képes nagyon alkotni. Akár a méltatlanul lenézett horror műfajában is. A feleségem egyszer azt a kijelentést tette, hogy Jókai egy regényét például Roman Polanski tudná igazán filmre vinni: kénytelen voltam igazat adni neki. Meggyőződésem, hogy Arany János az egyik legnagyobb thriller-szerző, aki valaha élt a világon, úgyhogy óvatosan a ballada-olvasással lefekvés előtt! Mikszáthnak pedig majdnem mindegyik novellájában feltűnik valahol kísértet, ami nem is csoda, ha eszükbe idézzük azt a tényt, hogy a kis Kálmánka szklabonyai gyerekszobájának ablaka a temetőre nézett.  Ady Endre horrorisztikus technikáira már utaltunk egy régebbi írásunkban.

A horrorfilmek szigorúan +18-as karikát szoktak kapni. Eléggé tudják nyomasztani az embert. Életemben az első horrorfilm, amit láttam, a Gondolkodó robotok volt – aznap este kéredzkedtem be utoljára a szüleim ágyába. És, noha már több évtizeddel ezelőtt betöltöttem a tizennyolcat, máig is úgy nézek horrorfilmet, hogy a távkapcsoló a kezemben van, és nem félek használni, ha a cselekmény túlságosan rémisztővé válna.

Ilyen érzékeny lelkű emberként furcsállom, hogy minek is kell Weöres Sándort, József Attilát vagy Zelk Zoltánt hallgatni-mondókázni az óvodában, minősített esetben Halász Judittal vagy Kalákával súlyosbítva.  Mert hogy ezek aztán véresen tizennyolc éven felüli művek, az egyetlen értő olvasó előtt sem lehet kétséges egy másodpercre sem. Weöres állítólag maga is célzott ilyesmire,

Mesélik – ki tudja, igaz-e, vagy sem –, hogy egy alkalommal valaki negédes mosollyal a Mesterhez fordult:
– Ön, aki annyi sok szép gyermekverset írt, bizonyára nagyon szereti a gyermekeket, és jól ismeri is őket.
Mire ő így felelt:
– Gyermekem nem lévén, nem ismerem őket, és nem is szeretem, mert bántják a macskámat.

de hát ő annyira bonyolult figura volt, hogy a szavairól sokszor elég nehéz eldönteni, viccnek szánta-e azokat, vagy komolyan mondta.

Zelk Zoltán versétől, az Este jó, este jó címűtől nekem álmatlan éjszakáim voltak. Az diákjaim egy csekély része ugyanilyen tünetekről számol be. Nyomoztam egy kicsit az interneten is: ahogy a kommenteket meg egy-két elemzést elolvasok, mások délutáni szunyókálását is lehetetlenné tette ez a táskás szemű, batrachiánus bácsi. Egyébként némi laza asszociációval hívnám fel a figyelmet ama meghökkentő jelenségre, hogy a nagy rémtörténet-írók jelentős része minimális vagy éppenséggel mindenfajta maszkírozás nélkül elmehetett volna akár horrorfilm-hősnek is – gondoljunk Zelk Zoltánon kívül csupán Poe-ra, Lovecraftra vagy Kingre.

De sok beszédnek sok az alja! Így aztán dobjuk a gyeplőt a lovak közé, mint a már említett Mikszáth egyik hőse, és a középső csoportos időket felidézve éljük át együtt ezt a jól sikerült pszichotrillert!

Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Az első versszak mindjárt elülteti bennünk a bizonytalanságot, ami pedig a rém-irodalom egyik legfőbb lélektani kelléke. Be kell vallanom, hogy én elsőre úgy emlékeztem a versszak második sorára, hogy este mindig jó. Nagyon úgy tűnik, az agyam automatikusan kicserélte a mégis módosítószót mindigre. A mégis azt az érzést kelti, hogy az este alapvetően fenyegető, riasztó időszak, azonban ez az este valahogy mégsem az. Vagy legalábbis szeretném elhitetni magammal, hogy ma talán nem lesz az.

A háromszor ismételt este jó szókapcsolat pedig joggal idézi fel bennünk azt a görcsös igyekezetet, amikor olyasféle mondatokat mantrázgatunk magunknak, mint nem fog fájni.. vagy  lehet, hogy csak beszélgettek...

Vegyük észre azt is, hogy ha a kisgyerek szemszögéből nézzük a szülőket, akkor a kameránknak béka-perspektívában kellene lennie, tehát egy gyerek szemmagasságában, ami elég szokatlan, sőt, félelmetes kameraállás. Ezenfelül azt a tényt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy apa is hátat fordít nekem, anya is háttal áll nekem, és egymással sem váltanak egy szót.

Egy kommentben azt írta valaki, hogy a helyszínt mindig egy szoba-konyhás lakásnak képzelte el, ahol az apa egy fényét vesztett, lepattogzott zománcú lavórban végzi az esti tisztálkodást, derékig meztelenül. Nyilván azért, mert a vers olvasója (vagy ovisként hallgatója) logikusan egy térben képzeli el az egy soron belül említett tevékenységeket, a főzést és a mosdást. Aki ezek után úgy gondolja, hogy ez egy idilli kép, az nyugodtan nézessen a gyerekével Tarr Bélát vagy olvasson fel neki lefekvés előtt néhány oldal Fejes Endrét!

(Hogy egy személyes élményemet idézzem fel újra, megjegyzem, hogy anyám, aki szintén nem megy a szomszédba egy kis szarkazmusért, az apa mosdik, anya főz sort mindig helyettesítette azzal a sorral, hogy apa ordít, anya bőg. Úgy tűnik, valahogy úgy érezte, ez a két tevékenységi forma jobban passzol a vers általános hangulatához.)

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A horrorisztikus képek és események sorjáznak tovább. A tűz és a gőz egyaránt nyomasztó jelenség. A lobogó tűz és mellette fütyülő gőz sokkal inkább idéz fel gőzsípot, tehát kormos mozdonyt vagy gyárat, mint békés otthont.

Azaz álljunk meg egy szóra: mi az, hogy a fazék víz-nótát fütyül? A fazék nem is tud fütyülni. Fütyülni maximum a teáskanna tud, abból sem mindegyik. A fazék maximum a fedőjét tudja emelgetni, amikor pöfög belőle a gőz. Ez az fura fogalmazás azt az érzést kelti az olvasóban/hallgatóban, hogy a tárgyak nem egészen úgy viselkedni, ahogy kellene viselkedniük.

Ott van a bogárkarika: a nézőpont ismét béka-perspektíva. A monoton, kör alakú forgás ijesztő stíluseszközével számtalan horrorfilm él, példaként említeném Alan Parker Angyalszívjének állandóan pörgő ventilátorait.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Ez az a versszak, amelyen minden jó érzésű kisgyereknek összeszorul a szíve. Meghal a kis bogár. A kis bogaram. Engem is szokott így szólítani néha a nagymamám. Ezek szerint a kis bogarak is meghalnak? És különben is, mitől? Csak úgy, váratlanul leigázza őket a Moira?

Meg hogy lehet az, hogy mégse szomorú? A halál, az  pedig nem egy igazán vidám dolog, legalábbis eddig úgy tudtam. És akkor lehet, hogy a többiek, a többi bogár sem sajnálják?  És mi lesz akkor, ha esetleg én is... – mert a gyerekek bizony képesek minden jelenséget azonnal magukra vonatkoztatni.

Ami fölött pedig szintén nem szabad elsiklanunk, az a szokatlan karikás szó. Miért nem körkörös inkább? Ez a fura melléknév  egyesekben felidézhet egy tárgyat, amelyet bizonyos kultúrkörökben nevelési eszközként is alkalmaznak.

A koszorú pedig, előhíva a temetési koszorút, csak még inkább ráerősít a halál, az elmúlás egyértelműen tetten érhető képére. A vers ritmusa pedig erőteljes tá-ti-tá (creticus: — U — ) és tá-ti-tá-ti (ditrochaeus — U — U). És sokszor temetési menetek előtt lépkednek ilyen ritmusban a koporsót cipelő gyászhuszárok.

Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

A szédülés egyre erősebb: a plafon is táncolni kezd, sőt, egyre közelebb nyomul, mint az egyre összébb szoruló falak a Csillagok Háborújában, vagy A kút és az ingában. Ez a fal, ami olyan alacsony, hogy szinte el is érem, lehet akár egy láda fala is. Egy ládáé, amibe csak úgy beletettek, mint annak az Ambrose Bierce nevű hangyás alaknak az egyik hősét.

De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Az ágy és a szék talán a két legbarátságosabb bútordarab. Négy lábuk van, mint egy lovacskának vagy egy kutyának. Fel lehet mászni rájuk. Az egyikben aludni lehet. Ezek a megnyugtató dolgok azonban elvágtatnak előlem.

A füst is gyárat idézhet fel, akárcsak a fekete falak, mint ahogy a fütyülő gőz is. Meg merném kockáztatni azt, hogy ez a gyár egy speciális gyárat kell, hogy felidézzen bennünk. Egy olyan gyárat, amely Zelknek, a zsidó kántortanító kommunizmussal kacérkodó fiának, aki a második világháború egy részét munkaszolgálatosként, más részét bujkáló üldözöttként élte meg, ugyancsak elég sok aggodalomra adhatott okot.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is mint a füst,
mert könnyű vagyok…

Annál is inkább, met a következő versszakban, lám, egy ember száll úgy, mint a füst. Egy bóbiskoló kisfiú lebegés-érzését talán jobban írná le néhány könnyebb, színesebb, konkrétabb dolog. Madár, labda, hópehely. Tollpihe, léggömb, pillangó.

És tűnjön fel végre azt is, hogy eddig egyetlen színt említettek meg, mégpedig a feketét.

A nem félek, de azért sírni akarok mondat pedig legalább annyira abszurd, amennyire a fütyülő fazék képe volt volt az. Félelmünkben nem sírunk. Inkább remegünk. Esetleg megkövülünk a félelemtől. Rosszabb esetben összehugyozzuk magunkat, de sírni nem igazán szoktunk.

Ha pedig nem félek, akkor meg miért is akarnék sírni? Örömömben, hogy szállok, mint a füst? Hogy végre vége van mindennek? És egyáltalán: miért kellene akkor, ha este jó, este jó, könnyekre fakadni? Legalább annyira önellentmondásos érzések kavarognak ebben a két sorban, mint a kis bogárban, amelyik mégse szomorú.

Ki emel, ki emel
ringat engemet?
kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet….

Nem azt írja itt Zelk, hogy nem akarom kinyitni a szemem! Még csak azt sem, hogy nem tudom kinyitni a szemem. Az első esetben ugyanis megvolna a szabad akaratom egy cselekvésre. A második esetben érezhetnénk legalább a szándékot, a törekvést arra, hogy lássunk. A nem lehet állítmány azonban megfellebbezhetetlen, végleges, rajtam mindenképpen kívül álló, befolyásolhatatlan jelenséget fogalmaz meg. Ez a kép talán a leghalálosabb képe az egész versnek.

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.

Az az elemzés, amire egyszer már hivatkoztam, sebészi pontossággal írja le ugyanazt a páni rettegést, amit én éreztem még az óvodában, amikor a sziklaarcú Judit néni énekelte ezt a haláltáncot. Ha ennek a versszaknak kellene az irodalmi párját megtalálni, akkor joggal juthatna eszünkbe a Dies irae. Zelk előtt maximum Tamás testvér volt az, aki ilyen plasztikusan tudta megfogalmazni ama napot, amely majd  a világot tűzben oldja. Mint valamikori latinos, itt felhívnám a figyelmet arra is, hogy a középkori egyházi énekben a végső nap fel fogja oldani a világot (solvet, nem pedig solvit), Zelknél a világ már el is olvadt. A múlt idejű állítmány csak még véglegesebbé teszi ezt az apokaliptikus képet.

Úgyhogy álljon itt végezetül egy igen megkapó kép. Úgy érzem, valahogy ideillik. Már csak azért is, mert ennek a közepén is ül egy kisfiú valaki ölében.

Jó éjszakát, gyerekek!